Először bő másfél évtizede, amikor az ÁHZ élén jubilált.
Olyan ünnepi koncertet adott a Zeneakadémián, amit nem felejtek el, amíg élek.

 

Másodszor tegnap a MÜPÁban.
Mozart és Verdi Requieme a szezon két ásza.
Mozarté fájdalmas, szívfacsaró, Verdié monumentális.

Utóbbit van szerencsém ismerni Kórodi András, Ferencsik János, Claudio Abbado, Daniel Barenboim, Lamberto Gardelli, Zubin Mehta és Herbert von Karajan előadásában. Mind más és mind jellegzetes, felismerhető.

Kobajashi volt az első, aki Verdi Requimét úgy adta elő, hogy az valóban requiem volt, elcsendesedéssel, fájdalommal, gyásszal.
Mindenkinek vannak odaát szerettei és az emlékezés pillanataiban egy kicsit megéli a saját elmúlását is.

Tegnap minden egészen  más volt.
A zene majdnem teljes sötétben kezdődött, csak a kották kaptak némi derengést.
Temetői hangulat.
Benne a búcsú és az emlékezés fájdalma.
A marcona férfiember meg sem mozdul, csak érzi, ahogy könnycseppek szántják az arcát. A szomszéd hölgy zsebkendőért nyúl.
Szipog egy kicsit.
A szemben lévő kamera azonnal kiszúrja és venni kezdi.

Felállnak a szólóénekesek, közöttük két világklasszis.
Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett.
Egyszer egyedül, másszor kettesben mindent leénekelnek: kórust, harsogó fúvósokat, tuttiban szárnyaló zenekart.
Beléjük szeretek.
Partnerem megfogja a kezem, így térek magamhoz.
Közben fényárban úszik a színpad is.

A vége a teljes elcsendesedésé, megintcsak elfogynak a fények, csupán a kórus első sorában jelenik meg egy sor mécses.

Azóta lassan 24 óra telt el, teljes csendben.
Csak elrontanám a hatást, ha bekapcsolnék bármit.


 

A bejegyzés trackback címe:

https://medwe.blog.hu/api/trackback/id/tr623348403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.