- Már mindent elöntött a liberális szenny, a színházakban buziság van! - ellentüntet lila fejjel az árpádsávos dörnerista.

- Értem én - így a riporter - de milyen színdarabokra tetszik gondolni?

- Én nem járok színházba, te buzi köcsög! Én a magyar kultúráért tüntetek, érted már, bazmeg? Namost elhúzol innen a mikrofonoddal, vagy szétbasszam a libsi fejedet?

Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.

 


 

 

Alhattam volna még, de a komornám behozta a reggelimet, erre mindig felébredek.

- Jóreggelt, medwe úr! - köszöntött jövőbevetett mosollyal.

- Jóreggelt Yvonne - durcáskodtam a paplan alól.

- De medwe úr - mondta Yvonne csak így kisbetűvel - emlékeztetném, hogy a kegyelmes asszony menesztette Yvonne-t, mivel telerakta a hátsó lépcsőházat Pörzse Sándor portrékkal és dulakodni akart, amikor leszedtük.
Én Rozál vagyok, az új komorna, szolgálatára.

Nem ébredtem még egészen fel, de máris gyanakodtam, hogy ez az egész csak ballib provokáció.

- Mi a reggeli, Yvonne? - kérdeztem unottan.

- Rozál, szolgálatára - kekeckedett velem a némber és sorolni kezdte, mi van a tálcán:

- Vörösrák carpaccio mandulamousse-szal és zöldsalátamártásch-sal. A rákot a Juan de Fuca csatornában fogták, mert az ottani klíma miatt egész különlegesen omlós a húsa, a mandula argentin, kimagasló vitamin- és zsírsavtartalommal, a zöldséget hajnalban szedték a konyhakertben. Aztán van még itt fúziós imbisz is, kérem szeretettel.

- Micsoda ???

- Hát tetszik tudni, gyömbérfinggal infuzionált szusirizshab, konfitált pellerinnel.

- Valami más?

- Hogyne, kérem! Hoztam még medwe úrnak szenthomár bélszíntortillát a Bengáli-öbölből, chiliolajcseppentéssel bolondított limettaszósszal és ma sem hagyta ki a szakács a rózsavízből készített emulziót agnolottis pecsókával, Ruen wa pleusse módra.

- Kockasajt nincs?

- Hogyan tetszik mondani, kérem?

- Jól hallotta, Yvonne, azt kérdeztem, hogy van-e kockasajt. Répcelaki. Háromszög alakú, az alján enyhe ívvel. Alufóliába csomagolva, olyan kis piros izével, amit ha meghúzok, akkor leszakad.

- Rozál vagyok, és a medwe úr ugye csak viccel velem????

- Nem, Rozál - és kezdtem egy kicsit bepipulni - én ma rosszat álmodtam és kockasajtot akarok reggelizni, érti??? Vigye vissza ezeket kacifántos szarokat a konyhára és mondja meg Bélának, hogy zizegős pirítóst kérek, natúr, joghurtos és pritaminos kockasajttal! Megértette?

Hidegvérű arisztokrata lennék, de amikor kajával kapcsolatban értetlenkednek velem, netán provokálnak, akkor kijön belőlem az ősproli. Ocsmány dolog, de tudok én ordítva bazmegelni úgy, hogy a baldachin is remeg, mint a kocsonya.
Yvonne is remegni kezdett, de azért még volt annyi vér a pucájában, hogy tovább ellenkezzen.

- Béla már nem dolgozik nálunk. Két hete Marc-Antoine Sommelier kétcsillagos séf vezeti a konyhát, medwe úr kérem, és nagyon meg fog bántódni, ha vissza tetszik utasítani a reggelijét, amibe az egész szívét és a lelkét is beletette.

Megenyhülve néztem végig a tálcán.

- Az két a gumidarab ottan micsoda?

- Azok Michelin-csillagok, kérem. Sommelier úr maga vágta ki Önnek, biciklibelsőből és ő díszítette vele az elemózsiakompozíciót, mivel páratlanul sokat ad az esztétikára.

- Rendben. Kockasajtot kérek. Most!

- Bátorkodom emlékeztetni medwe urat, hogy medwe úr köztudottan egy igazi ínyenc. Gasztroblogot is ír.

- Én akkor is kenhető, zsíros, ömlesztett tejipari terméket kívánok, sztaniolban!

- Mi lesz ebből, ha kiderül?

- Nem fog kiderülni. Azért fizetem a személyzetet, hogy ne járjon el a szája senkinek.

- Ne feledje, medwe úr, vannak akik többet kínálhatnak az információért, de zsarolással is kiszedhetik belőlünk a medwe úr titkait. Rendszeresen turkálnak a kukáinkban és megtalálhatják a csomagolóanyagot. A Homo Gastropitecus Mindenható Egyletének fülébe is juthat a dolog és akkor ízekre szedik a blogjaikban.

- Hozza a kockasajtomat!

Yvonne nem tehetett mást, felcsókolta a díszes tálcát és elkullogott vele, majd kis idő múlva visszajött egy menzai, enyhén zsíros pléhlappal, azon donaldkacsás tányérban három forró, illatos pirítós és a három répcelaki sajtcsoda, meg egy bögre citromos tea.
Mennyei!

Lassan és élvezettel toltam a silót az arcomba, közben valaki észrevétlenül behozta a reggeli lapokat. Épp ott tartottam, hogy Szíjjártó Péter kifejti: a zemberek szeretik a kockasajtot és ha ők jövőre kormányra kerülnek, akkor nem lesz sajtáremelés, amikor kopogtak az ajtómon.
Nem udvariasan kopogtak, ahogy megszoktam, hanem kissé türelmetlenül, izgatottan. 

- Tessék! - kiáltottam, ahogy a filmekben láttam.

Színmagyar Walter Jákob volt az, a titkárom.

- Medwe úr, baj van.

- No! - utánoztam Bolgár Györgyöt, aki élő adásban kezeli így a fontos bejelentéseket.

- Morvai Krisztina épp az imént szólalt fel Brüsszelben. Kifogásolta az ellenzékkel szemben tanúsított folyamatos rendőri brutalitást, a magyarok módszeres irtását és medwe úr reggelijét.

- Mi baja volt velem?

- Azt mondta, hogy a hiszterikoliberáljudeoplutokrata dagadék magukfajta direkt zabálja fel a szegény sorsú magyarok elől az olcsó táplálékot, amivel szándékos népirtást követ el.

- Mit szólt erre a bizottság?

- Kuncogtak, ahogy szoktak és az elnök csak annyit mondott: köszönjük, Emese. De medwe úr biztos lehet abban, hogy ennek még lesz következménye, állítólag egy tulipános-ládának öltözött kéményseprő-különítmény már el is indult a kastély felé.

- Mire készülnek?

- Sajtótájékozatót tartanak, felolvassák a követeléseiket, például hogy engedjék ki Kutyaházit, megdobálják a villanyrezsót és kirámolják az éléskamrát.

- Kibírjuk.

- De ez még nem minden.

- Mondja, ne kíméljen!

- Medwe úr, el sem merem mondani. Kérem, ne haragudjon meg rám - riadozott a titkár.

- Mondja, Jákob, nem lesz baj! - biztattam, mert joviális maradok a nehéz helyzetekben is.

- A világsajtó is felfigyelt a dologra.

- Nem mondja!

- De mondom! Nekem is úgy mondták, hogy az Index főszerkesztője, az az Uj Péter személyesen bazmegelt a blogjában és nyilvánosan gratulált medwe úrnak.

- Jákobom, ez nagyszerű! - vidámkodtam.

- Én nem vagyok ebben olyan biztos - demonstrálta SZWJ, hogy rosszabbul él, mint nyolc éve.

Én viszont jobban élek!  Sokkan jobban, még ha ezt szégyellnem is kellene.
Például mivel akkor eszek kockasajtot, amikor akarok!

 

 

*   *   *

 

Hogy ezt az egészet csak álmodtam-e, most így hirtelen nem tudom, a legbiztosabb ha belenézek Uj Péter blogjába, hogy valóban foglalkozott a kockasajtommal, vagy csak aljas rágalom az egész?
Biztosan az, hiszen a főszerkesztő úr - a még MTBD-vel is pertuban lévő művelt-érzékeny társalgó -  egészen biztosan nem bazmegel, meg aztán ideje sincs ilyen csip-csup ügyekre.

 

 

 *   *   *

 

 

kapcsolódó linkek:

MTBD blogja

Uj Péter blogja