penthouse lakásA zemberek főleg ingatlanhirdetésekben találkoznak a penthouse kifejezéssel és a sok kéglikupec fellengzős dumái miatt nem tudják biztosan, mit is jelent?
Hogy mi a penthouse pontos jelentése?

 

Érdekes módon a penthouse más jelent itthon és külföldön.

Az USA ingatlanpiacán pontos számoknak kell megfelelni, csak ekkor írhatják ki egy ingatlanra, hogy az penthouse és nem téved nagyot, aki úgy gondolja, hogy ez valami luxus közeli kategória.

 

Itthon ahány ingatlanos, annyiféle penthouse.
Figyelemre méltó a 4szoba.hu magazin Mennyit ér a penthouse? című írása, amiben öt patinás ügynökség vezetője mondja el, mit is kell penthouse alatt értenünk? Mind más.

Annyi világosan kiderül az elmondottakból, hogy ha egy társasház legfelső szintjén van egy olyan színvonalas, nem tetőtéri lakás, amelyik legalább két irányba néz, az összes lakószoba előtt panorámás terasz van és a terasz mérete megközelíti a lakás alapterületét, az penthouse.

Nem penthouse az új építésű társasházak legfelső szintje néhány négyzetméteres erkélyekkel, nem penthouse a körfolyosós ház legfelső szinti udvari lakása és nem penthouse egy tetőtéri beépítés pusztán attól, hogy ott a lift legfelső megállója és a liftből közvetlenül a nappaliba léphetünk.

Sok ilyen kérót penthouse-nak, vagy penthouse jellegűnek árulnak, de láttam már olyan álláshirdetést is, hogy "az iroda penthauszba (!) van, gyere dolgozz velünk!"

Mindezt csak azért írom le, mert a napokban egy cimborát azzal akartak megetetni, hogy befektetésnek ajánlottak neki egy végtörlesztés miatt sürgősen eladó penthouse lakást és majdnem bedőlt, mert a kupec 2 perc alatt bebizonyította, hogy a penthouse-ra mindig van kereslet, ami igaz is, csakhogy egy új kégli akkor sem penthouse, ha a VII. kerületi hatemeletes társasház harmadik emeletén van és a 10 négyzetméteres erkélyről gyönyörű panoráma nyílik a szomszédos házak foghíjas cserepezésű tetőkölteményeire és omladozó kéményeire.
Meg látszik a halaskofa is a Gellérthegyen, de azért legalább nem számoltak neki külön semmit.
 

Főpolgármester úr!
Igazán ne haragudjon rám azért, hogy még ott tartok, amikor óbudai polgármester korában egy testületi ülésen azt mondta egy képviselőtársára, hogy rendkívül csúf ember, majd ráförmedt, hogy ne trükközzön, mert leveri a szemüvegét és rá is ugrik.

Főpolgármesterként egy év alatt a zseniális intézkedéseivel rég elfeledtethette volna ezt az egész médiát bejárt kínos affért, de az a helyzet, hogy nem nagyon változott meg.

Egy év után jött rá arra, hogy a BKV-nál tarthatatlan a vezetők pofátlan mértékű honorálása? Azt vajon mikor fogja észrevenni, hogy a szadeszes informatikai lobbinak köszönhetően fejlett utastájékoztatási rendszer közli, hogy nem jön a busz, mert járatszám ritkítás volt és a két menetképes rozsdahalmaz 50%-a is szétesett?

Ezrek szívták azt a dilettáns húzását, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve buszsávot csinált a Budaörsi út egyik sávjából és Törökbálintnál pöfögött a befelé araszoló sor vége.

Nincs olyan fejezet a főváros költségvetésében, ami ne ordítana a forráshiánytól, de új zászlóra, terek, utcák és hidak átkeresztelésére van pénz dögivel. Kerül amibe kerül, ránkrohad, szétmállik, összedől, de legalább büszke és nemzeti!

Ezek az én egészségemet közvetlenül nem veszélyeztették, ezért annyit sem mondtam, hogy afrancba!

Amit viszont a szmog körül tetszik szíves művelni, már égbekiáltó.
A hozzá nem értés nem csak a zemberek egészségét, hanem az életét is veszélyezteti.

Budapesten a levegőben szálló por napok óta az egészségügyi határérték három-négyszerese.

Tekintsünk el attól a mekkmester intézkedésétől, amiért már bocsánatot kért a zemberektől. (persze lehet, hogy az amerikai kiküldetése alatt a példaképe elmondta önnek, hogyan kell várost vezetni és komoly bajban a visszamutogatás nem segít)
A mostaniak sem sokkal jobbak.

1. Megtiltotta az öreg autók közlekedését, pedig a port nem a régi benzines autó csinálja, hanem a dízel. Akkor is, ha három hónapos. A Budapesten futó buszok, taxik és teherautók pedig nem háromhónaposak, nem is háromévesek, hanem átlagban 18 éve szennyezik a környezetet. Ők mehetnek vígan, hajrá, fojtsd meg a polgárt, ne kínozd!

2. A szmogriadó nem korlátozza a vegyes tüzelésű kazánok bedurrantását olyan ingatlanokban, ahol egyébként van gázfűtés. A zemberek többsége magától nem olyan okos, hogy szmogban nem spórolunk a drága gázzal és nem pakoljuk be a szemetet a cserépkályhába meg a kazánba.

4. Hiába minden korlátozás, ha épp csak ímmel-ámmal tartatják be azt a keveset is. Most olvasom, hogy tegnap összevissza 48 (!) autóst bírságoltak meg. Ennyire nem lehet kevés a rendőr!

3. Hiába korlátozza a riadó a gaz- és avarégetést, ha nem ellenőrzi senki. Egyáltalán, kinek van joga beszólni egy magánportára, ha messziről látszik, hogy a ház mögött valamit égetnek, a füst és a bűz pedig könnyet facsar 200 méterről is?

4. Épp most kell leállítani a villamost a nagykörúton és ősrégi, füstokádó buszokra cserélni? Nem várhat az a javítás addig, amíg elmúlik a szmog?

5. Egyáltalán: van a városházán vészforgatókönyv az ilyen esetekre? Működik most valami válságstáb hozzáértő szakemberekkel, vagy az ilyesmi csak a választások idején fontos?
Ha netán most is, akkor miért ilyen szar munkát végez?

Tarlós úr!
A Sziget zajszennyezése óta tudjuk, hogy ön imádja a médiaszereplést.
Most miért nem áll ki a zemberek elé?
Miért nincs tele a média a tiltott gazégetésen kapott nyugdíjas százezres bírságával?
Ön tudja a legjobban, hogy semmiből nem áll ilyet hazudni, ha meg netán ezt nem tartja elegánsnak, akkor 5 perc alatt lehet példát statuálni.

Most nem a következő megválasztásáról van szó, hanem milliók egészségéről.
Elárulok egy titkot: az önéről is.

A szmog súlyosan károsítja a zemberek egészségét, és veszélyezteti a kisgyerekek és az idős, beteg emberek életét.
Ha ön ennyire alkalmatlan a megvédésére, akkor be kellene ismernie, hogy nincs keresnivalója azon a poszton, ahol egy éve rontja a levegőt.

A levegő pedig nagyon komoly dolog.
 

Kizárólag rajtam és a társaságon múlt, hogy végülis jó volt a Gerlóczy Kávéházban.
Nem örültem, amikor kiderült, hogy ott leszünk, mert medwekoromban egy feketepontot adtam nekik, mégis határozottan kellemes volt 2011 utolsó szabadban tölthető estéjén a város közepén olyan körülmények között vacsorázni, mintha egy jobbfajta beachen lennénk, susogó lombok alatt, illusztris emberek közelében, sürgő-forgó és többségükben kitüntetően figyelmes pincérek látómezejében. A vendégsereg túlnyomó többsége külföldi. A választék étel- és italfronton is figyelemre méltó. Az árak sem tragikusak. Az élő hárfamuzsika a téren nem nagyon élvezhető, de kihallatszik, tudható, hogy van és hogy jó. A faszénparázs felől olykor ínycsiklandó illatok érkeznek. A hűtőpultban egy citromgerezdekkel dekorált makrélakupac emlékeztet az elmúlásra.

Pincérünk egész működése pedig a helyhez méltatlan balfácánságra.

Nem tudni, tehet-e arról, hogy minden nagyon lassan készül és az ételek fele langyosan kerül elénk, ez lehet a konyha mulasztása is, de az biztosan az ő sara, hogy minden harmadik fogást elfelejti, hogy a konyhán történő informálódást követően is határozott magabiztossággal bizonygatja: a rizottójuk teljes kiőrlésű búzából készült, hogy a hatalmas társaság utolsó számláját nem hajlandó megbontani, mondván neki nincs erre háromnegyed órája, aztán persze mondanom sem kell, hogy vannak olyan tételek, amiket biztosan duplán zsebel be, mert fogalma sincs, hogy addig ki mit fizetett ki, mi meg nem állunk oda egy szaros ezresért vitázni, talán az ő hibája az is, hogy must helyett fehérbort hoz, hogy a mellettem ülő hölgyeket a sorban utánam, de előttem átnyúlkálva szolgálja ki, hogy kétszer is rámtehénkedik, pedig lett volna hely bőven egyet lépnie balra (bár lehet hogy az mostanában politikailag inkorrekt, így megbocsátom neki).

A konyha teljesítménye erősen hullámzó.
A vargányagomba leves nem rossz, nagy szerencse, hogy volt benne két darab valódi vargányagomba is, de az arányok miatt hívhatták volna zöldséglevesnek, mert találtam benne pl. csíkozott uborkát is, nem keveset.

A rákos spagetti zöldséges csirke sauté-val nekem tömény nagyképűség, a fenének kell Budapest közepén egy szimpla serpenyős ételt félig franciául kiírni. Lett volna inkább egy kicsit jobb, a rákot és a csirkét például ha feleannyi ideig pirítja a tanult gasztroszakember, akkor a víziállat nem a gumira hasonlít jobban, a kétlábú pedig nem szárad ki. Attól sem voltam oda, hogy egyetlen barna íz uralta a fogás összes alkotóelemét, egyedül a ráknak volt egy kis rákíze.

Szerényedésre adhatna alapot a Caraibe-i csokoládé mousse mangó szósszal.
Ha az amúgy látványos és finom desszertet a karibi térségből származtatjuk, akkor miért caraibe? Inkább a kiváló mangó szószból kennének szét a tányéron egy csapott evőkanálnyi helyett egy egész evőkanálnyit! Vagy kettőt.

Sznobkodás és fukarkodás helyett tetszenének inkább hajszálpontosan számlázni, az étkeket frissen és forrón felszolgálni, a rendelést nem eltéveszteni és bizonygatni azt a majomságot, hogy a rizottó teljes kiőrlésű búzából készül.
Őrléssel ugyanis főleg lisztet csinálnak, rizottót semmiképp.
 

Aki számít, mind itt van! - mondta mellettem valaki a tömegben, amikor a párját bökdöste, hogy nézd már, ott a Szilágyi János, a Kulka János, a Horvát János, a Gálvölgyi János, a Kern János, az Eszenyi János, a Bächer János meg még sok János, akinek az arca ugyan ismerős, de a neve momentán nem ugrik be. 

Harmadik alkalommal élvezhette a nagyérdemű újlipócia seregszemléjét, a családias hangulatú Pozsonyi Pikniket. Egymást érték a jobbál jobb programok, a látogató szó szerint a bőség zavarával küzdhetett. Zenei, irodalmi és színházi produkciók a nagyszínpadon, szteptánc, Padödő a kisszínpadon, operaáriák civil lakások erkélyeiről, utcai táncház és bábjáték a kicsinyeknek, flódnikóstoló  Raj Ráchel standján (vigyázat, a belinkelt weblap ordítani kezd!), utcai székmasszázs, a Fővárosi Vízművek ingyenitatója, antikváriumok, vendéglátó egységek (pl. a piknikcsillagos Firkász étterem) standjai.

Minket mégis inkább a Deák Gábor vezette várostörténeti körséta érdekel, ami a Jászai térről indul és a Szent István parki Raoul Wallenberg emlékműnél fejeződik be. Lenyűgöző előadásban van része a nagyjából 80-100fős közönségnek, remek dolog egy nagytudású embert hallgatni, aki van annyira szerény, hogy megkéri a hallgatóit, hogy ha valaki valamit másképp vagy jobban tud, az nyugodtan szólaljon meg.
A hallgatóságból olykor érkezik néhány értékes kiegészítés, szakmai megjegyzés a Bauhaushoz építésztől, pontosítás holocaust túlélőtől, vagy az elmúlt 20 év történelmének bennfenteseitől.
A bő másfél óra csak rövid kivonata a városrész történelmének, amiben van tragédia, tragikomédia, fájdalom, szenvedés, vidámság, tudás, szenvedély, szarkazmus, irónia - és ami az elmúlt évek politikai vonatkozásait illeti: ostobaság a köbön.
Deák Gábor
Deák Gábor

Ökrös Ottó és Fellegi Balázs műsora a nagyszínpadon, ízelítő a Firkász Étterem és Kávéház-beli esték hangulatából.

Balkoncert. Herczenik Anna, a Magyar Állami Operaház ifjú szopránénekesnője.  Az ária végén úgy tűnt, ledobja a karjában tartott csecsemőt a közönség közé, pedig csak az összetekert lepedőt rázta ki, ami tele volt virággal.

A Relax City munkatársai a helyszínen alaposan meggyömöszölték a vállalkozó kedvű nézelődőket.

A gyerekek sem unatkoztak, bábelőadás, mesés francia nyelvlecke és utcai táncház várta őket.

 

Michael Flatley újlipócia-beli követői a kisszínpadon szórakoztatták a nagyérdeműt.

Tartalmas, színvonalas program, hála és köszönet annak aki kitalálta és évről-évre megszervezi, meg hogy nem esik túlzásba és nem hívja fesztiválnak, ahogy ma már fesztiválnak csúfolnak minden olyan rajcsúrt, ahol sör van, zsibvásár és tülekedés.

Válság idején is meg lehet tölteni egy éttermet.
A legjobb bizonyíték erre a könnyelmű kijelentésre a Bonyai.
Bonyai Sándor korábban Békebíró néven csinált éttermet az Újlipótban, oda is a kocsmazene vitt minket, akkor a Happy End Band muzsikált a vacsoránk mellé. A kaja nem volt túl nagy szám, de korrekt volt, megfizethető, vagy inkább olcsó volt - és a hangulat mindenért kárpótolt. Az ütött-kopott, romkocsmára hasonlító hely hangulata, a személyzet hozzáállása, a zenekar játéka.

A történet most ugyanez.
Eszünk ágában nem lenne elmenni otthonról, pláne nem egy ismeretlen, nehéz levegőjű helyre, de amikor megtudjuk, hogy a Rat Boys megint egy kocsmában rombol, akkor kimozdulunk. Élvezzük a bundázott étkeket és a csapolt Kozelt, élvezzük azt, ahogy elképzeljük, mit szólna ehhez a Homo gastropitecus, élvezzük a zenét és a hangulatot, a tévén az egymás fejét pépesre verő, másfél mázsás hústornyok küzdelmét és a zenekar poénjait, közben jókat beszélgetünk alkalmi ismerősökkel is - és egyszerűen csak jólérezzük magunkat.

A Bonyai weblapján láttam a felhívást, miszerint akusztikus zenekarok jelentkezését várják, meg a koncertnaptárt is.
Élőzene tehát, minden este.
Nem kereskedelmi rádió, a saját hangjába szerelmes, száj-diaréban szenvedő műsorvezetővel, étkezés aláfestésére alkalmatlan reklámokkal meg politikával, hanem hús-vér emberek által előadott egyszeri és megismételhetetlen hangulatú zenével.

Ami behozza az asztalokhoz azokat is, akik egyébként nemigen mennének oda.
Kiváló példa, lehetne követni, kedves siránkozó vendéglősök!
 

 

a zenészek balról jobbra:
Szlovák László (bendzsó)
Németh Gábor (pipadohány)
Pataki István (mandolin)
Géza bácsi mv. (gitár)
Berkes Károly (bőgő)

 

ratboys
Ratboys együttes, avagy a kottaállvány szakma is elnőiesedik...berkes károly
szóljon hangosan a zének - Berkes KárolyNémeth Gábor
Németh GáborPataki István
Pataki IstvánSzlovák László
Szlovák László

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 



Hogy a fenébe kerülünk mi ide? - kérdezte szegény alkalmi tesztestársam, miután szép csendben leültünk a kispesti csehóban. - Hát - ajánlották - vallottam be szégyenkezve. - Sok az ellenséged? - érdeklődött tovább a partnerem. - Hagyjuk, inkább együnk - így én.

Nézzük inkább mindennek a pozitív oldalát.
Előszöris nagyon jó, hogy egy ideje a medwefórumban csak regisztrált olvasók használhatják az ajánlót, továbbá az sem hátrány, hogy csak a kellően megindokolt javaslatokat veszem figyelembe.

Amikor a Nótafa felkerült a várólistára, még bárki beböffenhetett bármit - így fordulhatott elő, hogy a Jókai téri Alhambra évekig csak a medwe-listán létezett, máshol nem, és mi meglepetés, a kispesti Nótafát ugyanaz ajánlotta, aki az előbb említett fantomot.

Megérkeztünk a műintézménybe, ahol a késő délutáni időpont ellenére igen sokan voltak, de inkább kocsmáztak, nem fogadott minket senki, nem volt külön nemdohányzó rész, így szívhattuk a füstöt és az eddig említetteknek felelt meg a nem túl udvarias kiszolgálás is.

Egészen elfogadható volt a tejszínes-gombás pulykamell rizzsel, leszámítva hogy a köret kihűlt és száradásnak indult, a túróscsuszás- paradicsomos-gombás harcsa viszont eleve elhibázott fogás, nagyon úgy tűnt, hogy három olyan ételt raktak egymás mellé, ami önmagában egész jó, de egyiknek sincs köze a többihez.
Kakukktojásomlett Wekerle-módra.

Ahogy a közmondás tartja, a híglevű hús általában olcsó, így a Nótafa árai sem drágák, de ettől még lelkifurdalás nélkül állíthatom, hogy a hely egész biztosan kielégít bizonyos igényeket.
Azokét, akik szeretnek sokat enni, nem zavarja őket, hogy minden ruhájuk büdös lesz és nem félnek attól, hogy táplálkozás közben beléjük köt egy másik "vendég".

XI. Zsidó Nyári Fesztivál.
Azt hiszem, szégyellhetem magam, hogy az elmúlt tíz évben egyetlen eseményén sem vettem részt, sőt, a progamot sem néztem át, meg nem magyarázhatom, miért.
Arra határozottan emlékszem, hogy amikor elindult, az első plakátok láttán azt hittem, hogy valami újabb szánalmas politikai hoaxról van szó.
Meg hogy nem volt kedvem 30 fokban fesztiválozni, inkább elbújtam a hűvösbe.

Most ajándékba kaptam egy koncertet, két klezmer zenekarét a Dohány utcai Zsinagógában.
Az épület gyönyörű, az utcasarkot rendőr, a bejáratot biztonsági szolgálat vigyázza. A vizsgálat olyan mint repülőtéren, csak szívélyes, barátságos. Ásványvizes palackok gyűlnek a detektoros kapu melletti asztalkán. Közvetlen a bejárat mellé a Szerencsejáték Zrt is fontosnak tartotta kitelepülni egy mobil lottózóval, ki tudja. Aki nem játszik, az nem is nyer.

Sokáig várunk a kezdésre, olyan zsibongás van itt, mint egy zsinagógában.
Steiner Pál fővárosi alpolgármester és országgyűlési képviselő mond köszöntőt, majd kezd a Pressburger Klezmer. Akik az emeleten kétoldalt ülnek, csak akkor láthatnak valamit, ha az első sorba jutott nekik hely, a többieknek kivetítő marad, kótyonfitty közvetítéssel, ugyanis ahogy ezt a legtöbb hazai koncerten megszokhattam, csak véletlenül mutatják azt, aki éppen szólózik.
A pozsonyi muzsikusok jól zenélnek, de az egész produkció egy kicsit lagymatag.
Azért nem rossz, sőt, az egyik énekesnő a kettőből megmutatja, hogy Bobby McFerryn nincs egyedül a világon.
Szünet után jön a Budapest Klezmer Band, Fegya, azaz Jávori Ferenc vezetésével.
Hozzák a tőlük megszokott, csúcsrajáratós színvonalat.
Részletek a Menyasszonytáncból, a Hegedűs a háztetőn-ből és a zenekar korábbi repertoárjából. A Hegedűs nyitánya sok szembe képes könnyet csalni.
Érdekes, ahogy a filmben Isaac Stern játszotta, az engem nem hatott meg egyáltalán, de ahogy itt és most Gazda Bence előadta - nos nekem is majdnem elő kellett vennem a zsebkendőt...
Talán először hallhatta a közönség az Empancipált Klezmer c. számat, amit Fegya Nagy Anna, a zenekar tangóharmonikása kedvéért írt.
Végül egy közös, utolsó szám kedvéért visszatérnek a pozsonyiak, a közönség tombol, a koncert pedig elérte a célját: össze sem lehet hasonlítani az érkező közönség megfáradt egykedvűségét a távozók mosolygó arcával.
Kicserélődtek!
Az élet tényleg nem egy habostorta, de ilyenkor - ha egy kis időre is - annak tűnik.

az igazi medwe 2008.09.05. 12:06

Keserű kabaré

Bächer Iván Az én zsidó kabarém - premier a Spinoza Színházban.
Politikai kabaré kuplékkal.
Zsidó volt-e Lenin? Zsidó volt-e az orosz cár? A húszas évek kabaréi úgy keresték ezekre a kérdésekre a választ, ahogyan ezt egyesek ma a Kossuth téren teszik. Mindig így volt, mindig így lesz? Bächer kabaréjában a politikus tanácsadója ügyesen adagolja az antiszemitizmust, és mi nem tudjuk eldönteni, hogy a szerző miről humorizál. A múltról? Vagy tán a jelenről? Esetleg mindkettőről? Mindig így volt, mindig így lesz?


Így szólt az ajánlás.
Tudtam, hogy nem fogunk megszakadni a röhögéstől, mert ismerem Bächer Ivánt és azt is tudom, hogy a magyar zsidóság elmúlt százéves története nem mókából és kacagásból állt. Szinte biztos voltam abban is, hogy nem zsidóviccek tömkelegét fogjuk hallani. Mégis meglepődtem.
Először, amikor a tájékoztató azt írta, hogy Bächer humorizál.
Másodszor, amikor rájöttem, hogy fölöslegesen dőltem be az ajánlásnak.
A szerző most sem humorizált.
Nem szokott.
A szarkazmus messze áll a humorizálástól.

Egy századfordulós kupléval kezdődött, jó lenne tudni, hogy hívják a leánykát, aki előadta, mert a neve nem szerepelt a színlapon. Arról énekelt, hogy milyen jó volt régen.
Utána - újabb meglepetés - a szerző állt a színpadra és ő konferálta végig az estét.
Olykor hiába kérdeztük egymást, hogy mit is mondott, mert sokkal jobban ír, mint ahogy artikulál.
Hogy melyik "régen" volt jó, az derült ki először.
Volt a múlt század elején kábé 10 év, nevezehetjük aranykornak, amikor még volt zsidó kabaré, ám az első világháborúval örökre végetért, azután sem volt és most sincs.
Valaki a közönségből csendben megjegyezte: dehogy nincs - és bemondta egy parlamenti párt nevét.
Nem kuncogott senki. Ahogy igazi, nevetős poén is alig egy kettő hangzott el az est folyamán.
A néző - ha lemond a kötelező önfegyelemről - inkább sírt volna, mert volna miért sírni. Azért ami megtörtént és azért, mert úgy tűnik, nem sokan tanultak a történtekből.

Az előadás végigkísérő feszültséget Ökrös Ottó virtuóz zongorajátéka oldotta és ő nyújtotta a keserű kabaré slusszpoénját.
A műsor utolsó mondatát négyen ismételgették, énekelve és az így szólt:
"Verje meg az Isten, aki ezt csinálta.”
Hogy ne az átkozódást vigyem magammal, muszáj volt észrevennem a zsidó kabaré egyik szereplőjének nyakában lógó arasznyi feszületet.

Azután fűzöm hozzá, hogy a fenti írás elérhető lett az index címoldaláról és a kommentelés regisztrációhoz kötésével talán sikerül korlátoznom az eszetlen vagdalkozást, ami azonnal megindult.
A Katona József Színházban a nyolcvanas években futott a Budapest Orfeum, ami Szacsvay László, Benedek Miklós és Császár Angela szereplésével kuplékon keresztül mutatta be a XX. század első felének történelmét, a századelőtől egészen az ötvenes évekig, szívmelengetően finom irónával. Ezt a darabot nagyon szerettem és többször jutott eszembe a Spinozában, volt hogy dalokat ismertem fel belőle, volt hogy hasonlóan finom utalásokat.
A Katonában nem éreztem, amit a Spinozában igen: a kabaré idejétmúlt, elavult műfaj, nem csak az est folyamán elhangzott okok miatt tűnt el a süllyesztőben örökre. Nem azért nincs kabaré, mert Gábor Andoréknak elment a kedvük a viccelődéstől, majd az élettől is, hanem már a befogadó közeg sem a régi.
A mostani est szerzője és előadói viszont óriásit alkottak: egyedülálló múzeumot varázsoltak egy többszörösen túlzsúfolt terem színpadára.

Tigris Étterem.
Az induláskor remek, a hírek és a saját tapasztalat szerint nem sokkal később leszállóágba érő és azóta is ottmaradó étterem.

 

Mackó uram hívott meg a Mérleg utcába és ő írta először a közös kalandot :

Lesből figyeltem cseperedését. Nem volt hiábavaló a várakozás, mára felnőtt, golyóéretté vált a pesti sztyeppén az első

Tigris
Budapest V. Mérleg utca

Bezárt egy francia étterem, helyén nyílt egy új, nem hír, majd csak lesz valahogy ezután is. Lehet, bezár egy hónap után ez is, ha nem talál rá időben a vadászok kurkász serege. Hát ezért siettünk megnézni, nehogy már késő legyen!

Ahogy a vadászatnál alapszabály, széllel szemben kell becserkészni a vadat, most is, belépésnél, a konyhaillat jelezte, hogy a vad ott szuszog, él és vadászható.
(Már most elárulom, ez volt az egyetlen egy negatívum, jó lenne tőle megszabadulni!)
Kedves, udvarias fogadtatás, hellyel kínálás, sőt, még a széket is alám tolja óvatosan a pincér. Csak, hogy tudjuk, hol járunk!
Indításnak – mivel alkoholtilalom alatt állunk -, halkszavú pincérünk rábeszélt mindkettőnket egy vegyes, citrusokból készült limonádéra. Kóstolásnál felhívta figyelmünket, hogy nem édesítette az italt, így nem ért meglepetés. Nagyon jól esett, akkor azt hittük, ez az ital a nap legnagyobb ötlete, később aztán sorjáztak a többiek…

Jártában-keltében a tulaj is köszöntött minket, bevallom, ez is jól esett.

Köszöntőfalatként tepertőkrémet kaptunk – nagyon ízletes volt, a vele járó zsírnak pedig semmi nyoma! Ügyes! Az étlapot sokáig forgattuk, nehéz volt kiválasztani, hogy mit is hagyhatunk ki!
Levesek, hideg és meleg előételek, főfogások, desszertek, fajtánként úgy öt-nyolc válogatott tétel. Legnehezebbnek számomra a ropogós malacsülttel tálalt tökfőzelékről való lemondás tűnt!

A rövid várakozás alkalmat adott a nézelődésre: a belépőt bárpult fogadja, ami egyben a terem része is. Meglepően igényes munka a parketta. A terem színezése, textilek, díszítés visszafogott, világos, áttekinthető tér. Az asztalok – kisebbek, nagyobbak, ahogy az érkező társasághoz illik – fehér damaszttal terítve, damaszt szalvétákkal, szalvétagyűrűvel, végre, igazán kiváló evőeszközökkel ( később ugyan abból a designből halkés-villa is érkezett!), az asztal úgy mindenestől rendben van. Kényelmesek a székek, a vendégek nincsenek egymást zavaró közelségben, az egész terem nemdohányzó. Kellemes hely, esti fényekben pedig, ahogy elképzelem, elegáns és romantikus!

Az üveg ásványvizünk kitartott az ebéd végéig, asztalunk mellett hűtővödörben várta, hogy szükség esetén a pincér töltsön.

Előételként folyami rákot kaptam könnyű, fokhagymás, enyhén csípős, olajos mártásban, langyosan. A látványa, az illata arra ingerelt, hogy azonnal felfaljam. Ezt is, meg úgy általában mindent, az egész világot! A fogás kellemes volt, evés közben jöttem rá, mennyire elhanyagoljuk itthon a folyami rákot, pedig mennyire természetesebb lenne számunkra, mint a sok tengeri herkentyű. Az enyhén csípős alap-íztől nehezen tudtam elválasztani a rák édeskés ízét – hiába, a gyakorlat hiánya-! Pótolandó!!!
A tisztított rákfarkakkal teli tálkát folyami rákocska díszítette. A halkés-halvilla alkalmatlan volt az apró rák szétszedéséhez, kézzel álltam neki, mire végeztem, már várt a citromos kézmosó-víz, szalvéta a kéztörléshez. Csak, hogy tudjuk, hol járunk!

A főétel vadas volt nyúlgerincből, szalvétagombóccal. Bőséges adag, szép, nem hivalkodóan díszített tálalásban, ahogy kóstolgattam, el kellett ismernem: mestermunka. Jól előkészített, porhanyós hús, kiváló ízű és selymes állagú mártás, remegő köret. A figyelmesség ismét: látva a mártás sikerét, kérés nélkül, egy szoszettben utánpótlást kaptam. Csak, hogy tudjuk, hol járunk!

Nem terveztük, hogy desszerttel zárjuk az ebédet, de annyira kedvünkre való volt itt minden, nem akartunk még menni. Az eredmény: túrópuding. Egyszerű kis valami így leírva, mire elénk került, egy költemény lett belőle: szerelmes vers, vitézi tettekre tüzelő rigmus, szomorú, az elmúlásról szóló ének? Kinek hogy! Nem túldíszített tálon őzgerincben, barackszeletekkel rakott puding-szelethez még dísznek kevés gyümölcs, gyümölcsmártás, egy falatnyi igazi tejszínhab és egy kanálka tokaji eszencia. Ezt meg kell tanulnom!

Elegánsan, gördülékenyen ment a számlázás, kártyás fizetés. Szervízdíjat nem számolnak, illő honorárium mellett 17.000.- alatt meg is álltunk. Nem foglalkoznék sokat az árakkal, de két oka is van annak, hogy megteszem:
- búcsúzóul odajött a tulajdonos, kedvesen érdeklődött, mennyire vagyunk elégedettek, és mi a véleményünk, mennyire sikerült az árakkal belőni a nyújtott szolgáltatást? Mellékesen, vacsorára invitált, mondván, az egészen más világ…
- Medwével eljátszadoztunk azon, ha én is osztogathatnám a szmájlikat, hányat adnék. Nem tudom, mi lesz majd a végleges értékelésben, ott Medwe hármat mutatott, én minden elfogultságommal négyet! (Sokadszor mondjuk, ez nem teszt, hanem élménybeszámoló, egyetlen vendég egyszeri esete!)

Itt az alkalom hát, hogy erről ejtsünk pár szót a szolgáltatásról és annak áráról.
Maga a hely mindenben megfelelt elvárásaimnak, kezdve az épített környezettől, a bútorzaton át az ott használt eszközökig.
Remélem, kitűnt a beszámolómból, hogy a pincéri munkában semmi kifogásolni valót nem találtam, sőt! A felszolgáló büszke és szuverén képviselője volt a Cégnek!
Remélem, az sem hagy kétséget, hogy a konyha munkája előtt is elismeréssel adózom, mind a kreációk, mind a tálalás nagyon is kedvemre való volt! A Szakács méltó képviselője volt saját tudásának, lelkesedésének, innovációra való fogékonyságának.
Minden momentumon meglátszott a céltudatos vezetés nyoma, igaz, nem volt telt ház, de a Tulaj vette a fáradságot, hogy személyesen foglalkozzon velem, és olyasmiről beszéljünk, ami mindkettőnket érdekelt! Ez a négy tényező számomra egyértelművé teszi – megint: élmény!- a négy mosolyt.
Az Árak? Azok bizony magasak!
A szolgáltatás színvonala? Bizony, az is magas! Nagyon magas!
Stimmelnek egymáshoz!

Nem húztuk meg a ravaszt – azt hiszem, ez megbocsátható!



Paprikakrém levest ettem füstöltpisztráng-habbal - olyan fogást, amit ha alaposan szemügyre veszek, továbbá a kanalamat óvatosan belemerítem úgy, hogy a hegye elkapjon egy keveset a habból és beteszem az arcomba, ott olyan ízorgia kezdődik, hogy behunyom a szemem és engedem hogy az élmény belülről simogasson, emlékeket, korokat és tájakat idézzen, aztán ezt megismétlem - valahogy innentől nem foglalkoztat a fizikai "jóllakás" kérdése, ami olykor felmerül néhány olvasóban.
Nem, nem és nem, ilyen szinten nem számít az étel mennyisége és nem is kell degeszre tömni a bendőt, hiszen a telítettséggel fordított arányban romlik az érzékelés.
Amúgy vessenek a mókusok elé és mondják rám azt, hogy finomkodó sznob vagyok, szerintem asztalnál a jóllakásról beszélni meglehetősen közönséges dolog. Nagyjából olyan, mint amikor valaki egy kézzel eszik, közben a másik karjával maga elé könyököl.

A püspöki bevezetőt harcsapaprikás követte, kapros túróscsuszával.
Meglepett a dolog, mert úgy tűnt, a harcsa és a paprikás nem egy edényben készült, hanem külön, de nagyon kellemes tud lenni ez az étek úgy, hogy a friss harcsaszeletbe kaprot göngyölnek, ezt megpárolják és tejfölös-paprikás mártással, előmelegített tányéron küldik az asztalra.
Éljen a Tigris szakácsa!
Ugyanazt a desszertet választottam, mint Mackó uram és ugyanúgy el voltam ragadtatva.
A Tigris étterem most egyenesen kiváló, remélem, ilyen ilyen is marad!

 

sajnos nem maradt ilyen :-(

 


Fővárosi Hadkiegészítő Parancsnokság.
Akiknek a fiatalkorában még létezett általános hadkötelezettség, azoknak nyilván nem túl kellemes emlék ez az intézmény. Maga a ház érdekes volt már abban az időben is, amikor a katonák használták: villának túl nagy, kastélynak kicsi, és bár villának nevezik a Lónyay Menyhért által épített és Hoffherr Albert kerti lakának használt kúriát, így étteremnek felújítva funkcionál igazán tündéri módon.
Ha esetleg a most kulékaviccsal feltöltött szökőkutat is beüzemelik egyszer, akkor valóban pompás lesz az Új Tündérkert Étterem Pestlőrincen.

Mint azt a számláról utóbb megtudtam: 15:42-kor érkeztünk, az 51. számú asztalhoz ültetett le "A legjobb" nevű pincér (rászolgált a névre) és 17:08-kor zárták le az aktánkat.
Semmi más nem emlékeztetett arra, hogy korábban mi üzemelt az étterem helyén.

Laza nagypolgári elegancia jellemezte a berendezést, kitüntető udvariasság a két pincért, akik kifogástalanul végezték a munkájukat, sokszínű választék az étlapot és ízorgia az elénk kerülő fogásokat.
Virgin Pina Coladával indítottunk, mert épp olyan hangulatban voltunk, inkább beszélgetni. semmint azonnal étkezni volt ingerenciánk. Aztán mindketten megkóstoltuk a padlizsánkrémet pirítóssal, és nagyon sajnáltuk, ami ottmaradt a tányéron, hiszen az egyszemélyes előétel két embernek is sok volt.

Hideg, trópusi gyümölcsleves fagylalttal és halászlé csészében volt a folytatás. Mindkettő igényes munknak bizonyult, lassan fogyasztottuk és áhítatos csendben, hogy sokáig tartson az élvezet.

A rostonsült lazacfilé tejszínes, fehérboros capribogyómártással és gnocchival nevű fogás négy komponenst vonultatott fel: a halat, ami talán az étek leggyengébb, vagy inkább legkevésbé nagyszerű része, mert kicsit kérgesebbre sikerült, mint ahogy szeretjük és hiába melegítették elő a tányért, hűlni kezdett, mire elénk került, a krumpligombóc maga volt a tökély, a capribogyó-mártást és a tálalást mint látványt pedig valóságos kuriózumként őrizte meg az emlékezetünk.

Nem maradt el ettől a másik főételünk, a szarvasbélszín diós, szőlős barnamártással és krokettel.
Természetesen elhangzott az ilyenkor kötelező kérdés, hogy szeretné a kedves vendég, és könnyűszerrel megoldhatónak bizonyult a medium-rare kivitel, ahogy a kedves vendég szerette.


Egyszer-élünk-alapon nem mehettünk el nassolás nélkül és azért sem hagyhattuk figyelmen kívül a desszertválasztékot, mert akadt ott más is, mint az agyonunt palacsinta-somlói-gyárifagylalt-gesztenyepüré flakonhabos quartett.

Kehelyben kaptuk a tiramisút és kistányérban a chilis csokoládmártásban szervírozott, gesztenyével töltött körtét. A gyümölcsöt töltés előtt valami alkoholos, fűszeres szirupban megpárolták. Ez az a fogás, aminek az íze sokáig, talán évekig is elkísér minket végtelen utunkon...

Korrekt, részletes számlánkon 11.760 Ft állt, nagyon rendben találtuk. Ahogy az egész Új Tündérkertet "egyenesen kiválónak", azaz ilyennek:
Szerencsénkre azóta a kúria nem a katonaságot, hanem a tündérkéket juttatja az eszünkbe. Köszönet ezért Benedek Rita kedves olvasómnak, aki így ajánlotta figyelmembe az éttermet:
2007. máj. 04.
Szia Medwe!
Szeretném figyelmedbe ajánlani Budapest XVIII. kerületben az "Újtündérkert" éttermet. Ez a Gyöngyvirág utcában van. Van honlapja is: www.ujtunderkert.hu Még sajnos nem sok kép van rajta, de tényleg érdemes elmenni. Ha szerencséd van és gyönyörű az idő, már maga a kert el fog varázsolni. Az ételektről nem is beszélve. Nagyon finomak, ízletesek és gyönyörűen vannak díszítve. Tényleg úgy éreztem magam ott, mint a mesében: egy igazi Tündérkertben.


A képet a Képfeltöltés.hu tárolja. A képet a Képfeltöltés.hu tárolja. A képet a Képfeltöltés.hu tárolja. A képet a Képfeltöltés.hu tárolja. A képet a Képfeltöltés.hu tárolja. A képet a Képfeltöltés.hu tárolja. A képet a Képfeltöltés.hu tárolja. A képet a Képfeltöltés.hu tárolja.
Nagyjából három hónapja tipródom azon, hogy ezévben elmenjek az Oktoberfestre vagy ne menjek. Kedves barátom tavaly azzal búcsúzott, amikor hazaértünk, hogy "jövőre, veled", ám ő most biztos nem jön, egyedül kocsmázni meg hol van kedvem, hol nincs.
Ezért is dobbant meg egy kicsit a szívem, amikor Mackó uram invitálására a Gyorskocsi utcai Kolbászda sörpadára, a jól ismert, müncheni kék-fehér mintás kirakat tövében telepedtünk le.
Leültünk volna benn is, de ott büdös volt, mintha nem létezne valami előírás a dohányzók elkülönítésére, így maradt a Batthyány téri csarnok teherportájának közvetlen közelsége, és a vécédeszka méretű teszkó gazdaságos sörpadokon való feszengés.

Két dolog volt nagyon jó Mackó úr kiváló társaságán kívül: a perec és a sör, ezenkívül elment az előételnek kért nürnbergi kolbászkás tál, az összes többi nem lopta be magát a szívünkbe. Vagy inkább azt mondom: jaj ezt nem kellett volna.

Ebédidő után alig voltak a Kolbászdában, az egy szem leány akár győzhette volna is a forgalmat, ha nem csigalassúsággal és meglehetős kelletlenséggel végzi a munkáját.
A fehér kolbászkákhoz háromféle mustárt és tormát kaptunk, ám ha már egyszer bajorkodunk, akkor jobban örültönk volna a dijoni helyett a bajor, édeskés mustárnak.
Meg annak, ha a sörünkből nem spórolnak el bő egyujjnyit.
Meg annak, ha a bajor májgombóc levesnek nincs maggi íze, a benne úszó májgombóc nem méregsós és nem látszik rajta a gyári csomagolás.
Meg annak, ha egy nagyon szűkös választékot felvonultató étteremben az ebédidő végén nem kell bemenni a konyhába megkérdezni, hogy a malacsült elkészült-e már. (Elkészült, bár inkább maradt volna úgy!) Meg annak, ha a nem kiszáradt, melegített és agyonsózott kaját tesznek elénk.
El volt sózva a két burgonyagombóc, a mártásként felszolgált összeturmixolt sült zöldség és a kopogósra száradt hús is.
Talán nincs is komoly, szakáccsal díszített konyhája a Kolbászdának, hiszen előregyártott dolgokat melegít fel, ez a levesen nagyon látszott, a Mackó úr fogyasztotta csülökről meg el is árulta a pincér szerepét játszó női hölgy: félkészen, pácolva kapják, itt csak sütnek rajta egy keveset.
Előregyártott egyendesszertek közül választottam a csupor elnevezésűt, ami az ígéret szerint karamellizált olajos magvakkal harmonizáló csodás parfé, a valóságban unalmas vaníliafagylalt, némi dió- és mogyorószórással. Vendég voltam ugyan, de láttam, hogy kettőnk ebédje 10.500 Ft volt, amit ezért horribilisnek tartok, aztán sikerrel lebeszéltem Mackó urat arról, hogy 1500 Ft borravalót adjon a kelletlen hölgynek, aki azzal koronázta a nyögvenyelős felszolgálását, hogy az asztalunkra tette a számlát és megint eltűnt, hosszú időre.
Ez a Vízivárosba idézett Bajorország nagyjából olyan, mint amikor az NDK-ben magyaros gulyásként szolgálták fel a barna lében úszó három darab mócsingot, hozzá pedig ízetlen főzött krumplit adtak.
Most alaposan megfizettünk ezért a németnek!
De nem biztos hogy jól jártunk vele.

benafestmeny.jpgA Magyar Nemzeti Múzeum volt szíves elkövetni ezt a fékezett habzású merényletet a magyar kultúra ellen. Hölgyek palettával - ez volt az időszaki kiállítás címe, ami szerencsére a múlt hónap végén bezárt.
Hogy lehet egy kiállítás béna?

Úgy hogy a megálmodója kitalál egy jó címet, hozzá egy profi kampányt, aztán az erre beözönlő népek csalódnak egy hatalmasat.
Miért is?
Mert a falakra kitett festmények túlnyomó többsége szánalmas mázolmány, olyan amit inkább el kellene dugni, de semmiképp sem szabad közszemlére tenni.
Magyar nőfestészet 1895-1950. Válogatás a Saphier-gyűjtemény képeiből - így szólt az alcím.
Vacak képeket láttunk, a többségük nyomasztó hangulatot árasztott, némelyiken meg legalább jót tudtunk nevetni, pl. egy nagyváradi látképen, amin hosszú percekig nem tudtuk eldönteni, hogy egy széteső villamos gördül a hídról a főtérre, vagy egy csálé újságospavilonra szakadt rá a felsővezeték.
A nők által ábrázolt nők is ölég siralmas képet mutattak, az egyik olyan volt mint egy hímnemű szumó birkózó, a másik mint egy kerti asztalra állított szeneslapát, az öreg nénihez meg biztos egy háromhetes hulla állt (feküdt) modellt.
Elvétve voltak jó, vállalható képek is, de a többség....
itt olvasható a kiállítás tájékoztatója és látható kilenc jobb festmény a tárlatból.
Azt gondolom, aki ezt az összeállítást a nagyérdemű elé tárta, ingencsak utálhatta a női nemet - talán valami negyvenkilós, hajlott hátú, vastag szemüveges művészettörténész, akinek a szexuális élete csupa nélkülözés és a másik nemnél elért sorozatos kudarcait bosszulta meg a piktúrák összegyűjtésével?
Azt sem értettem igazán, hogy ha a Nemzeti Múzeum XX. századi magyar művészekből készít kiállítást, akkor a születési és halálozási évszámok helyén hogy szerepelhet annyi kérdőjel?
Ennyi fáradságot nem vesz magának a kiállító, hogy utánanézzen?
Ha a tiszabüdösi Suta Benedek Művelődési Otthon áll ilyen tré anyaggal a közönség elé, nem szólok semmit, de könyörgöm, ez a nemzet múzeuma!!!
Többet érdemelnénk, nem?

De!