Pedig volt idő, amikor rajongtam érte!
Egyoldalú szerelmünk akkor kezdődött, amikor a Budapest Klezmer Band-del lépett fel.  Amikor a Madáchban ment a Hegedűs a háztetőn, megtudtuk, hogy Illényi Katica nem csak a hegedűn remekel, hanem énekelni és játszani is tud.

Muszáj leszögezni: a nő gyönyörű és mestere a hangszerének.
A rajongásomat mit sem befolyásolta, amikor a tehetségét aprópénzre váltva az operett vizeire evezett és olyan kiválóságok oldalán tűnt fel, mint Farkas Bálint, aki majdnem olyan szép, mint Alain Delon, de az énektudása és a hangja alapján inkább csak a Hallhatatlanok Társulatában számíthat előkelő helyre.
Nyilván mint a legtöbb szép és fiatal nő, Katica is imádta, hogy csodás ruhákban ünnepli a nem túlságosan igényes és egyáltalán nem vájtfülű közönség, de ezt még el lehetett nézni a Honthy Hannáéra emlékeztető, arcra fagyott műmosollyal egyetemben.

Volt viszont egy koncertje a Zeneakadémián, még 2007 áprilisában, amin más elfoglaltságom miatt nem tudtam megjelenni. Az egyik tévécsatorna jóvoltából felvételről és két részletben nézhettem meg nem is olyan rég.

Nos a dolog egyenesen elborzasztott.
Az hogy valaki fantasztikusan hegedül és szép, meg hogy a nevére megtelik egy nagyterem, az dicséretes.
Az viszont hogy az illető hölgy teljesen elszáll magától, a rajongói szeretetével és a közönsége türelmével visszaélve narcisztikus édelgésbe kezd, talán megbocsáthatatlan.
Illényi Katicának már igazán volna mire szerénynek lennie, de ő sajnos ennek még a látszatára sem törekszik.
Igazán nem tudom, mit csináltam volna a helyszínen.
Felállok és elhagyom a termet?
Nemigen.
Sokkal inkább végigszenvedem a többórás öntömjénezést, kényszeredett csendben hódolva egy magáról megfeledkezett művészember önimádatának oltára előtt.
Az hogy hegedül és énekel, rendben van. Az hogy táncol is hozzá, az nagyon nincs rendben! Könyörgöm, senki nem mondta neki, hogy Katica drága, ha előnytelen cuccban sokat ugrabugrálsz a színpadon, úgy nézel ki mint egy gnóm?
A csodás ruhaköltemény pedig a verítéktől a testéhez tapadt és a koncert végére már gusztustalan volt a két nagy izzadságfolt a hátán és a hasán.

Tessék mondani, kell valakinek egy közel két gigabájtos, semekkora monitoron megjelenni nem tudó fotó?
Ugye hogy nem?
Pedig az illenyikatica.hu honlapról letölthető akár több ilyen is.
A művésznő pont úgy tárja magát a világháló nyilvánossága elé, amilyen a zeneakadémiai koncertjén volt: harsányan, magamutogatóan, önelégülten. Fotók, sokasága, hosszú, tolakodó önéletrajz, Katica érdekfeszítő meséi, pl, kettő is arról, hogy milyen szétszórtnak tartja saját magát.
Nem lenne elég ha csak hegedülne???
Ha azt mondom: ez már egy kicsit sok, akkor finom voltam.
Nem, sajnos ez nem sok, ez durva túlzás, ez személyi kultusz, ez émelyít, viszolyogtat, segítség, menekülnöm kell!
Ha lehet, nem kérek többet Illényi Katicából, de a nyomulását elnézve úgy tűnik, nemsokára kötelező lesz!

7470

Három fotóm jelent meg a Népszabadság Zrt. által jegyzett A 100 legjobb magyar étterem c. kiadványban.
A dolog szépséghibája, hogy a megkérdezésem, a beleegyezésem és a forrás (medwe.hu) feltüntetése nélkül.
Végül még örülhettem is, hogy nem pereltek be.

Pont a Népszabadság Zrt. ne tudná, hogy mit jelentenek a szerzői jogok, hogy egy fotó szellemi alkotásnak számít, hogy a jogtulajdonos belegyezése nélküli másodközlés pedig jogsértés?

A reklámokból tudhatjuk, hogy a Népszabadság Magyarország legkedveltebb napilapja és naponta egymillió ember kíváncsi rá.

Ha egy ilyen kedvelt napilap arra fanyalodik, hogy szerénységemtől lopjon, akkor én igazán kitüntetve érezhetem magam, hiszen medweségem páratlan elismerése, hogy a fotóim megjelentek a magyar média zászlóshajójának egyik kiadványában.
Képzelem, hány fotós töri magát, hogy csak egy egész pici képecskéjét közölje a Népszabó, és csak egyszer, valahol hátul.
Nekem meg - aki fotós sem vagyok - hipp-hopp az ölembe hullik.

A kiadványhoz gratulálni nem tudok, már csak azért sem, mert Magyarország legjobb éttermei ennél a silány füzetecskénél igényesebb kivitelezésű, minimum keménytáblás megemlékezést kívánnának, az említett helyek többségén csak az étlap százszor színvonalasabb.
A kérdés pedig, Hogy melyik a legjobb 100 étterem, egyenesen butaság.
Milyen szempontból legjobb?
Melyik a legjobb étel, a legjobb autó, a legjobb ruhamárka?
Ki a legszebb nő és hol lakik?
Hol a legjobb lakni és miért nem költözik mindenki oda? 

a plágium elkövetője ahelyett hogy csendben szégyellte volna magát, még neki állt feljebb:

fejér gábor	2006. júl. 31. 14:24 | Válasz | #6
Kedwesnek igazán nem mondható Medwe! Ha vetted volna a fáradságot és elolvastad volna a fotósok listáját, akkor nyilván felfedezhetted volna a köztük a nevedet. Természetesen szívesen felvettem volna a kapcsolatot Veled, ha erre módom, illetve időm lett volna. Honlapod információja szerint a képek szabadon felhasználhatók a szerző megjelölésével!!! Ez megtörtént, munkádat, illetve segítségedet, amit az ominózus három kép elkészítésével tettél, ezúton is köszönöm. Üdvözlettel: Fejér Gábor képszerkesztő

	2006. júl. 31. 14:35 | Válasz | #7
Kedwes Fejér Gábor! Álljon meg a menet még mielőtt belekezdenénk egymás minősítésébe! 1. a fotók szellemi alkotásnak számítanak, aminek a tulajdonjoga a készítőjüket illeti 2. a galériám láblécében szerepel, hogy a fotók a forrás megjelölésével felhasználhatók 3. a fotók forrása a medwe.hu weblap 4. ez a kiadványban sehol sem szerepel, bár ezt általában a fotók alá illik írni 5. a kiadvány 4. oldalán lévő tartalomjegyzék alsó fertályán alig olvashatóan szerepel a következő: a szám fotósai: az éttermek saját felvételei (??), Velledits Éva stb.stb. és medwe Nomármost. Én nagyon nem vagyok sem a Népszabadság Zrt., sem a kiadvány fotósa, de még csak fotós sem. (bár kétségtelenül felemelő érzés lehet "az éttermek saját felvételei" nevű fotóssal egy társaságban szerepelni) Az hogy a nicknevem ilyen formán belekerült az impresszumba, teljesen ellentmond annak amit hetedik éve nem győzök hangsúlyozni: független vagyok és amit itt csinálok, inkognitóban és a saját költségemre teszem. A nicknevem negatív hírbe hozása természetesen nem helyettesíti a forrás feltüntetését, tehát ez dupla hiba. Nem volt időd a velem való kapcsolatfelvételre? Az más, kár hogy nem tudtam előbb! Én kérek elnézést.

fejér gábor	2006. júl. 31. 15:28 | Válasz | #10
Kedves Medwe! Szeretném leszögezni, hogy állításoddal ellentétben a képeidet, - melynek szerzői jogait természetesen nem vonja senki kétségbe - N E M lopta el sem én, sem pedig a Népszabadság! Elfogadom, hogy a forrás megjelölése nem úgy történt, ahogy ezt igényeled. Ez az én hibám! Amennyiben úgy érzed, hogy nickneved feltüntetése az impresszumban sérti a független imázsodat, akkor ezért megkövetlek, nem állt szándékomban gondot okozni! Az egyébként többek által tömören csak szarnak titulált kiadvánnyal elég sok munkám volt, ezért nem volt időm levelezésre. Az utolsó pillantig reménykedtem benne ugyanis, hogy a két étteremből is tudok képet kapni, vagy készíttetni. Ami a képek alatti fotósnév elhelyezést illeti, arra a design sajnos nem adott lehetőséget. Az egymás minősítése cimű fejezethez csak annyit, hogy Veled ellentétben én elérhető vagyok, amennyiben először megkerestél volna a gondoddal, akkor most talán nem kéne itt leveleznünk! Üdvözlettel: Fejér Gábor képszerkesztő

Továbbra is hálás vagyok a Népszabadságnak,

- mert a fotóim lenyúlása tőlük kivételes elismerés

- mert megtudtam, hogy ha a tolvaj kijelenti: nem is lopott, akkor tényleg nem

- mert a megrövidítésemet megúsztam egy arrogáns levéllel, amikor be is perelhettek volna

- mert megtanultam, hogy NEKEM kell megkeresnem minden képszerkesztőt, amelyik a munkásságomból akar meríteni

ennyi

A nyár legaranyosabb élménye volt a látogatásunk Káli-medencében, benne Köveskál és a Kővirág Panzió. Varga Irén az ajánlótopikban így csinált kedvet hozzá:

Szia Medwe!
Ajánlatom: Köveskál - Kővirág (panzió és étterem)
Nem válogatósnak, hanem igényesnek tartom magam az étkek kérdésében... és kényesnek arra, hogy mi van a tényéromon.
Értem ezalatt:
- a láthatóan friss és jó minőségű alapanyagból főzött remekeket,
- hiteles és éttermüket életük közepének, nem pusztán üzleti húzásnak, megélhetési forrásnak tekintő tulajok által megteremtett környezetet,
- valóban tápláló étkeket.
Elvem, hogy még egyszer be nem teszem a lábam oda, ahol képesek tartósítószeres-poros-műcuccos , főtt gyorskajára azt mondani, hogy étel. (Tesztleves: paradicsom. Ha ettől bárhol lángol a torkom, mást már nem is kóstolok. Kővirágban: megtanulnám, hogy csinálják!!)
A Kővirágban kellemesen eldúdolgat az éhes (magyar és elég sok külföldi) vándornak Sebestyén Márta. Eközben a fiatal, mindenkivel barátságos, kedves tulajok , Katalin és Gyuri a saját kemencében sütött finomságokkal (kenyér, padlizsánkrém, kacsacomb, rétes, toros stb.), az utánozhatatlan, frissen szedett mentával megbolondított házi bodza szörppel, díjnyertes, teljesen megfizethető kimért borokkal, magyar konyha remekeivel száguldozik.
A hely szellemében keveredik az antik, a régi magyaros a maival. Mindenből a java kiszemelgetve.
Árak teljesen barátságosak, egy 2 személyes vacsi (ffi-nő) , aperitiffel, borral, desszerttel max. 7-8 E Ft.
Finom, tiszta hely.
Bagzani lehet a szabadban.
Az idén ismét ott nyaralunk, s nagy része van benne az étteremnek is.
üdv!
(honlapjuk: http://www.kovirag.hu/ )

Nos a hely valóban gyönyörű, a kétszintes lakosztály nagyon érdekes, majd részletesen bemutatom, a konyha nem jó, a kiszolgálás mosolyogtatóan amatőr, az árak pedig helyenként jóval meghaladják az értük kapott javakat.

Érkezésünkkor a szoba még nincs kész, se ágynemű, se törölköző, merthogy a Patyolat járata késik. Nem is emlékszem, mikor jártam utoljára olyan szálláson, ami ilyen vigasztalan képpel fogadott. A párnánkra helyezett welcome csokit és friss virágot nem vártunk, de a pucér matracokra odahányt viseltes párna és paplan - huzat nélkül persze - nem dobják fel túlságosan az ódon bútorokkal berendezett, fehérre meszelt falú szobákat.

A kemencébe is kár benézni, büdös szemétdombot találunk benne...

Ennek ellenére elhatározzuk, hogy jól fogjuk érezni magunkat, mert a sok bibi ellenére van a helynek valami ellenállhatatlan bája.
Belakjuk a félkész szobákat és leülünk a barátságosan berendezett kerthelyiségben, egy nagy csapat külföldi kerékpár-túrás közé, megkóstolni a híres-nevezetes házi szörpöket.
Finomak, szagos müge, bodza meg mindenféle, csak az áruk húzós kissé: egy pohár közelebb van az ezer forinthoz, mint az általunk reálisnak tartotthoz.

Tetszik az étterem belseje, határozottan szépen rendezték be: jól mutat a pácolt gerendák alatt a parasztbútor, a fehérre meszelt kemence és a téglából épített pult. Az egyik falon ódon falióra tokjából készített kis vitrin, benne könyvek, gyertyatartó, alatta kézimunkával leterített, lábbalhajtós varrógépen mázas gyertyatartók, több asztalon a friss növények mellett egy ódon befőttesüvegbe ömlesztett borosdugók sűrítik a dekorációt.

Kellemes zene szól.
Ami nem kellemes: a fiatalember, akiről kiderül, hogy a tulaj. Két hölgy sürgölődik a pultban, a fiatal Szandra és az idősebb Róza, mi pedig akik arrébb ülünk a pulttól, pontosan halljuk a fiatalember utasításait, amivel a kéttagú kisegítő személyzetet fincoltatja.
Igen, fincoltatja, mert amilyen élvezettel Gyuri főnökúr parancsolgat nekik, az jóval több, mint irányítás. Fehér embernek egyenesen bántó.
Az még rendben van, amikor egy ifjonc megrészegül a vezetés, az emberek feletti uralkodás lehetőségeitől, de miért kell azt a vendégeinek is hallani?
Az is rendben van, hogy a vendég komfortérzete érdekében zajlik az egész, de én mint vendég kissé feszengek, amikor látom, mások számára ez mennyi kellemetlenséggel jár. Szívesen kihagytam volna, amikor Rózát kellett a hátsó helyiségben sírva mosogatni látnom, ráadásul nem véletlenül tévedtem oda, hanem egészen pontosan az asztalomtól láttam.
Szóval szegény Róza és szegény Szandra!

Pálinkázunk (muskotályos szőlő, kajszibarack), sörözünk aztán borozunk, hogy vigaszt nyerjünk a személyzet sanyarú sorsa okozta lelki fájdalmainkra.
A csapolt sörből  kapásból hiányzik kétujjnyi, a mértéket jelentő vonalkát a hab sem éri el. Később - csak ellenőrzésképp - kérünk egy másikat: az is pontosan ennyi, tehát nem egyszeri tévedésről van szó...

Finom a harcsahalászlé, ráadásul kérésre csinálnak nekünk féladagot - csupán azt nem szeretjük, hogy a konyhában az alapléből nem sikerült kipasszírozni a pikkelyeket...

A harcsapörkölt túróscsuszával nem az, aminek az étlap hirdeti, hanem inkább a rácpontyot idéző lecsós hal, a csuszatészta sótlan vízben szétfőzött, olcsó, tojásmentes vacak, de a pörcöt sem pirították meg rendesen. Nagyon nem jó!

A "Kirántott hús zalai módra" nevű, egy szelet bundázott akármiből álló fogást pedig vissza kell küldenünk, ugyanis meglehetősen hússzínű a belseje és a sertésből nem szeretjük a félangolosat. Szó nélkül hoznak nekünk egy másikat.

Megkóstoljuk még a Somlói galuskát, a palacsintát és a rétest - előbbi nagyon finom, az utóbbi pedig a hely kedveskedése, ugyanis az étlapon nem szerepel, csak a vacsoránkkal egyidőben zajló esküvői buli résztvevői nem bírnak a megrendelt mennyiséggel, ezért a maradékot kiosztják a többi vendég között.
Közben a szomszéd asztalhoz a tulaj ismerősei, ráadásul vendéglátósok telepednek, amikor magukra maradnak, alaposan kitárgyalják a konyhát - és ők sincsenek oda a tapasztaltaktól...

Megisszuk a félliteres kimért, kellemes szürkebarátot, rendezzük a cechet (7293 Ft) - és mosolygós meghívást kapunk a másnapi "bőséges reggelire".
A szobánkban látjuk a Patyolat teherautója érkezésének csalhatatlan nyomait, felhúzták az ágyalat és két, azaz kettő (!) darab kéztörlőt tettek az ágyunkra.
Mi finom emberek vagyunk, kérem, akik nem törlik tápcsatornájuk indulási és érkezési oldalát ugyanazzal a textíliával, ezért megkeressük az illetékest és kérünk másikat is.
Nem könnyű vállalkozás, ám végül a textilraktárnak kinevezett pajtát is megjárva hozzájutunk egy nagyméretű, egy kisméretű törölközőhöz, meg némi magyarázathoz: sajnáljuk, a Patyolat nem győzi.
Még sétálunk egyet a patyolat tisztaságú faluban és nyugovóra térünk a recsegős ágyainkban. Nehéz éjszakát töltünk ott, a falusi álmunkat még kutyaugatás sem zavarja, de minden egyes mozdulatunkat olyan nyikorgás és ropogás kíséri, mintha az elvarázsolt kastélyban most nyitnák fel a száz éve zárva tartott ajtót.

Nagyon kíváncsiak vagyunk arra a bizonyos "bőséges reggelire" ezért másnap a legszebb ruhánkban ülünk az étkezőbe. Van az asztalon friss péksütemény, vaj és lekvár, Róza pedig egy tányér virslit tesz az asztalunkra. Mondjuk neki, hogy talán tévedés, mi ilyet nem kértünk, mire ő: ez a reggeli.
Az egyikünk csupán egy kávét kér, mire Róza megtorpan, elgondolkodik, majd bizonytalanul kijelenti: azt csak "pluszban" tudja hozni, mert a virsli a reggeli.
Sebaj!
Távozásunkkor még azt is bevallja, hogy nem tudja a kasszagépet kezelni, az előttünk fizetőknek nem ad semmit, nekünk pedig egy ollóval sebtiben megformázott kartondarabra kézzel ír elismervényt, hogy a szobáért a pénzt átvette.

Elméletben feketepontos a hely, mert nem jó, mégis jól éreztük magunkat, talán még aludni is visszamennénk, ha nem kell enni, de egy málnaszörpre beülni feltétlenül érdemes! Az emlék kellemes, ezért a Kővirág egy sárga szmájlit kap.