Az Értől az Oceánig

 

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

 Ady Endre

Adytól kölcsönöztek címet annak magyar nép- és világzenét népszerűsítő koncertsorozatnak, amelynek szombat este a Művészetek Palotájában volt az utolsó előtti állomása a Folkside, a Makám, a Tárkány művek és a Csík zenekar részvételével.

A fidelio.hu beharangozójához csak a koncert után volt szerencsém és örültem, hogy az olvasottakkal ellentétben a Fesztiválszínházban nem látszott a fogyatkozó közönség, ugyanis teltház volt.

A Folkside a műsorvezető szerint néhány zenész nem olyan régi egymásra csodálkozásából született zsenge zenekar. Érdekes dolgokat produkáltak, szívesen meghallgatnám őket mégegyszer, mert az első találkozásunkból három dolog maradt meg: a rossz hangosítás (olykor csak láttam a hangszereket, de nem hallottam őket), hogy a frontember úgy
 

mozgott a gitárjával a színpadon, mint egy ideges gázlómadár, amelyik tojásokat szeretne rakni, de nem leli az alkalmas helyet, továbbá hogy azért jó kis kezdeményezés az akusztikus népi hangszerek, a kongákból épített dobszerkó és elektromos gitár együtt.
Őszintén remélem, hogy a bőgős komolyabb sérülés megúszta, hogy a reflektoroktól elvakítva átesett a színpadra fektetett hangszerén.

A Makám együttest még a nyolcvanas évek közepén hallottam a Kolindával együtt, majd eltűntek a hazai színpadokról, úgy tudtam, külföldre mentek.
Örültem hogy újra látom-hallom őket, bár csak a zenekarvezető volt ismerős, aki fiatalokkal - elsősorban csinos lányokkal - vette körül magát. Játszottak balkáni népzenét, illetve olyan népi ihletésű muzsikát, amit átszőttek modernebb, könnyűzenei szálak. Jó volt őket hallgatni, bár a koncert vége felé úgy éreztem, hogy ha az énekes mégegyszer azt visítja, hogy rrrrrrrrrrrrr, jihááááá, akkor hozzávágok valamit, mert a rrrrrrrr jihá nyilván fontos és igen jó dolog, de nem félpercenként.

Csalódtunk a Tárkány Művekben, akikért eddig csak netes videók közvetítésével tudtunk rajongani. Népzenei feldolgozások jazzköntösben, illetve jazz slágerek népzenei feldolgozásban - ezt szerettük volna élőben hallani, ehelyett lapos sanzonokat játszottak,a miket az sem tudott különösen feldobni, hogy ők adják elő.

Mi pedig ezeket szeretjük:


 

Ami pedig az est fénypontját jelentő Csík zenekart illeti, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hazai zenei élet kiemelkedő és szerencsés pillanata volt, amikor Csík János találkozott Lovasi Andrással. Bár a Kossuth-díjas ikon aznap este nem volt jelen, a szelleme igen.

A Csík Lovasi  (Csillag vagy fecske) mellett játszott HOBÓ bluest (Közép-európai HOBO blues), Quimbyt (Most múlik pontosan), de valami miatt én ebből az estéből a következő dalt hoztam magammal:

 

Mindent köszönök!
Mindenkinek.

Székely Zsolt Székely Zsolt a MÁV szimfonikusok tubása, kisegítőként, vendégként vesz rész a Budapesti Fesztiválzenekar olasz-spanyol turnéján.
Ausztriában nevelkedett, és a Zeneakadémia megkezdése előtt a Honvéd Művészegyüttes Szimfonikus Zenekarában kezdte zenekari pályáját, majd a MÁV Szimfonikusoknál folytatta. Hosszabb ideje jár kisegíteni a Fesztiválzenekarba, de mint két koncert között egy kellemes séta során elárulta: ez az utolsó, többet nem jön, sőt, a pályát is elhagyja.


Mi történt?

Tanne Budakeszi büféasztalTúróscsusza. Gusztustalan, de legalább van. Ha egy RENDES büféasztalos étteremben a vendég elégedetlen a kínálattal, akkor a tulaj megkérdi, mit enne - és hoz neki valamit a kívánsága szerint.
A budakeszi TANNE étteremben ehelyett a tulaj magyarázkodik, ígérget és vádol - nehogy elfelejtse a kedves vendég, hogy a hazai gasztronómia még arrébb esik a boldogabb országok színvonalától.

 

Nagyon nem örültem, amikor a budakeszi Tanne szerepelt egy meghívóban.
Még aktív étteremtesztelő koromban jártam itt és nagyon rossz emlékeim voltak, mert gyenge volt a felhozatal, ráadásul pofátlan módon becsaptak, 1950 Ft helyett 2500 Ft-ot számláztak fejenként.

szociológus nyilatkozik

Létezik egy szép francia szó, a trouvaille.
Azt jelenti: felfedezés. Vagy éppen azt hogy ötlet. Ez lehet hirtelen.
A magyar nyelvben úgy hallottam feltűnni, hogy ha valami nem volt túl nagy durranás, arra azt mondták, hogy "hát ez nem egy nagy truváj".

Talán a gyakori  "nem nagy dolog" kijelentés miatt kerül be a truváj a dolog, etvasz, vaszisztdasz, történet, cucc, ügy töltelékszavak sorába.

Ami biztos: ha (és amennyiben ;-)) egy nagyképű szociológus orra alá mikrofon kerül, a truváj szó kötelezően elhangzik, akár passzol, akár nem. A szociológus az "első etapban" persze nem azért tanult évekig, hogy ne tudja a mondókáját úgy alakítani, hogy elsüthesse ezt a kiemelkedő műveltségre utaló, fontos(kodó) kifejezést.

Hallottam már azt a szót is, hogy truvájkodás, szinte kizárólag olyan összefüggésben, hogy valaki az ürességét, egyszerűségét nagyképűsködéssel, hencegéssel igyekszik leplezni.


Truváj és truvájkodás.
Olyan, mint az ok és okozat,
meg a bűn és bűnhődés.
Na!
 

gajra megyRöviden:

helyes: gajra vágjuk, gajra ment

helytelen: gallyra vágjuk, gallyra ment

 

bővebben:

gallyra menni lehet, de nem sok értelme van.
Letörik például, kivéve ha egy nem elhízott mókus megy a gallyra.

A gally jelentése: vékony faág. Rőzse, ha letörik és sok van egy helyen.

A gaj jelentése: eredetileg gajdesz, ami jiddis szó, halál, pusztulás, enyészet.
Gajra megy: tönkremegy, elpusztul, megszűnik, meghal.

Ma megint egy újságban olvastam, hogy valami gallyra vágta a fogyókúrát.
Én meg ettől magamat hanyatt.
 

- Már mindent elöntött a liberális szenny, a színházakban buziság van! - ellentüntet lila fejjel az árpádsávos dörnerista.

- Értem én - így a riporter - de milyen színdarabokra tetszik gondolni?

- Én nem járok színházba, te buzi köcsög! Én a magyar kultúráért tüntetek, érted már, bazmeg? Namost elhúzol innen a mikrofonoddal, vagy szétbasszam a libsi fejedet?

penthouse lakásA zemberek főleg ingatlanhirdetésekben találkoznak a penthouse kifejezéssel és a sok kéglikupec fellengzős dumái miatt nem tudják biztosan, mit is jelent?
Hogy mi a penthouse pontos jelentése?

 

Érdekes módon a penthouse más jelent itthon és külföldön.

Az USA ingatlanpiacán pontos számoknak kell megfelelni, csak ekkor írhatják ki egy ingatlanra, hogy az penthouse és nem téved nagyot, aki úgy gondolja, hogy ez valami luxus közeli kategória.

 

Itthon ahány ingatlanos, annyiféle penthouse.
Figyelemre méltó a 4szoba.hu magazin Mennyit ér a penthouse? című írása, amiben öt patinás ügynökség vezetője mondja el, mit is kell penthouse alatt értenünk? Mind más.

Annyi világosan kiderül az elmondottakból, hogy ha egy társasház legfelső szintjén van egy olyan színvonalas, nem tetőtéri lakás, amelyik legalább két irányba néz, az összes lakószoba előtt panorámás terasz van és a terasz mérete megközelíti a lakás alapterületét, az penthouse.

Nem penthouse az új építésű társasházak legfelső szintje néhány négyzetméteres erkélyekkel, nem penthouse a körfolyosós ház legfelső szinti udvari lakása és nem penthouse egy tetőtéri beépítés pusztán attól, hogy ott a lift legfelső megállója és a liftből közvetlenül a nappaliba léphetünk.

Sok ilyen kérót penthouse-nak, vagy penthouse jellegűnek árulnak, de láttam már olyan álláshirdetést is, hogy "az iroda penthauszba (!) van, gyere dolgozz velünk!"

Mindezt csak azért írom le, mert a napokban egy cimborát azzal akartak megetetni, hogy befektetésnek ajánlottak neki egy végtörlesztés miatt sürgősen eladó penthouse lakást és majdnem bedőlt, mert a kupec 2 perc alatt bebizonyította, hogy a penthouse-ra mindig van kereslet, ami igaz is, csakhogy egy új kégli akkor sem penthouse, ha a VII. kerületi hatemeletes társasház harmadik emeletén van és a 10 négyzetméteres erkélyről gyönyörű panoráma nyílik a szomszédos házak foghíjas cserepezésű tetőkölteményeire és omladozó kéményeire.
Meg látszik a halaskofa is a Gellérthegyen, de azért legalább nem számoltak neki külön semmit.
 

wass albert
Wass Albert
fotó: littleborz.freeblog.hu

Nekem semmi bajom nincs Wass Alberttel és nem is érdekel, sem a személye, sem a munkássága.

Miért írok akkor mégis róla?

Mert  egy korábbi posztomban említettem a nevét, egészen pontosan azért, mert a csepeli polgármester felhívást tett közzé, hogy imádkozzunk Orbán Viktorért, az ajánlott "ókeresztény" imádságról pedig kiderült, hogy egy Wass Albert vers, ezért voltam bátor leírni ezt a mondatot: "... Schmitt Pált is célba vette a gonosz ármány és mormoljon mindenki ókeresztény imádságnak álcázott Wass Albert verseket"

Pusztán ennyi elég volt ahhoz, hogy valaki megkérdezze: mi a baj Wass Alberttel? Ebben az egyre agresszívabb és egyre inkább ellenséges légkörben nagyon tudok örülni, amikor valaki kérdez, még ha a kérdésben máris van egy valótlan, vagy inkább téves állítás, akkor is.

 

Mert kérdés helyett mindjárt fikázhatna, gyalázkodhatna, kritizálhatna, trágárkodhatna, ahogy sokan teszik, amikor meghallják pl. Wass Albert nevét hozsannázás nélkül.

Szóval nekem Wass Alberttel semmi bajom.
Hajdani barátaim kedvéért el is olvastam néhány művét, majd miután elmondtam ezekről a véleményemet, hajdani barátaim megszakították velem a kapcsolatot. Volt aki csak úgy szimplán nem állt velem szóba többet, volt pedig aki válogatott sértésekkel körített, kilométeres epeömlés kíséretében mondta fel a kapcsolatot. Volt ebben a liberális féregtől kezdve a hazaáruló büdös komcsin át a metszettfaszú slojmiig minden.

Szóval nekem Wass Alberttel semmi bajom.

Sokak Wass Albertre ikonként tekintenek és nekik vörös posztó a nevének említése.
Nem is olvastak tőle semmit, csak annyit tudnak, hogy mindenki ellenség, aki szerint nem Wass Albert a magyar Shakespeare, sőt, Sexpír Vilmos az angol WA!.
Velük sincs bajom semmi.
Csak ne kelljen velük beszélgetnem.

 

 

utóirat:
az említett íróért rajongó kultúrkörben hangzott el, hogy a volt munkásőrök imádják a nevükben a dupla wét, ezért vagyok én medwe és ezért Andrassew az Iwán.
Wajon Wass Albert is a miénk?  ;-)

 

 

Lájkolj, vagy legyünk barátok!

 

az igazi medwe 2012.01.14. 18:36

Joe Murányi 84

Joe Murányi

Ahogy sok fontos zenészt, úgy Joe Murányit is a Benkó Dixieland hozta Magyarországra. Először a Louis Armstrong emlékkoncerten láttam őt 1996-ban, utána szerencsére egyre sűrűbben jött Budapestre muzsikálni.

Joe Murányi Louis Armstrong utolsó zenekarának volt a klarinétosa, Amerikába vándorolt magyar szülők gyerekeként már odakint látta meg a napvilágot és ahhoz képest, hogy gyerekkorában otthon még magyarul beszéltek, a hazai koncertjein már kedvesen törte a magyart, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban "sokat vicceskedem a magyartudásommal".

Épp ezzel a sajátos konferálással tudta nagyon

az igazi medwe 2011.12.30. 09:26

A mém jelentése

Az Index a címlapján keresi 2011 legjobb mémjét, ami sokakat hozott izgalomba.
A zemberek egy része lázasan kutat az emlékeiben és a postafiókjában, hogy idén melyik mém tetszett a legjobban, a másik része pedig nagyon szeretné tudni:

mi az hogy mém?

 

A mém röviden az interneten hirtelen népszerűvé váló személy, jelenség vagy esemény, amit rövid idő alatt milliók ismernek meg, küldenek tovább az ismerősöknek, aztán mire a bulvármédia is felfigyel rá, már meg is unják, esetleg el is felejtik.
Mint Szalacsi, a polgárjenő, a bikicsunáj, a sün, vagy épp a vaccpaör.

A mém szó állítólag 1976-ban született, de már létezik a jelenséggel foglalkozó tudományág, a memetika. Az új szó alapja a görög miméma, ez utánzást jelent, a kifejezés pedig egy genetikai tárgyú szakkönyvben látott először napvilágot.
Akit esetleg a részletek is izgatnak, kattintson ide.

 

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

Wiedemann Bernadett
Wiedemann Bernadett
A MÁV Szimfonikusok Szőke Tibor mesterbérletének első hangversenyén Wiedemann Bernadett énekelt operaáriákat, Fekete Attila közreműködésével és Kesselyák Gergely vezényletével. Hábetler András
Hábetler András

Az est jó hangulatát Hábetler András színesen könnyed műsorvezetése fokozta. A közönség sok érdekes újdonságot hallott a fellépőkről és a zeneművekről, egyszer Lukin tanár urat elevenítette meg, másszor Kovács Sándor "Samut", a Zeneakadémia kiváló tanárát és a Bartók rádió Muzsikáló Reggelének szellemes műsorvezetőjét, de neki köszönhetően Arkagyij Rajkin is megjelent egy pillanatra.

Az első blokkban francia, a másodikban olasz operaslágerek szóltak.
Az operairodalom mostohán bánt a drámai mezzo énekesnőkkel, mert az összes női címszerep inkább szoprán, ennek ellenére Bizet-től  Saint-Saëns-on (ejtsd szenszansz és nem szenszan!) át Poulencig illetve Verditől Mascagnin át Cileáig volt mit elővezetni.

Hábetler feladta a leckét a közönségnek: tessék minimum négy olyan olasz zeneszerzőt mondani, akinek nem i-re végződik a neve, Cileát nem ér, mert szerepel a műsorban. A megoldást végül nem kérdezte senki, így itt mondok négy nem i-re végződő nevet: Palestrina, Arrigo Boito, Leoncavallo és Domenico Cimarosa. Ráadásnak még három: Ennio Morricone, Guido és Maurizio de Angelis. :-)

Wiedemann  Bernadett világklasszis, ezt legutóbb egy hónapja és egy hete írtam le, viszont tegnap este megértettem és elfogadtam valamit.

Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle

Ady sorai piszkáltak és az, hogy ezt a csodálatos hangot miért nem ünnepelheti az egész világ?
Hábetler András rámutatott a legfőbb okra.
Egy szép szál fiatalemberre, aki ott ült a tizenvalahányadik sorban.
Wiedemann Bernadett fia, aki a művésznő életének legfontosabb része.
Való igaz, egy világsztár nehezen lehet anya, de jó anya semmiképp.
Az elmúlt évtizedek ünnepelt énekesnőinek túlnyomó többsége feláldozta a családot a karrierért.
A sztárság sokkal rövidebb ideig tart, mint az anyaság.
Az pedig nem kérdés, melyik ér többet.
Talán ezért énekel Wiedemann Bernadett szebben, mint bármelyik másik drámai mezzoszoprán.



 

 

Wiedemann Bernadettről korábban:

Kobajashi másodszor ríkatott meg

A Fesztiválzenekar és Fischer Iván bűvöletében


 

 

Tegnap sokadszor szándékoztak helyreigazítani ugyanabban a kérdésben.
Nem először írtam ugyanis egy ételre, hogy ízetlen.
Az ügyeletes nyelvőr pedig mindjárt ugrott, hogy maximum a tréfa az ízetlen, az ételre azt mondjuk, hogy íztelen.

Nokéremtisztelettel.

A nyelv is - mint minden egyéb - folyamatosan változik.
A szabályai, vagyis a nyelvtan - mint annyi minden más - kizárólag emberek megegyezésén alapul, vagyis az sem objektív és az sem olyan változatlan, minthogy kétszer kettő az négy, vagy hogy a Föld gömbölyű.

A Magyar Tudományos Akadémia kiadójának alapművében, a Magyar Értelmező Kéziszótárban (Budapest, 2003. Ak.) az 586. oldalon a következő szócikk olvasható:

ízetlen
1. Nem kielégítő ízű.
2. ritk vál Száraz, kedélytelen.
3. pejor Sértően ízléstelen, illetlen

Márpedig amíg a MTA alapművének legfrissebb kiadásában ez olvasható, addig tisztelettel köszöntöm az összes amatőr és profi nyelvészt, az összes botcsinálta korrektort és okostojást, a magam részéről - élve a választási lehetőségemmel - az azonos jelentésű íztelen és ízetlen kifejezések közül az utóbbit használom.

Mindez a medwefórumban 2006 júniusában jelent meg, úgy tűnik, fölöslegesen, az ostobi kiigazítást ma is megkaptam.

Talán mert Mikes Éva 2008 októberében a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Kultúráért Felelős Államtitkársága által jegyzett kultúra.hu magazinba a következőket írta:
Az, hogy a leves ma már szinte kizárólag ízetlen, nem pedig - helyesen - íztelen, ugyanide tartozik. Az ízetlen ízlés nélkülit, azaz ízléstelent jelent, amilyen egy bántó, rossz tréfa lehet. Íz nélküli az étel, azaz íztelen.
Nem tudom, ki az a Mikes Éva, de ha már ilyen bátran kijelenti hogy mi mit jelent, legalább az Akadémiai Kiadó szótárából meggyőződhetett volna róla.

Én meg, ha akarom, akkor úgy mondom, hogy omlósz! :-)

Erre a terápiára nem önszántamból mentem és nem is a doktornő küldött.
Kedves hölgyek fogtak kézen és vittek magukkal.
Beültünk egy nagy-nagy terembe, ahol rajtunk kívül még sokan csinálták ugyanazt.
Tehát máris van mentség a tetteinkre.

Érzések.

Hirtelen sötét lett és csak valami hangeffektus szólt.
Aha, kezdődik a sokkolás.
Aztán bejött még közénk egy ember, világos lett és énekelni kezdett.
Nagyon dühös lettem, mert rájöttem, hogy becsaptak.
Az a két nő, aki odacincált.
Már megint a Madách Színházban ülök és már megint valami dilinyós musicalen.
Még nem tudom, hogy a méregtől, vagy az unalomtól fogok megpusztuválni??
Remélem, a szépséges Polyák Lilla ma nem ér rá!
Aztán rájöttem, hogy ez is benne van a tréningben.

A terápia ugyanis sok-sok kacagással folytatódott.
Volt már olyan, hogy ültem ugyanott (pl. az iszonyatos Spamaloton) és a nézőtér fele röhögött, én meg a fejemet fogtam, hogy hogy a fenébe mernek ilyen lejmolt, lapos, erőltetett és közönséges poénokkal a Zemberek elé állni? Most viszont nekem is csorogtak a könnyeim.
Elcsattant egy-két szövegbe csempészett szakállas vicc, azokat kihagyhatták volna, de a terápia működött. Odamentem depressziósan, mogorván, harapósan és lám: most épp fetrengek a jókedvtől. Már az sem zavart, hogy végülis csak odajött a *Polyák Lilla és már megint énekelt.

Áramszünet is volt, mert valaki olyat mondott, hogy kiment a biztosíték, pedig szerencsére politikáról szó sem esett, akkor a terápia a sötétben folytatódott és egy kicsit átment idétlenkedésbe, mert olyan tomésdzserris volt, amikor mindenki eltaknyolt a színpadon. Aztán világos lett és a betegek választhattak, hogy a pereces sorba, a pisis sorba, vagy a narancslés-szendós sorba tolakodnak bele.

A terápiánk még mindig orvosi felügyelet nélkül ment tovább, de olyan jól éreztük magunkat, hogy nem mentünk haza, pedig volt, aki haza akart.
Volt velünk pl. egy ropi lány, nagyon hülye neve volt szegénynek, meg olyan üldözési mániája, hogy a legszívesebben megrugdostam volna egy kicsit. Egy nagydarab, közönséges picha meg mindig hazudozott, már azt vártam, mikor ismeri be, hogy ő a Pamela Anderson, vagy a Csala Zsuzsa. Volt ott aztán valami amatőr színjátszó, aki sóhajtás előtt a levegőt is fertőtlenítette. A legjobban viszont az a buzigyerek tetszett, amelyikről kiderült, hogy igazából a lányokat szereti, csak a liberális szüleinek kellett megfelelni, azért lett balett-táncos és ratyi.
Jött még egy nagyon hülye csávó, amelyik mindent elfelejtett, na abban aztán magamra ismertem.
Féltem, hogy átmegyünk valami rózsaszín szirupos giccsbe, de aztán kiderült, hogy az elveszett testvérek mégsem itt fognak egymásra találni és ennek nagyon megörültem.
Aztán kicsit a sírás fojtogatta a torkomat, mert rájöttem, hogy nagyon szar az élet és mindenki jobbat hazudik magának, de végülis egy rendes terápiának ez is a része, Csernus doktor nyilvános ámokfutása óta tudom.

A végén a csoport minden távozó tagját egyenként meg kellett ünnepelnünk, amit azért tartok nagy csacsiságnak, mert akkor is nagyon megtapsoltuk volna őket, ha ezt külön nem írják bele a forgatókönyvbe. Balla Eszter, Nagy Sándor, Dobos Judit és Szente Vajk fantasztikusat alakított, többször kaptak nyíltszíni tapsot. Megérdemelték.

Nagyon tetszett az egész, igazán jól ki volt találva minden, meg végre egy friss, haza darab, csak azt nem értem, miért kellett a végére úgy lehangolni a betegeket?
Nyilván felejteni és jobbulni mentünk oda és a terápia eleje meg a közepe ki is kapcsolt, de a végén miért kellett őszintén a képünkbe vágni a saját szánalmasságunkat?
Kérem, én régi páciens vagyok, ezért tessék nekem elhinni, a saját nyomoromat még a vékonka slusszpoén sem tudta ellensúlyozni!
 

- medwe, akar a Polyák Lilláról beszélni?
- Drága doktornő, ha nem muszáj, inkább nem.
- Mi a baja vele?
- Tulajdonképp semmi. Szép nő és biztos kedves is, de nem szeretek a közelben lenni, amikor énekel.
- Hamis?
- Nem, nem hamis, minden hang a helyén van, de állandóan kiabál és ez engem zavar.
- Hogy mondja?
- Hát olyan erővel harsog, hogy a csinos pofija is eltorzul egy kicsit, a bal szeme gúvad ki, vagy a jobb szűkül össze, nem tudom, csúnyán ejti az óóóó-kat, inkább aaa-nak hallom és a játéka is olyan nemoké.
- Mire gondol?
- Pillanatnyilag a szeretkezésre, de ez most hogy jön ide?
- A művésznőről beszéljünk!
- Ja?? Hát olyan mű. Látszik rajta, hogy játszik, én meg az olyan színészt szeretem, amelyik elhiteti velem, hogy ő a szerep.
- Miért ilyen kritikus?
- Drága doktornő, dehogy vagyok kritikus, én csak egy egyszerű, színházba járó ember vagyok és leírom, amit gondolok.
- Nem úgy értettem. Miért ilyen szigorú mindig? Bántották és a vitriolos kritikáival áll bosszút?
- Doktornő, épp az imént mondtam, hogy ezek nem kritikák. Benyomások. Szubjektív vélemények. Érzések. Magamnak és másoknak. Ha úgy vesszük, akkor a negatív gondolataim kiteregetésével bosszút is állok a harmatgyenge produkciók elkövetőin.
- Mi lenne, ha mindig csak a jót venné észre?
- Akkor nem a medwe lennék, kezicsókolom.

Xantus Barbara

Ma már kerülöm a céges évzárókat, de volt idő, amikor örömmel fogadtam minden meghívást. Az ilyen bulik kötelező kelléke a haknizó művész szánalmas vergődése, aminek nem tudni, ki várja jobban a végét: a közönség, vagy a fellépő.
Nálam a negatív csúcs egy szakmai szövetség előszilvesztere, ahol már a meghívóra rányomtatták, hogy "jókedv kötelező!" Talán ezért volt a hangulat olyan nyomott egészen addig, amíg nem kezdett hatni a pezsgő.
Az est fénypontja volt Straub Dezső, aki egy vacak kazettás rádiómagnóról saját magának nyomatta a zenei alapot, az éneklő számok között olyan vicceket mesélt, amiken csak a házigazdák nevettek és rajta látszott a legjobban, hogy nagyon kínosnak tartja az egészet. 
- Miért járatja le magát egy ilyen ismert művész? - kérdezte mellettem valaki.
- Azért a tízezer forintért, amit ezért a cikis félóráért felcsókol - jött a válasz. (kilencvenes évek közepe)

A most következő sorokat még az év elején küldte egy régi barát.
Akkor nem volt apropója, de most újra itt az évzáró szezon, mostanában jönnek a meghívók, rajtuk ismert fellépők nevei...


 

Céges buli, télidőben.
A hoppmester felkonferálja a művésznőt - "sanzonest következik".
X.B. takarásból előtűnik, csapzott barna paróka, ezüst-szerű testhezálló nagyestélyi, a fekete harisnyával színben harmonizáló vedlő fekete tollboa, elegánsnak álmodott könyékig érő, szintén fekete bársonyhatású kesztyű.
A közönség aztán megtudja, a fehér és valamilyen más színű ruha dilemmájában a művésznőn látható gyöngyházfényű csili-vili győzött.
A paróka sem egyértelmű, többen az "igazán moshatott volna hajat" legyintéssel intézik el a dolgot.
Egyesek a dekoltázsra harapnak csak és boldogok a melltartó otthonfelejtése miatt, a többinek meg tök mindegy, csendes szenvedésüket néha tapssal oldják.

Könnyed bevezetés, mely szerint a "sanzonest" valójában musical-est, kedvenc musical betétjeivel.
Első a New York, New York - nagy merészség a nagy elődök követése.
Hát nem is sikerül a sárga ösvényen maradni, többen inkább Kansasbe képzelik magukat, ha már Dorothy idekerült valahogy.
A következő számok még borzasztóbbak, az ínyencnek nem igazán mondható közönség számára ismeretlen dallamok.

Ez az est nem az új kedvencek születésének órája.
X.B. elemében van, mikrofonjával bejárja a székek közötti réseket.
A terem doboz-akusztikája Sokol rádió hangzás-szintjére állítja be a műsort.
Legalább a hang technikailag illik a hamiskás énekszóhoz.
A közönség rettentően jól szórakozik - az első sorban ülők kivételével.
Ők már röhögni sem mernek. Egy-két éltesebb úr szeme kocsányon lóg, élvezi a szűk rucit, a többi meg elgondolkodik, hova is nézzen.

A műsor félidejében előkerülő két, valahonnan kikölcsönzött háttértáncosnő megjelenése sem oldja a feszültséget, profinak nem mondható, ultragagyi öltözet és mozgáskultúra jellemzi megjelenésüket.
A smink házi, a frizura igénytelen, ahogy a kilátszó melltartópántok is - de így legalább a művésznő ragyogását nem homályosítják el.
Az ABBA-számnál a többség inkább Pierce Brosnant hallgatná szívesebben énekelni (még a férfiak is), elgondolkozva azokon a mélységeken, ahova a közismert dallamot alázni lehet.
Az est fénypontja, amikor a táncoslányok felkérnek egy-egy idősebb urat táncolni, és a nézőközönség kaján vigyorától kísérve az arcukon
műmosollyal  libegnek.

Egyszer csak végeszakad a mulatságnak - egy hölgy megjegyzi: "nem gondoltam volna, hogy ilyen jót fogunk szórakozni".
Néhányuknak összejött, könnyesre röhögték magukat a félórás hakni alatt.
Az udvarias többség azonban nem mert nyíltan derülni.
Nem biztos, hogy ez volt X.B. eredeti szándéka, de végül is így sem rossz.
Percek múlva már csak a tollboa parkettán maradt anyagmaradványai emlékeztetnek a show-ra.

A legközelebbi céges buli lehet, hogy inkább karaoke party lesz?
Felhőtlen és legális röhögéssel ...

(Mackó uram elhallgatása óta nem jelent meg a medweblogban más tollából származó írás. Most végre hurrá, kaptam egyet, igaz, szépen kértem azokat, akikkel együtt menekültünk egy hétvégén az ország egyetlen jólevegőjű városába. Ők olvasták a Hotel Fagusról szóló korábbi bejegyzésemet, de egyrészt nem vagyunk egyformák, másrészt hozzáértő ajánlásuk volt... Tehát: milyen a Hotel Fagus, azaz íme egy újabb Hotel Fagus vélemény )

 

 

2 éjszakás pihenésre érkeztünk feleségemmel és 2 gyermekemmel a Hotel Fagusba. Nagyok voltak elvárásaink, hiszen szakmabéli barátunk szerint ez most Sopronban a csúcs!
Volt időnk a ráhangolódásra, mivel elég hosszú az út Budapestről, talán egyszer még az autópálya is elér idáig.

A recepción szívélyes a fogadtatás, bár nehéz megemészteni, hogy a nyitott parkolóért fizetni kell. Ilyennel először a siófoki Azúrban találkoztunk. Kérdésemre, hogy miért nem építik be az árba, azt a választ kaptam, hogy nem lenne ildomos a vonattal érkező vendégekkel szemben…. Lelki szemeim előtt meg is jelentek a négy csillagos wellness szállodába érkezők, amint csomagjaikkal kászálódnak lefele a pesti személyről a siófoki állomáson. No, azóta nem kérdezek ilyet!

Gyorsan kézhez kapjuk a szobakártyákat, azzal a figyelmeztetéssel, hogy törülközőt és tiszta ágyneműt majd ezután húznak, hiszen a patyolatból még nem jött a járat. Kicsit meglepő  ez így koradélután. Másnap este még meglepőbb volt a kései törölköző csere!

A szálloda modern, a szobák tágasak, a fürdőszobára sem lehet panasz. Mindenhol kellemes meleg. Kivételt csak a későbbiekben leírtak képezik.  Irány a wellness központ. Mivel az egyeztetett masszázs előtt fél órával érkezünk s a recepciós hölgy közli, hogy akár már most lehetőség van a kezdésre, szeretném feleségem 1 órás masszázsát fél órával meghosszabbítani…
- Lehetne?- kérdem én.
- NEM!- böffen a válasz oldalról, egy férfitól.
-Jó napot kívánok! Tehát ön a masszőr! - gondolom magamban.
Kezdetnek nem túl biztató.
A továbbiakban sem tűnik túl barátkozónak, de nem is az a lényeg, hanem, hogy tud masszírozni, s ezzel manapság nem sok szálloda masszőre dicsekedhet.
A körülmények viszont nem éppen kellemesek: fény, hőfok, stb.

Amíg asszonykámat gyúrják, a gyerekekkel csobbanunk egyet.
Szomorúan vesszük tudomásul, hogy a medencét igen kicsire szabták, viszont szinte üres, melynek egyszerű az oka: hideg a víz!
Azért úszom benne egy-két hosszt, hadd lássák a gyermekeim, milyen vagány az apjuk….aztán dideregve a pezsgőfürdők felé vesszük az irányt.
Igen, kettő van belőlük.
Itt két csoportot figyelünk meg: akiknek jutott hely a  meleg, vagy inkább langyos vízben, s akik ácsingózva várakoznak, hátha valaki megunja testének áztatását, s felszabadul egy hely a heringes dobozban.
Hát ennyit a wellnessről.

Félpanziót kértünk, nézzük a vacsorát. A liftben lévő faliújság tájékoztat róla, hogy két turnusban lehet a büféasztalhoz járulni. Recepción rákérdezünk… senki semmit sem tud róla, telefon ide, oda, majd amoda. Nem, ma már bármikor lehet menni-hangzik a válasz. Ettől függetlenül a következő napon is megjelenik a turnusos és egyben fals információ  a faliújságon.

Életem legszűkebb helyén vacsorázunk. Bele sem merek gondolni, mi van itt teltház esetén…. Középen, hosszú asztalon a kínálat. Akinek ehhez közel esik az asztala, annak könnyen kiverik a kezéből a villát. Kivárunk egy távolabbi üresedő helyet. Azért itt is szűkösen férünk, óvatosan mozgunk, nehogy a szomszéd ölébe borítsa levesét. A választékra és a minőségre nem lehet panaszunk, egyedül gyermekeinknek találunk nehezen fogyasztható étket: báránycomb, narancsos kacsa nem szerepel az iskolai menza terítékén, így szokatlan is számukra! Pedig könnyű lenne a gyerekek kedvébe járni: ketchup, sült krumpli és rántott hús. 
Sok szállodában már felismerték ezt a „titkot”.

Reggelinél folytatódik a lökdösődés, lapjával közlekedünk. A padló ragad a gyümölcslének csúfolt műitaloktól. Teámhoz a kávé automatából nyerhetek forró vizet, így kénytelen vagyok angolosan, némi tejjel dúsítva elfogyasztani, ugyanis kicsit csöpög belőle a tej, de csak mert kávét ivott az előttem lévő...
Éhen nem maradunk, de menekülünk a zsúfoltságból, s hálát adok az Istennek, hogy nincs teltház!

A szállodára alaposan ráférne egy nagytakarítás, de a rövidlátóknak ez talán fel sem tűnik.  Harmadik napunk reggelén pukiszag árasztja el a szállodát. Vagy az előző esti babgulyás, vagy valami csőtörés okolható. Nem kérdezünk rá!

Kijelentkezés flottul megy, ismét készségesek a recepción. Vegyes érzésekkel távozunk, alapvetően jól éreztük magunkat, az ár-érték arányra sem lehet panaszunk.
De hogy ez lenne Sopronban a legjobb…

Persze hogy mindkettő, de álljunk meg egy szóra!

A krisztiánosz görög szó, azt jelenti, krisztusi, krisztushoz tartozó.
Ebből lett a szláv kresztyan, és ez magyarosodott keresztyénné.

Pontosan tudható, először mikor nevezték Jézus követőit krisztiánosznak  (ApCsel 11:26)

Az már nem ennyire egyértelmű, mikor lett a keresztyén forma a protestánsoké és mikor a keresztény a katolikusoké, sokan sokfélét mondanak, de szerintem nem ez a fontos.

Ennél fontosabb, hogy tudjuk:

1. Jézus összesen EGY egyházat alapított, tehát az is csak a szavakkal dobálózás, hogy megkülönböztetünk római katolikus egyházat, görög katolikus egyházat, református egyházat, evangélikus egyházat, unitárius egyházat meg még százötvenet.
Ezek igazából nem egyházak, hanem felekezetek, még akkor is, ha az egyik épp egyetemesnek (katolikus) hirdeti magát.

2. ha az egyházalapító szavaira gondolunk, miszerint "békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek", meg arra, hogy a krisztusi értékek legfontosabbika a békesség mellett a szeretet, akkor a felekezetek nem nagyon versenyeznek, hogy akár a szeretettel, akár a békével akár csak kicsit is meggyanúsíthatók legyenek.

Magyar reformátusként két hete megint szégyelltem magam Bölcskei püspök békétlenséget szító ünnepi beszéde miatt és sokadszor jutott eszembe az a jelenet, amikor Jézus kikergette a kufárokat (és a képmutatókat és a farizeusokat) az Isten házából.

Ismerek egy embert, aki minden nap misére megy.
A plébános úr felszólítására, miszerint emeljük fel szívünket, minden nap elmondja, hogy "felemeltük az Úrhoz".
Én pedig amíg élek, remélek, hogy ez a felemelés egyszer majd meglátszik rajta, mert bizony a saját anyjával sem áll szóba és békétlenkedésen kívül mást nemigen hallok tőle.

adventi jótétemény

Rómkat nagymamám anno advent idején csináltatott velünk egy kis tenyérnyi papírruhát, ék alakú bevágásokkal. Ha valami jót tettünk, akkor behajthattunk egy-egy fülecskét. Úgy kellett jónak lenni, hogy karácsonyra egy vágás se maradjon behajtás nélkül.

Nem valami különleges dolgot kellett csinálni, csak valami apró pluszt, amitől jobbnak érezhettük magunkat.
Például segíteni valakinek.
Megsegíteni egy rászorulót.
Nem összekeverni a lomtalanítást a jótékonysággal, hanem lemondani valamiről!
Ami amúgy sem kell, abban hol van a lemondás?
Akkor is behajthattam egy fület, ha meg tudtam állni, hogy visszaszóljak valakinek, ha ki tudtam maradni valami békétlenségből.

 

Vagyis nem csak mondtam, hanem valóban felemeltem a szívemet.

Ha ma készítenénk ilyen ruhácskát, vajon betelne karácsonyig?
Vajon akik lármásan a mellüket verik, hogy mekkora keresztények, biztosan a krisztusi normák szerint élnek?
Készítenek egyáltalán ilyen ruhácskát?

Szerintem ez a fontos, nem a felekezeti hovatartozás és nem is a szóhasználat.

Régen aludtam el színházi előadáson, most megtörtént, többször is.
Móricz Zsigmond: Sári bíró c. darabját untam Sopronban.
Nem kicsit, nagyon.

Annak ellenére, hogy volt benne jó is.
Tetszett a díszlet.

Örültem Nagy Gábornak, akibe a hetvenes évek elején a Bob herceg miatt minden csitri szerelmes volt, akit sok filmben, majd a Vígszínházban lehetett látni, itt egyre jelentéktelenebb szerepekben és aki végül eltűnt a képernyőről és a budapesti színházakból is. Sopronba kell mennie, aki színpadon szeretné őt látni - és érdemes is, ebben a darabban kiváló nagygazdát vitt a színpadra

Először láttam Germán Líviát és Nagy Gábor mellett ő a másik színművész, aki miatt vissza fogok menni Sopronba, mert szeretném látni a többi alakítását is.

A legjobban azonban Benkő Péter játéka tetszett.
Őt igazán komédiás szerepben még nem láttam, itt pedig mókásan vidám volt és felszabadult, mintha nem is érte volna annyi megpróbáltatás a magánéletében (tudjuk, hogy fiatal házas korában elvesztette első feleségét, aki légiutas kísérő volt a MALÉV berlini járatán, ami máig tisztázatlan körülmények között lezuhant, később pedig a harmadik párjának köszönhetően kevés híján börtönbe került).
A törékeny testalkatú színész csak a mozgásával még azt is el tudta velem hitetni, hogy drabális falusi nagyemberként ül le az asztalhoz és veszi a lába közé a hatalmas pocakját és a hosszú  szárú pipát.

huvosvolgyis.jpgA bírónét alakító Hűvösvölgyi Ildikót tartottam a szereposztás mélypontjának. Erőtlen, lagymatag játékában soha nem látszott a nagypofájú falusi ténsasszony, akitől retteg az egész közösség, élén azzal az emberrel, aki csak a férje, de egyáltalán nem az ura, pedig a darab elméletben erre épül. Szerintem Sári asszony miatt volt bűnunalmas az előadás nagyobb része.

Mikó István azzal a kéttagú zenekarral jelent meg a színpadon, amelyikkel néhány napja a Hűvösvölgyi Vigadó Svejk produkciójában szerepelt. Ott szerettem, itt kevésbé.
A múlt század első felében elkövetett amerikai filmek kötelező eleme volt a betétdal, a főszereplők kötelezően dalra fakadtak, amit nagyszüleink nyilván szerettek, mi kissé untuk, gyerekeink meg kinevetik, vagy le se fütyülik.

Nekem ennyire korszerűtlennek tűntek a Sári bíró erősen népies, vagy inkább kissé primitív, csasztuska szerű betétdalai. Amikor negyedszer vonult be mindenki, hogy előadja a következő nótát, lefáradtam, pedig nem sejthettem, hogy jönnek még negyvenötször. Ezek a danászások zenének gyengék, hagyományőrzésnek siralmasak, viccnek meg laposak voltak.

Egy ilyen közel százéves népi játékot színpadra lehetne állítani akár jól is.
Sopronban szerintem nem sikerült.
A közönség sem tűnt túl boldognak.
Én azért örültem, hogy ott voltam és nem csak azért, mert ha nem örültem volna, akkor is csak ott lettem volna.
 

 

Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.

 


 

 

Nem volna szabad őket egy címben említenem, mert az egyikük fellépése nagyon tetszett, a másik nagyon nem, valahogy mégis úgy alakult, hogy Érdi Tamás egy csodás szóló után átment tökéletes kísérőbe, hogy biztos része legyen egy jóindulattal közepes produkciónak.

Igen, Keszei Borit nehezen viseltem a furán összeválogatott dalaival, a helyenként elcsukló hangjával és a rendkívül csúnya szövegmondásával.
Vajon hogy került egy blokkba az Ave Maria a Csitári hegyekkel?
Mit mondjon a néző, amikor azt hallja, hogy a csitári högyök ölött, régön löösött ö hő?
Énekelt ő a bécsi Staatsoperben is, valószínűleg a Denevérben, vagy más, habkönnyű csacskaságban nekem is tetszett volna, de a MÜPA színpadán egy szál zongorával nem.
Kevés volt, mint tűsarkúban az álszemérem.

Érdi Tamás viszont szépen muzsikált, őt meghallgatnám akár ma is.
Jó volt látni a szüleit, édesanyját, aki a színpadra kísérte és édesapját az első sorban.
Nem is munkájuk lehet abban, amíg egy nemlátó kisfiúból zongoraművész lett.
Elképzelhető nagyobb boldogság egy szülő számára, mint megélni azt, hogy a fia nevére megtelik az ország legrangosabb koncertterme és a közönség NAGYON szereti a fellépőt?
Aligha.

 

Először bő másfél évtizede, amikor az ÁHZ élén jubilált.
Olyan ünnepi koncertet adott a Zeneakadémián, amit nem felejtek el, amíg élek.

 

Másodszor tegnap a MÜPÁban.
Mozart és Verdi Requieme a szezon két ásza.
Mozarté fájdalmas, szívfacsaró, Verdié monumentális.

Utóbbit van szerencsém ismerni Kórodi András, Ferencsik János, Claudio Abbado, Daniel Barenboim, Lamberto Gardelli, Zubin Mehta és Herbert von Karajan előadásában. Mind más és mind jellegzetes, felismerhető.

Kobajashi volt az első, aki Verdi Requimét úgy adta elő, hogy az valóban requiem volt, elcsendesedéssel, fájdalommal, gyásszal.
Mindenkinek vannak odaát szerettei és az emlékezés pillanataiban egy kicsit megéli a saját elmúlását is.

Tegnap minden egészen  más volt.
A zene majdnem teljes sötétben kezdődött, csak a kották kaptak némi derengést.
Temetői hangulat.
Benne a búcsú és az emlékezés fájdalma.
A marcona férfiember meg sem mozdul, csak érzi, ahogy könnycseppek szántják az arcát. A szomszéd hölgy zsebkendőért nyúl.
Szipog egy kicsit.
A szemben lévő kamera azonnal kiszúrja és venni kezdi.

Felállnak a szólóénekesek, közöttük két világklasszis.
Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett.
Egyszer egyedül, másszor kettesben mindent leénekelnek: kórust, harsogó fúvósokat, tuttiban szárnyaló zenekart.
Beléjük szeretek.
Partnerem megfogja a kezem, így térek magamhoz.
Közben fényárban úszik a színpad is.

A vége a teljes elcsendesedésé, megintcsak elfogynak a fények, csupán a kórus első sorában jelenik meg egy sor mécses.

Azóta lassan 24 óra telt el, teljes csendben.
Csak elrontanám a hatást, ha bekapcsolnék bármit.


 

Már megint a közszolgálati rádió és már megint egy buta melléfogás!

Amikor Mariska néni azt mondja, hogy a kertjében a borsópalánták mellett megy a szorgalmi út, azzal nincs gyepi_hangya.jpgsemmi baj, hiszen ő azt is pontosan tudja, hogy a szomszéd a coszpocból építette a házát, amin van anterna és ő már füzetett kaukciót is. Már akkor is  hideg volt  mégis csak egy szandár volt rajta, ezért infulendzás lett és most kapja az inekciót.

A közszolgálati Kossuth Rádió mai Déli Krónikáját nem Mariska néni szerkesztette, hanem Nánási Anikó, a szombathelyi repülőtér megrongálásáról sem Mariska néni tudósított, hanem Gergó Judit.

A hangtárban még 3 hétig ott éktelenkedik a tanult rádiós tévedése, amikoris 12:27:03-nál a következőt mondja:

vélhetően a szorgalmi útról a vízelvezető árkon át hajtottak be az amúgy zárt területre

A Magyar Rádió munkatársa tehát nem tudja, hogy a szolgalom, a szolgalmi jog, a servitus a szolga szóból eredeztethető, nem pedig a szorgalomból, a szerkesztő sem volt elég szorgalmas, mert vagy ő sem tudja, mi a különbség a szolgalom és a szorgalom között, vagy nem hallgatta meg, mit enged adásba.

Ez pedig kérem tisztelettel kínos.
Olyan Mariska néni színvonalú.
Pedig ugye az adómból fenntartott közszorgalmi adónak illene tudni, mit beszél!
 

Gyógyír északi szélre, Fullajtár Andrea, Őze ÁronHirtelen azt hittem: dupla szerencsém volt, aztán kiderült, csak szimpla.
A szerencse így is az, ami.

A valamikor Filmmúzeum, ma Belvárosi Színház címoldalán nem szerepel Daniel Glattauer darabja, az Orlai Produkció weblapjáról viszont kiderül: a darab megy, ráadásul sűrűn, így nem az utolsó előadást sikerült elcsípnem és bátran tudom ajánlani.

Azoknak, akik nem értik, hogy a fenében lehet az interneten ismerkedni, sőt, hogy lesz az internetes kapcsolatból barátság, szerelem, netán házasság. Mert lesz, akkor is, ha a kívülálló számára ez hihetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan.

Azoknak, akik - esetleg már több sikertelen házasság után - már letettek arról, hogy valaha megtalálják a nagy Őt. Van remény!

Azoknak, akik szeretik a jó színházat, meggyőző alakításokkal, jól megírt figurákkal és azok hiteles ábrázolásával, sokatmondó dialógusokkal, eltalált színpadképpel, magával ragadó cselekménysorral.

Azoknak, akik képesek csupán a szemükkel és a fülükkel élvezni a NŐt.
Fullajtár Andreát
nem először láttam, de ebben a szerepében fedeztem fel, hogy csodaszép és igazi nő.

Azoknak, akik látják és érzékelik a darab többi szereplőit, pedig mindvégig csak ketten jelennek meg a színpadon.

Azoknak, akik a látszólag eseménymentes rendezés ellenére több helyszínre is képesek eljutni.

Azoknak, akik könnyedén veszik tudomásul, hogy a darab nem végetér, hanem félbeszakad. Persze tudjuk, valamikor lesz majd folytatás is, hiszen az eredeti mű kétkötetes és a Gyógyír északi szélre című darab csak az első kötet alapján készült.

A befejezetlenség adta hiányérzet hamar elmúlik, mert az előadásnak nem kevés az erénye.

Aki már olvasta mások csetelését (nekem sajnos többször kellett) az pontosan tudja, milyen unalmas, milyen érdektelen. Ezt a virtuális párbeszédet nem csak érdekessé tették, hanem látványossá is.

Nem lehet könnyű dolga a két színésznek, hiszen a valóságban nem látják egymást, így a színpadon sem néznek egymásra - a kapcsolat közöttük mégis valódi, sőt, olykor úgy tűnt, mintha titkos, rejtjeles üzenetekkel szórakoztatnák is egymást. Talán a papírra vetett szövegtől tértek el helyenként?

Őze Áron megjelenésében és gesztusaiban - nem tehetek róla - még mindig az édesapját keresem, akit az elmúlt század egyik legnagyobb színészóriásának tartok és nagyon hiányzik. Őze Lajos 49 éves korában 1984-ben épp a mai napon hunyt el és az égi páholyban egészen biztosan nagyon büszke a fiára, aki egy napon talán túl is szárnyalja szépemlékű édesapját.
 

Fesztbaum BélaMűvelt-érzékeny polgártársaim egy része szerint manapság a magyar színjátszásban nincsenek nagyágyúk.
A fenét nincsenek, csak el kellene szakadni a tévéképernyőtől és meg kell nézni néhány színielőadást.
Például a Vígszínházban Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjét, ami A léggömb elrepül címmel fut.

Egyedül a színész képes egymaga órákra lekötni egy kisteremnyi néző figyelmét.
A színész tudja néhány laza kellék és egy korabeli ruha segítségével felidézni a két világháború közötti Magyarország boldog békeidejét, a kávéházakban pezsgő szellemi életét,

az akkori fiatal értelmiség gondolatait, érzéseit, vágyait, bohém infantilizmusát és az ijesztő történelmi környezet meghatározta koravénségét.

A színész képes monológként előadni a pápa és az ő szent színe előtt megszeppent fiatal magyar hírlapíró dialógusát úgy, hogy abban megjelenik mindkét szereplő egyénisége és változása. Az egyik oldódik és egészen annyira felbátorodik, hogy áldást kér a szegény nemzetére, a másik leereszkedő látszatérdeklődéssel nyit, majd a konkrét kérés hatására nyilvánvalóvá teszi a saját értéktelen ürességét.

A színész képes leülni a zongorához és különösebb cezúrák nélkül előadni egy kuplét úgy, hogy testtartásában és arckifejezésében megjelenik a műfaj korabeli lesajnálása, de a saját kritikája is, közben a zongorakíséretet hol saját maga adja, hol hangszórókból jön, hol pedig együtt szól az élő és a gépzene, méghozzá tökéletes harmóniában!

A színész képes zsivajgó természeti jelenségek, fák és állatok bőrébe bújni és ironikusan bemutatkozni tölgyfaként, fenyőfaként, Fesztbaumként, tehénként, medveként, hiénaként úgy, hogy a szerepekhez csupán egy megfelelő színű sálat csavar a nyakára, majd lazán megszabadul tőlük.

A színész képes úgy odaállni elénk, hogy olykor azt hisszük, tényleg Kosztolányi Dezső az, aki épp most jött a megszokott kávéházából.

A színész tudja elfelejtetni velünk a kényelmetlen körülményeket, a fekete falú, levegőtlen kistermet a feszengős székekkel, a csendbe recsegve belefingó nézőtárssal, a diszkrét elektromos bűzt árasztó reflektorokkal, és a színész visz minket magával, amikor elrepül a léggömbön.

Jó ilyenkor vele tartani.

A matematika sosem tartozott az erősségeim közé, de ha jól számolom, akkor e szavakkal fél tizenegy után négy perccel lehetne pontos időjelzést adni.
Egyszerűbb lenne úgy, hogy huszonkét óta harmincnégy perc, még egyszerűbb, hogy fél tizenegy múlt négy perccel.

Csakhogy.

Mindez nem vicc és sajnos nem is a Rádiókabaréban hangzott el, hanem tegnap este a közszolgálati Kossuth Rádióban. Aki kételkedik, bátran hallgassa meg a rádió hangtárában, a 22 órás Krónikára kattintva hívható elő és 22:19:36-nál hallható.

Mátyus Kati Mátyus Kati.
Így hívják e csodaszép hölgyet, aki még bőven a szocik idején került a Magyar Rádióba és valamit nagyon tudhat, mert népszerű, mert sokan ajnározzák őt internet-szerte, sőt, valamelyik tévéújságban már címlaplány is volt.

 

Hogy miben áll Kati nagy tudománya, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy ő a magyar rádiózás egyik kormányokon átívelő gyenge pontja.
Amellett, hogy csúnyán és orrhangon beszél, rosszul hangsúlyozva, olykor érthetetlenül  olvas, még sűrűn bakizik is.
A fenti pontos időjelzés is tőle származik.
Negyed tizenegy múlt tizenkilenc perccel!

Elnézve a fotót, tényleg szép.
Csakhogy.
Katikát az én adómból fizetik és - mi fájdalom - a szépségét én nem tudom élvezni.
Én rádióhallgatóként hosszabb ideje szenvedek az ő mikrofon elé engedésétől.
Csak kérdem, nem lehetne-e inkább egy olyan bányarémet odaültetni, aki kellően utálja a kommunistákat, nem beszédhibás, szépen ejti a szavakat és érthetően hangsúlyoz?

 

Perszehogy oda lehetne, de miért nekem legyen jó, aki ezt az egészet fizeti, annak a bérével együtt, aki a döntést hozza és naponta látja a szépséget?

Persze Mátyus Kati egy fokkal még mindig jobb, mint szegény Szakonyi Judit, aki általában hétvégéken, így ma is a hírolvasással küzd.
Tessék ma belehallgatni bármelyik híradásba.
Egy fájdalom az egész, mert a hölgy orgánuma ugyan szép, de nem nagyon érti, amit felolvas. Ő is az előző nyócév terméke és helyette sem találtak senkit, aki korábban valamelyik fideszmédiában nyomult és alkalmas bemondónak?

Ne tessen már mondani, mert még elhiszem!
 


  lásd még ezt:

 

Logopédust a közszolgálati médiába!!!