az igazi medwe 2012.05.12. 00:00

Valencia

Valencia.
Spanyolország harmadik legnagyobb városa, 800.000 lakossal.
A várost valamikor kettészelő folyó medrét gyönyörűen parkosították és futurisztikus épületekkel vették körül, ezek egyike az idén 25 éves Zenepalota.

Itt lépett fel ma este a Budapesti Fesztiválzenekar a turné eddigi programjával.

az igazi medwe 2012.05.10. 16:42

Perugia

A turné második állomása Umbria tartomány székhelye: Perugia.
A zsúfolt óvárosban csatangolva séta közben, egy teraszra könyökölve vagy egy lépcsőn ülve megelevenedik a történelem. Középkori falak, áttekinthetetlen sikátorok, félhomály, macskaszag, motorok, templomok, Raffaelo, történelmi városkút, sivítozó fecskerajok, teraszok padokkal és a kilátást jól eltakaró, szép formára nyírt fasorral, mozgólépcsők sora a régi városfal alatt, benne és a labirintusában, az európai turistaközpontokban megszokott külföldi szuvenír árusok hada.

A Teatro Morlacchi kívülről olyan, mint egy régi malom, vagy egy kaszárnya, a bejárata is inkább egy magtár ajtajára emlékeztet, belül azonban mint egy kis ékszerdoboz. Zegzugos folyosók, alacsony ajtók, két méter belmagasságot sem elérő páholyok, így aztán könnyű volt öt emeletet beépíteni. Belegondolni is borzasztó, mi lenne itt akár egy kisebb tűz esetén, mennyi idő alatt lehetne kiüríteni az épületet  az amúgy is keskeny sikátorokra nyíló három szűk kijáraton keresztül.

A terem megtelik, a közönség első ránézésére sokkal jobb, mint tegnapi palermóiak.
Sok a fiatal, vannak egész családok, a ruházatuk nem annyira elegáns, mint a túlöltözött szicíliai sznoboké, de viselkedésben messze felülmúlják őket.
Több néző kis elemlámpával megvilágított partitúrából ellenőrzi, hogy jól megy-e minden.
Az első tétel után beletapsolókat a többiek azonnal lepisszegik.

A fesztiválzenekar lelkes követőinek kis csapata egyetért abban, hogy eddig ez a koncert volt a legjobb. Százszor jobb volt a terem akusztikája a levegőtlen palermóinál, a zenekar pedig lelkesen, vidáman játszott, mintha nem egy fárasztó turné közepén lennénk, hanem három hét havaj után.
 

Érdekes módon amíg a MÜPÁ-ban a két Beethoven után néhányan hazamentek,  Perugiában a második félidőre eltűntek a sorokban itt-ott üresen maradt székek, még jött néhány néző, így teljes teltház lett.

Olaszországban állítólag ritka madár a vastaps.
Tegnap az is megvolt.
A BFZ kapta.
A mi Fesztiválzenekarunk.
Megint jó volt magyarnak lenni.

 

Készítettem a hegedűverseny utolsó perceiről egy kis felvételt.
A rossz internet ellátottság miatt egész éjszaka csupán 25%-ot sikerült feltölteni - most itt Valenciában sem sokkal jobb a helyzet, mert 40 perc alatt 2%-nál járunk és nem biztos, hogy lesz türelmem kivárni, amíg mind a hat perc felkerül a jutyúbra.

 

 

az igazi medwe 2012.03.17. 10:08

Bach és Bruckner

"Most már biztos, hogy a Mackó úr is te vagy" - írta egyszer valaki, akivel kisgyerekként együtt pancsoltunk a kádban.

Mackó úr - sokszor el kellett mondanom - nem én vagyok, hanem egy kedves jóbarát, akit 10 éve a medwe-féle étteremteszteknek köszönhetően ismertem meg és legutóbb őt cincáltam magammal a BFZ aktuális koncertjére, így most már mindenki láthatta, hogy tényleg nem én vagyok.
A következő sorokat sem én írtam, hanem ő.

Március 12-én, a MÜPÁ-ban a Budapesti Fesztiválzenekar koncertezett Fischer Iván vezényletével.
Bach 105.kantátáját (amit a mester először két hónappal a lipcsei Tamás templom kántoraként történt beiktatása után mutatott be!) a BFZ tagjaiból válogatott kamarazenekar korhű hangszereken interpretálta -Fischer Iván maga is részt vett a játékban-, a kantáta szövegét pedig Kiss Noémi, Schöck Atala, Megyesi Zoltán és Peter Harvey szólaltatta meg. Az emlékezetes előadás kiemelkedő élménye volt a tolókürt és az oboa virtuóz játéka.
Meglehet, tiszteletlenségnek tűnik az előadást játéknak titulálni, de valóban úgy tűnt, hogy az előadók számára is élvezetes játék volt az eredeti hangzás varázslata!
Bruckner VII. (E-dúr) szimfóniája hatalmas energiájával, és a zenekar végletekig fokozott fegyelmével hozott nagy élményt. Bazsinka József tubajátéka ezúttal is felemelő volt. A Wagner halálát vizionáló alkotás -ahogy azt Fischer Iván a bevezetőjében is említette-, az idei hangversenysorozat előadásain jutott el a most hallott, tökély szintjére.
Köszönjük!
 

Csatlakozom.

 

TETSZETT?
itt nyomja meg

Lukas Kmit Íme egy újabb mémLukáš Kmit, Zürichben élő szlovák hegedűművész.
Szlovák és nem szlovén, ahogy több hazai portál írja.
Ez a mém nem méltatlanul került a figyelem középpontjába, ugyanis bravúrosan reagált arra a gyakran előforduló zenészbosszantó és közönségszomorító pillanatra, amikor a nézőtéren megszólal egy bekapcsolva maradt telefon.

 

Pulay Anna
Frici, azaz Pulay Anna
Kevesen tudják, mennyi munka előzi meg egy zenekar színpadra lépését.
Nem csak arra gondolok, hogy a zenész ötéves korában kezdi a napi többórás gyakorlást, a zenekar vezetőinek rámegy az élete a működés anyagi feltételeinek előteremtésére és a koncertek szervezésére, hanem a látszólag lényegtelen, amúgy életbevágóan fontos logisztikai húzásokra, mint száz ember elszállásolása, a buszok pontos megjelenése a próba és a koncert előtt, a hangszerek szállítása mondjuk épp Athénból New Yorkba, hogy csak néhány dolgot említsek.

Azt hihetné bárki, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar mozgatását egy egész logisztikai cég, vagy a BFZ-n belül egy egész osztály csinálja, pedig ez nem így van.

Az összes szervezést egy valaki intézi és tartja fejben az összes információt: ő Pulay Anna, akit mindenki szeret és csak Fricinek szólít.

Frici azon kívül, hogy egyszemélyes logisztikai központ, a külföldi turnékon az egész zenekar anyja is. Ő tud mindent, hogy hova tették a nagybőgő tokját, hol lehet a közelben diétás kólát venni, de ő ad zsebkendőt annak, aki elfelejtett magával vinni és szerintem ha szükséges, meg is törli a nóziját annak, aki arra tart igényt.

Az az ember, aki mindenütt ott van, ha kell, ráadásul láthatatlanul. Nem mutatja magát, de az esetleges hiánya azonnal kiderül. Élete a Fesztiválzenekar, mintha más nem is létezne a számára. Nem kizárt, hogy három és fél éve egyszer eszébe jutott valami más, mondjuk egy csodálatos fagylaltkehely tejszínhabbal és déligyümölcsökkel, de aztán gyorsan elhessegette ezt a devianciát - és fáradhatatlanul intézte tovább a zenekar ügyeit.

Hol tarthatna már ez az ország, ha lenne még néhány Fricije.
Olyan emberek, akik csendes lelkesedéssel teszik a dolgukat és nem azzal foglalkoznak, hogy mit kaphatnának még, hanem mit tehetnek azért, hogy még jobban működjön minden.

Ha rendeznénk egy nagy ünnepséget amin Frici lenne a díszvendég és kitüntetnénk, ő biztosan inkább elbujdokolna, minthogy akár egy fertályórára is a reflektorok fényébe kerüljön. Biztosan jobban esne neki, hogy egyszer Fischer Iván, vagy Körner Tamás a szemébe nézne, megsimogatná az arcát és azt mondaná: köszönjük, Frici, mindannyian tudjuk, hogy nélküled megállna itt az élet.
Ezt biztosan meg is történt már.
Legalább egyszer.

Lukács Ervin
Lukács Ervin 1928-2011

Pénteken, 83 éves korában elhunyt a hazai karmesterek Nagy Öregje, nemzedékek nagymestere: Lukács Ervin.

A szombat este kilenckor a MÜPA színpadára lépő Budapesti Fesztiválzenekar is szép megemlékezéssel indított, először Fischer Iván közölte a hírt, amit addigra talán már mindenki tudott, méltatta a Mestert, majd a zenekar játszott egy csendes elégiát, Schubert Rosamundájából (nem voltam benne biztos, hogy tényleg ez, köszönöm Petya22 kedves olvasómnak a kisegítést  és zárójelben  megjegyzem, hogy ritka az olyan alkalom, amikor az előadó bekonferál egy műsoron kívüli zeneszámot, pl. a ráadást, ritka, de nagyon jó. Volt már olyan, hogy a zenekar tagjait kérdeztem: mi volt a a szólista ráadása és ők is csak hümmögtek, tehát valószínűleg nem róható fel az átlagnézőnek, ha nem ismer fel egy zenét)

Szóval elhunyt Lukács Ervin, amit a tegnapi monstre koncerten ismerősöktől tudtam meg.
Hogy miért?
Mert pénteken nem láttam híradót, nem hallottam krónikát, csak a neten néztem, az indexen és az origón pedig volt a villalakóktól Hajdú Péteren át lesgyanús gólig minden, de a Kossuth- és Liszt-díjas tanszékvezető egyetemi tanár és főzeneigazgató halála nem fért be a hírek közé.
Vagy nagyon eldugódott, én most sem találom.

Nem szeretnék beállni abba a sorba, amelyikben divat a halálhírek kapcsán elkövetett vagdalkozó odamondogatás, ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúton jelezzem: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ezerötszázan tudtak méltóképpen emlékezni: a Mester tiszteletére elhangzó művet nem követte taps, csak súlyos, néma csend.

Cudar egy év volt, benne gazdasági válság, többrendbeli pénzromlás, újból egypártrendszer, egyéb katasztrófák, erre jön Fischer Iván és egy laza mozdulattal, mosolyogva barázdán billenti az egészet.

Lassan két éve épp ő mondta, hogy nem kell kétségbe esni, tudtunk mi örülni ennél rosszabb helyzetben is, most meg is mutatta.

A mai Sztravinszkij-estet Leroy Anderson Szomorú tangójának vidám interpretációjával, majd Strauss Tere-fere polkájával zárta  - és ezzel ezt a balul elsült évet könnyedén a hátunk mögé dobta.

Évértékelésre sincs szükség, hiszen a zene megold mindent, átsegít a legkeményebb időszakokon is.
Ebben bízva kívánok mindenkinek egy jobbat.
 

PS: minden BFZ koncerten történik valami egyedi, megismételhetetlen. Ma az a dinamizmus ragadott magával, ami nem csak a zenéből áradt, hanem a zenekar belső mozgásaiból is. Néhány vonós kamarazenekart rögtönzött a zongora körül és így feleselt az egész csapattal, majd a játékot befejezve a nyílt színen, a színpad elején vonult vissza. A timpanisták is sokat kalamoltak, a hangzást színesítve és a közönség meglepetéseit szaporítva hol itt, hol ott bukkantak fel és csináltak lármát - és ez a geg  nagyon egybevágott a muzsikával.

az igazi medwe 2010.03.31. 11:40

Csoda Athénban

Ha jól számolom, ma egy hete jöttünk haza Athénból, de a varázslat még mindig tart.
Még mindig a néhány napos úton megélt élményekről beszélünk és belül még mindig ugyanaz a zene szól.
(tetszenek tudni, vannak emberek, akiknek nem kell semmilyen zajgép a zenéhez, tud az szólni belül is)
Hallottuk a Megaronban Beethoven IV. VI. VII. és IX. szimfóniáját.
Végignéztünk egy próbát.
Megéreztük száz kiegyensúlyozott, kedélyes művészember közvetlen közelségét.
Megtudtuk, milyen az, amikor egy zenekar becuccol egy szállodába, meg próbára indul, meg a fellépésre.
Kellemesen csalódtunk a velünk utazó többi rajongóban.
Azt gondultuk, tele leszünk rongyrázó, újgazdag sznobokkal, ehhez képest a BFZ Baráti Körének nevezett negyvenfős csoport nagyobb része megszállott zenebarát volt, aki százszor is meggondol egy ekkora kiadást.
Kellemesen csalódtunk az utat szervező irodában is.
Semmi lehúzás, semmi trehányság, semmi átverés: azt kaptuk, amire befizettünk, ráadásul Dobos Miklós személyében egy hozzánk hasonló megszállott zenerajongó idegenvezetőt.

Meg ezt

Normális ember csak alapos indokkal indul egy sztrájkokkal sújtott válságövezetbe.
Mondjuk ez megvolt.
A sztrájk is és az alapos indok is.
 

Jutottak eszünkbe az otthoniak és a még otthon látott képek: sztrájk, tüntetés Athénban, vonul a Görög Gárda, Papandreu elkúrtad, takarodj.

Itt Athénban ma este nem ezt láttuk.
Itt Ahénban, a Megaron Concert Hall névre hallgató müpában a Budapesti Fesztiválzenekart láttuk és a transzba esett Fischer Ivánt láttuk, sugárzó görög arcokat láttunk, Beethoven IV. és VII szimfóniáját hallottuk, lelkesen kiabáló athéni polgárokat hallottunk.

A kiabálás, az ováció, a bravó nem válságnak, hanem a zenének szólt.
A világ egyik legjobb zenekarának.
A mi kultúránknak.

Jó volt ma Athénban magyarnak lenni.
 

 

PS.
Fischert látva sokadszor jutott eszembe Solti György, de most más is: szinte láttam, ahogy Károly angol király lovaggá üti a mi Ivánunkat.
Sir Georg Solti után Sir Ivan Fischer.

 

 

a koncertről bővebben itt

Pár perce érkeztünk haza a MÜPÁ-ból, ahol Mozart Don Giovannija ment, amit Fischer Iván állított színpadra. Egy héten belül kétszer láttam az előadást, másodszor tele voltam reménnyel, hogy hátha jobb lesz mint az első.
Jobb lett.
Sokkal.
Bár ma is találtam néhány a Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra egyáltalán nem jellemző szétesést, ez meg sem közelítette az első előadáson hallottakat.

Bevallom, azután komolyan gondolkodtam, hogy a ma esti jegyemet felajánlom valakinek és a produkciót elkönyvelem az évad leggyengébb láncszemének, de örülök hogy nem így tettem.
A zene csodás, a rendezés nagyon ütős.
A fene gondolta, hogy a mi Fischer Ivánunk amellett hogy kiváló szervező, zeneigazgató, kötéltáncos (már ami a világ egyik legjobb zenekarának menedzselését illeti) és osztályon felüli karmester, még színpadképekben és világításban is gondolkodik.

Láttam már operaszínpadon élőképeket, volt már máskor is emberből a díszlet, de ami ennyire egybevágott a zenével és az előadás üzenetével - olyat még dollár- vagy euromillióból létrehozott külföldi produkciók sem tudtak. Az is nagyon tetszett, ahogy a kamarazenekarok megjelentek a színpadon, beépültek a díszletbe, majd észrevétlenül eltűntek.

Fischer Iván nem először állít operát a színpadra, ahogy általában, most is nem túl ismert külföldi vendégművészekkel. A tavalyi Figaro házassága csapatából egy nevet sem jegyeztem meg, de a most idehozott importáru néhány darabját szívesen hallgatnám még. A koreai Sunhae Im művésznőnek nem lettem rajongója, de Tassis Christoyannis vagy José Farhilda egy-egy alakításáért bevállalnék valami hosszabb utazást, annak meg határozottan örülök, hogy az izlandi Kristinn Sigmundsson nemsoká Beethoven IX. szimfóniájának basszusát énekli, majd szerzek valahonnan jegyet, mert már nincs egy darab sem.

 

Meg akartam várni a gondolataim papírra vetésével az elmúlt bő hét zenei élményei okozta eufória lanyhulását, nagyjából mostanra tudnék szuperlatívuszok nélkül élménybeszámolni, erre Fischer Iván megszólal az egyik rádióban és a riporter kissé provokatív kérdésére két régi aranyigazságot aktualizál:
1. Nem kellene ezt a válságot ilyen tragikusan megélni, hiszen volt ennél sokkal rosszabb is, mégis tudtunk élni és örülni akkoriban is.
2. Sokan nálunk is rosszabb helyzetben vannak, segítsünk közülük egy valakin, máris jobban érezzük magunkat (Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába)

Fischer Iván sajtószereplései nem voltak mindig szimpatikusak, sőt, de azt hiszem, innentől el lehet felejteni mindent, amit nem szerettem benne. A most elmondott gondolataival odaadó hívévé tett, arról nem beszélve, hogy néhány napja  úgy döntöttem:  megveszem az összes BFZ bérletet,  vasárnap pedig azt is, hogy belépek a zenekar mecénásai közé.
Túlzás?
Az, de vállalom!
 

A 25 éves Fesztiválzenekar a Gramophone c. szaklap szerint a világ 10 legjobb zenekarának egyike. Nekem, a laikus koncertlátogatónak ez azt jelenti, hogy minden egyes hangversenyük páratlan zenei élmény, mindig bemutatnak valami újdonságot, valami szokatlant, valaki olyan művészt, aki már világsztár, vagy majd még csak lesz, de mindenképp meg kell ismerni - mint pl. Janine Janssen, az októberben a Zeneakadémián vendégszereplő csodás szépségű hegedűművésznő, aki a Stradiváriján úgy adta elő Beethoven hegedűversenyét, ahogy senki.
Számomra a Fesztiválzenekar már akkor is a nemzeti büszkeségek egyike volt, amikor még nem volt rajta ezen a toplistán és az mindannyiunk pechje, hogy egy elsőrangú zenekar  nagyságrendekkel kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy tahó futballista, vagy egy cseréparcú bányarém, amelyik biciklibelsőt operáltatott szája helyére..

Most szombaton a MÜPA Bartók termében Mozart Figaró házassága ment, hivatalosan koncertszerű előadásban, a valóságban jelképes díszlettel. Az elmúlt 40 egynéhány évben többször is láttam, de ilyen emlékezetes előadáshoz nem volt szerencsém. A többségükben külföldi vendégművészek a középkori vásári komédiák hangulatát megidézve játszottak úgy hogy ők is élvezték, közben a zenekarhoz méltó színvonalon énekeltek. Talán csak a grófot alakító osztrák szépfiú hangereje maradt el a többiekétől és a Cherubint éneklő leányzó alakítása volt kissé lapos, de összességében egyik sem rontotta a produkciótl.
A jövő operája lesz ilyen?

A múltat, annak is a nyögvenyelős részét elevenítette fel a Magyar Állami Operaházban két nappal korábban látott-hallott Trubadúr előadás. Két dolog tetszett: a rendezés és Wiedemann Bernadett éneke. Csalódtam Fokanovban és nagyon gyengének és olykor hamisnak tartottam a magas hangokat csúnyán visongva, a mélyeket pedig alig hallhatóan éneklő Farkasréti Mária szopránénekesnőt, ugyanakkor jót derültem azon ahogy az ülve dirigáló, amúgy sem nagytermetű Török Gézát teljesen hidegen hagyta, hogy a férfikórus nem sokat foglalkozott az integetéseivel és akkor lépett be, amikor épp úgy gondolta, meg a tempó meghatározásában is inkább a függetlenség felé hajlott. Az sem tudom, kinek jutott eszébe idehívni Angelo Simos görög tenort, hiszen sem a hangja, sem a megjelenése nem indokolja a hősszerelmes trubadúr szerepének ráosztását. Talán olcsón eljött hozzánk és jelen gazdasági helyzetben ez mindennél fontosabb. Wiedemann Bernadett nélkül azt mondanám, vacak egy előadás volt, de miatta feltétlen érdemes volt végigszenvedni a többieket.

A Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra visszatérve: nekik köszönhetjük a zenei maratont, tavaly Csajkovszkijt, idén Dvorákot. Egész nap koncert a Müpában, fél tizenegytől este tízig. Egyik jobb mint a másik.
A leggyengébb láncszem, a Héja Domonkos dirigálta óbudai Danuibia Zenekar épp a legismertebb Dvorák művet, az Újvilág szimfóniát adta elő, bántóan hamis fúvósszekcióval és fantáziátlan irányítással. Hamar túltettük magunkat rajta, emlékbe magunkkal vittük a momunetális mű előjátékaként az Angelica Leánykar által csodálatosan elénekelt Hazám c. dalt, aminek a vezérmotívuma a szimfóniában többször is felbukkan.

Számomra a csúcs egy magyar ösbemutató, a Kíséretmenyasszony c. kantáta volt, amolyan horrorisztikus mese felnőtteknek. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire magával ragadott volna egy díszlet és játék néküli előadás: a kivetítőn megjelenő magyar szöveg és a zene szinte megjelenítette előttem a képet, ahogy a kedvese után epekedő nő egy gonosz kísértetet követve nekiindul az éjszakának.
Magyarország legjobb kórusát, a Magyar Rádió, most erőltetett nevén ez EMER Énekkarát és az MR Szimfonikusok játékát hallgattuk, akiket Petr Altrichter, a Brnoi Filharmonikus zeneigazgatója irányított. Már az előadás után, a szünetben nekiálltunk a sörözéssel kiegészített koncertlátogatás megtervezésének, a morva főváros nincs is olyan messze...

Ritka élményt jelentett Kemenes András és Csalog Gábor zongoraórája, amikor négykezes darabokat adtak elő, hibátlanul, ám nagyon nem tudtunk elszakadni a látványtól, ahogy a két művész színpadi berendezőnek öltözve az ószövetségi hét szűk és hét bő esztendőként szorongott egy padon, mellettük pedig riadt ázsiai leányka húzta meg magát, aki lapozott. Szemből nézve egyáltalán nem látszott, hogy közreműködnének a muzsikában, hiszen az egyikük egykedvűen nézte a kottát, mint a szakács a kondér előtt a zubogásra várva, a másikuk pedig tátott szájjal, mint egy agyonhajszolt informatikus, aki nem érti, hogy kerül oda az a sárga csík a képernyőre, pedig ő beírta hogy var zárójel div felkiáltójel, kacsacsőr.

Kovács János a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte, egy világklasszis egy elsőrangú zenekar élén.  Két szimfonikus költemény - a Déli boszorkány és a Hősi ének - közé felüdülésnek épp passzolt a g-moll rondó.

Hamar Zsolt dirigálta a pécsi Pannon Filharmonikusokat, ettől a produkciótól kissé tartottam, ugyanis emlékeztem a tavalyi Csajkovszkij maratonra, ahol először láttam és  hallottam Fenyő Lászlót - és sosem fogom elfelejteni, akkorát játszott, viszont a pécsi zenekar volt a leggyengébb láncszem.
Kellemesen csalódtam, ugyanis most nagyon jól voltak.
A h-moll gordonkaversenyt nemrég hallottuk Perényi Miklóssal, előtte a youtube-on meghallgattuk Rosztropoviccsal, nos Perényi volt jobb. Fenyő László pedig mint Perényi.
Ebből a fiúból még lesz világsztár!

A Fesztiválzenekar maradt a végére, a VIII. szimfóniával, az ifjú Solti Györgyre egyre jobban emlékeztető, a zene közben olykor önfeledten kiabáló Fischer Ivánnal, ovációban kitörő közönséggel - megérdemeltek volna egy állva tapsolást, de ehhez a hazai közönség még túl enervált, majd egy minden lelkesedést lehűtő ráadás rövid Bach toronyzenével, amit a BFZ fúvósai adtak elő, figyelmeztetésül, hogy ne örömködj közönség, válság van, menj haza csendben és békében, még feltűnik valakinek ez a sok átszellemült arcú ember, aztán megdobálnak tojással, vagy mással.

Hát hazamentünk, de utána napokig nem akartunk zenét hallgatni, annyira éltünk bennünk ez a nap.

Csajkovszkij maraton a MÜPÁban
2008 febr 2.
Jól indult az év, legalábbis zeneileg.
(Ne legyek igazságtalan, nem csak úgy, de az már más blogra tartozik)
Kezdem azzal, hogy Isten éltesse az EXIMBANK nevű jótét szponzort, kinek jóvoltából darabonként 500 Ft-os jeggyel ülhettem végig 11 koncertet és nem rakták tele a tolakodó tábláikkal a helyszínt.
A jegy olcsósága odahozott a Művészetek Palotájába olyan embereket is, akik élőben mutatták meg, milyen az, amikor egy országban évtizedek óta nincs zenei nevelés és az átlagos kulturális színvonal úgy zuhan, mint egy repülőgép álló hajtóművekkel.
Volt ott minden, ami a bunkók koncertterembe tévedését jelzi: mobilcsörgés, beszélgetés, zacskózörgés, gyerekzsivaj, retikülből csámcsogva táplálkozás, beletapsolás, tételek közötti tetszésnyilvánítás, horkoló szendergés - de szerencsére csak a nagyteremben.
A kamarakoncertek résztvevői tudtak viselkedni.

Mérsékelt pátosz - VI. szimfónia
Nem tartottam jó ötletnek a patetikus szimfóniával indítani a maratont, hiszen ez az a mű, amibe a szerzője beleénekelte az egész életét, örömeit és bánatait, saját bevallása szerint a komponálás közben többször keservesen sírt. A pécsi Pannónia zenekar Hamar Zsolt irányításával gyenge közepes teljesítményt nyújtott, az előadásból hiányoltam a szenvedélyt és a pátoszt, a rézfúvósok sokszor elnyomták a zenekart, ami azért volt gáz, mert többször bántóan hamisan játszottak. A negyedik tétel végét viszont ilyen finom kidolgozásban még soha nem hallottam, szinte a haldokló ember utolsó szívdobbanásai is megjelentek benne.

A maraton egy kemény futás, nemigaz?
Öt percünk volt, hogy átcihelődjünk a Fesztivál Színházba, a MÜPA egyik kamaratermébe. Nem lett volna ezzel baj, ha tudjuk, hol van, de ott még nem jártunk soha, a táblák mentén haladva pedig egy mosdóhoz jutottunk - de nem voltunk ezzel egyedül. A MÜPÁban általában mindenütt csinos hostessek ácsorognak, azon a lépcsőn, amin 40-50 ember futkosott fel és le a következő helyszínt keresve, nem volt egy sem, így a közeli ruhatárban kaptunk útbaigazítást.
A Fesztivál Színház színpadja meglehetősen koszos volt, lábnyomokkal porral, pormacskákkal, papírfecnikkel és messziről eldobott narancshéjnak látszó ragasztócsíkokkal, ezt ékítette két gyönyörű, olyan darabonként 15.000 Ft-os virágkompozíció. (Inkább söpörtek volna egyet). Hab a tortán, hogy az első sor gyakorlatilag a negyedik sorban volt, ugyanis a terem A B és C sorokkal kezdődik a színpadnál, hostess itt sem volt, de a kedves közönség viszonylag jól vette az akadályt a nagy rohanásban.

Irina és Galina: hegedű-zongoradarabok
Galina Danyilova (hegedű) és Irina Ivanyickaja (zongora) orosz művésznők adtak elő Csajkovszkij-darabokat, előbbi hölgy átlagos, míg utóbbi fantasztikus tudással. A programnak azt a részét élveztük inkább, amikor csak a zongora szólt, ráadásul csajkovszisan, ugyanis a Meditációt vagy az 5/4-es keringőt nagyon sok művész kissé Chopin-esen adja elő, nem téve különbséget a keserűen játékos, darabos orosz, és a lágyan hullámzó, franciásan finomkodó lengyel között. Persze Irina Ivanyickaja orosz létére már csak érzi a legnagyobb zeneszerzőjük lelkivilágát!

Jól szólt a Telecom
Újabb vándorlás után a nagyteremben Kovács László irányításával hallgattuk a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát és az Olasz capricciót - és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar sokkal jobban szólt mint a pécsiek.

Vonósnégyes helyett kulinária
Vessenek a mókusok elé, én a vonósnégyest nem szeretem, unalmasnak tartom, ezért bár volt jegyem a Bartók vonósnégyes műsorára, egy meghívást elfogadva inkább elmentem ebédelni a BOHÉM Étterembe. Volt foglalásunk, így le tudtunk ülni az egésznapos rendezvényhez részben alkalmazkodó étteremben, ahol Csajkovszkij tiszteletére orosz ételek voltak az étlapon, de Vivaldi zene szólt.
A konyha jól teljesített, a felszolgálás mosolyogtatóan csapnivaló volt.
A kissé zaklatott hölgy nem ismerte az étlapot, az örmény rakott palacsintát úgy mutatta be, hogy "egymásra kerülnek a palacsinták és közéjük jön a töltelék ", azt pedig hogy a kaukázusi saslik milyen húsból készült, elszaladt megkérdezni a konyhára, a rendelés felvétele közben pedig ránkszólt, hogy ne olyan gyorsan mondjuk, mert nem tudja felírni. Bár tudta, hogy mindössze egy óránk van az ebédre, a rendelésünkkel nem a konyhára sietett, hanem leállt hosszan beszélgetni olyan érkezőkkel, akiknek nem volt asztalfoglalásuk.
Előételnek Kijevi gombát ettem rizzsel és tartárral, minden egyes alkotóelem kiváló volt. Két gombafej közé petrezselymes-vajas töltelék került és ezt rántották ki. A Szoljanka leves engem inkább a scsire, az orosz káposztalevesre emlékeztetett, az opálos fehér lé savanyúkáposztát, egy kocka húst és egy karika kolbászt rejtett. Asztaltársaim mondták hogy az övék tele volt hússal. Nem volt benne viszont paradicsompüré, amitől egy kicsit élénkebb a színe, kenyeret csak a harmadik kérésére kaptunk, akkor is háromujjnyi vastag szeleteket, mint a hentesnél a főtt kolbász mellé.
A kaukázusi saslik bélszínből volt, a köretet és az elkészítés módját nem kérdezték, az asztal egyik fele főtt, a másik hűtőipari sültkrumplival kapta, ki átsütve, ki angolosan, ahogy épp jött.
A lassúság miatt a desszertekről kénytelen voltunk lemondani, csupán egy oroszkrém torta került az asztalunkra, mivel valaki diétázott. Csiricsáré, színes darab volt, törötten szervírozva, de meglepően finoman.
A számlán is meglepődtünk: az amúgy is alacsony árakból még kaptunk további 20% kedvezményt.

Hegedűverseny és Alekszandr Markov
Gál Tamás karmester irányította a MÁV Szimfonikusokat, a Melankolikus szerenádot és a D-dúr hegedűversenyt egy ifjú orosz művész, Alekszandr Markov adta elő átszellemülten és hatalmas energiával, magával ragadóan.

Aranyszájú Szent János liturgiája
A Schola Cantorum Budapestiensis és a Szent Efrém Bizánci Férfikar Bubnó Tamás vezetésével valódi pravoszláv egyházi szertartást varázsolt a Fesztivál Színház piszkos színpadára. Az előadás maga volt a csoda, aki szeretne részesülni benne, megteheti február 16-án, szombaton valamelyik budapesti templomban, ha itthon lennék, meghallgatnám mégegyszer.
Goszpogyí pomiluj!

 

V. szimfónia
Az Óbudai Danubia Zenekart a miskolci zeneigazgató Kovács János dirigálta, tetszett és még jól bírtuk a maratont, a közönség rossz megnyilvánulásai miatt viszont már kezdett fogyni a türelmünk.

 

A-moll zongoratrió: Jandó Jenő, Szenthelyi Miklós, Faludi Judit
Felüdülés a kamarateremben, itt ugyanis mindig kulturált emberek közelsége fokozta az élményt. A három művész az A-moll zongoratriót adta elő profi módon.

 

Budapesti Vonósok: az átütő csapat
Este hétkor kezdett ez a kamarazenekar és fásulni sem volt lehetőségünk, olyan elemi erővel kezdtek a Vonósszerenádba. Fenyő László gordonkaművésszel kiegészülve pedig előadták a Változatok egy rokokó témára c. darabot. Azt hiszem, Fenyő László nevét érdemes megjegyzni.

 

Dalok, duettek, dögunalom
Anatolij Fokanov miatt neveztünk be a dalestre, vagy inkább órára, de kár volt. Vagy túl késő? Nem bírtuk a kiképzést? Sokan nem, mert a közönség kezdett elszállingózni.
Egyszerűen unalmas volt, Cserna Ildikó hangja nem tetszett, Fokanov meg mintha nem lett volna formában. Szerencse hogy csúszássak kezdtek és a feszes program miatt nem énekelték végig a tervezett műsort, különben rámjön a depresszió, kiújul az ülőideg-gyulladásom, epe- vese és kaszakövem nő és méhen kívüli terhességgel visznek kórházba, azt pedig mostanában inkább ne!

 

a csúcs: nyírfácska a réten és Fischer Iván mennybemenetele
Az utolsó program volt az est fénypontja: a Fesztiválzenekar eljátszotta a IV. szimfóniát a pompás zárótétellel, benne a sokak által ismert orosz népdallal. Fischer Iván dirigálása Solti György legszebb időszakát, az önmaga kissé ripacskodó ünnepeltetése pedig Sztálin személyi kultuszát idézte, de őt nem az utóbbiért szeretjük.
Megkérte a közönségét: tegye fel a kezét, aki végigcsinálta mind a 11 koncertet, és bizony a közönség bő harmada jelentkezett. Körner Tamás ügyvezető egy rádióinterjúban mazochistának nevezte azokat, akik az egész napra váltottak jegyet, bizony voltunk ebből jónéhányan - még ha nem is csináltuk végig maradéktalanul.

 

Életem első zenei maratonja, egy kísérlet is, vajon hogy hat a szervezetre ennyi zene.
Nos közlöm: köszönöm, jól.
Nem kicsit, nagyon!