Tanne Budakeszi büféasztalTúróscsusza. Gusztustalan, de legalább van. Ha egy RENDES büféasztalos étteremben a vendég elégedetlen a kínálattal, akkor a tulaj megkérdi, mit enne - és hoz neki valamit a kívánsága szerint.
A budakeszi TANNE étteremben ehelyett a tulaj magyarázkodik, ígérget és vádol - nehogy elfelejtse a kedves vendég, hogy a hazai gasztronómia még arrébb esik a boldogabb országok színvonalától.

 

Nagyon nem örültem, amikor a budakeszi Tanne szerepelt egy meghívóban.
Még aktív étteremtesztelő koromban jártam itt és nagyon rossz emlékeim voltak, mert gyenge volt a felhozatal, ráadásul pofátlan módon becsaptak, 1950 Ft helyett 2500 Ft-ot számláztak fejenként.

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 



Kazincbarcika, Ambrózia Étterem és Panzió Ambrózia - az istenek eledele.
Kedves ismerősöm hosszú időn keresztül győzködött: nézzem meg a kazincbarcikai Ambróziát, mert isteni. Nem volt túl sok kedvem hozzá. Régen jártam arra és egy kéményre emlékeztem, amiből narancssárga füst dőlt, ezért nagyon nehezen ment a légzés. Másik kedves ismerősöm néhány évig pedagógusként dolgozott a városban és el kellett költözniük onnan, annyi allergiás betegség kínozta.
Egy szép nyári napon az előbb említett ismerős meghívott minket egy fontos rendezvényre és ha már ott jártunk, akkor az Ambróziába is.
Nem volt mese...
A ház a cityben van, az nem derül ki, hogy új építésű, vagy valami felújított szocreál, kívülről a meggypiros fal és mediterrán kőlábazat ellenére elég bumfordi blokknak tűnik.
Belülről egészen más, igényes, ízléses, gondosan megtervezett és összeválogatott, minden szín és anyag a helyén, jó érzés ott lenni.
Hirtelen hárman is fogadnak, ebből ketten egyszerre, a harmadik ettől függetlenül, amíg az első kettő elmegy kikeresni a foglalásunkat. Helyrekísérés, ültetés, étlapátadás tökéletes.
Rég volt dolgunk ilyen étlappal.
Minden igényt kielégítő, gazdag választék, kategóriánként 3-5 félével, ami még tisztességesen kezelhető (ahol ugyanis átlagos forgalom mellett 150 ételt készítenek, ott alapos a gyanú, hogy fagyasztott silót melegítenek.) Ami külön tetszik: az ételek fantázianeve.
Az elmúlt években először csak kicsit cikiztem, később meguntam és a pokolba kívántam a jópofáskodó, terjengős étlapokat, amik egy punnyadt rántottát úgy írtak le, hogy
Rozi mama épp most verte habosra a káráló kendermagos tyutyu tojásait, amiből disznóságos zsiradékkal kenceficélt vasrostélyon olyan mennyei harapnivalót rittyentett, hogy az illata miatt a törökök megint el akarták foglalni Mátészalkát.

Kazincbarcikára visszatérve: érdemes megnézni az étlapjukat, ahogy a legtöbb ételüket a korrekt leírása mellett valamilyen egyedi névvel is ellátták. A zizegős pirítóssal szervírozott mascarponés brokkolikrémet például Zöldszemű angyalnak hívják, ráadásul épp egy zöldszemű angyalka hozza ki.
A krém bársonyos vagy inkább selymes és az íze fantasztikus, a hozzá adott növényzetet már egy kicsit korábban laskázták fel, még ugyan nem állott, de már nem nagyon friss. A zöldszemű angyalka jön és kérdi, hogy hozzon-e még pirítóst. Nem kérünk, mert habos fűszervajat is kaptunk, friss pirítóssal, abból még van bőven.
Vasárnapi emlék a tyúkhúsleves neve, valóban olyan, mint ami a nagymama sparherdjének szélén készült, bepárásítva a konyhaablakot és isteni petrezselyemillattal fűszerezve a levegőt. Itt kérhetem csigatésztával vagy májgaluskával, csak a kalandot papírra vetve látom, hogy a kétféle betét kétféle árat jelent, én vegyesen kérem és az olcsóbb kerül a számlára...
A leves tehát finom és valóban emlékeket idéző, minden tökéletes benne, csak a májgaluska íze mérsékelt egy kissé.
Semmi hibája nincs ugyanakkor a nyári petrezselyem krémlevesnek, ami valóban krémleves, nem lefolyik, hanem lepereg a kanálról, aromája diszkrét, talán brokkolival lazították, ami azért jó húzás, mert a fűszernövény ebben a koncentrációban élvezhetetlen lenne.
A főételeink is hozzák az eddigi szintet.
A grillkavalkád háromféle sajtot jelent, grillezett zöldségekkel, kukoricával és zöldfűszeres krumplitócsnival. Pazar alkotás, minden darabnak kicsit más az íze, mind fűszeres, mégis, az elfogyasztása után nem érzem hogy belegeltem egy fűszeresládát. A szakács mértékkel bánt az ízesítőkkel és úgy válogatta össze, hogy minden harmonizáljon a másikkal, és mindig új ízeket érezzek, akármit párosítok az alkotóelemekből.
Úgy látom partnereim is élvezik a Cordon bleu palacsintát - ebből kóstolót is kapok, mert nagyon jól hangzik a szerecsendiós sajtkrém, meg a pirított sonka, mint töltelék.
Ugyanaz a helyzet: az összetevők egyenként is finomak, együtt viszont egész más élményt nyújtanak.
A pritaminos libamájjal töltött csirkemellet csak messziről látom, ám a mellettem ülő arca azt mondja: nem is kell megkóstolnom, mennyei.
Desszertre már csak ketten vállalkozunk, a banán split szép és jó, a tiramisu sem rossz, de kár volt eredeti olasznak hívni, az ugyanis a saját tapasztalataim szerint több krémet és kevesebb tésztát tartalmaz és a harsány csokoládéíz nem tarolja le az egészet, hogy érezhessek egy kis kávét és valami halvány amarettót is.
Kávézás közben (a hölgyek szerint kiváló!) arról vitázunk hogy két vagy három szmájlit kapjon az Ambrózia - amikor eldől a kérdés: a szomszéd asztalt kiszolgáló, meglehetősen barátságtalan pincérnő egy kollégával tőlünk másfél méterre rendezkedni kezd, asztalokat tologatnak, székeket emelgetnek és közben hangoskodnak, mintha ott sem lennénk. Nem valami rendezvényre készülnek, hanem épp egy nagyobb buli után raknak rendet. Megvárhatták volna azt a pár percet, amíg még ott vagyunk - vagy csinálhatták volna csendesebben.
A szánk ízét persze mindez nem rontja el, bármikor visszamennénk és végigennénk az étlapot.
Ebédünk üdítőkkel bőven belefér egy tízesbe és a végén azon csodálkozunk, hogy mesterszakácsokról már hallottunk, mesterszakácsnőkről nem nagyon, viszont az Ambrózia konyháját nők irányítják.
Lehet hogy az istenek tudnak valamit.

Az Ambrózia galériájához kattintson a zöldszemű angyalkára!

Találtunk egy érdekes helyet, úgy hívják, Kőbarlang.
Békásmegyeren van, a hegy felőli oldalon, a lakótelepet körülölelő út egy éles kanyarjában.
Nagyon jól néz ki.
Kívülről.
Az érkező választhat: felmegy a tetőteraszra, vagy le a pincébe.
Amikor mi járunk ott, akkor a szúnyogok és a ruhába beköltöző ételszag között dönthettünk, ezért inkább a csapkodás-vakarózás páros.
Gyönyörű teraszon ülünk le, kőépítményekbe, dézsákba és műanyag vödrökbe ültetett virágok közé, vadszőlővel futtatott lugasba, kopott lócákra, lepusztult felületű asztalokhoz. A növényzetben elrejtett hangszóróból kereskedelmi rádió, a náddal fedett söntéspult mögött kistévé szól, a két különböző zajt egy közeli trafó és egy még közelebb lévő szellőző unisono búgása kíséri, ezt tarkítja olykor az étellift zaja.
A kőbarlangi hangeffektusokért nem kell felárat fizetnünk.

Nagyon stílusos étlapot kapunk, a kőlapokat imitáló fatáblákat bőrszíjak tartják össze. Mindhárman találunk kedvünke valót, közben megtudjuk, hogy a kedves pincérkislány első munkanapját tölti Békásmegyeren, mert nem ismeri az étlapot és nem csak a helyi specialitásokat szalad el megkérdezni az idősebb kollégától, hanem vendéglátóipari alapfogalmakat is. Amikor ott tartunk, hogy a bélszínt hogyan kérjük, akkor kiderül, hogy a konyha elméletben el tudja készíteni a medium-rare-t, már ha van alapanyag, de épp most nincs. Sajnos. De nem csak bélszín nincs, hanem az italrendelésünk kielégítéséhez is szükség van arra, hogy az idősebb pincér beugorjon az autójába és elporozzon egy rövid beszerző-útra.
No nem Grand Marniert kértünk, vagy Mumm pezsgőt, hanem - nem tetszenek elhinni - ásványvizet. Van ma étterem Budapesten, ahol a vacsoraidő elején ásványvíz sincs és ez akkor derül ki, amikor megrendelik.
Meg bélszín sincs, meg még egy leves sem, amire így néhány héttel a kaland után nem emlékszem.

Ketten kóstoljuk meg az "isteni babgulyás" névre hallgató ételt, ami bográcsban kerül az asztalunkra, alatta az a sercegve égő zöld kulimász, amit először az újpesti Öreg Halászban láttam és máshol azóta sem. Kapunk még egy kosár nem túl friss kenyeret és csodálkozunk azon, hogy a vesszőkosárba a szeletkék alá mindössze egy félbehajtott szalvéta került , sem oldalt, sem fölötte nincs semmi. Nem is csoda, ha így hamar kiszárad, arra meg hogy amíg a tálalásra várt, mi potyogott rá a szabadtérben, nem is akarunk gondolni.
A babgulyás az istenitől messze van, de jó, a cipóban szervírozott pulykaragu meg a jótól esik arrébb, mert ugyan a tárkonyos lé finom, de kevés benne a szárazanyag, mindössze egy evőkanálnyi fagyasztott zöldséget és két szem husikát rejt.

A három főételünk közös vonása a rendetlen tálalás, a szakácsunknak igen rossz lehet a kedve, ha csak úgy odahajigálta a silót, viszont minőségben nem hasonlítanak.
A legjobb a rántott sajt, ezzel nincs semmi gond, a mirelit hasábburgonyát is frissen sütötték. A brokkolis pulykamell ronda, viszont finom, a hozzá adott rizottó pocsék: hideg és rosszízű. A csirkemájjal töltött sertésborda pedig egy kicsit tovább volt az olajban, mint kellett volna, a benne levő máj állottságát és keserűségét a brutális mennyiségű fűszer sem nyomta el.

Óhajtunk-e valami desszertet és becsomagoljuk a maradékot? - jaj dehogy, köszönjük!
Fizetünk (nem túl sokat) és távozunk azzal, hogy ha nem is ettünk túl jót, de legalább megint szórakoztunk.
Ez a Kőbarlang nyilván régebbi időket akart idézni, de az időkereket csak úgy 25 évet sikerült visszaforgatnia, aminek köszönhetően újból átélhettük a szocialista vendéglátás fénykorát.

Hogy a fenébe kerülünk mi ide? - kérdezte szegény alkalmi tesztestársam, miután szép csendben leültünk a kispesti csehóban. - Hát - ajánlották - vallottam be szégyenkezve. - Sok az ellenséged? - érdeklődött tovább a partnerem. - Hagyjuk, inkább együnk - így én.

Nézzük inkább mindennek a pozitív oldalát.
Előszöris nagyon jó, hogy egy ideje a medwefórumban csak regisztrált olvasók használhatják az ajánlót, továbbá az sem hátrány, hogy csak a kellően megindokolt javaslatokat veszem figyelembe.

Amikor a Nótafa felkerült a várólistára, még bárki beböffenhetett bármit - így fordulhatott elő, hogy a Jókai téri Alhambra évekig csak a medwe-listán létezett, máshol nem, és mi meglepetés, a kispesti Nótafát ugyanaz ajánlotta, aki az előbb említett fantomot.

Megérkeztünk a műintézménybe, ahol a késő délutáni időpont ellenére igen sokan voltak, de inkább kocsmáztak, nem fogadott minket senki, nem volt külön nemdohányzó rész, így szívhattuk a füstöt és az eddig említetteknek felelt meg a nem túl udvarias kiszolgálás is.

Egészen elfogadható volt a tejszínes-gombás pulykamell rizzsel, leszámítva hogy a köret kihűlt és száradásnak indult, a túróscsuszás- paradicsomos-gombás harcsa viszont eleve elhibázott fogás, nagyon úgy tűnt, hogy három olyan ételt raktak egymás mellé, ami önmagában egész jó, de egyiknek sincs köze a többihez.
Kakukktojásomlett Wekerle-módra.

Ahogy a közmondás tartja, a híglevű hús általában olcsó, így a Nótafa árai sem drágák, de ettől még lelkifurdalás nélkül állíthatom, hogy a hely egész biztosan kielégít bizonyos igényeket.
Azokét, akik szeretnek sokat enni, nem zavarja őket, hogy minden ruhájuk büdös lesz és nem félnek attól, hogy táplálkozás közben beléjük köt egy másik "vendég".

a sümegi kalandok fotógalériájaEz még nem lett volna baj, sőt!
Csak volt egy olyan érzésem, hogy az egyik egységben ezzel akarták befogni a pofánkat.
A másik hely csak úgy szimplán jó volt, de az egyik miatt szükségessé is vált az alkoholfogyasztás.

Kezdem a másikkal, az Öreghegy Hotellel.
A sümegi vár tövében van egy nagy parkoló, abban pedig egy TOURIST INFO feliratú pavilon.
Itt kérdeztük meg, merre a szálloda.
A kislánynak fogalma sem volt róla. (???)
De nem csak ő nem tudta, hiába faggattunk más boltosokat, egy közeli közértben a személyzetet és a vásárlókat, senki nem hallott még erről a szállodáról.

A rendőrök az országúton igazoltattak, beálltunk a sor végére és megkérdeztük: ők sem tudták.
Aztán az egyik polgárőr a fejéhez kapott és megmutatta, merre menjünk.
Ő sem egészen a jó irányba küldött, de szerencsére útközben láttunk egy táblát, ami eligazított.
Fenn a hegyoldalban, festői környezetben, szőlők és nyaralók között van ez a panzió, ami inkább néz ki egy nagyobb vityillónak, mint vendéglátó egységnek, a neve sincs kiírva, csak az hogy üdvözlik a kedves vendéget. A borospince előtt kacsaúsztató, benne két barátságos vadkacsával, kövezett parkoló, joviális fiatalember fogad, kiderül, ő a szakács és pálinkával kínál. Ezért is, azért is szeretjük őt.
A teraszon terjengő nehéz olajszagért már kevésbé, de úgysem itt fogunk vacsorázni.
Elfoglaljuk a szobánkat, egyszerű, tiszta, ha a fürdőben lenne néhány kampó, amire törölközőt, ruhát, ilyesmit lehet akasztani, akkor azt mondom, kényelmes is, így csak majdnem az.
Van viszont szúnyogháló az ablakon, dermedt csend, hangtalan matrac, egyszóval jó éjszakának nézünk elébe. (Jó is lett!)

Sümeg helyi szolgáltatása, a Vártaxi jön értünk, ami némi aprópénzért átvisz a szemben levő hegyre.
Megnézzük a várat - szép, különösen a kilátás - aztán a belvárost, majd megkeressük a helyiek szerint legjobb éttermet, a Scotti Udvarházat.

Kerthelyiségbe lépünk, ahol hatalmas a sürgés-forgás, csak azt nem értjük, miért, hiszen talán ha négy asztalnál ülnek, a személyzet létszáma nagyobbnak tűnik, de lehet hogy csak az ideges rohangálásuk miatt látszanak többnek. Nem is fogad minket senki, ezért elhaladunk egy iszonyú randa, kék fénnyel megvilágított fehér gipszdekoráció mellett és választunk magunknak egy asztalt.

Kevéssel később felfedeznek minket, majd jóval később odajön egy ifiúr, hogy mit tehet értünk.
Mi - minő meglepetés - étlapot kérünk, mert vacsoráznánk.
Ifiúr el, mi pedig nézelődni kezdünk.
Van itt minden, kacsaúsztató valódi kacsákkal - ez úgylátszik itt Sümegen kötelező eleme a vendéglátásnak - valódi aranyhalakkal, buja növényzettel, szóval jól néz ki a hely.
Megkapjuk az étlapokat is - közben az egyikünk közli a pincérrel, hogy hozzon valami azonnal ehetőt, ugyanis rosszul van az éhségtől, mire a pincér azt mondja, hogy azt sajnos nem lehet, mert a konyha sorbarakja a megrendeléseket és soronkívül nem hozhat ki semmit. Ha velős kenyeret kérünk, ez a legegyszerűbb, az is legalább 20 perc. Kérünk akkor egy szelet kenyeret, hogy majd megsózzuk.
Később a farkaséhes kollég úgy dönt, hogy mivel nem jön az a szelet kenyér, kíváncsi a velős kenyérre is, ezért elmegy a pincér után és rendel kettőt, merthogy közben én is érdeklődni kezdtem, meg a mardosó étvágy ezek szerint ragadós.
Eltelik agy tíz perc, megjönnek az italaink és kérdezzük az ifiurat, hogy hol a kenyér?
Erre visszakérdez, hogy azt komolyan tetszettünk-e gondolni, mert hogy ő ilyet még az életében nem hallott!
Igen, komolyan.
Normál esetben ilyenkor a pincér odamegy a pulthoz, felkapja az első kenyereskosarat, ilyen szokott lenni az éttermekben, előre elkészítve és asztalkendővel, szalvétával letakarva, itt a Scottiban nem így történik. A pincér elmegy, aztán hosszú percekig megint nem látjuk.
Másokat látunk, civileket, akik a pult körül állnak és a személyzet többi tagjával trécselnek. Végülis szombat este van, hadd szórakozzanak a fiatalok.
Egyszer csak a pincérünk kinéz a csapatból, meglátja hogy a nyakunkat nyújtogatjuk, a fejéhez kap és jön a kenyérrel.
Aztán hozza a velős kenyeret is.
Kettőt tetszettek kérni? Jaj elnézést, csak egyet rendeltem a konyhától, a másik minimum negyedóra.
Oké, akkor hagyjuk.
Nagyon fura ez a kenyér.
Egyáltalán nem úgy néz ki mint a velő, hanem úgy, mint amikor a maradék húsokat összedzsamiskálják, csak a fene érti, hogy miért van májra emlékeztető íze.
Éhes barátom legyint és beburkolja.
Eltelik megint egy fertályóra és nem történik semmi.
Pedig rendeltünk ezt-azt a kissé viharvert étlapról.
Még meg is beszéltük a részleteket a pincérünkkel, aki majdnem mindent tudott, csak azt nem, hogy mi a különbség a sümegi és a sümegies étel között, merthogy volt töltöttkáposzta, meg gombóc, meg más is sümegiesen, más étel viszont egyszerűen csak sümegi. Vajon mit nem tud a sümegies töltöttkáposzta a sümegihez képest, ami miatt nem jogosult az elnevezésre?
Nem tudtuk meg.
Az viszont hamar kiderült, miért akadozik a kiszolgálás a Scottiban.
Egyetlen szót sem szólnék, ha hosszas várakozás után FRISS ételek kerülnének az asztalunkra, mert akkor legalább tudjuk, mi tartott ilyen sokáig.
A Scottiban mikrózott vackokat kaptunk és azért ilyen hosszú kihagyásokkal, mert az étterem nem csak helyben eteti a vendégeket, hanem kiszállítást is vállal és a mi pincérünk a motoros futár.
Sümeg nem egy tágas metropolis, ezt a várból láttuk, de ahhoz kellemetlenül nagy, hogy a legjobb éttermének a vendégei a szennyes edény fölött üldögéljenek, amíg a pincérük az utcán motorozik.
Közben tulajforma ember jön tálcával és széles-mézes műmosollyal mézes pálinkát kínál körbe a kedves vendégeknek. Úgy a kaja közben, mindegy hogy ki hol tart...
Pincérünk megérkezik, bukósisak le, fehér köpeny föl, így végre házi kenyérben sült csülköt ehetünk tormával és káposztával, továbbá sümegies töltöttkáposztát csuporban, rajta sült kenyérrel - ezek egész jók, meg rántott karfiolt rizzsel - ez egyáltalán nem jó. A rizs langyos és száraz (kihűlt és összetöppedt, amíg a pincérünk egy pizzásdobozzal a kezében a Kossuth vagy a Petőfi utca 24-et kereste), a karfiol bundája pedig keserűre égett.
Ketten még bepróbálkozunk a desszerttel, a "kézzel húzott és kemencében sült"  tökös-mákos rétes melegített vacak - biztos a mikróból húzták ki kézzel, a sümegies szilvásgombóc pedig katasztrófa. Az étlap szerint ez rumaromába áztatott friss, fahéjas szilvával készül. Kérdés hogy hogyan lehet a rumaromába bármit is beáztatni, hiszen abból két csepp elég egy sziruphoz, de nem is ez a baj: a szilvának sem rum- sem fahéjíze nincs és nem is friss, hanem egy lekvárszerű trutyi, amit egy keményre mikrózott, száraz tésztaburok rejt, azt is rosszul, mert kibuggyant belőle.
Amúgy sümegiesen!
Ez szinte érintetlenül menne vissza a konyhába, de nem megy, mert a pincérünk megint veszi a bukósisakot és eltűnik.
A számlát is a leszedetlen asztal felett adja át.
Kérdezi, hogy minden rendben volt-e.
Mondjuk nem és mutatjuk neki csak a gombócot.
Szeme nem rebben azonnal lehúzza a számláról.
Jártunk közben a budiban is - a szaga alapján nevezem így a vizesblokkot - aminek külön érdekessége, hogy az állva könnyebülő férfivendégek egy ablakon keresztül szemlélhetik a kerthelyiség jobboldalát - akik meg ott étkeznek, azok őket.
Jó kis látvány, akárhonnan nézem!
A vacsoránk kettő és fél órát vett igénybe.
Fogyasztottunk még két korsó soproni sört - ez jó volt - meg egy pohár vörösbort, az ihatatlan. A helyette hozott ásványvíz már nem is szerepelt a számlán. Egyszóval a sümegi Scotti Udvarház röviden: valami agyrém.
Nagyon nagy szükség volt azokra ajándék pálinkákra!
Kettő feketepont.

PS. Kedves barátom hétfőn hív minket, hogy jól vagyunk-e, ő ugyanis gyomorrontással fetreng az ágyában és a velős kenyérre gyanakszik...

szilvásgombóc,  ohhohhó - ebbiz nagyon nem jó!

"Kedves Medwe! Maga egy fasz. A (....) étteremről negatív kritikát írni - azt csak maga tud. Azt hiszem, hogy Ön a saját semmitmondó és értelmetlen kis portálján kívül mást nem is olvas.. De ez nem is lep meg, különben más lenne a véleménye. "

Valószínűleg a három évvel ezelőtt imígyen kifakadó kedves olvasóm nem hízelgésnek szánta a sorait, én mégis annak vettem, hiszen fontos dologra tapintott rá: KIZÁRÓLAG a saját élményeimet írom meg és ebben nem befolyásol senki és semmi, továbbá az is igaz, hogy nem nagyon olvasok gasztronómiai szakirodalmat. Átlagos vendég voltam, vagyok és maradok, az ilyen pedig mit sem tud a konyha és a vendéglátás rejtelmeiről.
Egy rossz éttermet, vagy vacak kaját pedig akkor sem dicsérnék, ha a Michelin-katalógus szórná tele csillagokkal.

Mégis, olykor az orrom alá dugnak éttermekről szóló írásokat, amiket kénytelen vagyok elolvasni.
Pl. a Népszabadság szerény megjelenésű étteremkatalógusát, amiben az én engedély nélkül elsummantott fotóimat láttam viszont ( akkor közleményben köszöntem meg a páratlan elismerést) vagy mostanában néhány színvonalasabb publikációt.

Ezekből úgy értesültem, hogy a címben szereplő három restauráciát nagyon sokan a hazai gasztronómia zászlóshajóinak tartják.

Érdekes, nekem mindhárom megvolt már, a Susogó egyszer, a Ráspi majdnem kétszer, a Csalogány meg sokszor, de egyikről sem írtam még, mert úgy éreztem, szükséges lenne néhány újabb látogatás ahhoz, hogy felelősséggel osszam ki nekik a medwe-szmájlikat.

Most így látom őket:

Csalogány 26


fotók a Csalogányból
Nagyon érdekes hely!
Az első látogatásom után határozottan rossz benyomás maradt bennem, ugyanis nem tudtam, hogy háromkor bezárnak, így negyed négykor léptem be az üzemi étkezde megjelenésű helyre. A bejáratnál lévő dohányzóasztalt szakácsok és mosogatófiúk ülték körül, harsány köszönésemre a fülük botját sem mozdították, csak egykedvűen szívták a büdös cigarettáikat.

Szerencsére hamar előkerült egy csokornyakkendős pincér, aki nagyon barátságosan eligazított.
Másnap már ebédidőben mentünk ketten és nagyon szerettük, hogy mérsékelt áron pálinkáztunk, boroztunk és extra ételekből kóstolhattunk miniadagokat, ám ezekből egy háromfogásos menü egy hétköznapi ebédre bőven elegendő. Ötcsillagos kiszolgálásban volt részünk és akkor sem találtunk volna hibát, ha akartunk volna. De nem is akartunk és az étlap helyenként indokolatlan nagyképűsége sem volt zavaró.
A következő hónapokban jártam ott egyedül és másodmagammal is.
Azt vettem észre, hogy enyhén romlik a színvonal, ugyanakkor emelkedik az ár, viszont a felszolgálás egyre rosszabb. Csökkentek az adagok és mintha kenyérrel akarnának teletömni, mert a korábbi miniadagok helyett mikroadagok szomorkodnak a tányéron, a kenyereskosarat viszont sűrűn kínálják.
Többször találkoztam figyelmetlenséggel, amikor sokat vártam egy levesre és langyosan kaptam, vagy amikor két pincér is adminisztrált a tálalószekrénynél és nem voltak hajlandóak sem észrevenni, sem meghallani, hogy szükség lenne rájuk.
Ezzel együtt egészen biztosan fogok még ott ebédelni, mert bár diszkrét ételszag van, az egész étterem nemdohányzó, a választék különleges, ami az asztalra kerül, az finom és különben sem kell annyit zabálni!


Ráspi, Fertőrákos

Valaki azt mondta, hogy Sopron legjobb étterme a fertőrákosi Ráspi, mi pedig néhány negatív soproni kaland után nagyon bíztunk ebben a kijelentésben, ezért még 2007 októberében meglátogattuk a Soprontól tíz percre lévő intézményt. Nagyon nehezen találtuk meg, kétszer is elmentünk előtte, ugyanis az étterem logója egyszerűen olvashatatlan és kicsit fura is az átlagos parasztház elé kirakott avantgarde felirat.

Ahogy a szentélybe beléptünk, azonnal megértettük az addigi lelkes ajánlásokat: a hely kialakítása egyedi, hangulata egyszerre mesés, rejtelmes, ódon és modern.
Elegáns, terített asztal várta a vendéget, kedves és jóhumorú pincérkislány, meg ritkán iható szörpök, úgymint akác, szagos müge és ibolya (nem Dávid, csak olyan egyszerű, kalap nélküli) - ezeket kóstoltuk meg, bár lett volna még mit.
Az ebédünket részletezni nem akarom, többet mondanak talán a fotók, meg az, hogy a desszertnek választott mikrózott és randa rétes nem ízlett, ezért cserébe a halászlé nem szerepelt a számlán.
Magunkkal vittünk egy üveg Ráspi zweigeltet, ezzel együtt fizettünk 16380 Ft-ot.
Úgy távoztunk a Ráspiból, hogy ide aztán bármikor visszajönnénk.


Vissza is mentünk idén nyáron.
Nem volt asztalfoglalásunk, odabenn teltház volt, ezért csak a kerthelyiségben ülhettünk le.
Alaposan elvette a kedvünket az asztalokon és a lócákon kavargó piszok, a rengeteg légy és bögöly, a szomszéd asztalnál szirénázó kisgyerek és egy éttermi viselkedésre alkalmatlan kutya (rohangált az asztalok alatt és megugatott minden érkezőt), aztán az, hogy még az étlapra is kábé 10 percet vártunk, de leginkább azért hagytuk ott a Ráspit és mentünk vissza a soproni Vadászkürtbe, mert az étlapon sem találtunk semmi olyat, amit szívesen megrendeltünk volna. Gomba és tészta, tészta gombával, gombástészta, rántotthús. A körülményektől lettünk kissé nyűgösek, másképp biztos bekapunk valamit, de a kutyaugatástól és a gyereksírástól egymás szavát sem értettük, a bögöly csípése pedig ölég fájdalmas tud lenni.
Szóval télak!
Utóbb pillantás a cég weblapjára: szerintem elég ciki, hogy az étlap, a borászat és az aktualitások rovat hónapok óta nem közöl semmi információt, ugyanakkor a filozófiánk címszó alatt ott van egy terjedelmes, kissé narcisztikus és nehezen olvasható ömlengés.


Susogó, Pécs

Lantos Gábor, a Magyar Rádió sportriportere ajánlotta a medwefórumban az éttermet és a tulajdonossal készült interjút . Megvolt mindkettő.
A Susogóban asztalt foglaltunk és végigettünk egy menüt, egyikünk a hozzá ajánlott borokkal, a másikunk autót vezett.
Most én voltam a szerencsés. :-)

Mindketten elszálltunk a kiszolgálástól és a fogásoktól is.
A pazar menü pálinkázással, borozással 22.300 Ft volt.
Kettőnknek!
Azért nem írtam eddig a Susogóról egy szót sem, mert négy sárga szmájlit nem adok senkinek csak úgy, ez a medwe-skála felsőfoka, eddig egy étterem kapta meg az elején, nagyjából tíz hónapra. Merthogy mentünk másodszor és harmadszor is ...
Szóval megbeszéltem már többekkel, hogy irány Pécs, de eddig még nem jött össze egy újabb kiruccanás.
Talán majd az ősszel.
Most felhívtam az éttermet, a degusztációs menü egyes alkatrészeinek elnevezését pontosítandó és megtudtam, hogy nem csak az étlapot cserélték le és leköltöztek a belvárosba, hanem mindenki új, még a séf, Molnár Gábor is.
Eggyel több ok arra, hogy visszavágyjunk - csak kérdés, hogy a kissé túl kacifántos weblapjuk dizájnján kívül mi az, ami megmaradt.
Majd meglátjuk.

Mondd, medwe, te hülye vagy? - kedves ismerősöm csattant fel így, amikor ma egy telefonbeszélgetés során megtudta, hogy épp az autópályán repesztünk Tiszacsegére, az ott főzött halászlé megkóstolása céljából. Igen, normális ember joggal gyanakodhat, ha megtudja: van aki képes egy nyári napon több száz kilométert autózni csak azért, mert kíváncsi egy Isten háta mögötti halászcsárdára.
Miért is?
Mert rajta van a medwe-listán.
MOST, a kaland írásba foglalása során kikeresem, ki ajánlotta, mikor és miért?

gebe (Töröl) | (Szerkeszt) | 2008. jan. 12. 13:59 | Válasz | #1191
Tiszacsege, Halászcsárda
Küllemre, kiszolgálásra nézve átlagos halászcsárda, de a halételek ( halászlevek, egészben sült halak )minősége megdöbbentően csodálatos. Pestről leutazunk ebédelni, olyan jó. Legalább 5-6 alkalomból általánosítok.


Ahá, tehát más is képes 400 kilométert autózni! Akkor nem vagyunk egyedül, bár ettől még nem kell feltétlenül felfüggeszteni az épelméjűségünkben való kétkedést.

Szóval Tiszacsegét elhagyva - vagy Mezőcsát felől érkezve a lapátkerekes kompon átkelve - a folyó partján, vadregényes-szúnyogos környezetben találjuk a csárdát. A terasza szúnyoghálóval védett, az a dohányzó rész, de nem füstös, mi Mackó urammal mégis beljebb húzódunk, hátha rágyújt valaki a kettő óra után is népes teraszon.
Belül csak mi vagyunk, a fogadásunkra ugró pincér elnézi, hogy ketten a legnagyobb, tán harminc személyes, hosszú asztalhoz ülünk le.
Igazi, békebeli halászcsárda, piros kockás terítőkkel és firhangokkal, nádborítású falakkal, hálóval és varsákkal díszített mennyezettel, viszont LÉGY ÉS BÜDÖS NÉLKÜL!
Tetszik az étlap is, jó megjelenésű és nincs rajta ezer fölösleges fogás, de annyi éppen akad, hogy kapásból össze tudnék állítani vagy négy különféle, ínyemre való ételsort.
Halászcsárdában viszont nem kezdek vegáskodni, malackodni, marhulni vagy vadazni, meg kell vizsgálni a halakat és kész!
Kapunk időt a válogatásra, majd pincérünk ezzel jön vissza: sikerült választani, vagy esetleg segítsek? Van kérdésük?
Hát ezaz.
Miért is lepődünk meg a világ végén egy mérsékelt árakkal dolgozó csárda pincérének udvariasságán? Mert jónéhány agyonsztárolt és méregdrága budapesti étteremben pincérnek öltözött, faragatlan bumburnyákok rongálják a magyar vendéglátás minőségét és jóhírét, csupán ezért.

Muszáj megkóstolni a haltepertőt.
Főleg kíváncsiságból.
Kicsi várakozás után FRISSEN kapjuk a kiváló minőségű lilahagymával, remek kovászos uborka-kockákkal és két fonnyadt citromkarikával díszített finomságot. Forró, ropogós, jóízű és nem zsíros - hozzá szögletes, foszlós kenyér jár.
Csak megkóstolni akartuk, de elfogy.
Négyféle halászléből választhatunk, én a harcsára szavazok. Piros bográcsban érkezik, hozzá semmi melléklet - én általában belenyomok egy friss hegyes-erős zöldpaprika karikát - de most erre semmi szükség.
A lé első merítésre kissé hígnak és átlátszónak tűnik.
Igenám, de ahogy egy jó minőségű bor vagy sör, a tiszacsegei harcsahalászlé is több lépésben nyílik meg. A halászlét igen könnyű elcseszni, pedig egyszerű étel, a lényege a friss, többféle és nem túl kövér hal, a gondosan elkészített alaplé, a jó minőségű paprika és hagyma.
Meg a rövid időn belül történő tálalás.
Friss halnak én azt hívom, ami a másvilágra segítését követően azonnal, de maximum 1-2 órán belül a fazékba kerül, a többit meg most nem részletezem, csak azt állapítom meg, hogy ezért a halászléért valóban megérte Tiszacsegére utazni. Ráadásul nagyon sok, nagyon jóízű és teljesen zsírtalan hal van a lében és bőségesen került bele ikra is.
Érezzük, hogy desszertet már biztosan nem fogunk kérni.
Harcsapaprikás kapros túróscsuszával - ez a következő lépés.
A tésztát kicsit túlfőzték és nem is a legjobb minőségű, de nem spóroltak a finom túróval, a ritka jó tejföllel és a pörccel - mindezt bőségesen megszórták frissen aprított kaporral - és erről sem maradhatott el a szomorú citrom - hozzá hivalkodóan friss harcsadarabkák, selymes, gombás szósszal nyakonöntve.
Egyszerűen mennyei!
Nem tudom abbahagyni akkor sem, amikor látom, hogy Mackó uram feladja.
Pincér jő és kérdi, hogy desszert-e?
Van ezek között egy kívánság palacsinta.
Kérdem, olyat kívánhatnék-e, amibe nem tesznek tölteléket és maga a palacsintát is lehagyják róla, mert nincs tovább kapacitás.
Pincér azonnal kapcsol:
- Akkor hozok egy üres tányért az úrnak, csak kérdés, hogy porcukorszórást tetszik-e kérni rá? Akárhogy is lesz, a ház ajándéka a kedves vendégnek!
Gurulunk egyet a poénon és egyenesben megéljük, hogy egy jó nevetés többet érhet egy tábla csokoládénál.

Azt hiszem, jövünk még erre, mert itt még a halnak is más az íze.
Gebe, kösz!



Mackó uram ugyanerről
Majdnem olyan… de szerencsénkre, mégsem!

TiszacseGe,
Halászcsárda

Valahol messze, hogy kevesen találjanak rá! A Fórumon először Marcziné ajánlotta 2006.02.17-én azzal, hogy „ Jó lenne, ha Medwe + Mackó is tesztelné”, majd 07.4.-én emlékeztetett ismét e remek helyre. Ezúton is köszönjük, tényleg jó volt!

Sajnálom, nem tudtam kihagyni a játékot a címmel: T G hasonló, de mennyire más!
Lehet, hogy munkált bennem egy olvasó ajánlása: menjek a parasztcsárdába, vagy hová, pontosan nem is tudom, minden esetre egy szép nap elindultunk Medwével. Budapest beült, sehová nem lehetett eljutni, nem volt baj, hogy elszöktünk!
Megéheztünk, mire megérkeztünk. Gusztusosan terített asztalok, csendes, árnyékos sátor és termek fogadtak, kedves pincérek, tiszta, egyértelmű étlap. Most már csak az étel hiányzik. Szerencsénkre, az sem sokáig.

Előételnek haltepertőt kértünk, frissen készült, ropogós, illatos, friss fehérkenyér, lilahagyma, kovászos uborka – kóstolni kértük, mind elfogyott!

Négyféle halászléből a Tiszai Vegyeset választottam. Az alaplé azonos, a betét változik: az én bográcsomba pontyfilé, harcsafilé és ikra került. Sok jó halászléhoz volt már szerencsém, hát ez is az elsők közé sorolható! Zamatos, tiszta halíz, csak az utóízében csípős, és valamitől szinte selymes! A Tisza vize lehet? Egyszer még úgy is megfejtem az igazi jó halászlé titkát!
Pincérünk kérdezte, akarunk-e egyet pihenni a főfogás előtt? Nemmel válaszoltunk, bár tudtuk, könnyelműség
A nevét nem tanultam meg a fogásnak, lecsós öntettel pontyfilét kaptam, sültkrumpli körettel.
Egymagában elég lett volna egy étkes embernek, nemhogy előétel, hallé után!
Nem vártam hibátlan teljesítést, a krumpli fagyasztott volt, a lecsóba is belemászott valamennyi sűrített paradicsom, de a hal, az hibátlan volt. Miért van az, hogy pontyot roston jól, csak az ország egyes kijelölt pontjain szabad sütni!? Vagy nem így van, szabad máshol is? Akkor miért nem sütnek?

A desszertet csak elviccelni tudtuk, megkóstolni nem!

Jó volt a szakács, megfelelt a tálalás, kifejezetten élveztük a pincérünket, a hely ellen sem lehet semmi kifogásunk. (Ráadásul, a komp is megvárt, amikor éppen indult volna, akkor kanyarodtunk a lehajtóra!) A mintegy 7.000.-Ft nagyságú éttermi számla nem vette el örömünket.

Ilyen helyeken szokás halászlét üvegben kínálni – hoztunk volna! Meg a halat, a pincért, az egész konyhát, termet, csárdát is!
Utolsó utáni megjegyzés: valószínű, nem fényeztem túl ezt a kalandot, hiszen Medwe is még aznap hozzáfogott megírni! Nem semmi!

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Tom George szimpatikus hely.
Van már talán három éve is annak, amikor a medwefórumban megjelent két fura alak, a magas lóról kiosztották a törzsközönséget, közölték hogy itt mindenki szánalmas hülye és egyben gasztronómiai analfabéta is, ám ők tudják a frankót, pl, hogy a bécsi Fabio's és a lipótvárosi Tom George az etalon, én meg nyilván azért nem járok ilyen trendi helyekre, mert nincs elég pénzem.
A bécsi étteremre nagyon kíváncsi lettem, ezért azt szinte azonnal meglátogattam (és egy kicsit sem ájultam el tőle, merthogy nem volt annyira húha), a Tom George meg csak csendben várakozott a listámon.
Isten látja lelkem, megpróbáltam többször ott vacsorázni, de amikor megláttam a díszburkolaton, tilosban parkoló terepjárókat, bömöket és merdzsókat, meg a tídzsíben vacsorázó nagyhangú tulajdonosaikat, legalább háromszor fordultam sarkon és mentem békésebb helyekre, ahol sokkal jobban érzem magam.

Egyszer azonban nem volt mese, Mackó úrral bementünk.
Persze a szokásos délutáni időben, amikor nincs tömeg.
Bajban voltam az étlappal, mert annyira tarka volt, hogy képtelen voltam valami homogén ételsort összeállítani. Végül egy alkoholmentes koktél után kértem négy olyan fogást, aminek szerintem mindössze annyi köze volt egymáshoz, hogy ugyanabban a konyhában készültek.
Kifogástalan volt minden ételem, leszámítva talán a desszertet, ugyanis én egészen biztosan nem szolgálnék fel hibás epret, a Tom George szakácsa viszont nem válogatta ki a sérült, barnulnásnak indult szemeket.

Nem tetszett a pincérünk, aki főleg dolog nélkül ténfergett ide-oda, ugyanakkor minket nem tartott szemmel, integetni kellett neki, ha szükségünk volt rá, nem tetszett a nyeglesége, ahogy minket, vendégeket kezelt, nem tetszett a többi pincér "privatizálása", vagyis az, amikor átkiabáltak a vendégek feje fölött, mintha azok ott sem lennének. A legkevésbé az a lehúzás-szerű trükk tetszett, hogy az étlap szerint "a számla végösszege 12% felszolgálási díjat tartalmaz"
Nos ez így ebben a formában nem igaz, ugyanis az étlapon szereplő árakra 12% felszolgálási díjat számolnak és ez nem stimmel sem számszakilag, sem pedig a tisztességes tájékoztatás szempontjából.
Úgy lenne becsületes, ha EGYÉRTELMŰEN (és a weblapjukon is) közölnék: az amúgy eléggé borsos árakra további 12% szervizdíjat számolnak és ha ezt teszik, akkor nem a végösszeg tartalmaz 12%-ot.
Feldobta az ebédünket az a kis közjáték, amikor egy olasz turista a tolmácsával lépett be a tídzsíbe és az utóbbi harsányan bemutatta az éttermet a külföldinek, majd ugyanezzel a hangerővel magyarra fordította a saját szövegét - ami vajon kinek szólt? Amúgy azt mondta, a TG a legdivatosabb hely Budapesten, érdemes itt enni - majd sarkon fordultak és elmentek.

Igen, a TG bizonyára nagyon divatos hely - egy bizonyos körben.
Szerencse hogy nekem ehhez semmi közöm.
A szervizdíjjal együtt 36.490 Ft-ot hagytam ott és úgy érzem, a Tom George erősen túlárazott hely, de legalább megvolt.



Mackó uram így látta a közös kalandunkat:

Kéthelyen ebédeltem! Pardon, nem Somogyban, jobban teszem, ha helyesbítek:
Két helyen ebédeltem, mégpedig a
Tom & George Budapest, V. Zrínyi utca étteremben! Két helyen egyidőben!
Hogy is van ez?
Ez az egy úgy lett kettő, hogy a konyha teljesítménye és az ebéd összes többi eleme mérföldekre voltak egymástól!
Máshol is megesett, hogy nem volt teljes az összhang – de hogy ennyire? Még jó, hogy a határon –mondjuk a konyhaajtóban- nem kértek útlevelet!

Medwe meghívásának tettem eleget egy hétköznapi nyári délután. Kellemesebbnek tűnt a belső tér, mint a terasz, bár, gondolom, a kitárt portál miatt a klímát nem működtették.
Tetszett a sok üveg, tükör, nem tetszett a bőrrel-szőrrel borított fal, meg a koszos mozaikparketta hatású padlóburkolat. Jók voltak a bútorok – a szék lehetne súlyosabb is-, az evőeszközök, tálalóeszközök, a só- és borsszórót pedig kifejezetten hosszúkörmű hölgyeknek találták ki.
Nem volt gond a fogadással, asztalhoz kíséréssel, rögvest étlapot is kaptunk, bár kissé fura volt, ahogy a borlappal takarékoskodtak. Mutatós irományok, csak hát kissé fura logikával szerkesztették: Legkevesebb gondom a Koktél- és itallappal volt, inkább dicsérném, mint nem. Az állandó étlap a ma divatos szűkösségben, fejezetenként három-négy tétellel fúziós ételeket kínál. A szűkösségnek az az eredménye, hogy az ember nem tud egy egységes stílusú, négy-ötfogásos ebédet összeállítani.
Van az étlapban egy betétlap is, napi kínálattal. Semmi kifogásom az ellen, hogy a későn érkezők valami jóból kimaradjanak, de azt gusztustalannak, felháborítónak tartom, hogy mindezt az orrom alá dörgöljék!
Ha érvényét vesztette, tessék azt a lapot kiemelni onnan – lett volna rá elég személyzet, ott lábatlankodtak, hangoskodtak, privatizáltak a vendégtérben, alkalom adtán némelyikük még köszönni, viszaköszönni is hajlandó volt! Apropó, nincs ott egy teremfőnök, aki eligazítja a felszolgálókat, hogy egyikük ügyeljen a placcon, a többi meg húzzon el valami rejtekre, amíg nincs bevetés?! –
Aztán a borlap! Két karton, egyik egy hagyományos, másik pedig ” A Somelier ajánlata” felirattal. Nekem ne üzengessen egy alkalmazott, jöjjön oda, ha valamit akar!
Egyébként úgy tűnt, itt nem a bor a trendi, szegényes és esetleges válogatás a magyar kínálatból. Jellemző: rekkenő nyári hőségben egyetlen rozé!
Ahogy nem volt gond a fogadással, úgy jöttek a bajok utána! Pincérünk talán attól tartott, kényelmesen elhelyezkedünk, majd elővesszük cégünk könyvelését, levelezését, és ott helyben elvégzünk minden fontosat, anélkül, hogy rendelnénk: kifejezetten kínos volt a második percben negyedszer is azt mondani, még nem választottunk! Lehet, nem szoktak hozzá, hogy ide enni, inni járnak az emberek, mégpedig az evés-ivás élvezetéért? Ahhoz pedig a petting, a felkészülés is hozzátartozik, nem vehetik el tőlünk!


Ha már idáig eljutottunk, akár rendelhetünk is!
Bevezetőnek igazán jól esett egy Kir Royal.
Aztán kértünk még ásványvizet is. Csavaros kupakkal jött a St Pellegrinó, de kellett dugóhúzó is, kiszedni a pincérből, milyen ásványvizet kérhettünk volna, ha időben felsorolja a kínálatot!
Kedvem támadt egy kis rozéra is, az egyetlen, egriből kértem (az éttermi űrmértékek külön tanulmányt érdemelnének!). Nem tudom, honnan vette a felszolgálónk, hogy ez a bor régi barátom, ugyanis elfelejtette bemutatni!
Előételnek libamáj-terrint kértem, pirított házi fonott-kaláccsal, sárgabarackkal. Kellemes, jó minőségű volt a máj, jól illett hozzá a barack savassága, a dísznek rakott gyümölcsök közül az eper felesleges volt. Ennek ellenére, dicsértem azt is aki készítette, azt is, aki tálalta. (Félre a rosszmájjal, nem lovagolok azon, hogy a terrine-szó jelentésének lassan semmi köze ahhoz, amit ezen a néven asztalra adnak.)
Az igazán szűk leves-kínálatból szerencsés kézzel választottam: Karfiolkrém leves füstölt jércemell csíkokkal. No, ez az a fogás, amiért visszajárnék! Minden elemében tökéletes, a sűrűsége, a selymessége, íze, fűszerezése, a betét pedig kiemelte az alap gazdagságát. Köszönet a szakácsnak!
Wogyu bélszín volt a következő áldozat, zöldsalátával.
Bevallom, étteremben még nem találkoztunk! Mindketten megilletődtünk volna egy bemutatásnál, sajnos ez is elmaradt!
Annyira lazára vette emberünk, hogy úgy kellett visszacitálnom, érdekelné-e, hogyan süthetnék kedvemre a bélszínt. Amikor elárultam, ajakbiggyesztve válaszolt: ők ezt mindig így… ajánlják. (Először azt mondta volna, hogy hozzák, időben elharapta.) Elismerve a hús minden kiválóságát, nem tudom elhallgatni: mintha az USA-ban enném ezt a sültet! (Ez nem feltétlen dicséret, a gőzös melegentartó túlzott használatára utal!)
A zöldsaláta jól válogatott keveréke volt a nyári, gazdag kínálatnak, kár, hogy A T&G-nél minden fűszerezés, ecet-olaj nélkül szervírozzák! Lehet, hogy pincérünk feledkezett meg a „patiká”-ról?
Nem próbálkoztam, zászló- és füstjelekkel sem sikerült minden esetben felkelteni érdeklődésér, amikor szükség lett volna rá!
Végezetül egy pompás csoki szufflé okozott indokolt megelégedést. Jó volt maga a felfújt is, nagyon jó, a hozzá szervírozott vaníliafagylalt és gyümölcsvelő csak növelte ékességét.

Mióta a Zrínyi utca díszburkolatot kapott, került oda néhány pad is. Megfontolandó: adják ki nekem a fogásokat közvetlenül a konyhából, szívesen megfizetem az árát, az éttermet meg hagyjuk ki a buliból, nem fog hiányozni!
Remélem, már érthető a „két hely”. Egy konyha jó, és még jobb produktumokkal, mellette egy étterem, melyre az a legenyhébb, hogy mintha nem is lenne…
Még egy adalék: ebédünk közben egy felszolgáló egy méretes fekete zsákot vonszolt végig mögöttünk, a padlón (lett volna másik útvonal!). Hogy szemét volt benne, vagy egy hulla, végül is nem tudtuk meg, szerencsére, nem szakadt ki a zsák!
Úgy tűnik, sok rosszat írtam felszolgálónkról? Valójában egy igyekvő, udvarias fiatalember, legfeljebb a felkészültsége hiányos, vagy bizonytalan.
Nem írtam az árakról, hiszen vendég voltam. Egyetlen megjegyzést nem tudok elfojtani: évek óta megy – és jól megy- ez az étterem. Adott, igen magas áron az itt bemutatott bemutatott szolgáltatásból jól megél, tehát egymásra talált vendég és vendéglős! Egészségükre!
Mindettől azonban a hely még nem első osztályú, ahogy azt magukról képzelik!

 


PS. Köszönettel tartozom a mind1 nikcű olvasómnak, a következő megjegyzésért:

mind1 2008.08.16. 11:16:21
Ezt a két frusztrált gasztofaszt...! Sikerült belekötniük a város egyik legjobb éttermébe... Ennyi kishitűséggel és komplexussal nem lehet egyszerű éttermeket "tesztelni". El kell kerülni a belvárost meg az igényes helyeket és leragadni a parasztcsárdáknál meg a 100oldalas étlapoknál, ahol az ilyen barmok igazán jól tudják magukat érezni.


Noigen, épp erről beszéltem.
Én nem tudok egy mangóval körített királyrák tempurát maradéktalanul élvezni, ha körülöttem agresszív nagyarcúak trágárkodnak.
Meghagyom a Tom Georgot nekik.

Előfordul, hogy egy kaland után hazatérve az első utam a hűtőszekrényhez vezet, mégis azt mondom: ezt kár lett volna kihagyni. A Szív utcai Chez Daniel franciás étterem feltétlenül ilyen!
Van a medwefórumban egy topik, Kutya az étteremben címmel, ahol valamikor meglehetősen elszabadultak az indulatok, ahogy a kutyapártiak és a kutyaellenzők összecsaptak. Én igyekeztem kívül maradni és nem megnyilvánulni, bár határozottan megvan a véleményem a dologról.
Találkoztam már kutyával az étteremben, főleg a vendégek házi kedvenceivel, volt alkalmam Sölét úr (aki különben is hova lett???) Rozsdás Pelikánjában egy a konyhában otthonosan mozgó blökit látni, ám először éltem meg olyan kalandot, amikoris a magát sokra tartó étterem staffjának a kutyája jár körbe az asztalok között, megszaglássza a terítéket és bánatosan belebámul a tányérokba. A tisztiorvos az ilyentől valószínűleg dobna egy hátast, vagy ami Magyarországon inkább várható: némi azonnali donáció fejében szemet hunyna a dolog felett.
Én megjegyzem: egyértelmű, hogy a Chez Daniel egy pontot kap, csupán a színét dönti el a kutya jelenléte. Fekete.
A kutya és a pont is.

Elsőre úgy tűnik: a Chez Daniel nem működik.
A táblákkal és étlappal dekorált ajtón rács (odalenn felfordulás), a mellette lévő, azonos nevű bor- és könyvesbolt ajtaja zárva, belül senki.
Már épp továbbmennénk, amikor egy járókelő figyelmeztet: az étterem az alig feliratozott kapun át közelíthető meg.

Két pincérnek öltöztetett, szünidős diáklányka fogad minket és leültet a páratlan hangulatú belső udvar legrosszabb asztalához: egy lépcsőfordulóban, a konyha felett, annak megfelelő szagban és melegben - amúgyis kánikula van. Ez lenne a nemdohányzó részleg, másfél méterrel a "dohányzásra kijelölt hely" felirattól...

Leülünk inkább a hatalmas napernyők alá, az étteremben mindössze két külföldi lármázik,de szerencsére nem dohányoznak. Csak a staff részéről jár arra sűrűn egy fiatalember és az ő cigarettáját szagoljuk, ha kell, ha nem. Meg egy loncsos blöki ódalog körül minket, ezzel biztosítva a chezdaniel.hu weblapon ígért családias hangulatot.
A mosolygós kislányok krétával írt, fekete táblát állítanak az asztalunk elé, ezen van a mönü.
A Peti salátát választjuk, csirkemáj zöldsalátával, vesztünkre, mert a konyha azt üzeni, a csirkemáj még nem érkezett meg, ha nekünk megfelel, akkor elkészíti borjúmájból. Megpróbáljuk és egész jó, sőt! Szeretjük a fűszerezett juhsajttal tálalt paradicsomsalátát is, amihez kiváló friss bagettet kapunk, csak a nagy üvegtányért nem kellett volna csokiszerű mártással dekorálni, mert így a tányér szélére helyezett evőeszköz nyele egyfolytában ragacsos.

Az erdei gombaleves mennyei, a libamájjal és szarvasgombával bélelt erőleves viszont langyos, a tálalása meghaladja a szünidős személyzet szakértelmét, mert dupla tányérban érkezik és a léből jut bőven az alsóra is, szerencsére a vastag szalvéta felissza, különben meg nem nagy kár érte.

Báránygerincet rendelünk, de hamarosan újabb üzenet jön a konyháról: gerinc már nincs, ha comb jó lesz, akkor készítik úgy. Oké, kivárjuk.
Mást kellett volna választani, most már egészen biztos. Pl. a napi halajánlatból, amit a kislányok nem tudtak fejből, be kellett menniük a konyhára megtudakolni, majd abban a biztos tudatban jöttek vissza a tájékoztatással, hogy a pisztráng tengeri hal...
A báránycomb meg ehetetlen.
Egyrészt olyan csúnyán tálalták, mintha valami maradék lenne, másrészt a hús olyan mint egy elsózott, agyonborsozott gumi, elvághatatlan, megrághatatlan, pocsék. A pulykaérmékhez ugyanazt a krumpit mellékelik köretnek, csak a mártás más, de az legalább jó, partnerem élvezettel beburkolja, míg én leteszem az evőeszközt és szóval tartom őt. Közben ott sertepertél körülöttem a két kislány, olykor valami tulajféle hölgy is, de egyik sem kérdi, hogy kedves vendég, mi a baj, mi a bánat, hozhatunk esetleg valami mást, vagy békésen tetszik nálunk éhezni tovább?
Szó nélkül elviszik a szinte érintetlen fogást az asztalról, én szólok a kislány után, hogy "meg sem tetszik kérdezni, mi volt a baj?" Hát akkor így megkérdezi.
Mondom.
Ő elnézést kér, semmi több.
Az érkezéstől számítva épp két óra telik el, így már sem helyettesítésre, sem desszertre nem gondolunk, csak a mielőbbi távozásra, mert elegünk van a családias hangulatból és a egész Chez Danielből. Gyerekes írással készült cédula a számlánk, lehúzva róla a bárány ára, a maradék 9750 Ft.
A gesztus ugyan szép, de az éttermen ez sem segít.
Rajtunk sem. Chez Daniel utcafront


Chez Daniel az utca felől

juhsajtos paradicsomsaláta
juhsajtos paradicsomsalát, a korrekt előétel 

Peti saláta nem csirke, hanem borjúmájjal
Peti saláta nem csirke, hanem borjúmájjal - ez remek!

erőleves
langyos erőleves két szinten

gombaleves
gombalevesehetetlen báránycomb
a báránycomb randa, de legalább ehetetlen is

pulykamell érmék
pulykamell érmék, ronda de finom!

kutya az étteremben
a tulaj kutyája türelmetlenül bámulja az ehetetlen silót