Gregor József
Gregor József
1940-2006
Rosszfiúk címmel adta elő az operairodalom legszebb basszbariton áriáit Bryn Terfel a Művészetek Palotájában.
Dulcamara, Boito és Gounod Mefisztói, Scarpia, Sir Roderic, Bicska Maxi és Jágó, közötte néhány kellemes átvezetés a Végzet hatalma nyitányától a Faust katonakórusán át Offenbach Orfeuszának kánkánjáig.
Bryn TerfelBryn Terfel
Wales 1965

 A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát és a Magyar Állami Operaház Énekkarát Gareth Jones vezényelte.

A nyitány után bejött egy nagydarab joviális fickó egy doboz sörrel a kezében, majd a zsebéből elővett még két üveggel és ezekkel játszva énekelni kezdett.
Mintha Gregor József jött volna vissza vendégszerepelni.
Őt idézte a vendégművész mozgása, mimikája - és olykor a hangja is, ami azért a gregori szintet szerintem nem éri el, csak közelíti.

Gregor József sajátos előadásmódja hab volt tortán a csodálatos hangjára, Bryn Terfel bolondozása viszont nagyon jót tesz a produkciójának.

A budapesti koncert legemlékezetesebb pillanatai: az első ária után egyszuszra magába döntötte az egyik üveg sört, a másikat odaadta az első sorban ülő egyik fiatalembernek.
A Bicska Maxi egyik sorát a közönség fölé behajolva, suttogva énekelte, mire Gareth Jones rémülten nézett hátra, hogy hova lett a szólistája.
Jágó áriáját kicsit sietve adta elő, a karmester többször intette nyugalomra.
Gyönyörű volt a szövegmondása németül, angolul és olaszul, érteni lehetett minden szót.
A másfél óra vidámkodást egy lírai dallal zárta, aminek az első versszakát anyanyelvén, walesiül (in Welsh), a két másikat angolul énekelte a hegyek között megbúvó szülőfalujáról, meg az ottani kis templomról, ahol a barátai alszanak és ő is ott szeretne pihenni, ha eljön az idő.

Nem akarta szomorúságban elengedni a közönségét, ezért bejött és mutatta, hogy nyomás ki hósöpörni, mert amíg mi itt benn ültünk a melegben, odakinn félméteres hó esett.
Volt is benne valami...

 

 

 

Minden kedves olvasómat az ismerősök közé várom a fészbúkon!

 


 

 

 

wass albert
Wass Albert
fotó: littleborz.freeblog.hu

Nekem semmi bajom nincs Wass Alberttel és nem is érdekel, sem a személye, sem a munkássága.

Miért írok akkor mégis róla?

Mert  egy korábbi posztomban említettem a nevét, egészen pontosan azért, mert a csepeli polgármester felhívást tett közzé, hogy imádkozzunk Orbán Viktorért, az ajánlott "ókeresztény" imádságról pedig kiderült, hogy egy Wass Albert vers, ezért voltam bátor leírni ezt a mondatot: "... Schmitt Pált is célba vette a gonosz ármány és mormoljon mindenki ókeresztény imádságnak álcázott Wass Albert verseket"

Pusztán ennyi elég volt ahhoz, hogy valaki megkérdezze: mi a baj Wass Alberttel? Ebben az egyre agresszívabb és egyre inkább ellenséges légkörben nagyon tudok örülni, amikor valaki kérdez, még ha a kérdésben máris van egy valótlan, vagy inkább téves állítás, akkor is.

 

Mert kérdés helyett mindjárt fikázhatna, gyalázkodhatna, kritizálhatna, trágárkodhatna, ahogy sokan teszik, amikor meghallják pl. Wass Albert nevét hozsannázás nélkül.

Szóval nekem Wass Alberttel semmi bajom.
Hajdani barátaim kedvéért el is olvastam néhány művét, majd miután elmondtam ezekről a véleményemet, hajdani barátaim megszakították velem a kapcsolatot. Volt aki csak úgy szimplán nem állt velem szóba többet, volt pedig aki válogatott sértésekkel körített, kilométeres epeömlés kíséretében mondta fel a kapcsolatot. Volt ebben a liberális féregtől kezdve a hazaáruló büdös komcsin át a metszettfaszú slojmiig minden.

Szóval nekem Wass Alberttel semmi bajom.

Sokak Wass Albertre ikonként tekintenek és nekik vörös posztó a nevének említése.
Nem is olvastak tőle semmit, csak annyit tudnak, hogy mindenki ellenség, aki szerint nem Wass Albert a magyar Shakespeare, sőt, Sexpír Vilmos az angol WA!.
Velük sincs bajom semmi.
Csak ne kelljen velük beszélgetnem.

 

 

utóirat:
az említett íróért rajongó kultúrkörben hangzott el, hogy a volt munkásőrök imádják a nevükben a dupla wét, ezért vagyok én medwe és ezért Andrassew az Iwán.
Wajon Wass Albert is a miénk?  ;-)

 

 

Lájkolj, vagy legyünk barátok!

 

az igazi medwe 2011.12.30. 09:26

A mém jelentése

Az Index a címlapján keresi 2011 legjobb mémjét, ami sokakat hozott izgalomba.
A zemberek egy része lázasan kutat az emlékeiben és a postafiókjában, hogy idén melyik mém tetszett a legjobban, a másik része pedig nagyon szeretné tudni:

mi az hogy mém?

 

A mém röviden az interneten hirtelen népszerűvé váló személy, jelenség vagy esemény, amit rövid idő alatt milliók ismernek meg, küldenek tovább az ismerősöknek, aztán mire a bulvármédia is felfigyel rá, már meg is unják, esetleg el is felejtik.
Mint Szalacsi, a polgárjenő, a bikicsunáj, a sün, vagy épp a vaccpaör.

A mém szó állítólag 1976-ban született, de már létezik a jelenséggel foglalkozó tudományág, a memetika. Az új szó alapja a görög miméma, ez utánzást jelent, a kifejezés pedig egy genetikai tárgyú szakkönyvben látott először napvilágot.
Akit esetleg a részletek is izgatnak, kattintson ide.

 

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

Xantus Barbara

Ma már kerülöm a céges évzárókat, de volt idő, amikor örömmel fogadtam minden meghívást. Az ilyen bulik kötelező kelléke a haknizó művész szánalmas vergődése, aminek nem tudni, ki várja jobban a végét: a közönség, vagy a fellépő.
Nálam a negatív csúcs egy szakmai szövetség előszilvesztere, ahol már a meghívóra rányomtatták, hogy "jókedv kötelező!" Talán ezért volt a hangulat olyan nyomott egészen addig, amíg nem kezdett hatni a pezsgő.
Az est fénypontja volt Straub Dezső, aki egy vacak kazettás rádiómagnóról saját magának nyomatta a zenei alapot, az éneklő számok között olyan vicceket mesélt, amiken csak a házigazdák nevettek és rajta látszott a legjobban, hogy nagyon kínosnak tartja az egészet. 
- Miért járatja le magát egy ilyen ismert művész? - kérdezte mellettem valaki.
- Azért a tízezer forintért, amit ezért a cikis félóráért felcsókol - jött a válasz. (kilencvenes évek közepe)

A most következő sorokat még az év elején küldte egy régi barát.
Akkor nem volt apropója, de most újra itt az évzáró szezon, mostanában jönnek a meghívók, rajtuk ismert fellépők nevei...


 

Céges buli, télidőben.
A hoppmester felkonferálja a művésznőt - "sanzonest következik".
X.B. takarásból előtűnik, csapzott barna paróka, ezüst-szerű testhezálló nagyestélyi, a fekete harisnyával színben harmonizáló vedlő fekete tollboa, elegánsnak álmodott könyékig érő, szintén fekete bársonyhatású kesztyű.
A közönség aztán megtudja, a fehér és valamilyen más színű ruha dilemmájában a művésznőn látható gyöngyházfényű csili-vili győzött.
A paróka sem egyértelmű, többen az "igazán moshatott volna hajat" legyintéssel intézik el a dolgot.
Egyesek a dekoltázsra harapnak csak és boldogok a melltartó otthonfelejtése miatt, a többinek meg tök mindegy, csendes szenvedésüket néha tapssal oldják.

Könnyed bevezetés, mely szerint a "sanzonest" valójában musical-est, kedvenc musical betétjeivel.
Első a New York, New York - nagy merészség a nagy elődök követése.
Hát nem is sikerül a sárga ösvényen maradni, többen inkább Kansasbe képzelik magukat, ha már Dorothy idekerült valahogy.
A következő számok még borzasztóbbak, az ínyencnek nem igazán mondható közönség számára ismeretlen dallamok.

Ez az est nem az új kedvencek születésének órája.
X.B. elemében van, mikrofonjával bejárja a székek közötti réseket.
A terem doboz-akusztikája Sokol rádió hangzás-szintjére állítja be a műsort.
Legalább a hang technikailag illik a hamiskás énekszóhoz.
A közönség rettentően jól szórakozik - az első sorban ülők kivételével.
Ők már röhögni sem mernek. Egy-két éltesebb úr szeme kocsányon lóg, élvezi a szűk rucit, a többi meg elgondolkodik, hova is nézzen.

A műsor félidejében előkerülő két, valahonnan kikölcsönzött háttértáncosnő megjelenése sem oldja a feszültséget, profinak nem mondható, ultragagyi öltözet és mozgáskultúra jellemzi megjelenésüket.
A smink házi, a frizura igénytelen, ahogy a kilátszó melltartópántok is - de így legalább a művésznő ragyogását nem homályosítják el.
Az ABBA-számnál a többség inkább Pierce Brosnant hallgatná szívesebben énekelni (még a férfiak is), elgondolkozva azokon a mélységeken, ahova a közismert dallamot alázni lehet.
Az est fénypontja, amikor a táncoslányok felkérnek egy-egy idősebb urat táncolni, és a nézőközönség kaján vigyorától kísérve az arcukon
műmosollyal  libegnek.

Egyszer csak végeszakad a mulatságnak - egy hölgy megjegyzi: "nem gondoltam volna, hogy ilyen jót fogunk szórakozni".
Néhányuknak összejött, könnyesre röhögték magukat a félórás hakni alatt.
Az udvarias többség azonban nem mert nyíltan derülni.
Nem biztos, hogy ez volt X.B. eredeti szándéka, de végül is így sem rossz.
Percek múlva már csak a tollboa parkettán maradt anyagmaradványai emlékeztetnek a show-ra.

A legközelebbi céges buli lehet, hogy inkább karaoke party lesz?
Felhőtlen és legális röhögéssel ...

Már megint a közszolgálati rádió és már megint egy buta melléfogás!

Amikor Mariska néni azt mondja, hogy a kertjében a borsópalánták mellett megy a szorgalmi út, azzal nincs gyepi_hangya.jpgsemmi baj, hiszen ő azt is pontosan tudja, hogy a szomszéd a coszpocból építette a házát, amin van anterna és ő már füzetett kaukciót is. Már akkor is  hideg volt  mégis csak egy szandár volt rajta, ezért infulendzás lett és most kapja az inekciót.

A közszolgálati Kossuth Rádió mai Déli Krónikáját nem Mariska néni szerkesztette, hanem Nánási Anikó, a szombathelyi repülőtér megrongálásáról sem Mariska néni tudósított, hanem Gergó Judit.

A hangtárban még 3 hétig ott éktelenkedik a tanult rádiós tévedése, amikoris 12:27:03-nál a következőt mondja:

vélhetően a szorgalmi útról a vízelvezető árkon át hajtottak be az amúgy zárt területre

A Magyar Rádió munkatársa tehát nem tudja, hogy a szolgalom, a szolgalmi jog, a servitus a szolga szóból eredeztethető, nem pedig a szorgalomból, a szerkesztő sem volt elég szorgalmas, mert vagy ő sem tudja, mi a különbség a szolgalom és a szorgalom között, vagy nem hallgatta meg, mit enged adásba.

Ez pedig kérem tisztelettel kínos.
Olyan Mariska néni színvonalú.
Pedig ugye az adómból fenntartott közszorgalmi adónak illene tudni, mit beszél!
 

Fesztbaum BélaMűvelt-érzékeny polgártársaim egy része szerint manapság a magyar színjátszásban nincsenek nagyágyúk.
A fenét nincsenek, csak el kellene szakadni a tévéképernyőtől és meg kell nézni néhány színielőadást.
Például a Vígszínházban Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjét, ami A léggömb elrepül címmel fut.

Egyedül a színész képes egymaga órákra lekötni egy kisteremnyi néző figyelmét.
A színész tudja néhány laza kellék és egy korabeli ruha segítségével felidézni a két világháború közötti Magyarország boldog békeidejét, a kávéházakban pezsgő szellemi életét,

az akkori fiatal értelmiség gondolatait, érzéseit, vágyait, bohém infantilizmusát és az ijesztő történelmi környezet meghatározta koravénségét.

A színész képes monológként előadni a pápa és az ő szent színe előtt megszeppent fiatal magyar hírlapíró dialógusát úgy, hogy abban megjelenik mindkét szereplő egyénisége és változása. Az egyik oldódik és egészen annyira felbátorodik, hogy áldást kér a szegény nemzetére, a másik leereszkedő látszatérdeklődéssel nyit, majd a konkrét kérés hatására nyilvánvalóvá teszi a saját értéktelen ürességét.

A színész képes leülni a zongorához és különösebb cezúrák nélkül előadni egy kuplét úgy, hogy testtartásában és arckifejezésében megjelenik a műfaj korabeli lesajnálása, de a saját kritikája is, közben a zongorakíséretet hol saját maga adja, hol hangszórókból jön, hol pedig együtt szól az élő és a gépzene, méghozzá tökéletes harmóniában!

A színész képes zsivajgó természeti jelenségek, fák és állatok bőrébe bújni és ironikusan bemutatkozni tölgyfaként, fenyőfaként, Fesztbaumként, tehénként, medveként, hiénaként úgy, hogy a szerepekhez csupán egy megfelelő színű sálat csavar a nyakára, majd lazán megszabadul tőlük.

A színész képes úgy odaállni elénk, hogy olykor azt hisszük, tényleg Kosztolányi Dezső az, aki épp most jött a megszokott kávéházából.

A színész tudja elfelejtetni velünk a kényelmetlen körülményeket, a fekete falú, levegőtlen kistermet a feszengős székekkel, a csendbe recsegve belefingó nézőtárssal, a diszkrét elektromos bűzt árasztó reflektorokkal, és a színész visz minket magával, amikor elrepül a léggömbön.

Jó ilyenkor vele tartani.

Aki számít, mind itt van! - mondta mellettem valaki a tömegben, amikor a párját bökdöste, hogy nézd már, ott a Szilágyi János, a Kulka János, a Horvát János, a Gálvölgyi János, a Kern János, az Eszenyi János, a Bächer János meg még sok János, akinek az arca ugyan ismerős, de a neve momentán nem ugrik be. 

Harmadik alkalommal élvezhette a nagyérdemű újlipócia seregszemléjét, a családias hangulatú Pozsonyi Pikniket. Egymást érték a jobbál jobb programok, a látogató szó szerint a bőség zavarával küzdhetett. Zenei, irodalmi és színházi produkciók a nagyszínpadon, szteptánc, Padödő a kisszínpadon, operaáriák civil lakások erkélyeiről, utcai táncház és bábjáték a kicsinyeknek, flódnikóstoló  Raj Ráchel standján (vigyázat, a belinkelt weblap ordítani kezd!), utcai székmasszázs, a Fővárosi Vízművek ingyenitatója, antikváriumok, vendéglátó egységek (pl. a piknikcsillagos Firkász étterem) standjai.

Minket mégis inkább a Deák Gábor vezette várostörténeti körséta érdekel, ami a Jászai térről indul és a Szent István parki Raoul Wallenberg emlékműnél fejeződik be. Lenyűgöző előadásban van része a nagyjából 80-100fős közönségnek, remek dolog egy nagytudású embert hallgatni, aki van annyira szerény, hogy megkéri a hallgatóit, hogy ha valaki valamit másképp vagy jobban tud, az nyugodtan szólaljon meg.
A hallgatóságból olykor érkezik néhány értékes kiegészítés, szakmai megjegyzés a Bauhaushoz építésztől, pontosítás holocaust túlélőtől, vagy az elmúlt 20 év történelmének bennfenteseitől.
A bő másfél óra csak rövid kivonata a városrész történelmének, amiben van tragédia, tragikomédia, fájdalom, szenvedés, vidámság, tudás, szenvedély, szarkazmus, irónia - és ami az elmúlt évek politikai vonatkozásait illeti: ostobaság a köbön.
Deák Gábor
Deák Gábor

Ökrös Ottó és Fellegi Balázs műsora a nagyszínpadon, ízelítő a Firkász Étterem és Kávéház-beli esték hangulatából.

Balkoncert. Herczenik Anna, a Magyar Állami Operaház ifjú szopránénekesnője.  Az ária végén úgy tűnt, ledobja a karjában tartott csecsemőt a közönség közé, pedig csak az összetekert lepedőt rázta ki, ami tele volt virággal.

A Relax City munkatársai a helyszínen alaposan meggyömöszölték a vállalkozó kedvű nézelődőket.

A gyerekek sem unatkoztak, bábelőadás, mesés francia nyelvlecke és utcai táncház várta őket.

 

Michael Flatley újlipócia-beli követői a kisszínpadon szórakoztatták a nagyérdeműt.

Tartalmas, színvonalas program, hála és köszönet annak aki kitalálta és évről-évre megszervezi, meg hogy nem esik túlzásba és nem hívja fesztiválnak, ahogy ma már fesztiválnak csúfolnak minden olyan rajcsúrt, ahol sör van, zsibvásár és tülekedés.

Isten őrizz, hogy visszasírjam azt az időt, amikor a kereskedelmi média itthon csak az imperialistáknál kötelezően elítélendő elhajlásként  volt ismert.
Mégis olykor nagyon hiányolom az olyan nagytudású, tájékozott és nyelveket beszélő újságírókat, mint Csák Elemér, Hável József, Kulcsár István, Kalmár György, Bernát György, Ritter Aladár, Róbert László, hogy csak néhány nagyágyút említsek, akik egymaguk többet tudtak, mint ma egy egész rádiócsatorna és nem számított, hogy szépen beszélnek-e..

Méginkább hiányzik egy korábban igen jól működő szűrő: a mikrofonengedély.
Amit csak azok kaphattak meg, akik tudtak szépen, tisztán, folyékonyan, magyarul beszélni. 
Volt persze néhány fura kivétel akkor is, hogy az egyik legsúlyosabbat említsem, a Magyar Rádió Sportosztálya jóvoltából naponta megszólaló és bántóan selypítő Radnóti László, de ő ritka kivétel volt - míg mára azok vannak kisebbségben, akik régen kapásból megkapták volna a mikrofonengedélyt.
Osztódással szaporodnak az éterben a beszédhibás, tehát szerintem az elektronikus médiában megszólalásra ALKALMATLAN szakik.

A selypítő-raccsoló emberek helyzete nem reménytelen, arra garancia a logopédia, mint működő és folyamatosan fejlődő tudomány, továbbá Zoltán Erika énekes és a néhai Albert Györgyi rádiós újságíró, akik kabaréba illően voltak pöszék - és képesek voltak megtanulni az sz hang helyes kiejtését, meg elég igényesek ahhoz, hogy vállalják ami ezzel jár.

Most, amíg e sorokat írom és a háttérben a Kossuth Rádió 30 perc alatt a Föld körül című műsorában egy borzalmasan pösze nőt hallok, (de legalább a Michigan állam nevét helyesen misigennek ejti) előtte pedig a Déli Krónikában beszélt a nemrég feltűnt Dull Szabolcs, aki a spéci kántálása mellé rettenetesen selypít, ráadásul a problémásss s hangokat kissssé kényesssskedve meg is nyomja.

A Magyar Rádió sportosztályát a raccsoló Lantos Gábor vezeti, beosztottja, a régi bútordarab Sipos János pedig selypít.
Rettenetesen randán beszél a két legsűrűbben hallható bemondó, Mátyus Kati és Szakonyi Judit, bár rajtuk szerintem a legtehetségesebb szakember sem tudna segíteni, az ő közszolgálati alkalmazásuk a magyar nyelv iránti merénylet.

 

Nem kifejezetten beszédhiba, csak vájtfülűek számára bosszantó naponta hallani, hogy "esz a magánhangszó, én Szikra Susa vagyok", de ennél is rosszabb minden szó, ami Berek Patrícia szájából elhangzik.
A furán kántáló krónikás minden szót külön kimond, a t és g hangokat olyan nedvesen nyomja meg, mintha épp a bizgentyűtyüttyösi kacsaúsztatóban pacsálnánk.

 

A logopédus a közszolgálati tévében is találna munkát bőven.

 

A hétköznap esténként jelentkező Az este című politikai műsorban látható-hallgató Mészáros Antónia szép és okos, de kicsit pösze és nagyon selypít.  Egyszer Bolgár György élő egyenesben védte egy betelefonáló hallgatóval szemben, épületes vitájuk nagyjából ilyen volt: - Mészáros Antónia beszédhibás. - Nem az! - De az! - De nem! - De igen!
Szerintem is igen.

 

Nála valamivel ritkában szerepel Hegedűs Judit, aki a híradó kevésbé fontosabb kiadásaiban birkózik az s és a z hangokkal. Rajta néha meglátszik a logopédus küzdelme, de a problémás hangokat akár egy mondaton belül is képes háromféleképp ejteni. Amikor megfeledkezik magáról, még a felső ajkának a jobb sarkát is felrántja egy s hang kedvéért én meg ezt nézem és nem tudom, hogy mit mondott szegény.

 

Baló Júlia puha tiéjts hangjai még Sir Richard Burtonnek is feltűnhettek volna, ám az ő szereplésében sokkal érdekesebb volt, hogy vajon tényleg leesnek-e egyszer a túlszínezett, húsos ajkai - ugyanis úgy tűnt, hogy egyszer ez megtörténik. Lehet hogy meg is történt, azért nem látni őt mostanában?

 

Hogy családban maradjunk: Baló György beszédére akár egy egész szakmai kongresszus épülhetne, ahol az állatorvosi ló mintájára ő lehetne a logopédiai Gyuri. Az 1980-as moszkvai olimpia idején láttam-hallottam őt először, akkor kiáltottam fel, hogy "atyagatya"  és vessenek a mókusok elé, még mindig itt tartok.

 

A kereskedelmi médiában mindenki úgy raccsol, selypeg, röfög és pöszög, ahogy neki, vagy a futtatójának tetszik.
Az én adómból működő közszolgálati médiának viszont kutya kötelessége lenne a szép magyar beszéd ápolása, elsősorban úgy, hogy a beszédhibás munkatársait addig nem engedi mikrofon elé, amíg a logopédus azt nem mondja, hogy tökéletes.

Megérjük valaha?
 

 

  

 

 

 

Ez a Gordiusz gyerek kódisszegény földműves volt, akinek Krisztus előtt nagyjából négyszáz évvel megjelent Zeusz és megsúgta, menjen be a mai Törökország területén virágzott phrügiai királyság fővárosába, ahol akár még fríg király is lehet belőle.

Gordiusz csomagolt és nekiindult a szekerével oda, ahol a gyilkos trónviszály épp ott tartott, hogy az első idegen lesz a király, aki a szekerével beparkol a Zeusz templom mellé.
Így lett Gordiusz a király és Gordium a város, ahol kegyhellyé vált a jó döntés emlékére a kibogozhatatlan csomóval a Zeusz templomhoz kötözött szekér.

Később kapott szárnyra az a legenda, hogy az lesz a világ (értsd Kis-Ázsia) következő uralkodója, aki kibogozza Gordiusz csomóját, vagyis megoldja a gordiuszi csomót.
Nagy Sándor hódító, aki ie. 344-ben járt arrafelé, nem lacafacázott sokáig, hanem egyetlen kardcsapással átvágta a gordiuszi csomót, így a gordiuszi csomó a megoldhatatlan problémák, a kardcsapás pedig a frappáns megoldások jelképe lett.

Nagyjából elég ennyit tudni a dologról, kár hogy a közszolgálati média munkásai összevissza beszélve rosszra tanítják a népet és a gordiuszi csomót és az átvágását olyan összefüggésekben használják, amelyeknek köze nincs az eredetihez.

30 éve közszolgálatilag csak egyetemi/főiskolai végzettséggel lehetett mikrofonhoz jutni.
30 éve egy egyetemi/főiskolai diploma még feltételezett némi általános műveltséget.

Ma már...

... ehh, inkább hagyjuk.
 

Tetszenek tudni, hol vannak azok a csitári hegyek, ahol egy közismert magyar népdal szerint régen leesett a hó?
Nos, egészen pontosan merrefelé?
Melyik megyében?
Melyik országban?

 

Hegyhalál.
Szokatlan kifejezés.
Valamikor 30 éve olvastam, Urbán Sándor egyik kéziratában, amiben a Nyitrához közeli  Zobor-hegyet emlegette. A magyarsága miatt börtönnel büntetett felvidéki  író szerint egy hegy kétféleképpen tud elpusztulni.
Ha időt és energiát nem sajnálva elhordják a helyéről, vagy ami ennél sokal egyszerűbb:  átnevezik.
Tették ezt azidőtájt a szlovákok a Zobor-heggyel és folytatják manapság a magyar neveket használó állampolgáraik üldözésével.


Kodály Zoltán Székely fonó című, 1932-ben bemutatott daljátékának a része a Galánta környékén (!) gyűjtött népdal. Galánta és a csitári hegyek pedig - hiába székely az a fonó - a Felvidéken vannak, nem pedig Erdélyben.

Bacsó Péter Te rongyos élet című filmjében van egy részlet, amikor a kitelepítettek egyike megkéri Sziráky Lucy művésznőt, énekelne neki, szegény erdélyi menekültnek valamit, erre a művésznőt alakító Udvaros Dorottya a csitári hegyek valaha hallott leggagyibb interpretációját mutatja be, az erdélyi úr pedig könnyes szemmel elrévedezve énekel vele, mintha az ötvenes évek erdélyi menekültjeinek bármi közük is lett volna a felvidéki Nyitrához tartozó Csitárhoz és annak a hegyeihez, vagy esetleg Kodály daljátékához.

Becze Szilvia, a közszolgálati emerhárombartókrádió műsorvezetője alaposan melléfogott, amikor valamelyik december végi Muzsikáló reggelben felkonferálta az említett népdalt Simándy József és Tokody Ilona előadásában, mert előtte lelkiismeretesen bemutatta a Nógrád megyei Csitár kisközséget, ami az Észak-Cserhát lankái között búvik meg.
A fél országot félrevezető információt nyilván a Wikipédiából szerezte, de akkor kérdem tisztelettel, mit tanult a Zeneakadémián?
Sőt, mivel építették őt az általános- és a középiskolában?
Kimaradt a híres mondat, hogy "csak tiszta forrásból" ??

Becze Szilviát igazán nem szeretném bántani, mert szívesen hallgatom a műsorait, szépen és tisztán beszélve sok értékes információval egészíti ki a zenéket, szerintem egyike a Bartók legjobb műsorvezetőinek, így elnéztem neki azt is, amikor az egyik komolyzenei fórumon nagyon csúnyán beszólt az őt kritizáló rádióhallgatóknak, pedig akkor sem volt igaza és akkor is hasonló hibát ejtett: Bánk bán híres áriáját, a Hazám, hazámat tette át az opera második felvonásából az elsőbe...
Most meg a csitári hegyeket tolta néhány megyével arrébb.

Urbán Sándor (1925-2002) valószínűleg forog a sírjában, mert a hegyhalálnak egy harmadik, fájdalmasabb formája látszik győzni: a műveletlenség és a nemzeti értékeink (közszolgálati) semmibevétele.
Ma már nem kell nyelvtörvény, nem kell semmilyen komolyabb intézkedés a magyarság ellen, vidáman szétesik az magától, ha így folytatjuk!

a sokak által gyakran rosszul ejtett szavak folyamatosan bővülő gyűjteménye

(összeállítását a Bartók és Klasszik Rádió bemondói ihlették)

  helyes kiejtés helytelen kiejtés
     
Christopher Hogwood
brit karmester, zongorista
1941-2014

krisztofer hagvud

hogvúd
Sumi Yo
koreai szoprán
1962

szumi cso

szumi zsó, dzsó
Charles Mackerras
ausztrál karmester
1925-2010

 csársz mekeresz

 makkerasz
Lang-Lang
kínai zongoraművész
1982 Shenyang

 lanlan

lengleng
Johann Sebastian Bach
német zeneszerző
1685 Eisenach

 johan szebasztián bach

 szebasztyjan
Nikolaus Harnoncourt
osztrák karmester
1929-2016

 nikolausz harnonkurt

 árnonkúr
Alexandre Dubach
svájci hegedűművész
1954, Thun

 álékszandr bák

 dubás
Joseph Haydn
osztrák zeneszerző
1732-1809

 jozef hajdn

 hejdn
Ernesto De Curtis
olasz zeneszerző
1875-1937

 erneszto de kurtisz

körtisz
Camille Saint-Saëns
francia zeneszerző
1835
1921

 kamij szenszansz

 kamill szenszan
 Paul Dukas
francia zeneszerző
1865
1935
 

pól dükász

  paul düká
     
     
     
     
Cházár András
a süketnémák jótevője
1745-1816

császár

 cázár, cházár
 Weöres Sándor
költő
1913-1989

 vörös

 vöres, veres
     
     
     
 Auchan
szupermarket

 osan

 ósön, osen
 Boeing
repülőgép márka

 bóing

 bőing (a német alapító   Wilhelm Böingnek született, de nevet változtatott)
 bruschetta
olasz étel

 brúszkét

 brusetta, brucsetta
 Ceausecu
kivégzett román diktátor

 csauseszku

 csaucseszku
 Cointreau
francia narancslikőr

 koántró

 kontrő
 Cordon Bleu
kék szalag, becsületrend, étel

 kordon blő

 gordonblú
 Edinburgh
Skócia fővárosa

 edinboró

 edinbörg,burg
 Estoril
portugál település

 estoril

 esztoril
 Michigan
amerikai állam

 misigen

 micsigen
 Mitsubishi
japán cég és autómárka

 micubisi

 micsubisi
 Schipol
Amszterdam repülőtere

 szkipol

 sipol
     
 Sopianae
Pécs római kori neve

 szopiáné

 szofiáne
     
VAM Design Center
budapesti multikult épületegyüttes

 vam

 vem
 Vylyan
Villány római kori neve

 vilián

 vilien
Worchester
angol fűszeres mártás

 vuszter

vörcseszter
     
     

 

Ezek persze az idegen nevek magyar fonetikára való átírásai, eredetiben a legtöbbje meghallgatható a FORVO hangos weboldalon.
Más.
Ezúton is kérek a kedves érdeklődőt, hogy ha nem muszáj, lehetőleg ne javítson ki senkit.
 

kenter.JPGCanter = könnyű vágta

to win at a canter = kenterben győz, vagy könnyen győz

(forrás: szotar.sztaki.hu)

 

Tehát ha lefordítom a jól bevált angol kifejezést, akkor KENTERBEN VERI azt, amit könnyen győzött le. Ez a kenterben veri jelentése.

gyengébbek kedvéért:

kenterben veri = helyes

kenterbe veri = helytelen


Ehhez képest mit olvasok médiaszerte?

Azt hogy kenterbe veri ezt vagy azt ez vagy az.
Mintha a kenter az valami kemény tárgy lenne, amibe bele lehet verni mást vagy másokat.

A következő idézetek forrásai nem fórumok, nem blogok, hanem médiumok, ahol állítólag igényes profik forgatják a tollat, ahol állítólag korrektorok is dolgoznak, mert azok nélkül ugye nem szerkesztőség a szerkesztőség...

Kenterbe verte az MSZP-t a Jobbik (jobbik.hu)

 

www.kreativ.hu
Kenterbe verte a GVH a cégeket


www.nemzetisport.hu
februárban Magyarországra érkezett, kifejezetten műrepülésre kifejlesztett MXS gép sebességben, dinamikában kenterbe verte az Extra 300-asokat.

www.szulokhaza.hu
Így ez az végtelenül egyszerű, ám annál hasznosabb találmány volt az, ami kenterbe verte az összes versenybe szállót.

www.reggel.hu
Versenyein ezrek tomboltak a lelátón, amikor kenterbe verte a szocialista országok, köztük a Szovjetunió csodalovait.
 

bulvar.ma.hu
a műsorvezető kibeszélőshow-ját mostanában többször is kenterbe verte a rivális csatornán futó Joshi Bharat, ráadásul, Mónika magánéleti válsága miatt hiteltelenné vált a nézők és a csatorna vezetősége előtt.


szentkoronaradio.com
Ennek ellenére most a 22 esztendős Takács Krisztián kenterbe verte az MSZP jelöltjét, egyúttal bebizonyította: Nyugat-Magyarországon is növekvő igény van a radikális és tiszta, új erőre.

 

hirek.oldal.info
Magyarország kenterbe verte Nyugat-Európát a korai elhalálozás tekintetében



Vicc, hogy a felsorolásban nem is egy olyan honlap szerepel, ami magyarságra oktatna minket, sőt, azt is tudni véli, hogy ki a jó magyar és ki nem az...
Persze mindannyiunk szerencséjére van valaki, aki ha jövőre kormányra kerül, egészen biztosan rendezi ezt a kérdést is.

Rossz szokásom reklamálni, amikor olyanok fogalmaznak pongyolán, beszélnek csúnyán, ejtenek vagy használnak rosszul szavakat, akiknek munkaköri kötelességük a nyelvművelés. Nincs bajom azzal sem, hogy egyesek szerint emiatt én is csak egy grammatikanáci vagyok, végülis címkézni könnyebb, mint gondolkodni.

Adekvát.
Nem lenne kötelező ezt a kifejezést használni, de aki az egyértelmű, vagy az azonos értékű szavak helyett ilyen jól csengő, idegen szóval fejezi ki a kínjait, az bizonyára sokkal több, sokkal műveltebb, mint a porbafingó többség. (tehát az adekvát jelentése egyértelműen ez: egyértelmű, azonos értékű )

Egészen addig, amíg jól használják ezt a parádés szót és nem azt mondják helyette, hogy adekvált.
Nincs baj azzal, amikor Józsi a lakatosműhelyt megunva ügyvezető igazgatóvá avanzsál, vesz egy színes öltönyt, hozzá fehér frottírzoknit és csináltat a plázában valami csicsás névjegyet is, mert neki az üzleti életben "szuvenír joga"  a nyakatekert körmondatokba csempészett idegen szavakkal demonstrálni a páratlan szókincsét, és azon sem lepődöm meg, amikor a Róbert-híd Rádió, vagy Lófütty FM nagyarcú riportere csinál reklámot a saját félműveltségének.

Akkor ugrik ki a fülemből a blútúsz, amikor egyetemi oktató (!) szájából hallom azt, hogy adekvált. Egészen biztosan nem azt mondta, hogy adekvát, hanem azt, hogy adekvált.
Ezt a hibás formát a gugli is ismeri, most épp 4940 oldalon találja meg.
Ez nem mind blog, nem mind fórum, vannak közötte komoly médiumok és egyetemi jegyzetek is!

Ahogy a nyelvművelők esküdt ellenségeitől megtudtam: a nyelv változik és ha valamit elegen mondanak rosszul, az egy idő után kötelezően elfogadottá válik.

Remélem, még megérem, hogy munka után az esti órákban adekválhatunk egyet és aki részt vesz a buliban, az onnantól mind adekvált lesz.
Én adok majd róla papírt is.
Puhát és illatosat, hogy mindenkinek jó legyen.
 

Rájöttem, miért rezzenek össze, amikor azt hallom a bankban, a rádióban vagy akárhol máshol, hogy sváci fran.
Nem svájci frank, hanem svájci fran.

Egy gyerekkori beszélgetés jut eszembe.
Lehettem tizenkettő és valahol azt találtam mondani, hogy francia frank és svájci frank.
Egy felnőtt a nyilvánosság előtt kijavított, hogy azt úgy kell mondani: fran.
Merthogy a francia nem ejti az utolsó hangot.
- Én viszont magyar vagyok és én ejtem - válaszoltam, mire a többiek jót derültek az okvetetlenkedő Tudomkán, aki - velem szemben - semmilyen idegen nyelvet nem beszélt. Nem tetszett neki hogy miattam kinevették a többiek, ezért rám szállt és onnantól folyamatosan igyekezett alázni.

Ha azt hallom, hogy "svájci fran", mindig az az ember jut eszembe, akinek a franciatudása csupán ennyiből áll, de ezt is főleg mások ledöngölésére használja, bátran kijavítva olyanokat is, akiknek felsőfokú francia nyelvvizsgájuk van - és csak somolyognak a buzgómócsingon, ha észreveszik egyáltalán.

Nem az az igazi kérdés, hogy miért külföldiül mondják azt, amit magyarul is lehet, miért ejtenek sokan egy két szóból álló kifejezést félig angolul, félig magyarul (mint az ájbíem pécét, az ájszteát, a leptopot) - hanem arról: miért kell egy minimálisnál is kevesebb tudást mások kijavítására használni?

 

PS. nagyon örülök, hogy a Klubrádió gazdasági híreiben hosszú ideje már bátran franknak merik ejteni a svájci frankot.

Szerintem hibát követ el, aki vét valami ellen.
A hibázni és véteni annyira hasonló tartalmú, hogy szinte szinonimái egymásnak.
Mindkettő negatívumot jelent, éppen ezért aki hibát vét, az éppen hogy jót csinálja.

Szerintem egyszerűbb lenne azt mondani, hogy hibázik, de ha már a beszédből mindenképp ordítania kell a választékos fogalmazásnak és a kifinomult ízlésnek, akkor inkább hibát ejt.

Egyáltalán nem tesz boldoggá, hogy a "hibát vét" forma már naponta köszön vissza hírekból, publicisztikából, filmekből, szépirodalomból és a gugli is háromszor annyit talál belőle, mint a szerintebb egyáltalán nem pongyola "hibát ejt" kifejezésből.

Köszönhetően megint csak a média igénytelenségének és a műveletlen szerkesztőknek.
Ha bárhol azt hallom vagy olvasom, hogy "hibát ejt", a legszívesebben kezet fognék az elkövetővel.

 

 

Íme egy figyelemre méltó írás, amit a szerzőjével együtt tisztelek, de nem tudok velük azonosulni:

alag3.mfa.kfki.hu/dcsabas/kotnyelv/szofejt/sz_001.htm
 

Mennyiért vesszük a fáradtságot?

Én pl. semennyiért, nekem szokott jönni magától is.
Amikor nem blogban, nem levélben, nem internetes fórumban, hanem sajtótermékben, horribile dictu szótárban (!) találkozom ezzel a pongyolasággal, akkor mindenképp.
Lemerít ugyanis.

fáradtság = erejét vesztett állapot
fáradság = kimerítő tevékenység

A kettő, még ha mindössze egyetlen hang is a különbség közötte, nem ugyanaz!

Aki veszi magának a fáradságot, vagyis egy meglehetősen kimerítő tevékenység árán megtanulja a magyar nyelv kifejezéseinek pontos használatát, az talán átéli majd a jóleső fáradtságot, ami a kisebb-nagyobb megerőltetéseket követi.

Vettem a fáradságot

 

és nem a fáradtságot, hogy kigyűjtsek néhány olyan elképesztő webhelyet, ahol ez a kifejezés rosszul szerepel. Sajnos az egyikben benne van a Magyar Tudományos Akadémia is...

szotar.sztaki.hu/dict_search.php
startlap.dicfor.hu/szotar/hun/eng-hun/trouble/both/any/0/1
hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91vita:Modern_Talking_%C3%ADr%C3%B3
www.hetek.hu/kulfold/199904/balkan_amerikaban
www.mediakutato.hu/cikk/2007_04_tel/06_erdelyi_magyar_sajto
www.kulturpart.hu/zene/14094/lukacs_lacin_kivul_mindenki_potolhato

Ennyi.
Sajnos...

 

Ugye a nyelv amit használunk az folyamatosan változik, mint tudomány pedig csak leírja azt, amit mi művelünk vele. Soha nem venném a bátorságot, hogy valakit szemtől-szembe vagy írásban kijavítsak, de továbbra is élek a ius murmurandival, amikor a sajtóból köszönnek vissza a félműveltség bántó megnyilvánulásai.

Két hasonló hangzású, de merőben eltérő jelentésű magyar szó a helység és a helyiség.

A helység az települést jelent (Budapest, Hörcsöglaka, San Francisco, Nahodka) a helyiség pedig falakkal határolt épületrészt (konyha, mosdó, díszterem)

Igen, ezt már általános iskolában is tanultuk.
Vajon a hírszerkesztők, akik leírják és a korrektorok, akik átengedik, azok akkor hiányoztak?

Hány helyen olvasható az hogy légkondícionált helység, hogy kiadó üzlethelység?
Amikor egy ingatlanhirdetésben áll az hogy "szuterin helység a központba", akkor azt mondom, oké, nem futotta mindenkinek az elemi iskolára.

Mire gondoljak, amikor újságban olvasok ilyet?
Hogy rossz az ízlésem, sznob vagyok, öreg vagyok, finnyás vagyok, monnyak le?

Egy nagy túróst!

 


ez pl. az eredeti helyén évekig egy reggeliző "helység" volt, aztán kijavították

 

 

 

esetleg még ezek:

Alternatíva csak egy van!

Vaj sincs a fülem mögött!

Később halnék szörnyet - ha lehet

Helység, helyiség, hejj!!

Nem-e változik a nyelvünk?

Kultiválom-e a spenótot?

Fáradság vs. fáradtság

Most akkor nem minden különböző??

Leszúrták, túlélte!!!!

Ejtjük vagy vétjük a hibát?

Miért fran a svájci ?

Miért csapódik most minden?

Kecsöp, dzsiviszi, vörcseszter, gordonblú

Adekválunk egyet, Józsi?

Kenterbe verjelek vagy orrba?

Helyes kiejtés, téves kiejtés

Mi az hogy Kesznyéte?

Van református pap, vagy nincs református pap?

Zsidó mise, evangélikus müezzin?

Paparazzi, kvázi, uszkve!

Logopédust a közszolgálati médiába!!!

Emberiség vagy emberiesség elleni bűncselekmény?

Rendben, a nyelv egyfolytában változik és mindig voltak maradandók, meg szaladandók.
Én vállalom, hogy a magyar nyelv egyes kérdéseiben konzervatív vagyok.
Használom és szeretem a friss jövevényszavakat, de soha nem fogom nem észrevenni a félművelt ember rossz nyelvhasználatát.

Sajnos a média is egyre hígabb, miért pont az javulna.
A 70-es 80-as évek médiájában az kerülhetett képernyőre és az állhatott mikrofon mögé, akinek volt felsőfokú végzettsége, vagyis egyetemi vagy főiskolai diplomája.
Akkoriban ezek is többet értek, mint a mai fizetős Bálint király főiskolák és Neptunusi Szent Karajcsont egyetemek által kiadott oklevelek - de ezekre már amúgy sincs semmi szükség, hiszen a legtöbb médiumban akár nyolc elemivel is lehet rovatot vezetni.

Ezért születnek nyelvrongáló szalagcímek és tudósítások dögivel.

Mind gyakrabban olvasom és hallom, hogy XY körül nincs minden rendben, azaz vaj van füle mögött.
Zseniális!

Eredetileg ugye van a pógár, akiknek valami van a füle mögött meg van az intés, hogy akinek vaj a fején, az ne menjen a napra. Mindkét mondás eredetének utána lehet nézni, van ezekről anyag a neten is, de az ilyes kutatás kissé bonyolult, ezért a szellemi takarékosság és az egyszerűsítés jegyében célszerű inkább összevonni őket, úgy egyszerűbb már megszámolni is ezeket a sznob dolgokat, amik csak fokozzák a százas szegek frusztrációját.
 

összefoglalva

helyes:

vaj van a fején (tehát ne menjen a napra)

valami van a füle mögött

 

helytelen:

vaj van a füle mögött

 

Bár ha valakinek vaj van fején és mégis kimegy a napra, akkor az a vaj elolvad és megfelelő fejtartás esetén jut a füle mögé is bőven, így akár felmentést is adhatunk a pongyolaság vádja alól.


PS: a posztot illusztráló képre kattintva elérhető újságcikkben szereplő mondásösszevonás ezúttal nem a médiumok, hanem a hírben megnyilatkozó coci politikus érdeme!

Meg akartam várni a gondolataim papírra vetésével az elmúlt bő hét zenei élményei okozta eufória lanyhulását, nagyjából mostanra tudnék szuperlatívuszok nélkül élménybeszámolni, erre Fischer Iván megszólal az egyik rádióban és a riporter kissé provokatív kérdésére két régi aranyigazságot aktualizál:
1. Nem kellene ezt a válságot ilyen tragikusan megélni, hiszen volt ennél sokkal rosszabb is, mégis tudtunk élni és örülni akkoriban is.
2. Sokan nálunk is rosszabb helyzetben vannak, segítsünk közülük egy valakin, máris jobban érezzük magunkat (Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába)

Fischer Iván sajtószereplései nem voltak mindig szimpatikusak, sőt, de azt hiszem, innentől el lehet felejteni mindent, amit nem szerettem benne. A most elmondott gondolataival odaadó hívévé tett, arról nem beszélve, hogy néhány napja  úgy döntöttem:  megveszem az összes BFZ bérletet,  vasárnap pedig azt is, hogy belépek a zenekar mecénásai közé.
Túlzás?
Az, de vállalom!
 

A 25 éves Fesztiválzenekar a Gramophone c. szaklap szerint a világ 10 legjobb zenekarának egyike. Nekem, a laikus koncertlátogatónak ez azt jelenti, hogy minden egyes hangversenyük páratlan zenei élmény, mindig bemutatnak valami újdonságot, valami szokatlant, valaki olyan művészt, aki már világsztár, vagy majd még csak lesz, de mindenképp meg kell ismerni - mint pl. Janine Janssen, az októberben a Zeneakadémián vendégszereplő csodás szépségű hegedűművésznő, aki a Stradiváriján úgy adta elő Beethoven hegedűversenyét, ahogy senki.
Számomra a Fesztiválzenekar már akkor is a nemzeti büszkeségek egyike volt, amikor még nem volt rajta ezen a toplistán és az mindannyiunk pechje, hogy egy elsőrangú zenekar  nagyságrendekkel kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy tahó futballista, vagy egy cseréparcú bányarém, amelyik biciklibelsőt operáltatott szája helyére..

Most szombaton a MÜPA Bartók termében Mozart Figaró házassága ment, hivatalosan koncertszerű előadásban, a valóságban jelképes díszlettel. Az elmúlt 40 egynéhány évben többször is láttam, de ilyen emlékezetes előadáshoz nem volt szerencsém. A többségükben külföldi vendégművészek a középkori vásári komédiák hangulatát megidézve játszottak úgy hogy ők is élvezték, közben a zenekarhoz méltó színvonalon énekeltek. Talán csak a grófot alakító osztrák szépfiú hangereje maradt el a többiekétől és a Cherubint éneklő leányzó alakítása volt kissé lapos, de összességében egyik sem rontotta a produkciótl.
A jövő operája lesz ilyen?

A múltat, annak is a nyögvenyelős részét elevenítette fel a Magyar Állami Operaházban két nappal korábban látott-hallott Trubadúr előadás. Két dolog tetszett: a rendezés és Wiedemann Bernadett éneke. Csalódtam Fokanovban és nagyon gyengének és olykor hamisnak tartottam a magas hangokat csúnyán visongva, a mélyeket pedig alig hallhatóan éneklő Farkasréti Mária szopránénekesnőt, ugyanakkor jót derültem azon ahogy az ülve dirigáló, amúgy sem nagytermetű Török Gézát teljesen hidegen hagyta, hogy a férfikórus nem sokat foglalkozott az integetéseivel és akkor lépett be, amikor épp úgy gondolta, meg a tempó meghatározásában is inkább a függetlenség felé hajlott. Az sem tudom, kinek jutott eszébe idehívni Angelo Simos görög tenort, hiszen sem a hangja, sem a megjelenése nem indokolja a hősszerelmes trubadúr szerepének ráosztását. Talán olcsón eljött hozzánk és jelen gazdasági helyzetben ez mindennél fontosabb. Wiedemann Bernadett nélkül azt mondanám, vacak egy előadás volt, de miatta feltétlen érdemes volt végigszenvedni a többieket.

A Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra visszatérve: nekik köszönhetjük a zenei maratont, tavaly Csajkovszkijt, idén Dvorákot. Egész nap koncert a Müpában, fél tizenegytől este tízig. Egyik jobb mint a másik.
A leggyengébb láncszem, a Héja Domonkos dirigálta óbudai Danuibia Zenekar épp a legismertebb Dvorák művet, az Újvilág szimfóniát adta elő, bántóan hamis fúvósszekcióval és fantáziátlan irányítással. Hamar túltettük magunkat rajta, emlékbe magunkkal vittük a momunetális mű előjátékaként az Angelica Leánykar által csodálatosan elénekelt Hazám c. dalt, aminek a vezérmotívuma a szimfóniában többször is felbukkan.

Számomra a csúcs egy magyar ösbemutató, a Kíséretmenyasszony c. kantáta volt, amolyan horrorisztikus mese felnőtteknek. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire magával ragadott volna egy díszlet és játék néküli előadás: a kivetítőn megjelenő magyar szöveg és a zene szinte megjelenítette előttem a képet, ahogy a kedvese után epekedő nő egy gonosz kísértetet követve nekiindul az éjszakának.
Magyarország legjobb kórusát, a Magyar Rádió, most erőltetett nevén ez EMER Énekkarát és az MR Szimfonikusok játékát hallgattuk, akiket Petr Altrichter, a Brnoi Filharmonikus zeneigazgatója irányított. Már az előadás után, a szünetben nekiálltunk a sörözéssel kiegészített koncertlátogatás megtervezésének, a morva főváros nincs is olyan messze...

Ritka élményt jelentett Kemenes András és Csalog Gábor zongoraórája, amikor négykezes darabokat adtak elő, hibátlanul, ám nagyon nem tudtunk elszakadni a látványtól, ahogy a két művész színpadi berendezőnek öltözve az ószövetségi hét szűk és hét bő esztendőként szorongott egy padon, mellettük pedig riadt ázsiai leányka húzta meg magát, aki lapozott. Szemből nézve egyáltalán nem látszott, hogy közreműködnének a muzsikában, hiszen az egyikük egykedvűen nézte a kottát, mint a szakács a kondér előtt a zubogásra várva, a másikuk pedig tátott szájjal, mint egy agyonhajszolt informatikus, aki nem érti, hogy kerül oda az a sárga csík a képernyőre, pedig ő beírta hogy var zárójel div felkiáltójel, kacsacsőr.

Kovács János a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte, egy világklasszis egy elsőrangú zenekar élén.  Két szimfonikus költemény - a Déli boszorkány és a Hősi ének - közé felüdülésnek épp passzolt a g-moll rondó.

Hamar Zsolt dirigálta a pécsi Pannon Filharmonikusokat, ettől a produkciótól kissé tartottam, ugyanis emlékeztem a tavalyi Csajkovszkij maratonra, ahol először láttam és  hallottam Fenyő Lászlót - és sosem fogom elfelejteni, akkorát játszott, viszont a pécsi zenekar volt a leggyengébb láncszem.
Kellemesen csalódtam, ugyanis most nagyon jól voltak.
A h-moll gordonkaversenyt nemrég hallottuk Perényi Miklóssal, előtte a youtube-on meghallgattuk Rosztropoviccsal, nos Perényi volt jobb. Fenyő László pedig mint Perényi.
Ebből a fiúból még lesz világsztár!

A Fesztiválzenekar maradt a végére, a VIII. szimfóniával, az ifjú Solti Györgyre egyre jobban emlékeztető, a zene közben olykor önfeledten kiabáló Fischer Ivánnal, ovációban kitörő közönséggel - megérdemeltek volna egy állva tapsolást, de ehhez a hazai közönség még túl enervált, majd egy minden lelkesedést lehűtő ráadás rövid Bach toronyzenével, amit a BFZ fúvósai adtak elő, figyelmeztetésül, hogy ne örömködj közönség, válság van, menj haza csendben és békében, még feltűnik valakinek ez a sok átszellemült arcú ember, aztán megdobálnak tojással, vagy mással.

Hát hazamentünk, de utána napokig nem akartunk zenét hallgatni, annyira éltünk bennünk ez a nap.

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

A történet ott kezdődik, hogy egyszer valaki rábeszélt minket a Macskajaj című Kusturica-film megnézésére és mellékelte hozzáa videokazettát. Nem ájultunk el tőle annyira, mint a beharangozás alapján kellett volna, sőt, közben többször nem tudtuk, hogy ez most akkor tényleg komoly, vagy valami nagyonnagyon abszurd - csakhogy a film igazán a megtekin-

tését követő héten kezdett összeállni bennünk. Ráéreztünk akkor egy nagyon távoli kultúrára, ami ráadásul fizikailag igen közel van hozzánk.
Második alkalommal egy 2-3 évvelőtti Duna Karneválon érintett meg minket ez az érzés. Akkor is egy szerb cigány rezesbanda lépett színpadra és az első hangokkal elvarázsolták a közönséget. Nyersek voltak és őszinték, természetesek és vadak.
A két Markovic, apa és fia, Boban és Marko nem először járt Magyarországon, de talán először olyan helyen, mint a MÜPA. Most sem vagyok meggyőződve arról, hogy a produkciójuk a Bartók terembe való, hiszen én már 10-15 perc után szívesen táncra perdültem volna a 130 kilómmal, a hűvösen tartózkodó többség pedig a művészek vidám játékaiban is nem, vagy csak vonakodva vett részt: nem kiabálta üzemesen, hogy gáz,gáz, gáz, gáz, énekelni meg végképp nem volt hajlandó.
A zenészek lelkes jókedvét ez persze cseppet sem rontotta, ők mind nagyobb élvezettel játszottak és ez lassan meghozta a hatását: a közönség is kezdett magához térni a tespedtségből és egyre nagyobb ováció követte a számokat. Rúzsa Magdi elénekelte a Megasztárban ismertté vált számot, Goran Bregovic Ederlezijét, majd Lajkó Félix páratlan hegedűjátéka pengette meg a lélek szűzhártyáit.
Az összekötő szöveget annak ellenére értettük, hogy egy kukkot sem beszélünk szerbül, a zene eltüntetett vagy inkább áthidalt mindenféle különbséget, végül három ráadás után boldogan mehetett haza az is, aki savanyú uborkaként érkezett és úgy ülte végig a koncert nagyobb részét.
Aki magától nem tudná, az egy ilyen koncerten egészen biztosan rájön: élni jó!

A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát egy japán karmesterhölgy, Tomomi Nishimoto dirigálta.
Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia- nyitányfantázia és az Olasz capriccio, Dvořáktól pedig a IX. szimfónia volt műsoron, meg a meglepetések sora.
A kellemetleneké.
A vendégművész pedigréjéből kiderül, hogy Oroszországban dolgozott és tanult, az előadásmódjából ugyanakkor hiányzott az orosz lélek, hiányzott Csajkovszkij, a romantika, az érzés, a fantázia.

Egy valami volt benne: a hallatlan precizitás, ezzel azonban szerintem romantikus zeneművet nem lehet hitelesen interpretálni.
A Rómeó és Júlia olyan volt mint egy zsák fűrészpor, száraz és unalmas, az Olasz Capriccio pedig nagyjából olyan, mintha én mutatnám be kisebb publikum előtt, hogyan figurázta ki egy dán parodista a japán szamurájtanulók harci dalát.

Dvořák Új Világ szimfóniája szerintem egy nagyon hálás darab, boldog lehet az a karmester, aki előadhatja egy jó zenekarral. Nos a japán hölgy egyáltalán nem volt boldog, de a közönség sem, merthogy jó zenekar sem jutott aznap estére.
Nemrég Vásáry Tamás születésnapi koncertje kapcsán rosszmájúskodtam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok rossz napját fogtam ki, nos kezdem azt hinni, hogy a filharmonikusaink átmenetileg felvehetnék a diszharmonikus nevet, úgy közelebb állnának a valósághoz.
A fúvósok nagyon sokat hibáztak, bosszantóan gyakran fújkáltak mellé, a sok fals hang pedig engem kizökkent a zenemű befogadásából és technikai dolgokra kezdek figyelni - pedig nem ezért járok hangversenyre.
Épp leosztályoztam magamban a fúvósokat, amikor egy olyan rész következett, amikor csak a karmester körüli vonósok - feltételezhetően a legjobbak - húzták, nos, ők is ölég gyatrán!
Gyors pillantás a közönségre: sokan nézelődtek, forgolódtak, unatkoztak, sőt, a négytételes szimfónia második tétele után itt-ott tapsolni kezdtek, talán azért, hogy ébresztő!
A harmadik és a negyedik tétel között már nem volt egy pici szünet sem és ez talán a karmesterre is visszahatott: a remekmű igen lendületesen fejeződött be.
A mérsékelten udvarias taps ellenére volt egy ráadás is, Brahms első magyar tánca.
Ez sokkal jobban hangzott, bár annyira volt magyaros, mint az a gulyás, amit Londonban főztem ott kapható alapanyagokból, édes hagymából, vízízű paprikából, India ízeit idéző (nem római) köménnyel.
A japán hölgyre a jövőben nemigen leszek kíváncsi, nem is értem, miért kellett őt idehívni, van nekünk is saját harmatgyenge női karmesterünk.
Remélhetőleg cserébe nem ő megy majd külföldre, hanem olyan művész, aki sokkal jobb hírünket kelti.

Rossz hírt hozott egy könyv címe, de aztán rájöttem, hogy nem a szervek érdeklődnek irántam, hanem Kellner Dénes, a lovebox.hu értelmi szerzője, végrehajtója és áldozata foglalta össze a tapasztalatait.
A lovebox.hu eredetileg társkereső oldalnak indult, mára azonban sokkal több lett: egy sajátos szubkultúra játszótere, ahol azt mondatnám, hogy békében elférnek az irodában naphosszat unatkozó netfüggők, az ágyról ágyra repkedő szédelgők, a soha fel nem növő, idealista álmodozók, az elvetélt tollforgatók, az exhibicionisták és még ki tudja ki mindenki, de nem mondom hogy békében férnek el, hiszen mindennaposak a gyilkos veszekedések és más meghökkentő esetek.

A napokban például egy megalázott pszichiáter hölgy tárta a nyilvánosság elé a társaság egyik közismert tagjának a szexuális problémáit, féktelen bosszúvágya miatt fittyet hányva személyiségi jogokra, orvosi etikára és társaira, de a netes fórumok már csak ilyenek.
Ilyen és ehhez hasonló történeteket vártam, amikor megvásároltam Kellner Dénes könyvét. Nem a lóboxon - bár akkor kaphattam volna sok-sok kedvezményt az amúgy fizetős oldalon - hanem könyvesboltban.

Egyetlen érdekfeszítő történet sem szerepel az irományban, mint azt a lovebox törzsjátékosaitól megtudhattam azért, mert egy közismert vidéki ügyvéd, aki a napjait ugyancsak a "lóboxon" tölti, felhívást tett közzé, miszerint személyiségi jogi per indítható a szerző ellen, ha valaki magára ismer a könyvéből.
Talán ezért, talán más okból a Valaki Téged keres nélkülözi a tanulságos, jó sztorikat.

Van benne viszont sok olyan szöveg, amivel egy informatikus vezeti be a kezdőt a világháló rejtelmeibe és amiben türelmesen elmagyarázza, hogyan kell a lóboxon regisztrálni, milyen szempontok alapján célszerű bemutatkozni, hogy kell kezelni a beérkező levelet - mint egy általános iskolás tankönyv, lépésről-lépésre, hatalmas betűkkel, kiemelésekkel, összefoglalásokkal.
Kérdés, hogy a lóboxon reklámozott könyv vajon kinek szól, hiszen akik ott vannak, ezeket a lépéseket már kívülről ismerik, sőt, valószínűleg a társkeresésben nagyobb tapasztalatuk van, mint a szerzőnek. Kellner Dénes a könyve elején korrekt módon leírja, mire NE számítson az, aki kézbe vette a könyvét, bár a felsorolást elnézve nemigen van ember, aki az olyasmit könyvben keresi.

Nagyon jó, hogy részletesen szól az internetes jelszavakról, részletes statisztikát közölve arról, hogy az átlag netező milyen gyatra módszerekkel igyekszik mások elől elrejteni a legféltettebb titkait, így pl. csak a lóboxon 2637 játékos választotta az 123456 számsort, mint bonyolult jelszókombinációt.

Ugyanakkor szerintem feltétlenül szólnia kellett volna arról is, hogy a munkahelyükön naphosszat lóboxozó emberek bizalmas levelezéséhez milyen sokan hozzáférhetnek és mennyi probléma adódhat az ily módon óvatlanul nyilvánosságra hozott bizalmas belügyeikből.
Senki nem gondol arra, hogy ha a munkahelyéről a lóboxon keresztül megírja valakinek a szexuális fantáziáit, az évekig visszakereshető a cég központi szerverein, a szolgáltatónál, a címzettnél és Kellner Dénesnél is. A szerző például a saját könyvében írja le, hogy a szíve hölgye milyen moslék leveleket kapott másoktól és ő ezekhez nem úgy fért hozzá, hogy a leány dugta az orra alá: nézd már, mit írtak nekem ezek a perverz disznók, hanem ő mint rendszergazda olvasgatta mások levelezését...
Ezt egy munkahelyi rendszerben dolgozó informatikus is bármikor megteheti - és némelyik meg is teszi - bár a többségük egészséges lelkületű ember és a munkája érdekli, nem mások belső ügyei.

Szóval egy informatikus ír a társkeresésről - és osztogatja bőven a tanácsokat: mit tegyél és mit nem tegyél. Ő, a szingli már csak tudja...
Addig, amíg az internet és a lovebox használatáról esik szó, nincs is nagy probléma.
Amikor megkezdődik az életviteli tanácsadás, akkor már van.
A szerző valami hatalmas szereptévesztés folytán olyan területeken is osztja az észt, amihez sem képzettsége, sem pedig élettapasztalata nincs.
Hogy honnan tudom ezt, amikor nem is ismerem őt?
A tanácsaiból és a lapos általánosításaiból.


Ő maga írja le a következőt:
veszélyes dolog úgy szólni valakihez, mintha ismernéd a szándékait, az életét vagy a véleményét...
Igen, kedves Kellner Dénes, ez telitalálat!


Épp ezért kár volt ebben a könyvben pszichologizálni, nyelvészkedni, lelkizni, kinyilatkoztatni, mert nem tudod, ki miért lép be az oldaladra és nem tudod, miért veszi a kezébe a könyvedet és nem tudod, hogy vannak másmilyen emberek is, nem csak te!


Írod:
"Nincs olyan szó, hogy ismi, sem olyan hogy tali, kapcsi, üzi, csöri és társai. Hímnemű ember nem ír le ilyet. Még nőneműektől is furán néz ki, amennyiben 12 év fölött követik el."


Rossz hírem van, főnök!
Vannak ilyen szavak.
Sajnos.
Nekem sem tetszenek, de nevetséges túlzás kijelenteni, hogy hímnemű ember nem ír le ilyet.
Leír!
Te is használtad a könyvedben, most én is a blogomban, meg nyilván sokan használják a társkereső oldaladon még akkor is, ha ez téged bosszant.
Ha viszont egyszer társkereső tankönyv megírására adtad a fejed, akkor fogadd el hogy nem mindenki olyan, amilyennek te szeretnéd, továbbá attól hogy könyvet írtál, még nem lettél nyelvész és engedd meg vagy viseld el, hogy az azonos intellektusú társkeresők egymásra csöriznek, aztán talcsiznak, vacsira csiripörit kajcsiznak koviubival, ágyikóba bujcsiznak dugcsizni, végül sok év után berakják őket egy kopiba és kiviszik a temcsibe.


Az olyan okosságokon is csak mosolyogtam, hogy
"meg kell tanulni az igazit szétválasztani a szélhámostól"
vagy "aki szép, általában megszokta hogy szép, nem akar vele lehengerelni másokat"

viszont amikor azt olvastam, hogy
A kapcsolatban semmi keresnivalója annak, hogy mit gondolsz magadról, a kapcsolatban az a fontos, hogy egymásról mit gondoltok
és más hasonló kategorikus kijelentéseket szeretetről, önzésről és önértékelésről, akkor arra gondoltam, hogy szép dolog könyvet írni a lélek rejtelmeiről, de célszerű előtte utánaolvasni és lehetőleg nem a Cosmopolitan, a Kiskegyed, vagy az Őnagysága lelkizős oldalain.
Ha netán értékes szakirodalomba botlik az ember, akkor belátja a saját korlátait és nem lesz bátorsága könyvet írni.
Szerintem.
De ez is csak egy vélemény...

az igazi medwe 2008.09.17. 19:52

Így kell enni?

Milyen érdekes: a két nagy konkurens kereskedelmi csatorna főműsoridőben ugyanazzal a produkcióval szórakoztatja a nagyérdeműt: "sztárok" főznek és vendégeskednek egymásnál
Volt ismerősöm, akit ez nagyon bosszantott, merthogy őt egyáltalán nem érdekli a főzőműsor (nem kérdeztem tőle, hogy próbálta már az estéjét tévé nélkül?) - és találkoztam több olyannal, aki pontosan tudja, ki kinek hány pontot adott.
Jobban tetszik a TV2 Hal a tortán produkciója, mert jobb időpontban kezdődik, mert szellemes az összekötő-szövege (az rtlklubé erőltetett, néha ordenáré) és mert olykor megjelenik egy hozzáértő fej (Sági Szilárd), aki lelkesen kommentálja az ügyeletes celebritás konyhabéli csetlés-botlását.

Még jobban tetszene mindkét műsor, ha olykor megjelenne egy tánc- és illemtanár, és elmondaná: igen csúnyán viselkedik Révfülöpi Henriette, amikor tele szájjal, késsel hadonászva kiabálja túl a többieket, nagyon neveletlen volt Retek Hajnalka, amikor bement a vendégek számára nem megnyitott szobába és kihozta az oda bezárt ölebet, csúnya dolog kellemetlen megjegyzéseket tenni a házi szokásokra és nem illik olyankor belekotorászni a közös tálba, amikor más még nem fejezte be az önkiszolgálást.

Magyarán: elkeserítően viselkednek azok a sztároknak nevezett halandók, akiket a kereskedelmi média igénytelensége állít példaképül a nagyérdemű elé. Manapság talán már senkinek sincs francia nevelőnője, ennek ellenére sokan tudják, hogyan illik társaságban viselkedni és az étkezőasztalnál milyen alapvető szokásairól lehet felismerni a művelt embert.
A művelt ember ugyanis nem könyököl a bal karjával maga elé, miközben a jobb kezével a silót lapátolja a fejébe, a művelt ember töri a kenyeret és nem harapja, szalvétával megtörli a száját, mielőtt iszik, a talpas poharat a száránál ragadja meg és nem a kelyhénél, az evőeszközt pedig párhuzamosan, a tányér jobb széle felé teszi le, ha befejezte a vacsorát.

A közönség a főzőshow sztárjainak többségétől nem ezt látja, így azt hiheti: így kell enni, hiszen azok ott a tévében is úgy csinálják. Lehet hogy az általam egyáltalán nem ismert hírességeknek tényleg nem volt gyerekszobájuk és apuka-anyuka nem mutatta meg nekik, hogyan kell az asztalnál viselkedni, de az is elképzelhető, hogy anno sokat küszködtek hiába és most otthon, a képernyő előtt szégyenkeznek a faragatlan csemetéjük miatt.
Velem együtt!