Alhattam volna még, de a komornám behozta a reggelimet, erre mindig felébredek.

- Jóreggelt, medwe úr! - köszöntött jövőbevetett mosollyal.

- Jóreggelt Yvonne - durcáskodtam a paplan alól.

- De medwe úr - mondta Yvonne csak így kisbetűvel - emlékeztetném, hogy a kegyelmes asszony menesztette Yvonne-t, mivel telerakta a hátsó lépcsőházat Pörzse Sándor portrékkal és dulakodni akart, amikor leszedtük.
Én Rozál vagyok, az új komorna, szolgálatára.

Nem ébredtem még egészen fel, de máris gyanakodtam, hogy ez az egész csak ballib provokáció.

- Mi a reggeli, Yvonne? - kérdeztem unottan.

- Rozál, szolgálatára - kekeckedett velem a némber és sorolni kezdte, mi van a tálcán:

- Vörösrák carpaccio mandulamousse-szal és zöldsalátamártásch-sal. A rákot a Juan de Fuca csatornában fogták, mert az ottani klíma miatt egész különlegesen omlós a húsa, a mandula argentin, kimagasló vitamin- és zsírsavtartalommal, a zöldséget hajnalban szedték a konyhakertben. Aztán van még itt fúziós imbisz is, kérem szeretettel.

- Micsoda ???

- Hát tetszik tudni, gyömbérfinggal infuzionált szusirizshab, konfitált pellerinnel.

- Valami más?

- Hogyne, kérem! Hoztam még medwe úrnak szenthomár bélszíntortillát a Bengáli-öbölből, chiliolajcseppentéssel bolondított limettaszósszal és ma sem hagyta ki a szakács a rózsavízből készített emulziót agnolottis pecsókával, Ruen wa pleusse módra.

- Kockasajt nincs?

- Hogyan tetszik mondani, kérem?

- Jól hallotta, Yvonne, azt kérdeztem, hogy van-e kockasajt. Répcelaki. Háromszög alakú, az alján enyhe ívvel. Alufóliába csomagolva, olyan kis piros izével, amit ha meghúzok, akkor leszakad.

- Rozál vagyok, és a medwe úr ugye csak viccel velem????

- Nem, Rozál - és kezdtem egy kicsit bepipulni - én ma rosszat álmodtam és kockasajtot akarok reggelizni, érti??? Vigye vissza ezeket kacifántos szarokat a konyhára és mondja meg Bélának, hogy zizegős pirítóst kérek, natúr, joghurtos és pritaminos kockasajttal! Megértette?

Hidegvérű arisztokrata lennék, de amikor kajával kapcsolatban értetlenkednek velem, netán provokálnak, akkor kijön belőlem az ősproli. Ocsmány dolog, de tudok én ordítva bazmegelni úgy, hogy a baldachin is remeg, mint a kocsonya.
Yvonne is remegni kezdett, de azért még volt annyi vér a pucájában, hogy tovább ellenkezzen.

- Béla már nem dolgozik nálunk. Két hete Marc-Antoine Sommelier kétcsillagos séf vezeti a konyhát, medwe úr kérem, és nagyon meg fog bántódni, ha vissza tetszik utasítani a reggelijét, amibe az egész szívét és a lelkét is beletette.

Megenyhülve néztem végig a tálcán.

- Az két a gumidarab ottan micsoda?

- Azok Michelin-csillagok, kérem. Sommelier úr maga vágta ki Önnek, biciklibelsőből és ő díszítette vele az elemózsiakompozíciót, mivel páratlanul sokat ad az esztétikára.

- Rendben. Kockasajtot kérek. Most!

- Bátorkodom emlékeztetni medwe urat, hogy medwe úr köztudottan egy igazi ínyenc. Gasztroblogot is ír.

- Én akkor is kenhető, zsíros, ömlesztett tejipari terméket kívánok, sztaniolban!

- Mi lesz ebből, ha kiderül?

- Nem fog kiderülni. Azért fizetem a személyzetet, hogy ne járjon el a szája senkinek.

- Ne feledje, medwe úr, vannak akik többet kínálhatnak az információért, de zsarolással is kiszedhetik belőlünk a medwe úr titkait. Rendszeresen turkálnak a kukáinkban és megtalálhatják a csomagolóanyagot. A Homo Gastropitecus Mindenható Egyletének fülébe is juthat a dolog és akkor ízekre szedik a blogjaikban.

- Hozza a kockasajtomat!

Yvonne nem tehetett mást, felcsókolta a díszes tálcát és elkullogott vele, majd kis idő múlva visszajött egy menzai, enyhén zsíros pléhlappal, azon donaldkacsás tányérban három forró, illatos pirítós és a három répcelaki sajtcsoda, meg egy bögre citromos tea.
Mennyei!

Lassan és élvezettel toltam a silót az arcomba, közben valaki észrevétlenül behozta a reggeli lapokat. Épp ott tartottam, hogy Szíjjártó Péter kifejti: a zemberek szeretik a kockasajtot és ha ők jövőre kormányra kerülnek, akkor nem lesz sajtáremelés, amikor kopogtak az ajtómon.
Nem udvariasan kopogtak, ahogy megszoktam, hanem kissé türelmetlenül, izgatottan. 

- Tessék! - kiáltottam, ahogy a filmekben láttam.

Színmagyar Walter Jákob volt az, a titkárom.

- Medwe úr, baj van.

- No! - utánoztam Bolgár Györgyöt, aki élő adásban kezeli így a fontos bejelentéseket.

- Morvai Krisztina épp az imént szólalt fel Brüsszelben. Kifogásolta az ellenzékkel szemben tanúsított folyamatos rendőri brutalitást, a magyarok módszeres irtását és medwe úr reggelijét.

- Mi baja volt velem?

- Azt mondta, hogy a hiszterikoliberáljudeoplutokrata dagadék magukfajta direkt zabálja fel a szegény sorsú magyarok elől az olcsó táplálékot, amivel szándékos népirtást követ el.

- Mit szólt erre a bizottság?

- Kuncogtak, ahogy szoktak és az elnök csak annyit mondott: köszönjük, Emese. De medwe úr biztos lehet abban, hogy ennek még lesz következménye, állítólag egy tulipános-ládának öltözött kéményseprő-különítmény már el is indult a kastély felé.

- Mire készülnek?

- Sajtótájékozatót tartanak, felolvassák a követeléseiket, például hogy engedjék ki Kutyaházit, megdobálják a villanyrezsót és kirámolják az éléskamrát.

- Kibírjuk.

- De ez még nem minden.

- Mondja, ne kíméljen!

- Medwe úr, el sem merem mondani. Kérem, ne haragudjon meg rám - riadozott a titkár.

- Mondja, Jákob, nem lesz baj! - biztattam, mert joviális maradok a nehéz helyzetekben is.

- A világsajtó is felfigyelt a dologra.

- Nem mondja!

- De mondom! Nekem is úgy mondták, hogy az Index főszerkesztője, az az Uj Péter személyesen bazmegelt a blogjában és nyilvánosan gratulált medwe úrnak.

- Jákobom, ez nagyszerű! - vidámkodtam.

- Én nem vagyok ebben olyan biztos - demonstrálta SZWJ, hogy rosszabbul él, mint nyolc éve.

Én viszont jobban élek!  Sokkan jobban, még ha ezt szégyellnem is kellene.
Például mivel akkor eszek kockasajtot, amikor akarok!

 

 

*   *   *

 

Hogy ezt az egészet csak álmodtam-e, most így hirtelen nem tudom, a legbiztosabb ha belenézek Uj Péter blogjába, hogy valóban foglalkozott a kockasajtommal, vagy csak aljas rágalom az egész?
Biztosan az, hiszen a főszerkesztő úr - a még MTBD-vel is pertuban lévő művelt-érzékeny társalgó -  egészen biztosan nem bazmegel, meg aztán ideje sincs ilyen csip-csup ügyekre.

 

 

 *   *   *

 

 

kapcsolódó linkek:

MTBD blogja

Uj Péter blogja

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 



a sümegi kalandok fotógalériájaEz még nem lett volna baj, sőt!
Csak volt egy olyan érzésem, hogy az egyik egységben ezzel akarták befogni a pofánkat.
A másik hely csak úgy szimplán jó volt, de az egyik miatt szükségessé is vált az alkoholfogyasztás.

Kezdem a másikkal, az Öreghegy Hotellel.
A sümegi vár tövében van egy nagy parkoló, abban pedig egy TOURIST INFO feliratú pavilon.
Itt kérdeztük meg, merre a szálloda.
A kislánynak fogalma sem volt róla. (???)
De nem csak ő nem tudta, hiába faggattunk más boltosokat, egy közeli közértben a személyzetet és a vásárlókat, senki nem hallott még erről a szállodáról.

A rendőrök az országúton igazoltattak, beálltunk a sor végére és megkérdeztük: ők sem tudták.
Aztán az egyik polgárőr a fejéhez kapott és megmutatta, merre menjünk.
Ő sem egészen a jó irányba küldött, de szerencsére útközben láttunk egy táblát, ami eligazított.
Fenn a hegyoldalban, festői környezetben, szőlők és nyaralók között van ez a panzió, ami inkább néz ki egy nagyobb vityillónak, mint vendéglátó egységnek, a neve sincs kiírva, csak az hogy üdvözlik a kedves vendéget. A borospince előtt kacsaúsztató, benne két barátságos vadkacsával, kövezett parkoló, joviális fiatalember fogad, kiderül, ő a szakács és pálinkával kínál. Ezért is, azért is szeretjük őt.
A teraszon terjengő nehéz olajszagért már kevésbé, de úgysem itt fogunk vacsorázni.
Elfoglaljuk a szobánkat, egyszerű, tiszta, ha a fürdőben lenne néhány kampó, amire törölközőt, ruhát, ilyesmit lehet akasztani, akkor azt mondom, kényelmes is, így csak majdnem az.
Van viszont szúnyogháló az ablakon, dermedt csend, hangtalan matrac, egyszóval jó éjszakának nézünk elébe. (Jó is lett!)

Sümeg helyi szolgáltatása, a Vártaxi jön értünk, ami némi aprópénzért átvisz a szemben levő hegyre.
Megnézzük a várat - szép, különösen a kilátás - aztán a belvárost, majd megkeressük a helyiek szerint legjobb éttermet, a Scotti Udvarházat.

Kerthelyiségbe lépünk, ahol hatalmas a sürgés-forgás, csak azt nem értjük, miért, hiszen talán ha négy asztalnál ülnek, a személyzet létszáma nagyobbnak tűnik, de lehet hogy csak az ideges rohangálásuk miatt látszanak többnek. Nem is fogad minket senki, ezért elhaladunk egy iszonyú randa, kék fénnyel megvilágított fehér gipszdekoráció mellett és választunk magunknak egy asztalt.

Kevéssel később felfedeznek minket, majd jóval később odajön egy ifiúr, hogy mit tehet értünk.
Mi - minő meglepetés - étlapot kérünk, mert vacsoráznánk.
Ifiúr el, mi pedig nézelődni kezdünk.
Van itt minden, kacsaúsztató valódi kacsákkal - ez úgylátszik itt Sümegen kötelező eleme a vendéglátásnak - valódi aranyhalakkal, buja növényzettel, szóval jól néz ki a hely.
Megkapjuk az étlapokat is - közben az egyikünk közli a pincérrel, hogy hozzon valami azonnal ehetőt, ugyanis rosszul van az éhségtől, mire a pincér azt mondja, hogy azt sajnos nem lehet, mert a konyha sorbarakja a megrendeléseket és soronkívül nem hozhat ki semmit. Ha velős kenyeret kérünk, ez a legegyszerűbb, az is legalább 20 perc. Kérünk akkor egy szelet kenyeret, hogy majd megsózzuk.
Később a farkaséhes kollég úgy dönt, hogy mivel nem jön az a szelet kenyér, kíváncsi a velős kenyérre is, ezért elmegy a pincér után és rendel kettőt, merthogy közben én is érdeklődni kezdtem, meg a mardosó étvágy ezek szerint ragadós.
Eltelik agy tíz perc, megjönnek az italaink és kérdezzük az ifiurat, hogy hol a kenyér?
Erre visszakérdez, hogy azt komolyan tetszettünk-e gondolni, mert hogy ő ilyet még az életében nem hallott!
Igen, komolyan.
Normál esetben ilyenkor a pincér odamegy a pulthoz, felkapja az első kenyereskosarat, ilyen szokott lenni az éttermekben, előre elkészítve és asztalkendővel, szalvétával letakarva, itt a Scottiban nem így történik. A pincér elmegy, aztán hosszú percekig megint nem látjuk.
Másokat látunk, civileket, akik a pult körül állnak és a személyzet többi tagjával trécselnek. Végülis szombat este van, hadd szórakozzanak a fiatalok.
Egyszer csak a pincérünk kinéz a csapatból, meglátja hogy a nyakunkat nyújtogatjuk, a fejéhez kap és jön a kenyérrel.
Aztán hozza a velős kenyeret is.
Kettőt tetszettek kérni? Jaj elnézést, csak egyet rendeltem a konyhától, a másik minimum negyedóra.
Oké, akkor hagyjuk.
Nagyon fura ez a kenyér.
Egyáltalán nem úgy néz ki mint a velő, hanem úgy, mint amikor a maradék húsokat összedzsamiskálják, csak a fene érti, hogy miért van májra emlékeztető íze.
Éhes barátom legyint és beburkolja.
Eltelik megint egy fertályóra és nem történik semmi.
Pedig rendeltünk ezt-azt a kissé viharvert étlapról.
Még meg is beszéltük a részleteket a pincérünkkel, aki majdnem mindent tudott, csak azt nem, hogy mi a különbség a sümegi és a sümegies étel között, merthogy volt töltöttkáposzta, meg gombóc, meg más is sümegiesen, más étel viszont egyszerűen csak sümegi. Vajon mit nem tud a sümegies töltöttkáposzta a sümegihez képest, ami miatt nem jogosult az elnevezésre?
Nem tudtuk meg.
Az viszont hamar kiderült, miért akadozik a kiszolgálás a Scottiban.
Egyetlen szót sem szólnék, ha hosszas várakozás után FRISS ételek kerülnének az asztalunkra, mert akkor legalább tudjuk, mi tartott ilyen sokáig.
A Scottiban mikrózott vackokat kaptunk és azért ilyen hosszú kihagyásokkal, mert az étterem nem csak helyben eteti a vendégeket, hanem kiszállítást is vállal és a mi pincérünk a motoros futár.
Sümeg nem egy tágas metropolis, ezt a várból láttuk, de ahhoz kellemetlenül nagy, hogy a legjobb éttermének a vendégei a szennyes edény fölött üldögéljenek, amíg a pincérük az utcán motorozik.
Közben tulajforma ember jön tálcával és széles-mézes műmosollyal mézes pálinkát kínál körbe a kedves vendégeknek. Úgy a kaja közben, mindegy hogy ki hol tart...
Pincérünk megérkezik, bukósisak le, fehér köpeny föl, így végre házi kenyérben sült csülköt ehetünk tormával és káposztával, továbbá sümegies töltöttkáposztát csuporban, rajta sült kenyérrel - ezek egész jók, meg rántott karfiolt rizzsel - ez egyáltalán nem jó. A rizs langyos és száraz (kihűlt és összetöppedt, amíg a pincérünk egy pizzásdobozzal a kezében a Kossuth vagy a Petőfi utca 24-et kereste), a karfiol bundája pedig keserűre égett.
Ketten még bepróbálkozunk a desszerttel, a "kézzel húzott és kemencében sült"  tökös-mákos rétes melegített vacak - biztos a mikróból húzták ki kézzel, a sümegies szilvásgombóc pedig katasztrófa. Az étlap szerint ez rumaromába áztatott friss, fahéjas szilvával készül. Kérdés hogy hogyan lehet a rumaromába bármit is beáztatni, hiszen abból két csepp elég egy sziruphoz, de nem is ez a baj: a szilvának sem rum- sem fahéjíze nincs és nem is friss, hanem egy lekvárszerű trutyi, amit egy keményre mikrózott, száraz tésztaburok rejt, azt is rosszul, mert kibuggyant belőle.
Amúgy sümegiesen!
Ez szinte érintetlenül menne vissza a konyhába, de nem megy, mert a pincérünk megint veszi a bukósisakot és eltűnik.
A számlát is a leszedetlen asztal felett adja át.
Kérdezi, hogy minden rendben volt-e.
Mondjuk nem és mutatjuk neki csak a gombócot.
Szeme nem rebben azonnal lehúzza a számláról.
Jártunk közben a budiban is - a szaga alapján nevezem így a vizesblokkot - aminek külön érdekessége, hogy az állva könnyebülő férfivendégek egy ablakon keresztül szemlélhetik a kerthelyiség jobboldalát - akik meg ott étkeznek, azok őket.
Jó kis látvány, akárhonnan nézem!
A vacsoránk kettő és fél órát vett igénybe.
Fogyasztottunk még két korsó soproni sört - ez jó volt - meg egy pohár vörösbort, az ihatatlan. A helyette hozott ásványvíz már nem is szerepelt a számlán. Egyszóval a sümegi Scotti Udvarház röviden: valami agyrém.
Nagyon nagy szükség volt azokra ajándék pálinkákra!
Kettő feketepont.

PS. Kedves barátom hétfőn hív minket, hogy jól vagyunk-e, ő ugyanis gyomorrontással fetreng az ágyában és a velős kenyérre gyanakszik...

szilvásgombóc,  ohhohhó - ebbiz nagyon nem jó!

Bécsi Szelet Vendéglő
Óbuda

 

Van az úgy, hogy a panírozott húsoktól ódzkodó étteremjáró kifejezetten borjúbécsire vágyik. Például amikor megérkezik egy Ausztria-Svájc-Németország körútról, aholis valamennyi étteremben szembejött a vínersnicli, de más csábító ajánlatok azonnal elfeledtették. A tányérről lelógó, zizegős bornyúhúst a kétféle káposztával körített savanykás krumplisalátával itthon kezdtük el kívánni, ezért úgy döntöttünk, irány az óbudai Bécsi Szelet Vendéglő.
Korábban már jártunk itt és az évekkel ezelőtti medwekaland emlékeim szerint két sárga szmájlit érdemelt, ám ennek írásos nyomát nem sikerült megtalálnom, így legalább nem kell lerontanom egy korábbi osztályzatot, hanem direktben mehet a feketepont.

Az óbudai Bécsi szelet Vendéglő ugyanis szerintem nem jó.
A pincérünk kitüntető figyelmességén kívül ugyanis mindössze egyetlen jó emlékünk marad: a friss levegő, amikor elhagyjuk az éttermet.
Az ebédidő vége felé érkezünk és az udvarias pincéren kívül vaskos büdösség fogad minket, mindent átható konyhaszag, a leharcolt, barna sütőolajé, minimális cigarettafüsttel keverve, ugyanis a dohányzók és a nemdohányzók egy légtérben ülnek, előbbiek jobbra, utóbbiak balra.
Nehezen találunk asztalt, mert bár szabad hely van bőven, az összes viaszosvászon abrosz morzsás, maszatos, ragacsos. A legkevésbé piszkos mellé leülünk, pincérünk jön, nedves törlőruhával takarít, mi hárman pedig az asztal teljes megszáradásáig kellő távolságtartással böngészhetjük a kinyitva és megfelelő sorrendben a kezünkbe adott étlapokat.
Hozhatok-e italt, amíg választani tetszenek? - hmmm, ez a pincér nagyon kilóg ebből a méltatlan környezetből - rendelünk, majd a nehéz szagokba beletörődve, legyekkel hadakozva, a bántóan hangos, de a konyhából kihallatszó trágár veszekedést elnyomni képtelen kereskedelmi rádió zajával körülvéve válogatni kezdünk. Mindhárman megkóstolnánk a napi ajánlatban szereplő erdélyi csorbalevest, ám pincérünk figyelmeztet: emberes adagról van szó, de a kedvünkért háromfelé tálaltatja.
Mi meghatódunk ettől figyelmességtől, aztán vissza is zökkenünk a kiábrándító valóságba, amikor perforált szélű tányérokban megérkezik a siló.
Nem rossz, de nem is igazán jó.
Menzán elmenne.
Hiába a friss citromkarika, nem elég savanykás, a rizs pedig olyqan mint valami szomorú maradék: agyonfőtt, széteső és ízetlen, a húsgombócok meg mintha most kerültek volna bele hirtelen és nem tudtak volna rendesen megfőni.
Utána várunk, hosszan váraunk és azon töprengünk, hogy vajon mi a fene tart ilyen sokáig. A mellettünk ülő fiatal pár nemrég távozott, a dohányzó szakaszban elfoglalt két asztalnál már javában étkezteztek, utánunk nem érkezett senki, én bár nem vagyok szakács, annyi idő alatt, amíg a levesre vártunk majd elfogyasztottuk, nem csak kisütök, hanem be is panírozok három szelet húst.
Ja persze, én nem szoktam közben senkivel sem veszekedni...

Van időnk alaposan körülnézni.
A berendezés leginkább szembetűnő darabja az Aeroviva nevű utazási iroda reklámja.
Nem vagyok érintett a kérdésben, mert ugyan sokat utazom, de ha nem muszáj, akkor nem irodával, és általában szerencsére nem muszáj.
Az Aeroviváról eddig hallott meglehetősen negatív információk megerősítést nyernek, miközben az asztalra tett ajánlatukat tanulmányozzuk. Repülőjegy Rómába 19.900 Ft-ért, hatalmas betűkkel, majd alatta apróval: az árak nem tartalmazzák az illetékeket és a foglalási díjat (38.900 Ft), mely külön fizetendő.
Így kerül a 19.900 Ft-os repülőjegy nagyjából 75.000 Ft-ba, ha nincs egyéb extra költség, pl. kerozinpótlék, köszönési illeték, integetési adó, biztonságiöv kattanási díj...
A csábító ajánlat mellé egy másik: aki a Bécsi szelet Vendéglőben 890 Ft-ért elfogyasztja a főleg Seven Up (!) és dobozos narancslé alkatrészekből álló Aeroviva koktélt, az 30.000 Ft-os árengedményre jogosító Aeroviva utalványt kap. (így a hűtött szmötyi mellé 38.900 helyett csak 8900 Ft foglalási díjat fizet, ami más irodáknál 5000 Ft körül van...)
Csak azt nem értem, Vágó István kvízmester hogy adhatta ehhez a nevét és az arcát, hiszen ott mosolyog minden aerovivás nyomtatványon.


Érkeznek a saláták.
A kétféle káposzta el van sózva, a krumpli sótlan és ízetlen, talán egy kis ecettel javítható lenne, de az nincs az asztalon.
A húsok pedig - egy sertést és egy borjút kértünk - nem lógnak le a tányérról, mint régen, nem olyan szép vékonyak, nem is sültek át teljesen, viszont a belsejénél barnább bundán érződik a régen cserére érett sütőolaj nehéz íze. A hawaii pulykamell kifogástalan, a mellékelt petrezselymes burgonya kissé állott, ízetlen.
Nagyon nem oké ez az egész, lehet hogy az egy feketepont kevés is. Ha viszont azt nézem, hogy a szomszédban lévő Régi Sipos is kettőt kapott, mert az is rossz volt, de ott legalább át is akartak vágni, továbbá ha hozzáteszem, hogy hárman 5980 Ft-ból ebédeltünk, akkor bőven elég nekik az egy feketepont.


A medwefórum ajánlójában olvastam a következőket:
Még a pécsi Elefántos Étterem és Pizzéria ügyében szólnék tisztelettel egy jó szót, ugyanis a nemrég volt szerencsénk finom olasz ételeikhez és hozzájuk illő jó boraikhoz (nemcsak az olasz, hanem a környékbeli borok kínálata is figyelemre méltó).
Emellett igazán meggyőző volt, hogy kérésre remek sajttálat állítottak össze számunkra, holott a kínálatban egyáltalán nem szerepel. Ritkaság és becsülendő ez a hozzáállás manapság, főként úgy, hogy nem is kértek el érte egy vagyont...
Honlapjukat nem találtam, de itt (http://www.zenelopecs.hu/htmls/elefantos_etterem.html) van róla néhány információ és kép. Elérhetőségek: Pécs belvárosa, Jókai tér 6., tel.: 72/216-055.


Való igaz, hogy Pécset az elmúlt években valami miatt hanyagoltam. A lapomon szerepel néhány helybéli műintézmény, de ott nem én jártam, hanem egykori tesztestársam, enddoc tanár úr, aki öt és fél éve más hobbyt talált, mert nem jön velem étterembe és nem is írja meg a kalandjait.

Tehát irány Pécs.

Kedves helybéli tesztestársam megmutatja a háznak ormán látható, kőből faragott elefántot, ami a helynek a névadója. Belépünk a kissé vaskos levegőjű és nem túl barátságos szentélybe, ahol kábé olyan fíling kerít minket a hatalmába, mint amikor egy kollégiumi menzán piálós-cigizős farsangi buli volt, de a nagy többség már hazament és el is takarították a guzma nagyját, de a szag masszívan üli az ájert.
Itt még vannak vendégek két asztalnál is, a pincér velük foglalatoskodik és nem engedi zavartatni magát az érkezésünkkel, netán a fogadásunkkal.
Sebaj, kivárjuk a sorunkat.
Jön, fogad és mutatja: a terem belső fele a nemdohányzó, három asztal a söntéspult előtt, ebből kettő foglalt, de valamennyi le van terítve barna csomagolópapírral. Biztos festéshez készülnek ;o)
A nemdohányzó traktusban is áll a füst, átjön a dohányzó oldalról, meg a pultban álló civilruhás hölgy is bőszen cigarettázik - és akkor mint mindig, azt is meg kell említeni, hogy az egylégterű éttermet technikai átalakítás ( térelválasztó, álmennyezetbe épített bekapcsolt (!) elszívók) nélkül füstös és füstmentes részre osztani épp olyan, mintha az úszómedencét osztanák belepipilős és nempipilős oldalakra.

Böngésszük az elsősorban olasz, mellékesen pedig magyar nyelvű étlapot, a leírások érthetők, követhetőek, a választék kielégítő, az árak a környezethez képest kissé húzósak, vagy inkább azt mondom: eddig kevés dolgot láttam, ami indokolná a szintjüket. Az étterem olasznak olasz, mert a söntéspult körül egy bennfentesnek látszó, lármás család gyülekezik, kéretlen betekintést nyújtva a magánügyeikbe és a helyenként trágársággal fűszerezett hangoskodásba bevonják a személyzet egy részét is...

A Minestrone érkezése azonban teljesen eltereli róluk a figyelmünket.
A hatalmas, előmelegített tányérban illatozó leves a mediterráneumot idézi, a mellékelt reszelt parmezán pedig a talján trattoriákat. Elkezdjük jól érezni magunkat.

A második körben gorgonzolás gnocchi jön, ami kiváló és sertésfilé parmezános mártással, sültburgonyával. Utóbbi még sülhetett volna egy kicsit, de legalább frissen készült és nem fagyasztott alapanyagból. A két hússzelet is igényes munka, a sajtmártás pedig hosszabb időre szóló emlék...

Szimpatikus a pincérünk, aki mindig akkor jelenik meg, amikor épp szükség van rá, pedig közben lassan megtelik a terem és egyre több a dolga.

A desszertek kiválasztásánál egy nagyon picit kapunk abból, ami nélkül a hazai olasz éttermek nem is igazi olaszok: oktatást. De csakúgy finoman, barátságosan, egyáltalán nem bántó módon. Talán Pécshez egy kicsit közelebb esik Itália, mint a régi nagy kedvencemhez, Tiszaújvároshoz.
Profitterolt és Mauro tortát kóstolunk, ami méltó zárása a vacsoránknak.

A számla bemutatás diszkrét, hibátlan (tokban kapom és nem kajabálják be a végösszeget, ahogy az igénytelen helyeken szokás), ráadásul a kis géppel nyomott negyedíven ízléses fejléc van, kis zöld elefánttal.
Az utolsó során pedig mosolygunk, mert az imígyen szól: A számla végösszege 0% kedvezményt tartalmaz.
Oké, nem tartozunk a kedvezményezettek közé, de miért ezzel búcsúznak tőlünk?

Pedig mi szeretjük őket! :-)

A medweféle azért megy ilyen és olyan helyekre, mert a kedves olvasói ajánlanak neki ilyen és olyan helyeket: szíveskedne meglátogatni, mert olyan jó, vagy mert épp olyan rossz. A medwe pedig elsősorban az előbbi kategóriából választ, mert ugyan miért repülne olyan fészekre, ahol más épp nem érezte jól magát.

Budapesttől délkeletre egy kicsit óvatos, mert évekkel ezelőtt olvasói ajánlás alapján kereste fel a kistarcsai Nosztalgia éttermet , aminek két sárga szmájlit adott (= határozottan jó), ám valami megmagyarázhatatlan okból agresszív olvasók tömege háborgott a fórumban a jogos kritikát sem nélkülöző,de összességében dicsérő írás megjelenését követően. Gondolom, most sem marad el a leszkapsz, hiszen bizonyára lesznek, akiknek az árpádsávjait érzékenyen érinti egynémely meglátásom.

Megyünk tehát a hármas úton Gödöllő felé és nyújtogatjuk a nyakunkat, jobbra és balra. Igen, balra is, mert lehet hogy ott lesz a keresett restaurácia és mert olyan út még Kerepesen sincs, aminek csak jobboldala lenne, legyen ott bármilyen kirekesztő díszmagyar a polgármester.

Igen, JOBBOLDALON találjuk a Patkót,
Előtte egy fehérruhás szakácsfigura áll, kezéről lelopták a tálcát, vagy ami volt benne, mert csak az üres tenyere mered az ég felé. Mögötte a napjaink színmagyar tüntetésein meg az alkotmányozó rendezvényeken oly divatos piros-fehér csíkos alapra festett táblák, meg fafaragás Attilával, meg két kivilágított étlaptartó, amiben nincs semmi - persze ilyen környezetben minek is?
No nem a mélymagyar körítésre gondolok, hanem arra, hogy itt a falu végén nincs gyalogosforgalom, aki beáll a Patkó parkolójába, az nyilván be is nyit azonnal.

Így teszünk mi is.
Szépséges leányzó fogad minket mosolyogva. Készséggel megmutatja a nemdohányzó területet és étlapot hoz, amit becsukva ad a kezünkbe, majd mindjárt megkérdi, mit mit innánk. Mosollyal nyugtázza, hogy egyelőre semmit.

Sajátos hangulatú helyen vagyunk.
Mint amikor egy jobbfajta angol pubot egy böszme hun vezér rendez be az unokájával, nem kevés vita és veszekedés árán.
A falakon turulos, lovas, népvándorlásos festmények, amolyan naív festők képeire emlékeztető műalkotások, aztán fontos posztulátumokat közlő fafaragások, rengeteg művirág mindenfelé, nemzetiszín szalagokkal díszítve. A teríték is követi a piros-fehér-zöld vonulatot, a finom fehér damasztabroszon makulátlan zöld közép és piros szalvéták. A szépséges teríték olasz evőeszközökből és manufakturális tányérokból áll, utóbbiakat kifejezetten a Patkó részére gyártották, háromszínű emblémával.
Diszkrét, színes félhomály van és nincs semmilyen szag!

Sem az ételek, sem a pincérleány megjelenése nem követik az utcán tapasztalt vonulatot, ennek ellenére mellőzzük a flódni, a sólet és a töltött libanyak utáni érdeklődést, viszont az étlap tüzetesebb átvizsgálása is elmulasztódik, annyi fölséges étek kelleti magát rajta, ráadásul baráti (vagy inkább a népnyúzó nemzetrontáshoz alkalmazkodó) áron. Az oldalakat Petőfi és Anthelme Brillat-Savarin idézetek teszik olvasmányossá és most már komolyan rávernék annak a kezére, aki a CORA áruház egyik évekkel ezelőtti reklámfüzetébe rosszul írta be az ízlés mesterének (francia tollforgató mesterszakács, 1755-1826) a nevét, mert azóta már sok helyről köszönt vissza úgy, hogy Brillant. Nem brillant egy kicsit sem, csak Brillat, n nélkül. (ejtsd brijá szavaren)

Széplány jő, mi pedig előadjuk, mi mindent kóstolnánk meg. Készséges, segítőkész, még a féladagot is vállalja a kedvünkért, ahol megoldható. Rákérdez, hogy a három főételt egyszerre kérjük-e, majd úgy teszi a dolgát, ahogy azt szeretjük: szinte soha nem vesszük észre, de mindig minden a megfelelő időben érkezik és tűnik el az asztalunkról.

A zenei aláfestés nem túlságosan emeli a hangulatot: az nem nagy baj, amikor élőzene szórakoztatja a nagyérdeműt, de ha a Zámbódzsimit és a Horvátcsárlit Vagány Béla és társai előadásában CD-re veszik, nos az gáz, különösen ha a regionális interpretációtól a hallgatóság olykor külön felszólítás nélkül is csak néz, néz az ég felé...
Fülembe forró ólmot öntsenek, gondoljuk néha, de azért élvezzük az ebédet.

Különösen a leveseket.
A Legényfogó (650 Ft) olyan, hogy ha legények lennénk, már maradnánk is, turul ide, zene oda!
Forró, tartalmas lé, benne sokféle, ízletes hús, kicsit szétfőtt, de finom zöldségek, ember legyen a talpán, aki még ezután enni tud bármit.
A féladag harcsa halászlé (625 Ft) ugyanakkora bográcsban jön, csak nincs tele. A hal olyan alaplében főtt, amilyet medwe csinál jókedvében.
Mennyei! (oké, majd szerényedek egy kicsit)

Muszáj megkóstolnunk a Töltöttkáposztát (1400 Ft). Ettől annyira nem vagyunk elragadtatva, az adag ugyan kétszemélyes, kettő darab másfél ökölnyi gombóccal és hatalmas taréjjal, ám kevesebb zsírt, kevesebb lisztet és valamivel több ízt reméltünk, a jókora darab kőkemény sültkolbászt pedig egyenesen a kutyának kellett volna adni.

A Harcsapaprikás sztrapacskával (féladag 1125 Ft) nyilván valami tévedés, talán elfelejtették megfelezni, mert rengeteg, amellett igazi remekmű. Ilyen sztrapacskához haluska néven utoljára a Felvidéken volt szerencsém, elmenne önálló ételnek is, a paprikás pedig ugyancsak a konyha éke.

Meglepő adag a Zsályás báránycsülök törtburgonyával (2750 Ft), ugyanis nem egy, hanem két, amúgy kiválóan elékészített és omlósra sütött csülök szerepel benne, csak a törtburgonya túl gyengécske mellette: sótlan, vizes, langyoskás.

Sokféle desszert közül választhatnánk, a kötelező fagyikehely, somlói és palacsinta mellett van szilvás- és túrógombóc is, de a kapacitásunk erősen véges. Mondhatnánk úgy is, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A bárány velünk jön, a többi fogás nagyobb része helyben marad - és egy kicsit sem azért, mert nem jó.

Két aperitifnek fogyasztott gyümölcslével és két ásványvízzel a számlánk 7590 Ft, ami ezért az ebédért igazán nem sok.

Jártam már néhány indiai étteremben, sőt, azt hiszem, az összes budapestit sikerült felderítenem. A mai kalandom előtt utoljára Malmöben vizitáltunk egy indiait, épp azzal a tesztestársammal, akivel ma tévedtem a Jókai és a Zichy utca sarkán lévő Nirvanába.

Valamikor szenespince lehetett a szűk helyiség, ahol sűrű ételszag és a bejáratnál lévő pultra könyökölő három fiatal úriember fogad. Közülük egyik a pincér, a másik kettőről nem derül ki, hogy milyen minőségben vannak jelen, de ők is visszaköszönnek.
Van még itt délután háromkor egy házaspár, akik elmerülnek a hely nyújtotta élvezetekben, sorra tüntetik el a kis réztálkákban kapott finomságokat, meg két indiai úriember, akik csak beszélgetnek - egyikük a tulaj.

Papardammal és mangó lassival kezdünk, ahogy szoktuk.
Az ostyaszerű rágnivalóhoz itt nem mártásokat, hanem salátát kapunk, nos ez olyan, mint az igénytelen helyeken szervírozott görög saláta: felkockázott kígyóuborka, paradicsom és hagyma, csak nem oregánó és olívaolaj van rajta, hanem valami egzotikus fűszer nyoma, de a nyers hagyma agyonvágja az egészet.  
A joghurtos édes ital inkább desszert lehetne, mert abban a keleti éttermek általában nem túl jók, az indiaiak meg különösen nem azok, viszont szeretjük ezzel kezdeni az étkezést. Finom ami a koktélcseresznyével díszített pohárban érkezik, de az eddig megszokottnál nagyon sokkal hígabb.

Ugyanez érvényes a leveseinkre is. A Mulligtawny, vagyis a sárga lencse jó fűszeres és van is az alján szép hosszúszemű rizs, de én ebből az eddigi indiai éttermekben sokkal sűrűbbet kaptam. A mellékelt levesbetét pedig olajban megsült és magát jól megszívott kenyérkocka, inkább kihagyjuk.
A paradicsomleves viszont bár híg, mégis sokkal ízletesebb mint az eddig bejárt helyeken készültek.

Kicsit elszomorodunk, amikor pincérünk jelenti, hogy a darált bárányhúsból készülő Seekh Kebab alapanyag híján épp nincs, de hogy minden állat képviselje magát az asztalunkon, kérünk egy Lamb Tikkát (bárány), egy Kadhai Beefet (marha) és egy Chicken Lababdart (csirke), mindehhez pedig egy vegyes lepénykosarat.

Kiváló étkeket kapunk, minden friss és forró, a marha és a csirke fűszeres-joghurtos szószban, a bárány pedig sercegő vaslapon kerül az asztalunkra és nem is marad ott sokáig, erről áhítatos élvezettel gondoskodunk.

Már csak mi vagyunk a Nirvánában, a pincérünk egy faragott paraván mögött beszélget, ezért eltelik egy kis idő, mire észreveszi, hogy a számlát kérjük.
Megkapjuk.
11207 Ft, ebben 1017 Ft a szervizdíj.

Visszakérjük az étlapot, mert úgy emlékszünk, azon szó sem volt erről és ebben az esetben nincs joguk ilyet felszámítani. Pincér hozza és szabadkozik, ő nemrég van itt és nem ismeri az étlapot. Nincs is rajta a szervízdíjról szóló figyelmeztetés, vagyis egy egyszerű lehúzási kísérletnek lettünk majdnem-áldozatai.

Pincér angolul elmagyarázza a tulajnak, hogy a kedves vendégek nem óhajtanak olyasmit kifizetni, ami nem szerepel az étlapon, mire a tulaj kissé kelletlenül azt mondja neki: akkor húzd ki a számláról.
Visszakapjuk a "fogyasztási lap" feliratú gépi cédulát, a szervizdíj nélküli összeg aláhúzásával.

Kifizetjük és odaadjuk a pincérnek a 10%-ot, hiszen ő megérdemli.
Annak pedig aki ilyen pitiáner trükkel elrontja a szánk ízét, toll a fülébe!
Nem is sikerül elköszönnünk tőle, mert átnéz rajtunk.

Itthon mondanom sem kell, hol ebédeltem, az összes ruházatomból dől a szaga!

 

Jártunk eddig sokféle indiai étteremben.
A legjobb volt a Mérleg utcai Salaam Bombay, a legrosszabb az innen karnyújtásnyi közelségben lévő Indigo.
Érdekes emlék a Taj Mahal, ahol kiválóan főznek, de nagyon rossz  a hangulat és ahol az indiai tulaj magyar feleségének megígértem: megvizsgálhat, ha befejezi a pszichológia szakot, ugyanis a medwefórumban azt kérdezte tőlem, kedves vendégétől, hogy idióta vagyok-e.
És ugyancsak érdekes a Dob utcai  Shalimar, ahol a szocialista vendéglátást idéző stílusban akartak rávenni ara: higgyük el hogy nem marhát kaptunk a bárány helyett.

Csupa kellemes élmény, szép kaland, a összegyűjtve megtalálhatók a medwe kalandjai között, a nemzetek konyhái címszó alatt.

Utólag kitalált, tehát az étlapon fel nem tüntetett szervizdíjjal egyikük sem próbálkozott, tehát még mindig érhetik újabb benyomások az indiai vendéglátás iránt érdeklődő budapestieket! :-)