Az Értől az Oceánig

 

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

 Ady Endre

Adytól kölcsönöztek címet annak magyar nép- és világzenét népszerűsítő koncertsorozatnak, amelynek szombat este a Művészetek Palotájában volt az utolsó előtti állomása a Folkside, a Makám, a Tárkány művek és a Csík zenekar részvételével.

A fidelio.hu beharangozójához csak a koncert után volt szerencsém és örültem, hogy az olvasottakkal ellentétben a Fesztiválszínházban nem látszott a fogyatkozó közönség, ugyanis teltház volt.

A Folkside a műsorvezető szerint néhány zenész nem olyan régi egymásra csodálkozásából született zsenge zenekar. Érdekes dolgokat produkáltak, szívesen meghallgatnám őket mégegyszer, mert az első találkozásunkból három dolog maradt meg: a rossz hangosítás (olykor csak láttam a hangszereket, de nem hallottam őket), hogy a frontember úgy
 

mozgott a gitárjával a színpadon, mint egy ideges gázlómadár, amelyik tojásokat szeretne rakni, de nem leli az alkalmas helyet, továbbá hogy azért jó kis kezdeményezés az akusztikus népi hangszerek, a kongákból épített dobszerkó és elektromos gitár együtt.
Őszintén remélem, hogy a bőgős komolyabb sérülés megúszta, hogy a reflektoroktól elvakítva átesett a színpadra fektetett hangszerén.

A Makám együttest még a nyolcvanas évek közepén hallottam a Kolindával együtt, majd eltűntek a hazai színpadokról, úgy tudtam, külföldre mentek.
Örültem hogy újra látom-hallom őket, bár csak a zenekarvezető volt ismerős, aki fiatalokkal - elsősorban csinos lányokkal - vette körül magát. Játszottak balkáni népzenét, illetve olyan népi ihletésű muzsikát, amit átszőttek modernebb, könnyűzenei szálak. Jó volt őket hallgatni, bár a koncert vége felé úgy éreztem, hogy ha az énekes mégegyszer azt visítja, hogy rrrrrrrrrrrrr, jihááááá, akkor hozzávágok valamit, mert a rrrrrrrr jihá nyilván fontos és igen jó dolog, de nem félpercenként.

Csalódtunk a Tárkány Művekben, akikért eddig csak netes videók közvetítésével tudtunk rajongani. Népzenei feldolgozások jazzköntösben, illetve jazz slágerek népzenei feldolgozásban - ezt szerettük volna élőben hallani, ehelyett lapos sanzonokat játszottak,a miket az sem tudott különösen feldobni, hogy ők adják elő.

Mi pedig ezeket szeretjük:


 

Ami pedig az est fénypontját jelentő Csík zenekart illeti, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hazai zenei élet kiemelkedő és szerencsés pillanata volt, amikor Csík János találkozott Lovasi Andrással. Bár a Kossuth-díjas ikon aznap este nem volt jelen, a szelleme igen.

A Csík Lovasi  (Csillag vagy fecske) mellett játszott HOBÓ bluest (Közép-európai HOBO blues), Quimbyt (Most múlik pontosan), de valami miatt én ebből az estéből a következő dalt hoztam magammal:

 

Mindent köszönök!
Mindenkinek.

Székely Zsolt Székely Zsolt a MÁV szimfonikusok tubása, kisegítőként, vendégként vesz rész a Budapesti Fesztiválzenekar olasz-spanyol turnéján.
Ausztriában nevelkedett, és a Zeneakadémia megkezdése előtt a Honvéd Művészegyüttes Szimfonikus Zenekarában kezdte zenekari pályáját, majd a MÁV Szimfonikusoknál folytatta. Hosszabb ideje jár kisegíteni a Fesztiválzenekarba, de mint két koncert között egy kellemes séta során elárulta: ez az utolsó, többet nem jön, sőt, a pályát is elhagyja.


Mi történt?

az igazi medwe 2012.05.12. 00:00

Valencia

Valencia.
Spanyolország harmadik legnagyobb városa, 800.000 lakossal.
A várost valamikor kettészelő folyó medrét gyönyörűen parkosították és futurisztikus épületekkel vették körül, ezek egyike az idén 25 éves Zenepalota.

Itt lépett fel ma este a Budapesti Fesztiválzenekar a turné eddigi programjával.

az igazi medwe 2012.03.17. 10:08

Bach és Bruckner

"Most már biztos, hogy a Mackó úr is te vagy" - írta egyszer valaki, akivel kisgyerekként együtt pancsoltunk a kádban.

Mackó úr - sokszor el kellett mondanom - nem én vagyok, hanem egy kedves jóbarát, akit 10 éve a medwe-féle étteremteszteknek köszönhetően ismertem meg és legutóbb őt cincáltam magammal a BFZ aktuális koncertjére, így most már mindenki láthatta, hogy tényleg nem én vagyok.
A következő sorokat sem én írtam, hanem ő.

Március 12-én, a MÜPÁ-ban a Budapesti Fesztiválzenekar koncertezett Fischer Iván vezényletével.
Bach 105.kantátáját (amit a mester először két hónappal a lipcsei Tamás templom kántoraként történt beiktatása után mutatott be!) a BFZ tagjaiból válogatott kamarazenekar korhű hangszereken interpretálta -Fischer Iván maga is részt vett a játékban-, a kantáta szövegét pedig Kiss Noémi, Schöck Atala, Megyesi Zoltán és Peter Harvey szólaltatta meg. Az emlékezetes előadás kiemelkedő élménye volt a tolókürt és az oboa virtuóz játéka.
Meglehet, tiszteletlenségnek tűnik az előadást játéknak titulálni, de valóban úgy tűnt, hogy az előadók számára is élvezetes játék volt az eredeti hangzás varázslata!
Bruckner VII. (E-dúr) szimfóniája hatalmas energiájával, és a zenekar végletekig fokozott fegyelmével hozott nagy élményt. Bazsinka József tubajátéka ezúttal is felemelő volt. A Wagner halálát vizionáló alkotás -ahogy azt Fischer Iván a bevezetőjében is említette-, az idei hangversenysorozat előadásain jutott el a most hallott, tökély szintjére.
Köszönjük!
 

Csatlakozom.

 

TETSZETT?
itt nyomja meg

Amikor tavaly végignéztem a BFZ idei bérlet-sorozatát, bosszúsan láttam benne Gérard Korsten nevét. Egyszer már lett volna hozzá szerencsém, de nem volt.

Lukas Kmit Íme egy újabb mémLukáš Kmit, Zürichben élő szlovák hegedűművész.
Szlovák és nem szlovén, ahogy több hazai portál írja.
Ez a mém nem méltatlanul került a figyelem középpontjába, ugyanis bravúrosan reagált arra a gyakran előforduló zenészbosszantó és közönségszomorító pillanatra, amikor a nézőtéren megszólal egy bekapcsolva maradt telefon.

 

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

Wiedemann Bernadett
Wiedemann Bernadett
A MÁV Szimfonikusok Szőke Tibor mesterbérletének első hangversenyén Wiedemann Bernadett énekelt operaáriákat, Fekete Attila közreműködésével és Kesselyák Gergely vezényletével. Hábetler András
Hábetler András

Az est jó hangulatát Hábetler András színesen könnyed műsorvezetése fokozta. A közönség sok érdekes újdonságot hallott a fellépőkről és a zeneművekről, egyszer Lukin tanár urat elevenítette meg, másszor Kovács Sándor "Samut", a Zeneakadémia kiváló tanárát és a Bartók rádió Muzsikáló Reggelének szellemes műsorvezetőjét, de neki köszönhetően Arkagyij Rajkin is megjelent egy pillanatra.

Az első blokkban francia, a másodikban olasz operaslágerek szóltak.
Az operairodalom mostohán bánt a drámai mezzo énekesnőkkel, mert az összes női címszerep inkább szoprán, ennek ellenére Bizet-től  Saint-Saëns-on (ejtsd szenszansz és nem szenszan!) át Poulencig illetve Verditől Mascagnin át Cileáig volt mit elővezetni.

Hábetler feladta a leckét a közönségnek: tessék minimum négy olyan olasz zeneszerzőt mondani, akinek nem i-re végződik a neve, Cileát nem ér, mert szerepel a műsorban. A megoldást végül nem kérdezte senki, így itt mondok négy nem i-re végződő nevet: Palestrina, Arrigo Boito, Leoncavallo és Domenico Cimarosa. Ráadásnak még három: Ennio Morricone, Guido és Maurizio de Angelis. :-)

Wiedemann  Bernadett világklasszis, ezt legutóbb egy hónapja és egy hete írtam le, viszont tegnap este megértettem és elfogadtam valamit.

Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle

Ady sorai piszkáltak és az, hogy ezt a csodálatos hangot miért nem ünnepelheti az egész világ?
Hábetler András rámutatott a legfőbb okra.
Egy szép szál fiatalemberre, aki ott ült a tizenvalahányadik sorban.
Wiedemann Bernadett fia, aki a művésznő életének legfontosabb része.
Való igaz, egy világsztár nehezen lehet anya, de jó anya semmiképp.
Az elmúlt évtizedek ünnepelt énekesnőinek túlnyomó többsége feláldozta a családot a karrierért.
A sztárság sokkal rövidebb ideig tart, mint az anyaság.
Az pedig nem kérdés, melyik ér többet.
Talán ezért énekel Wiedemann Bernadett szebben, mint bármelyik másik drámai mezzoszoprán.



 

 

Wiedemann Bernadettről korábban:

Kobajashi másodszor ríkatott meg

A Fesztiválzenekar és Fischer Iván bűvöletében


 

 

Nem volna szabad őket egy címben említenem, mert az egyikük fellépése nagyon tetszett, a másik nagyon nem, valahogy mégis úgy alakult, hogy Érdi Tamás egy csodás szóló után átment tökéletes kísérőbe, hogy biztos része legyen egy jóindulattal közepes produkciónak.

Igen, Keszei Borit nehezen viseltem a furán összeválogatott dalaival, a helyenként elcsukló hangjával és a rendkívül csúnya szövegmondásával.
Vajon hogy került egy blokkba az Ave Maria a Csitári hegyekkel?
Mit mondjon a néző, amikor azt hallja, hogy a csitári högyök ölött, régön löösött ö hő?
Énekelt ő a bécsi Staatsoperben is, valószínűleg a Denevérben, vagy más, habkönnyű csacskaságban nekem is tetszett volna, de a MÜPA színpadán egy szál zongorával nem.
Kevés volt, mint tűsarkúban az álszemérem.

Érdi Tamás viszont szépen muzsikált, őt meghallgatnám akár ma is.
Jó volt látni a szüleit, édesanyját, aki a színpadra kísérte és édesapját az első sorban.
Nem is munkájuk lehet abban, amíg egy nemlátó kisfiúból zongoraművész lett.
Elképzelhető nagyobb boldogság egy szülő számára, mint megélni azt, hogy a fia nevére megtelik az ország legrangosabb koncertterme és a közönség NAGYON szereti a fellépőt?
Aligha.

 

A Wekerlei Társaskör idén huszadik alkalommal rendezte meg a Wekerlei Napok kulturális rendezvényét. Izgalmas koncertet hirdettek ezalkalomból a Munkás Szent József Plébániatemplomba, ahol az orgona a cimbalommal és a tárogatóval szólt együtt.

A Kós Károly téren nem nagyon látszott, hogy egy háromnapos fesztivál első estéje ér véget, gyerekek játszottak a játszótéren, standokat építettek vagy bontottak és a templom körül nem volt egy lélek sem. 20 perccel a meghirdetett időpont előtt egy mosolygós apáca irányított minket a templom oldalbejáratához: menjünk csak, nyitva van.
És tényleg, nyitva volt a rács, csak behajtotta valaki.

Hiába siettünk, hogy legyen helyünk, a templomban alig voltak néhányan, a kezdésre is szűk negyedház jött össze. Ingyenes program, jól meghirdetve, még a közszolgálati rádió is reklámozta, a Wekerlén állítólag pezseg kulturális élet, mégis, hol voltak akkor az emberek?
(biztos a közeli Nótafában, de ezt csak egy három évvel ezelőtti étteremlátogatás furcsa visszhangja miatti gonoszkodás mondatja velem)

Az orgona kezdte a koncertet, Albinonival, majd Contival.
Laborczi Erzsébet a grazi Zeneművészeti Egyetem egyházzene szakán végzett, majd 10 évig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola egyházzene tanszakán tanított, mégis, a játéka helyenként nem érte el egy falusi kántor színvonalát (sűrű elnézést kérek a falusi kántoroktól, sok kiválót ismerek közülük és ugye aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az tanítja).
Esztergomi diákéveim jutottak eszembe, én is csináltam a ferences templom orgonáján ilyen zenebonát, amíg fel nem jött Henrik atya, a plébános, hogy megmutassa, melyik pedállal lehet lehalkítani.
A koncert után kérdeztük a társaságunkban lévő ifjú párt, mivel szórakoztatták magukat?
Bevallották, hogy megfogták egymás kezét és megállapodtak: amikor valami fülsértő hang jön az orgonából, megszorítják a másik kezét - általában egyszerre szorítottak, olyan sűrűn, hogy a vér is kiment az ujjaikból és a saját játékukat sokkal jobban élvezték, mint a zenét.

Itt kell megemlékeznem a kulturális rendezvényeken felbukkanó paparazzók szemtelenségéről. Már a sokadik koncerten veszem észre, hogy az általános fényképezési tilalom ellenére fotósok járnak szerteszéjjel és hol teleobjektívval messziről, hol pedig 2-3 méterről kéretlen portrékat csinálnak a jelenlévőkről.  A Szent József templomban videó is készült a koncertről és egy büszke szakember soronként megörökítette az összes résztvevőt. Sehol nem tüntették fel, hogy a nézőkről felvétel készül és nem tudhatta senki, ki fotózta őt le és milyen célból.
Tényleg, vajon kik és miért?

Vajda András cimbalmon, Németh Tamás pedig tárogatón játszott. Vagy elnyomták az orgona hibáit, vagy kísérőként már jobban ment a játék a művésznőnek.
A tárogató hangja csodásan szárnyalt a templomban, a Németh Tamás pedig igazi ura volt a hangszerének.

Tercsi Zoltán plébános felolvasta a 143. zsoltárt, de ezt a csak a programfüzetből tudjuk, egyetlen szavát sem lehetett érteni, elsősorban mert nem tartotta a szájához a mikrofont, másodsorban pedig a közönség azt mondogatta, hogy egyelten szavát sem lehet érteni, beszéljen a mikrofonba.

A koncert végén a három művész lejött a kórusról meghajolni, a közönség megtapsolta őket, majd zárásképp egy szervező-féle megkérte az egybegyűlteket, hogy segítsenek lecincálni a cimbalmot a lépcsőn, mert nehéz és örüljünk hogy nem a hárfát kell lehozni, mert az még nehezebb lenne.

Örültünk.
Ennek is, meg annak is, hogy eljöttünk erre a koncertre, meg annak is, hogy vége lett.
 

Cudar egy év volt, benne gazdasági válság, többrendbeli pénzromlás, újból egypártrendszer, egyéb katasztrófák, erre jön Fischer Iván és egy laza mozdulattal, mosolyogva barázdán billenti az egészet.

Lassan két éve épp ő mondta, hogy nem kell kétségbe esni, tudtunk mi örülni ennél rosszabb helyzetben is, most meg is mutatta.

A mai Sztravinszkij-estet Leroy Anderson Szomorú tangójának vidám interpretációjával, majd Strauss Tere-fere polkájával zárta  - és ezzel ezt a balul elsült évet könnyedén a hátunk mögé dobta.

Évértékelésre sincs szükség, hiszen a zene megold mindent, átsegít a legkeményebb időszakokon is.
Ebben bízva kívánok mindenkinek egy jobbat.
 

PS: minden BFZ koncerten történik valami egyedi, megismételhetetlen. Ma az a dinamizmus ragadott magával, ami nem csak a zenéből áradt, hanem a zenekar belső mozgásaiból is. Néhány vonós kamarazenekart rögtönzött a zongora körül és így feleselt az egész csapattal, majd a játékot befejezve a nyílt színen, a színpad elején vonult vissza. A timpanisták is sokat kalamoltak, a hangzást színesítve és a közönség meglepetéseit szaporítva hol itt, hol ott bukkantak fel és csináltak lármát - és ez a geg  nagyon egybevágott a muzsikával.

az igazi medwe 2010.03.31. 11:40

Csoda Athénban

Ha jól számolom, ma egy hete jöttünk haza Athénból, de a varázslat még mindig tart.
Még mindig a néhány napos úton megélt élményekről beszélünk és belül még mindig ugyanaz a zene szól.
(tetszenek tudni, vannak emberek, akiknek nem kell semmilyen zajgép a zenéhez, tud az szólni belül is)
Hallottuk a Megaronban Beethoven IV. VI. VII. és IX. szimfóniáját.
Végignéztünk egy próbát.
Megéreztük száz kiegyensúlyozott, kedélyes művészember közvetlen közelségét.
Megtudtuk, milyen az, amikor egy zenekar becuccol egy szállodába, meg próbára indul, meg a fellépésre.
Kellemesen csalódtunk a velünk utazó többi rajongóban.
Azt gondultuk, tele leszünk rongyrázó, újgazdag sznobokkal, ehhez képest a BFZ Baráti Körének nevezett negyvenfős csoport nagyobb része megszállott zenebarát volt, aki százszor is meggondol egy ekkora kiadást.
Kellemesen csalódtunk az utat szervező irodában is.
Semmi lehúzás, semmi trehányság, semmi átverés: azt kaptuk, amire befizettünk, ráadásul Dobos Miklós személyében egy hozzánk hasonló megszállott zenerajongó idegenvezetőt.

Meg ezt

Normális ember csak alapos indokkal indul egy sztrájkokkal sújtott válságövezetbe.
Mondjuk ez megvolt.
A sztrájk is és az alapos indok is.
 

Jutottak eszünkbe az otthoniak és a még otthon látott képek: sztrájk, tüntetés Athénban, vonul a Görög Gárda, Papandreu elkúrtad, takarodj.

Itt Athénban ma este nem ezt láttuk.
Itt Ahénban, a Megaron Concert Hall névre hallgató müpában a Budapesti Fesztiválzenekart láttuk és a transzba esett Fischer Ivánt láttuk, sugárzó görög arcokat láttunk, Beethoven IV. és VII szimfóniáját hallottuk, lelkesen kiabáló athéni polgárokat hallottunk.

A kiabálás, az ováció, a bravó nem válságnak, hanem a zenének szólt.
A világ egyik legjobb zenekarának.
A mi kultúránknak.

Jó volt ma Athénban magyarnak lenni.
 

 

PS.
Fischert látva sokadszor jutott eszembe Solti György, de most más is: szinte láttam, ahogy Károly angol király lovaggá üti a mi Ivánunkat.
Sir Georg Solti után Sir Ivan Fischer.

 

 

a koncertről bővebben itt

Kezdenek lecsengeni az egész napos koncert részletei, másfél héttel utána még a Bartókot is bekapcsoltam egy órára.

Bevillannak még részletek, pillanatok, élménytöredékek, fel-felcsendül egy-egy dallam, de a monstre rendezvény egyre inkább a múlt egy lassan, de biztosan zsugorodó részletévé válik.

Tegnap este meghallom Dr. House hangját - a család egy része rendszeresen nézi a tévésorozatot - és elmosolyodom: eszembe jut, ahogy Kulka János piros sállal a nyakán és fura vigyorral a fején végigfeszíti az Egmont szomorújáték egy részét.

Egmont.
Igen, a nyitány.

Az első darab, ami vezényeltem.
Ötévesen, kötőtűvel a kezemben, a Supraphon lemezjátszó mellett.
A tízévesen írt zeneművem elejét Jenő tisztelendő úr, a Szent Tádé Kápolna papja és kántora a kottámból becsületesen szolmizálva elénekelte és huncutul kacsintott, amikor felismerte az áthallásokat. Medwe első zongoraversenyéből (Op.1 Nr.1) is az Egmont részletei köszöntek vissza, pedig Csajkovszkijt akkor is jobban szerettem, mint Beethovent.

A kilencvenes évek elején megutáltam ezt a zenét.
Nem kicsit, nagyon.

Baranyi Ferenc:
KOSSUTH LAJOS TÉR 1992. OKTÓBER 23.

A Pest megyei Fehér Könyv szerint én
ötvenhatban egy járás Forradalmi
Ifjúsági Bizottságának voltam
választott elnöke - s ez az igazság.
E tényt - amely sem érdem, sem gyalázat -
eleddig sem hangoztattam nagyon,

de mától kezdve szégyellni fogom.

1956 október 23. napjától kezdve a Magyar Rádió egy darabig csak Beethoven Egmont nyitányát játszotta, 35 évvel később meg egyre sűrűbb és terhesebb lett a visszaemlékezés.

Teljesen megértettem és elfogadhatónak tartottam a helyzetet, hogy a rendszerváltozás után átesünk a ló másik oldalára, de megszeretni sosem tudtam.

Szomorúan láttam, hogyan tették tönkre majd gyalázták meg a hirtelen mindenhonnan előbúvó és osztódással szaporodó "hősök" az addig titokban szentnek és tabunak tartott forradalmat és az emlékét.

Nálam többet mond erről Baranyi Ferenc idézett verse.

 

A lyukas zászló és az Egmont nyitány sokáig nem egy kis nép szabadság iránti vágyát, hanem az addig csendben lapító, vagy külföldön bujkáló vénemberek közönséges kofalármás követelőzését, civakodását, sajtópereit, vádaskodásait, Fónay Jenő agresszív bajtársainak fenyegetőzését, a rendőrt elsodró Pongrácz Gergelyt, a nyilvános gyalázkodásairól elhíresült Wittner Máriát és a történelmi hősökhöz méltatlan összes többi negatívumot idézte.
Nem akartam többet ötvenhatot és nem akartam az Egmont nyitányt.

Kevéssel a februári koncert előtt megtudtam, hogy a szüleimnek ugyanez a zene a megismerkedésük pillanatait és az első közös zenei élményt jelenti.

Amikor a MÜPÁ-ban felcsendültek a nyitány első taktusai, véletlenül megláttam, hogy apám megfogja anyám kezét. Ott ültek mellettem.

Máshogy, másképp szólt az a szívettépő zene akkor és onnantól.
A szomorújáték részleteit megismerve ráadásul megértettem azt is, hogy miért pont ez a nyitány kísérte a nehéz napokat a rádióban. A Brüsszel főterén 1568 júniusában a II. Fülöp spanyol király utasítására kivégzett Lamoraal van Egmont németalföldi szabadságharcos reménytelen küzdelme és a nagy Szovjetunióval szemben magára maradt kis Magyarország akkori helyzete nagyon hasonlított.

De félre eltaposott forradalmak, félre kivégzett és életben hagyott, ezután önmagukat lejárató forradalmárok, félre történelem!

Az Egmont nyitányt újból szeretem.
Most többet jelent, mint bármikor.
AZT a kézfogást.
Meg még annál is sokkal többet!

 

 

 

 

 

ehhez a bejegyzéshez nem fűzhető komment

Pár perce érkeztünk haza a MÜPÁ-ból, ahol Mozart Don Giovannija ment, amit Fischer Iván állított színpadra. Egy héten belül kétszer láttam az előadást, másodszor tele voltam reménnyel, hogy hátha jobb lesz mint az első.
Jobb lett.
Sokkal.
Bár ma is találtam néhány a Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra egyáltalán nem jellemző szétesést, ez meg sem közelítette az első előadáson hallottakat.

Bevallom, azután komolyan gondolkodtam, hogy a ma esti jegyemet felajánlom valakinek és a produkciót elkönyvelem az évad leggyengébb láncszemének, de örülök hogy nem így tettem.
A zene csodás, a rendezés nagyon ütős.
A fene gondolta, hogy a mi Fischer Ivánunk amellett hogy kiváló szervező, zeneigazgató, kötéltáncos (már ami a világ egyik legjobb zenekarának menedzselését illeti) és osztályon felüli karmester, még színpadképekben és világításban is gondolkodik.

Láttam már operaszínpadon élőképeket, volt már máskor is emberből a díszlet, de ami ennyire egybevágott a zenével és az előadás üzenetével - olyat még dollár- vagy euromillióból létrehozott külföldi produkciók sem tudtak. Az is nagyon tetszett, ahogy a kamarazenekarok megjelentek a színpadon, beépültek a díszletbe, majd észrevétlenül eltűntek.

Fischer Iván nem először állít operát a színpadra, ahogy általában, most is nem túl ismert külföldi vendégművészekkel. A tavalyi Figaro házassága csapatából egy nevet sem jegyeztem meg, de a most idehozott importáru néhány darabját szívesen hallgatnám még. A koreai Sunhae Im művésznőnek nem lettem rajongója, de Tassis Christoyannis vagy José Farhilda egy-egy alakításáért bevállalnék valami hosszabb utazást, annak meg határozottan örülök, hogy az izlandi Kristinn Sigmundsson nemsoká Beethoven IX. szimfóniájának basszusát énekli, majd szerzek valahonnan jegyet, mert már nincs egy darab sem.

 

Pszichológiai kísérletnek sem utolsó: hogy hat az emberi szervezetre 12 órányi nonstop koncerttermi élmény. Este hat óra óra körül a tűrőképességemben, itthon, éjféltájban pedig a saját épelméjűségemben kezdtem kételkedni, utóbbit azért, mert a hazautat dermedt csendben tettük meg, még a rádióhíreket sem akartuk hallani, a családi fészekbe belépve viszont rázendítettem, hogy "bum, bum, bum, bum, bum, kana halo naj, kuc, kuc, eh ja, kalasnyikov, kalasnyikov!" - ugyanis egy hete ugyanott Goran Bregoviccal (vigyázat, a link azonnal muzsikálni kezd!) volt fontos találkoznivalónk és a maraton után kifacsart aggyal meg már úgyis mindegy.

A kemény tél végét jelző verőfény kísérte utunkat, ahogy a MÜPA felé haladtunk. Hozni kellett volna a gépet és menet közben tudósítani, de talán jobb hogy otthon maradt: abban a rohanásban bekapcsolni sincs idő és csak cipeljem volna, hiába. Majd jegyzetelünk.
De nem jegyzeteltünk.

10:30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem  (a továbbiakban nagyterem)
Hegedűverseny.
Részemről előítéletekkel.
Még mindig nem tudom elfelejteni, ahogy ugyanezt Janine Janssen 2008 októberében a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián játszotta. Olyan úgysem lesz, de közel olyan sem.
Aztán Keller András.
Mindig büszke vagyok, amikor a Keller-vonósnégyest látom a Mezzo tv-n, ez elismerés nem csak neki, hanem Magyarországnak, a hazai zenei életnek is, Keller Andrást kiváló hegedűsnek, de szerényebb képességű karmesternek tartom, feszengtem már néhány koncertjén.
Általában nem szeretem, amikor tehetséges szólisták megragadják a karmesteri pálcát, mert a hangszerrel bizonyított kompetencia egyáltalán nem biztos, hogy a zenekar vezetésére is érvényes.
Sőt.
Láttam-hallottam vezényelni többek között Kocsis Zoltánt, Domingót, Berkes Kálmánt, Gerard Korstent és mindről ugyanazt gondolom: inkább maradtak volna abban a körben, amiben megszerezték a tekintélyt.
A Hegedűversenyre, a maraton nyitányára visszatérve: tavaly Dvorák talán legnépszerűbb művének rém gyenge előadásával indult a nap, ilyesmire számítottam ezúttal is, de szerencsére csalódtam.
Kellemesen.
A nap egyik meglepetése volt Kelemen Barnabás, aki virtuóz hegedűjátékkal kápráztatta el a közönséget és szinte egymaga elvitte az egész zenekart. Keller Andrást kiváló embernek tartom, kellő művészi alázattal engedte át az irányítás az ifjú titánnak, vette a jelzéseit és továbbította a Concerto Budapest - leánykori nevén MATÁV, majd Telecom zenekarnak. Kelemen pedig hallatlan magabiztossággal és mesteri pontossággal vette a versenymű legnehezebb akadályait is, ahogy némelyik műkorcsolyázón látszik, hogy nagy ugrásra készül és a feszült összpontosításban mutatkozik némi drukk is, az ifjú hegedűművész szinte alig várt egy-egy ujjtörő futamot, hogy mindenkinek megmutassa: megy ez neki, mégpedig tökéletesen.
Az első tétel után felharsanó taps jelezte, hogy sikerült elbűvölnie a közönséget és hogy a maratonok természetéből következően szép számmal vannak jelen olyanok is, akik egyébként nem nagyon járnak koncertre.
A hegedűverseny után úgy álltunk fel, hogy akár haza is mehetnénk, annyit kaptunk, de még előttünk volt a nap és Fenyő László.

11:30, Fesztiválszínház
Az első kamarakoncert a Beethoven belterjességet hivatott enyhíteni, hiszen Händel és Mozart témáira írt variációkat adott elő a Kovalszki Márta által kísért Fenyő László, kiváló gordonkaművész, akit élőben először két éve, a Csajkovszkij maratonon hallottam és biztos voltam benne, hogy még fogok neki örülni. Tavaly Dvorák gordonkaversenyét adta elő jobban mint Rosztropovics a jutyúbon és majdnem úgy, mint néhány héttel korábban Perényi Miklós a Zeneakadémián. Bár a nagyzenekari remekelés után a zongora-gordonka duó kissé vérszegénynak hatott, Fenyő most is csodásat alkotott. A rövid óra vége felé aggódni kezdtünk érte, egyre furcsábban kapkodta a levegőt és szakadt róla a víz, ami a szó szoros értelmében végigcsorgott a hangszerén, remélem azóta jól van!

12:30 nagyterem
Eroica Szimfónia, Héja Domokos és az Óbudai Danubia Zenekar.
Tavaly is ők voltak a leggyengébb láncszem, idén is sikerült nekik, bár tavaly a zenekar is rosszul szólt, idén csak a karmester volt harmatgyenge.
Beethoven komoly dolog és a III. szimfónia méginkább az.
Mit csinált Héja Domokos?
Nem tudom.
Koncepciótlanul, erőtlenül vagy inkább súlytalanul, lelketlenül eldarálták a hősi zeneművet, untuk már 10 perc után, de lehet hogy előbb.
Én azt hiszem, ezt a zenekart, de különösen a karmestert ezentúl kerülni fogom. Szép dolog amikor valaki fiatalon versenyeket nyer, jó családból származik és jóképű is, de ez egy idő után kevés.
Szerintem.

13.30 fesztiválszínház
Meakulpázással indul: ahol hatszáz művész lép fel, ott bármi előfordulhat, sajnos Lendvay József hegedűművész lekéste a gépet, helyette - a gyűrött civilben, sportcipőben beugró - Baráti Kristóf játszotta kiválóan a Tavaszi szonátát Würtz Klára kíséretével, majd a Kakadu-változatokat Kádár István hegedűn, Mahdi Kousay gordonkán és Nagy Péter zongorán. Profi előadás volt mindkettő, az elsőt az tette érdekesebbé, hogy a zongoristának lapozó bácsi mikor alszik el (egyszer sikerült neki), a másodikat pedig a gordonkás sistergése, ő ugyanis mindig szelelt, amikor épp játszott és ez érdekesnek érdekes, de nem biztos hogy jó.

 

A maratonok történetében először szünet következett, mégpedig majdnem félórányi, ami azért jó, mert néhány perverz alak elmegy az összes koncertre, amelyek között 5-10 perc van az egyik teremből a másikba átrohánásra és a biológiai szükségletekre. Végülis ezért maraton, nem?

15.00 nagyterem
Egmont - kísérőzene Goethe szomorújátékához
A Filharmóniai Társaság Zenekarát Kovács János vezényelte.
A mi kedvenc Kovács Jánosunk, a hazai karmesterek krémjének, mondjuk a legjobb háromnak egyike, akit élmény nézni, vezényeljen az opera zenekari árkában, vagy a pódiumon, akinél nincs kecmec, nincs cicó, határozott mozdulatokkal tartja kézben még az ütősök légzését is.
Belibeg Kulka János, ezúttal ő a narrátor - és elámulok, hogy az általam ismert szerepeiben milyen meggyőzően alakította a macsó férfiakat. Bocs, ez egy kicsit ízetlennek is tűnhet, de valóban az őszinte elismerés mondatta velem, álliberálisok, kéretik nem reklamálni!
A nyitányt a piros sáljában olyan arckifejezéssel ülte végig, mintha ő lenne a Szovjetunió Hőse. Amikor Klárika halála került szóba, akkor elszomorodott, megtörten kezdett kuporogni a székén. (pókerrajongók, még nem AZ a Klárika!) Néha Kovácsnak kétszer is rá kellett néznie, hogy mi lesz már, narrátorúr?
Az előadás gyönyörű volt, Wierdl Eszter szopránja csengően szép és tiszta, a narrátor hangosítása pedig problémás, visszhangos, de Kulka szépen beszél, ha odafigyeltünk, akkor értettük.
Ezt a kísérőzenét ritkán játsszák, megértjük.
Csodás volt, de nemigen venném meg CD-n.
 

16.00 Fesztiválszínház
Pivon Gabriella és Jóföldi Anett fuvoladuója üde színfolt a fekete és levegőtlen  kisteremben, a G-dúr Allegro és Menüett kicsi jókedvet hozott nekünk, amire szükség volt az Esz-dúr kvintetthez. Az előadással nemigen volt baj, talán mi kezdtünk egy kicsit fásulni - és nagyon nem szerettük Jandó Jenőt, aki végigdudorászta a zongorázást. A mögöttem ülő idős hölgyet megkérhettem, hogy ne morzsolgassa a műsorfüzet lapjait, mert zavaró, a művészúrnak csak innen tudom üzenni: Glenn Gouldnak jól állt, ahogy szelíden maga elé énekelte a dallamot, Jenő bátyámnak nagyon nem áll jól a duruzsolás.

17.00 nagyterem
Máv Szimfonikusok.
Takács-Nagy Gábor vezetésével, aki eddig hol volt?
Tudom hogy az én hibám, de most volt hozzá először szerencsém.
Igazi szerencse volt.
Az István király nyitányt olyan kirobbanó dinamizmussal adatta elő, ami a legmerészebb olasz maestrók sajátja. Jó lett volna a G-dúr zongoraverseny is, de a görög vendégművész - Dimitris Sgouros - nagyon furcsán muzsikált. Az első öt percben elkövetett három durva hibát, később az eredeti szólamot helyenként leegyszerűsítette, több egyszerű futam közben megbotlott, inkább aggódtunk érte, semmint élveztük a játékát.

18.00 Fesztivál Színház
Razumovszkij vonósnégyes az Eckhardt-vonósnégyes előadásában.
Itt határoztam el, hogy a következő maratont nem csinálom végig.
Fárasztó.
Különösen amikor a kamaraszínházban gyengébb produkciók is bekerülnek a sorba.
Az Eckhardt-vonósnégyes kiváló zenészekből áll, hiszen a Fesztiválzenekar tagjai és ott akárki nem játszhat. Bodolai Cecília brácsaművészt személyes érintettség okán is szeretem, hiszen a bátyja kiváló barátom volt, ráadásul amikor mi kölökként a téren kutyálkodtunk, akkor Cili a hangszerrel a kezében zeneórára ment.
A vonósnégyes mai teljesítménye egy kicsit elmaradt a reményeinktől, elsősorban a névadó indiszponáltsága miatt.
Ő produkálta a legtöbb fals hangot. Kár.

19.00 nagyterem
C-dúr mise
A pécsi Pannon Filharmonikusokat és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot Peskó Zoltán vezényelte, szólót énekelt Váradi Zita és Megyesi Schwartz Lucia, ők csodálatosak voltak, Alessandro Codelupi tenort és Szvétek László basszust nem hallottuk. Az olaszt azért, mert nem nagyon volt hangja, a basszust meg azért, mert ő nem volt jelen. Csak a műsorfüzetben szerepelt a neve, de szerintem nem ő énekelt.
Talán valaki majd beírja, ki ugrott be helyette, én a hangjáról nem ismertem meg, annyira meg nem látok jól.

20.00 kisterem
Várjon Dénes.
Komoly dilemma előzte meg az utolsó kamarakoncertet, menjünk, vagy maradjunk? Végül a sógor úgy döntött, ő pihen. Mi a többiek bementünk, ne várjon hiába a művész.
Nem bántuk meg, a legjobb kamarakoncert volt.
Az az eset, amikor a művész egyesül a hangszerrel, a hallgató pedig elfelejt mindent és megszűnik a külvilág, csak a muzsika marad. Nincs fáradtság, nincsenek kókadt virágkompozíciók, nincsenek zacskóval zörgő, púderszagú öregasszonyok, nincs porckorongsérv és dagadó láb, csak a Beethoven-szonáták és egy zongorember van. Esetleg kettő, mert a másik befogadja, de már ez sem biztos.
Belül szól.
Talán hallanák mások is, de mások nincsenek ott.
Akkor mégis ki tört ki tapsviharban?
 

21:00 nagyterem
Fesztiválzenekar, Fischer Iván,
VII. szimfónia
Minden eddiginél érdekesebb, újszerűbb, lendületesebb, nagyszerűbb, magával ragadó előadás. Egy kicsit elfelejtem Karajant és Klemperert, Abbado és Kobajashi is csak az Eroica kapcsán merült fel néhány órája  - és megint ugyanaz az ember jut eszembe, aki Fischer Ivánt látva-hallva már nem először: Arturo Toscanini.
Aki képes volt a legrövidebb idő előtt bármit előadatni anélkül, hogy hadarásnak vagy darálásnak tűnne.
Az egésznapos sorozat ritkán hallható ovációval ért véget.
Tavaly ilyenkor Fischer Iván valami álmos toronyzenével altatta el a feltüzelt közönséget, az idei maraton Beethoven egyik legvidámabb zenéjével, a IV. szimfónia zárótételével ért véget.
Azzal, amit két hete ugyanitt, ugyanettől a zenekartól teljes egészében hallottunk és amihez nemsokára Athénban is szerencsénk lesz.
Mert megyünk velük.
Fesztiválzenekarfüggők lettünk ugyanis.

Nehéz idők jönnek, vagy már vannak is, de a zene megvéd minket.

 

 

 

 

 

 

 

utólag:

1. A Fesztiválzenekar honlapján a sajtóvisszhang rovatban 1-2 órán belül utánközlődött e poszt

2. Hiányoztak a Budapesti Vonósok! Vajon miért maradtak ki a 2010-es maratonból?

3. Nagyon kicsi a visszhang ahhoz képest, amennyi embernek örömet szerzett ez az esemény, végülis jó hogy nem törtem magam a helyszíni tudósítással, a bélszín a la Rossini iránt nagyobb volt az érdeklődés. Komolyan!

 

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

 

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

Meg akartam várni a gondolataim papírra vetésével az elmúlt bő hét zenei élményei okozta eufória lanyhulását, nagyjából mostanra tudnék szuperlatívuszok nélkül élménybeszámolni, erre Fischer Iván megszólal az egyik rádióban és a riporter kissé provokatív kérdésére két régi aranyigazságot aktualizál:
1. Nem kellene ezt a válságot ilyen tragikusan megélni, hiszen volt ennél sokkal rosszabb is, mégis tudtunk élni és örülni akkoriban is.
2. Sokan nálunk is rosszabb helyzetben vannak, segítsünk közülük egy valakin, máris jobban érezzük magunkat (Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába)

Fischer Iván sajtószereplései nem voltak mindig szimpatikusak, sőt, de azt hiszem, innentől el lehet felejteni mindent, amit nem szerettem benne. A most elmondott gondolataival odaadó hívévé tett, arról nem beszélve, hogy néhány napja  úgy döntöttem:  megveszem az összes BFZ bérletet,  vasárnap pedig azt is, hogy belépek a zenekar mecénásai közé.
Túlzás?
Az, de vállalom!
 

A 25 éves Fesztiválzenekar a Gramophone c. szaklap szerint a világ 10 legjobb zenekarának egyike. Nekem, a laikus koncertlátogatónak ez azt jelenti, hogy minden egyes hangversenyük páratlan zenei élmény, mindig bemutatnak valami újdonságot, valami szokatlant, valaki olyan művészt, aki már világsztár, vagy majd még csak lesz, de mindenképp meg kell ismerni - mint pl. Janine Janssen, az októberben a Zeneakadémián vendégszereplő csodás szépségű hegedűművésznő, aki a Stradiváriján úgy adta elő Beethoven hegedűversenyét, ahogy senki.
Számomra a Fesztiválzenekar már akkor is a nemzeti büszkeségek egyike volt, amikor még nem volt rajta ezen a toplistán és az mindannyiunk pechje, hogy egy elsőrangú zenekar  nagyságrendekkel kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy tahó futballista, vagy egy cseréparcú bányarém, amelyik biciklibelsőt operáltatott szája helyére..

Most szombaton a MÜPA Bartók termében Mozart Figaró házassága ment, hivatalosan koncertszerű előadásban, a valóságban jelképes díszlettel. Az elmúlt 40 egynéhány évben többször is láttam, de ilyen emlékezetes előadáshoz nem volt szerencsém. A többségükben külföldi vendégművészek a középkori vásári komédiák hangulatát megidézve játszottak úgy hogy ők is élvezték, közben a zenekarhoz méltó színvonalon énekeltek. Talán csak a grófot alakító osztrák szépfiú hangereje maradt el a többiekétől és a Cherubint éneklő leányzó alakítása volt kissé lapos, de összességében egyik sem rontotta a produkciótl.
A jövő operája lesz ilyen?

A múltat, annak is a nyögvenyelős részét elevenítette fel a Magyar Állami Operaházban két nappal korábban látott-hallott Trubadúr előadás. Két dolog tetszett: a rendezés és Wiedemann Bernadett éneke. Csalódtam Fokanovban és nagyon gyengének és olykor hamisnak tartottam a magas hangokat csúnyán visongva, a mélyeket pedig alig hallhatóan éneklő Farkasréti Mária szopránénekesnőt, ugyanakkor jót derültem azon ahogy az ülve dirigáló, amúgy sem nagytermetű Török Gézát teljesen hidegen hagyta, hogy a férfikórus nem sokat foglalkozott az integetéseivel és akkor lépett be, amikor épp úgy gondolta, meg a tempó meghatározásában is inkább a függetlenség felé hajlott. Az sem tudom, kinek jutott eszébe idehívni Angelo Simos görög tenort, hiszen sem a hangja, sem a megjelenése nem indokolja a hősszerelmes trubadúr szerepének ráosztását. Talán olcsón eljött hozzánk és jelen gazdasági helyzetben ez mindennél fontosabb. Wiedemann Bernadett nélkül azt mondanám, vacak egy előadás volt, de miatta feltétlen érdemes volt végigszenvedni a többieket.

A Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra visszatérve: nekik köszönhetjük a zenei maratont, tavaly Csajkovszkijt, idén Dvorákot. Egész nap koncert a Müpában, fél tizenegytől este tízig. Egyik jobb mint a másik.
A leggyengébb láncszem, a Héja Domonkos dirigálta óbudai Danuibia Zenekar épp a legismertebb Dvorák művet, az Újvilág szimfóniát adta elő, bántóan hamis fúvósszekcióval és fantáziátlan irányítással. Hamar túltettük magunkat rajta, emlékbe magunkkal vittük a momunetális mű előjátékaként az Angelica Leánykar által csodálatosan elénekelt Hazám c. dalt, aminek a vezérmotívuma a szimfóniában többször is felbukkan.

Számomra a csúcs egy magyar ösbemutató, a Kíséretmenyasszony c. kantáta volt, amolyan horrorisztikus mese felnőtteknek. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire magával ragadott volna egy díszlet és játék néküli előadás: a kivetítőn megjelenő magyar szöveg és a zene szinte megjelenítette előttem a képet, ahogy a kedvese után epekedő nő egy gonosz kísértetet követve nekiindul az éjszakának.
Magyarország legjobb kórusát, a Magyar Rádió, most erőltetett nevén ez EMER Énekkarát és az MR Szimfonikusok játékát hallgattuk, akiket Petr Altrichter, a Brnoi Filharmonikus zeneigazgatója irányított. Már az előadás után, a szünetben nekiálltunk a sörözéssel kiegészített koncertlátogatás megtervezésének, a morva főváros nincs is olyan messze...

Ritka élményt jelentett Kemenes András és Csalog Gábor zongoraórája, amikor négykezes darabokat adtak elő, hibátlanul, ám nagyon nem tudtunk elszakadni a látványtól, ahogy a két művész színpadi berendezőnek öltözve az ószövetségi hét szűk és hét bő esztendőként szorongott egy padon, mellettük pedig riadt ázsiai leányka húzta meg magát, aki lapozott. Szemből nézve egyáltalán nem látszott, hogy közreműködnének a muzsikában, hiszen az egyikük egykedvűen nézte a kottát, mint a szakács a kondér előtt a zubogásra várva, a másikuk pedig tátott szájjal, mint egy agyonhajszolt informatikus, aki nem érti, hogy kerül oda az a sárga csík a képernyőre, pedig ő beírta hogy var zárójel div felkiáltójel, kacsacsőr.

Kovács János a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte, egy világklasszis egy elsőrangú zenekar élén.  Két szimfonikus költemény - a Déli boszorkány és a Hősi ének - közé felüdülésnek épp passzolt a g-moll rondó.

Hamar Zsolt dirigálta a pécsi Pannon Filharmonikusokat, ettől a produkciótól kissé tartottam, ugyanis emlékeztem a tavalyi Csajkovszkij maratonra, ahol először láttam és  hallottam Fenyő Lászlót - és sosem fogom elfelejteni, akkorát játszott, viszont a pécsi zenekar volt a leggyengébb láncszem.
Kellemesen csalódtam, ugyanis most nagyon jól voltak.
A h-moll gordonkaversenyt nemrég hallottuk Perényi Miklóssal, előtte a youtube-on meghallgattuk Rosztropoviccsal, nos Perényi volt jobb. Fenyő László pedig mint Perényi.
Ebből a fiúból még lesz világsztár!

A Fesztiválzenekar maradt a végére, a VIII. szimfóniával, az ifjú Solti Györgyre egyre jobban emlékeztető, a zene közben olykor önfeledten kiabáló Fischer Ivánnal, ovációban kitörő közönséggel - megérdemeltek volna egy állva tapsolást, de ehhez a hazai közönség még túl enervált, majd egy minden lelkesedést lehűtő ráadás rövid Bach toronyzenével, amit a BFZ fúvósai adtak elő, figyelmeztetésül, hogy ne örömködj közönség, válság van, menj haza csendben és békében, még feltűnik valakinek ez a sok átszellemült arcú ember, aztán megdobálnak tojással, vagy mással.

Hát hazamentünk, de utána napokig nem akartunk zenét hallgatni, annyira éltünk bennünk ez a nap.

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

XI. Zsidó Nyári Fesztivál.
Azt hiszem, szégyellhetem magam, hogy az elmúlt tíz évben egyetlen eseményén sem vettem részt, sőt, a progamot sem néztem át, meg nem magyarázhatom, miért.
Arra határozottan emlékszem, hogy amikor elindult, az első plakátok láttán azt hittem, hogy valami újabb szánalmas politikai hoaxról van szó.
Meg hogy nem volt kedvem 30 fokban fesztiválozni, inkább elbújtam a hűvösbe.

Most ajándékba kaptam egy koncertet, két klezmer zenekarét a Dohány utcai Zsinagógában.
Az épület gyönyörű, az utcasarkot rendőr, a bejáratot biztonsági szolgálat vigyázza. A vizsgálat olyan mint repülőtéren, csak szívélyes, barátságos. Ásványvizes palackok gyűlnek a detektoros kapu melletti asztalkán. Közvetlen a bejárat mellé a Szerencsejáték Zrt is fontosnak tartotta kitelepülni egy mobil lottózóval, ki tudja. Aki nem játszik, az nem is nyer.

Sokáig várunk a kezdésre, olyan zsibongás van itt, mint egy zsinagógában.
Steiner Pál fővárosi alpolgármester és országgyűlési képviselő mond köszöntőt, majd kezd a Pressburger Klezmer. Akik az emeleten kétoldalt ülnek, csak akkor láthatnak valamit, ha az első sorba jutott nekik hely, a többieknek kivetítő marad, kótyonfitty közvetítéssel, ugyanis ahogy ezt a legtöbb hazai koncerten megszokhattam, csak véletlenül mutatják azt, aki éppen szólózik.
A pozsonyi muzsikusok jól zenélnek, de az egész produkció egy kicsit lagymatag.
Azért nem rossz, sőt, az egyik énekesnő a kettőből megmutatja, hogy Bobby McFerryn nincs egyedül a világon.
Szünet után jön a Budapest Klezmer Band, Fegya, azaz Jávori Ferenc vezetésével.
Hozzák a tőlük megszokott, csúcsrajáratós színvonalat.
Részletek a Menyasszonytáncból, a Hegedűs a háztetőn-ből és a zenekar korábbi repertoárjából. A Hegedűs nyitánya sok szembe képes könnyet csalni.
Érdekes, ahogy a filmben Isaac Stern játszotta, az engem nem hatott meg egyáltalán, de ahogy itt és most Gazda Bence előadta - nos nekem is majdnem elő kellett vennem a zsebkendőt...
Talán először hallhatta a közönség az Empancipált Klezmer c. számat, amit Fegya Nagy Anna, a zenekar tangóharmonikása kedvéért írt.
Végül egy közös, utolsó szám kedvéért visszatérnek a pozsonyiak, a közönség tombol, a koncert pedig elérte a célját: össze sem lehet hasonlítani az érkező közönség megfáradt egykedvűségét a távozók mosolygó arcával.
Kicserélődtek!
Az élet tényleg nem egy habostorta, de ilyenkor - ha egy kis időre is - annak tűnik.

Nincs új a nap alatt.
Szerintem nagyon cikis Vivalditól a Négy Évszakot a Bartók Rádióban (bocsánat, az "Emerhárom Bartókrádióban") játszani, akár egyben, akár részleteiben.
Nem mintha lenne valami baj ezzel a divatos zeneművel, sokkál inkább gázos a lusta zenei szerkesztő, akinek ha nincs ötlete - márpedig gyakran nincs - akkor bedobja ezt.
Aki Magyarország egyetlen komolyzenei adójának rendszeres hallgatója, annak egy idő után a könyökén jön ki.

Mindenkinek van kedvenc étele, ám ha 2-3 naponként azt kellene ennie, akkor egy idő utána fülén is az jönne ki és megutálná.

Ez a kisebbik baj,.
A nagyobbik szerintem az, hoigy talán az előadók is unják már a Négy évszakot és kezdik belevinni a saját egyéniségüket, elfelejtve azt, hogy barokk zenének vannak jellegzetes vonásai, amit ha magamutogatva kihagyunk, akkor a zenemű már nem az, ami.

Visszanéztem, a medwefórum kultúrblogjában először 2005 szeptember 30-dikán morogtam, akkor Nigel Kennedy pocsék előadása miatt, aki saját szakállára agyonvariálta a hegedűszólamot, de nem tudta tisztán lejátszani a saját furcsa elképzeléseit.
Ezt jegyeztem akkor a kultúrnaplómba:
Ez valami iszonyat!
Most megy a Bartókon Vivaldi Négy Évszak című opusza.
Nem figyeltem az elején, kik az előadók, de a rádió helyében ezt a felvételt nem játszanám.
Az első tétel elejét a szólista virtuóz módon próbálta előadni, ami szép dolog, ha tisztán le tud játszani minden hangot. De nem jött össze neki. A vége felé pedig mintha Dinicu Pacsirtáját nyúzná. Összevissza.
Hol belegyorsít, hol lelassít, mintha nem lenne ott sem a karmester, sem a zenekar, de mondjuk a kotta sem. A közönség meg fújja fel a bürköt!

Vajon ez a "művész" anno megtanulta, mit jelent az, hogy barokk? Esetleg lázad ellene? Így?

Vannak olykor nagyon pocsékra sikeredett előadások.
Minek ezeket felvenni? Vagy ha már felvették, miért kell adásba küldeni?



Másodszor 2006 november 30-án tettem egy bejegyzést, miszerint tévedtem, Vivaldit ezúttal nem Nigel Kennedy, hanem Duilio Galfetti gyalázta, a Diego Fasolis vezényelte Lausanne-i Kamarazenekar kíséretével.

Tisztelettel jelzem, hogy a napokban bővült a vivaldigyalázók listája.
Giuliano Carmignola és a Velencei Barokk Zenekar.

Már csak a Száztagú Cigányzenekar és Uhrin Benedek hiányzik a parádés listáról!

Bach közelében címmel volt egy mesélő koncertsorozat Dr. Kamp Salamonnak, a magyarországi evangélikus egyház zeneigazgatójának jóvoltából.
A Zeneakadémián rendezett záróhangversenyen véletlenül vettem részt: a koncert napján korán reggel a Bartók Rádióban hallottam az interjút a karnagy úrral, amitől nagy kedvem támadt meghallgatni és szerencsére még jegyet is kaptam.
A Budapesti Vonósok épp egy hónapja, a MÜPÁban rendezett Csajkovszkij maratonon kápráztattak el, ha lehet, erre most még rátettek egy lapáttal, hiszen a zeneirodalom egyik legmonumentálisabb darabját adták elő - csodálatosan. Kamp Salamon bemutatott néhány extra, olykor nehezen érthető megmozdulást - pl a Quoniam tu solus sanctus basszusáriát olyan lagymatag, szinte fájdalmasan vontatott tempóval adta elő (talán a nem túl jó formában lévő vendégkürtöst kímélendő?) hogy még a közönség műértő része is feszengeni kezdett, viszont az ezt követő Cum Santo Spiritu meglepően dinamikusra és talán túl gyorsra sikerült, mintha az előző tételben elvesztegetett perceket akarták volna behozni.
A barokk műveket gyakran teszik tönkre a gyenge trombitások, akik túlharsogják az egész zenekart és kórust, de közben sűrűn melléfújkálnak, itt végre olyan rezes játszott, aki biztosan uralta a szólamát.
Elég gyenge volt a szegény Pécsi Egyetemi Kórus, a tenorszólam gyakran csak látszott, hallani nem lehetett a férfiakat, az altból pedig egy bizonyos mélységben már csak meleg levegő jött.
Csodálatos hanggal kárpótolt viszont Meláth Andra, aki végig leénekelte az első részt elég kellemetlen hangon előadó Zádori Máriát, olykor pedig egymaga az egész kórust.
Szerencsémre nagyon jó közönséggel élvezhettem végig a H-moll misét, nem telefonozott, nem táplálkozott, nem beszélgetett és nem csörgött-zörgött előadás közben senki, a beletapsolók is otthon maradtak, így az Ament közel félperces csend követte, mire felzúgott a tetszésnyilvánítás.
Majdnem mind közel kerültünk Bachhoz.
Kivéve talán egyetlen urat, aki toplákos szerelésében, az elnyűtt pulóvere alól kilógó ingben ülte végig a műsor első felét, aztán az öltözékével teljesen harmonizáló stílussal megírt kritikájában alaposan és meglehetősen igazságtalanul lerámolta a produkciót.
Ő Fáy Miklós, a Népszabadság munkatársa.
Helyette is szégyellem magam.
Tetszett tehát Bach közelsége, tetszett a barokk mise - és nagyon örültem, hogy az előtérben megvásárolhattam CD-n is, 6-8 különféle szereposztásból válogatva. Sergiu Celibidache karmestert választottam és nagy meglepetésemre nem akárki, hanem egy megasztáros írta nekem a nyugtát: Bocskor Bíborka, aki úgylátszik több síkon is kiveszi a részét a zenei életből.

Csajkovszkij maraton a MÜPÁban
2008 febr 2.
Jól indult az év, legalábbis zeneileg.
(Ne legyek igazságtalan, nem csak úgy, de az már más blogra tartozik)
Kezdem azzal, hogy Isten éltesse az EXIMBANK nevű jótét szponzort, kinek jóvoltából darabonként 500 Ft-os jeggyel ülhettem végig 11 koncertet és nem rakták tele a tolakodó tábláikkal a helyszínt.
A jegy olcsósága odahozott a Művészetek Palotájába olyan embereket is, akik élőben mutatták meg, milyen az, amikor egy országban évtizedek óta nincs zenei nevelés és az átlagos kulturális színvonal úgy zuhan, mint egy repülőgép álló hajtóművekkel.
Volt ott minden, ami a bunkók koncertterembe tévedését jelzi: mobilcsörgés, beszélgetés, zacskózörgés, gyerekzsivaj, retikülből csámcsogva táplálkozás, beletapsolás, tételek közötti tetszésnyilvánítás, horkoló szendergés - de szerencsére csak a nagyteremben.
A kamarakoncertek résztvevői tudtak viselkedni.

Mérsékelt pátosz - VI. szimfónia
Nem tartottam jó ötletnek a patetikus szimfóniával indítani a maratont, hiszen ez az a mű, amibe a szerzője beleénekelte az egész életét, örömeit és bánatait, saját bevallása szerint a komponálás közben többször keservesen sírt. A pécsi Pannónia zenekar Hamar Zsolt irányításával gyenge közepes teljesítményt nyújtott, az előadásból hiányoltam a szenvedélyt és a pátoszt, a rézfúvósok sokszor elnyomták a zenekart, ami azért volt gáz, mert többször bántóan hamisan játszottak. A negyedik tétel végét viszont ilyen finom kidolgozásban még soha nem hallottam, szinte a haldokló ember utolsó szívdobbanásai is megjelentek benne.

A maraton egy kemény futás, nemigaz?
Öt percünk volt, hogy átcihelődjünk a Fesztivál Színházba, a MÜPA egyik kamaratermébe. Nem lett volna ezzel baj, ha tudjuk, hol van, de ott még nem jártunk soha, a táblák mentén haladva pedig egy mosdóhoz jutottunk - de nem voltunk ezzel egyedül. A MÜPÁban általában mindenütt csinos hostessek ácsorognak, azon a lépcsőn, amin 40-50 ember futkosott fel és le a következő helyszínt keresve, nem volt egy sem, így a közeli ruhatárban kaptunk útbaigazítást.
A Fesztivál Színház színpadja meglehetősen koszos volt, lábnyomokkal porral, pormacskákkal, papírfecnikkel és messziről eldobott narancshéjnak látszó ragasztócsíkokkal, ezt ékítette két gyönyörű, olyan darabonként 15.000 Ft-os virágkompozíció. (Inkább söpörtek volna egyet). Hab a tortán, hogy az első sor gyakorlatilag a negyedik sorban volt, ugyanis a terem A B és C sorokkal kezdődik a színpadnál, hostess itt sem volt, de a kedves közönség viszonylag jól vette az akadályt a nagy rohanásban.

Irina és Galina: hegedű-zongoradarabok
Galina Danyilova (hegedű) és Irina Ivanyickaja (zongora) orosz művésznők adtak elő Csajkovszkij-darabokat, előbbi hölgy átlagos, míg utóbbi fantasztikus tudással. A programnak azt a részét élveztük inkább, amikor csak a zongora szólt, ráadásul csajkovszisan, ugyanis a Meditációt vagy az 5/4-es keringőt nagyon sok művész kissé Chopin-esen adja elő, nem téve különbséget a keserűen játékos, darabos orosz, és a lágyan hullámzó, franciásan finomkodó lengyel között. Persze Irina Ivanyickaja orosz létére már csak érzi a legnagyobb zeneszerzőjük lelkivilágát!

Jól szólt a Telecom
Újabb vándorlás után a nagyteremben Kovács László irányításával hallgattuk a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát és az Olasz capricciót - és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar sokkal jobban szólt mint a pécsiek.

Vonósnégyes helyett kulinária
Vessenek a mókusok elé, én a vonósnégyest nem szeretem, unalmasnak tartom, ezért bár volt jegyem a Bartók vonósnégyes műsorára, egy meghívást elfogadva inkább elmentem ebédelni a BOHÉM Étterembe. Volt foglalásunk, így le tudtunk ülni az egésznapos rendezvényhez részben alkalmazkodó étteremben, ahol Csajkovszkij tiszteletére orosz ételek voltak az étlapon, de Vivaldi zene szólt.
A konyha jól teljesített, a felszolgálás mosolyogtatóan csapnivaló volt.
A kissé zaklatott hölgy nem ismerte az étlapot, az örmény rakott palacsintát úgy mutatta be, hogy "egymásra kerülnek a palacsinták és közéjük jön a töltelék ", azt pedig hogy a kaukázusi saslik milyen húsból készült, elszaladt megkérdezni a konyhára, a rendelés felvétele közben pedig ránkszólt, hogy ne olyan gyorsan mondjuk, mert nem tudja felírni. Bár tudta, hogy mindössze egy óránk van az ebédre, a rendelésünkkel nem a konyhára sietett, hanem leállt hosszan beszélgetni olyan érkezőkkel, akiknek nem volt asztalfoglalásuk.
Előételnek Kijevi gombát ettem rizzsel és tartárral, minden egyes alkotóelem kiváló volt. Két gombafej közé petrezselymes-vajas töltelék került és ezt rántották ki. A Szoljanka leves engem inkább a scsire, az orosz káposztalevesre emlékeztetett, az opálos fehér lé savanyúkáposztát, egy kocka húst és egy karika kolbászt rejtett. Asztaltársaim mondták hogy az övék tele volt hússal. Nem volt benne viszont paradicsompüré, amitől egy kicsit élénkebb a színe, kenyeret csak a harmadik kérésére kaptunk, akkor is háromujjnyi vastag szeleteket, mint a hentesnél a főtt kolbász mellé.
A kaukázusi saslik bélszínből volt, a köretet és az elkészítés módját nem kérdezték, az asztal egyik fele főtt, a másik hűtőipari sültkrumplival kapta, ki átsütve, ki angolosan, ahogy épp jött.
A lassúság miatt a desszertekről kénytelen voltunk lemondani, csupán egy oroszkrém torta került az asztalunkra, mivel valaki diétázott. Csiricsáré, színes darab volt, törötten szervírozva, de meglepően finoman.
A számlán is meglepődtünk: az amúgy is alacsony árakból még kaptunk további 20% kedvezményt.

Hegedűverseny és Alekszandr Markov
Gál Tamás karmester irányította a MÁV Szimfonikusokat, a Melankolikus szerenádot és a D-dúr hegedűversenyt egy ifjú orosz művész, Alekszandr Markov adta elő átszellemülten és hatalmas energiával, magával ragadóan.

Aranyszájú Szent János liturgiája
A Schola Cantorum Budapestiensis és a Szent Efrém Bizánci Férfikar Bubnó Tamás vezetésével valódi pravoszláv egyházi szertartást varázsolt a Fesztivál Színház piszkos színpadára. Az előadás maga volt a csoda, aki szeretne részesülni benne, megteheti február 16-án, szombaton valamelyik budapesti templomban, ha itthon lennék, meghallgatnám mégegyszer.
Goszpogyí pomiluj!

 

V. szimfónia
Az Óbudai Danubia Zenekart a miskolci zeneigazgató Kovács János dirigálta, tetszett és még jól bírtuk a maratont, a közönség rossz megnyilvánulásai miatt viszont már kezdett fogyni a türelmünk.

 

A-moll zongoratrió: Jandó Jenő, Szenthelyi Miklós, Faludi Judit
Felüdülés a kamarateremben, itt ugyanis mindig kulturált emberek közelsége fokozta az élményt. A három művész az A-moll zongoratriót adta elő profi módon.

 

Budapesti Vonósok: az átütő csapat
Este hétkor kezdett ez a kamarazenekar és fásulni sem volt lehetőségünk, olyan elemi erővel kezdtek a Vonósszerenádba. Fenyő László gordonkaművésszel kiegészülve pedig előadták a Változatok egy rokokó témára c. darabot. Azt hiszem, Fenyő László nevét érdemes megjegyzni.

 

Dalok, duettek, dögunalom
Anatolij Fokanov miatt neveztünk be a dalestre, vagy inkább órára, de kár volt. Vagy túl késő? Nem bírtuk a kiképzést? Sokan nem, mert a közönség kezdett elszállingózni.
Egyszerűen unalmas volt, Cserna Ildikó hangja nem tetszett, Fokanov meg mintha nem lett volna formában. Szerencse hogy csúszássak kezdtek és a feszes program miatt nem énekelték végig a tervezett műsort, különben rámjön a depresszió, kiújul az ülőideg-gyulladásom, epe- vese és kaszakövem nő és méhen kívüli terhességgel visznek kórházba, azt pedig mostanában inkább ne!

 

a csúcs: nyírfácska a réten és Fischer Iván mennybemenetele
Az utolsó program volt az est fénypontja: a Fesztiválzenekar eljátszotta a IV. szimfóniát a pompás zárótétellel, benne a sokak által ismert orosz népdallal. Fischer Iván dirigálása Solti György legszebb időszakát, az önmaga kissé ripacskodó ünnepeltetése pedig Sztálin személyi kultuszát idézte, de őt nem az utóbbiért szeretjük.
Megkérte a közönségét: tegye fel a kezét, aki végigcsinálta mind a 11 koncertet, és bizony a közönség bő harmada jelentkezett. Körner Tamás ügyvezető egy rádióinterjúban mazochistának nevezte azokat, akik az egész napra váltottak jegyet, bizony voltunk ebből jónéhányan - még ha nem is csináltuk végig maradéktalanul.

 

Életem első zenei maratonja, egy kísérlet is, vajon hogy hat a szervezetre ennyi zene.
Nos közlöm: köszönöm, jól.
Nem kicsit, nagyon!