az igazi medwe 2012.01.14. 18:36

Joe Murányi 84

Joe Murányi

Ahogy sok fontos zenészt, úgy Joe Murányit is a Benkó Dixieland hozta Magyarországra. Először a Louis Armstrong emlékkoncerten láttam őt 1996-ban, utána szerencsére egyre sűrűbben jött Budapestre muzsikálni.

Joe Murányi Louis Armstrong utolsó zenekarának volt a klarinétosa, Amerikába vándorolt magyar szülők gyerekeként már odakint látta meg a napvilágot és ahhoz képest, hogy gyerekkorában otthon még magyarul beszéltek, a hazai koncertjein már kedvesen törte a magyart, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban "sokat vicceskedem a magyartudásommal".

Épp ezzel a sajátos konferálással tudta nagyon

Erre a terápiára nem önszántamból mentem és nem is a doktornő küldött.
Kedves hölgyek fogtak kézen és vittek magukkal.
Beültünk egy nagy-nagy terembe, ahol rajtunk kívül még sokan csinálták ugyanazt.
Tehát máris van mentség a tetteinkre.

Érzések.

Hirtelen sötét lett és csak valami hangeffektus szólt.
Aha, kezdődik a sokkolás.
Aztán bejött még közénk egy ember, világos lett és énekelni kezdett.
Nagyon dühös lettem, mert rájöttem, hogy becsaptak.
Az a két nő, aki odacincált.
Már megint a Madách Színházban ülök és már megint valami dilinyós musicalen.
Még nem tudom, hogy a méregtől, vagy az unalomtól fogok megpusztuválni??
Remélem, a szépséges Polyák Lilla ma nem ér rá!
Aztán rájöttem, hogy ez is benne van a tréningben.

A terápia ugyanis sok-sok kacagással folytatódott.
Volt már olyan, hogy ültem ugyanott (pl. az iszonyatos Spamaloton) és a nézőtér fele röhögött, én meg a fejemet fogtam, hogy hogy a fenébe mernek ilyen lejmolt, lapos, erőltetett és közönséges poénokkal a Zemberek elé állni? Most viszont nekem is csorogtak a könnyeim.
Elcsattant egy-két szövegbe csempészett szakállas vicc, azokat kihagyhatták volna, de a terápia működött. Odamentem depressziósan, mogorván, harapósan és lám: most épp fetrengek a jókedvtől. Már az sem zavart, hogy végülis csak odajött a *Polyák Lilla és már megint énekelt.

Áramszünet is volt, mert valaki olyat mondott, hogy kiment a biztosíték, pedig szerencsére politikáról szó sem esett, akkor a terápia a sötétben folytatódott és egy kicsit átment idétlenkedésbe, mert olyan tomésdzserris volt, amikor mindenki eltaknyolt a színpadon. Aztán világos lett és a betegek választhattak, hogy a pereces sorba, a pisis sorba, vagy a narancslés-szendós sorba tolakodnak bele.

A terápiánk még mindig orvosi felügyelet nélkül ment tovább, de olyan jól éreztük magunkat, hogy nem mentünk haza, pedig volt, aki haza akart.
Volt velünk pl. egy ropi lány, nagyon hülye neve volt szegénynek, meg olyan üldözési mániája, hogy a legszívesebben megrugdostam volna egy kicsit. Egy nagydarab, közönséges picha meg mindig hazudozott, már azt vártam, mikor ismeri be, hogy ő a Pamela Anderson, vagy a Csala Zsuzsa. Volt ott aztán valami amatőr színjátszó, aki sóhajtás előtt a levegőt is fertőtlenítette. A legjobban viszont az a buzigyerek tetszett, amelyikről kiderült, hogy igazából a lányokat szereti, csak a liberális szüleinek kellett megfelelni, azért lett balett-táncos és ratyi.
Jött még egy nagyon hülye csávó, amelyik mindent elfelejtett, na abban aztán magamra ismertem.
Féltem, hogy átmegyünk valami rózsaszín szirupos giccsbe, de aztán kiderült, hogy az elveszett testvérek mégsem itt fognak egymásra találni és ennek nagyon megörültem.
Aztán kicsit a sírás fojtogatta a torkomat, mert rájöttem, hogy nagyon szar az élet és mindenki jobbat hazudik magának, de végülis egy rendes terápiának ez is a része, Csernus doktor nyilvános ámokfutása óta tudom.

A végén a csoport minden távozó tagját egyenként meg kellett ünnepelnünk, amit azért tartok nagy csacsiságnak, mert akkor is nagyon megtapsoltuk volna őket, ha ezt külön nem írják bele a forgatókönyvbe. Balla Eszter, Nagy Sándor, Dobos Judit és Szente Vajk fantasztikusat alakított, többször kaptak nyíltszíni tapsot. Megérdemelték.

Nagyon tetszett az egész, igazán jól ki volt találva minden, meg végre egy friss, haza darab, csak azt nem értem, miért kellett a végére úgy lehangolni a betegeket?
Nyilván felejteni és jobbulni mentünk oda és a terápia eleje meg a közepe ki is kapcsolt, de a végén miért kellett őszintén a képünkbe vágni a saját szánalmasságunkat?
Kérem, én régi páciens vagyok, ezért tessék nekem elhinni, a saját nyomoromat még a vékonka slusszpoén sem tudta ellensúlyozni!
 

- medwe, akar a Polyák Lilláról beszélni?
- Drága doktornő, ha nem muszáj, inkább nem.
- Mi a baja vele?
- Tulajdonképp semmi. Szép nő és biztos kedves is, de nem szeretek a közelben lenni, amikor énekel.
- Hamis?
- Nem, nem hamis, minden hang a helyén van, de állandóan kiabál és ez engem zavar.
- Hogy mondja?
- Hát olyan erővel harsog, hogy a csinos pofija is eltorzul egy kicsit, a bal szeme gúvad ki, vagy a jobb szűkül össze, nem tudom, csúnyán ejti az óóóó-kat, inkább aaa-nak hallom és a játéka is olyan nemoké.
- Mire gondol?
- Pillanatnyilag a szeretkezésre, de ez most hogy jön ide?
- A művésznőről beszéljünk!
- Ja?? Hát olyan mű. Látszik rajta, hogy játszik, én meg az olyan színészt szeretem, amelyik elhiteti velem, hogy ő a szerep.
- Miért ilyen kritikus?
- Drága doktornő, dehogy vagyok kritikus, én csak egy egyszerű, színházba járó ember vagyok és leírom, amit gondolok.
- Nem úgy értettem. Miért ilyen szigorú mindig? Bántották és a vitriolos kritikáival áll bosszút?
- Doktornő, épp az imént mondtam, hogy ezek nem kritikák. Benyomások. Szubjektív vélemények. Érzések. Magamnak és másoknak. Ha úgy vesszük, akkor a negatív gondolataim kiteregetésével bosszút is állok a harmatgyenge produkciók elkövetőin.
- Mi lenne, ha mindig csak a jót venné észre?
- Akkor nem a medwe lennék, kezicsókolom.

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát egy japán karmesterhölgy, Tomomi Nishimoto dirigálta.
Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia- nyitányfantázia és az Olasz capriccio, Dvořáktól pedig a IX. szimfónia volt műsoron, meg a meglepetések sora.
A kellemetleneké.
A vendégművész pedigréjéből kiderül, hogy Oroszországban dolgozott és tanult, az előadásmódjából ugyanakkor hiányzott az orosz lélek, hiányzott Csajkovszkij, a romantika, az érzés, a fantázia.

Egy valami volt benne: a hallatlan precizitás, ezzel azonban szerintem romantikus zeneművet nem lehet hitelesen interpretálni.
A Rómeó és Júlia olyan volt mint egy zsák fűrészpor, száraz és unalmas, az Olasz Capriccio pedig nagyjából olyan, mintha én mutatnám be kisebb publikum előtt, hogyan figurázta ki egy dán parodista a japán szamurájtanulók harci dalát.

Dvořák Új Világ szimfóniája szerintem egy nagyon hálás darab, boldog lehet az a karmester, aki előadhatja egy jó zenekarral. Nos a japán hölgy egyáltalán nem volt boldog, de a közönség sem, merthogy jó zenekar sem jutott aznap estére.
Nemrég Vásáry Tamás születésnapi koncertje kapcsán rosszmájúskodtam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok rossz napját fogtam ki, nos kezdem azt hinni, hogy a filharmonikusaink átmenetileg felvehetnék a diszharmonikus nevet, úgy közelebb állnának a valósághoz.
A fúvósok nagyon sokat hibáztak, bosszantóan gyakran fújkáltak mellé, a sok fals hang pedig engem kizökkent a zenemű befogadásából és technikai dolgokra kezdek figyelni - pedig nem ezért járok hangversenyre.
Épp leosztályoztam magamban a fúvósokat, amikor egy olyan rész következett, amikor csak a karmester körüli vonósok - feltételezhetően a legjobbak - húzták, nos, ők is ölég gyatrán!
Gyors pillantás a közönségre: sokan nézelődtek, forgolódtak, unatkoztak, sőt, a négytételes szimfónia második tétele után itt-ott tapsolni kezdtek, talán azért, hogy ébresztő!
A harmadik és a negyedik tétel között már nem volt egy pici szünet sem és ez talán a karmesterre is visszahatott: a remekmű igen lendületesen fejeződött be.
A mérsékelten udvarias taps ellenére volt egy ráadás is, Brahms első magyar tánca.
Ez sokkal jobban hangzott, bár annyira volt magyaros, mint az a gulyás, amit Londonban főztem ott kapható alapanyagokból, édes hagymából, vízízű paprikából, India ízeit idéző (nem római) köménnyel.
A japán hölgyre a jövőben nemigen leszek kíváncsi, nem is értem, miért kellett őt idehívni, van nekünk is saját harmatgyenge női karmesterünk.
Remélhetőleg cserébe nem ő megy majd külföldre, hanem olyan művész, aki sokkal jobb hírünket kelti.

Rossz hírt hozott egy könyv címe, de aztán rájöttem, hogy nem a szervek érdeklődnek irántam, hanem Kellner Dénes, a lovebox.hu értelmi szerzője, végrehajtója és áldozata foglalta össze a tapasztalatait.
A lovebox.hu eredetileg társkereső oldalnak indult, mára azonban sokkal több lett: egy sajátos szubkultúra játszótere, ahol azt mondatnám, hogy békében elférnek az irodában naphosszat unatkozó netfüggők, az ágyról ágyra repkedő szédelgők, a soha fel nem növő, idealista álmodozók, az elvetélt tollforgatók, az exhibicionisták és még ki tudja ki mindenki, de nem mondom hogy békében férnek el, hiszen mindennaposak a gyilkos veszekedések és más meghökkentő esetek.

A napokban például egy megalázott pszichiáter hölgy tárta a nyilvánosság elé a társaság egyik közismert tagjának a szexuális problémáit, féktelen bosszúvágya miatt fittyet hányva személyiségi jogokra, orvosi etikára és társaira, de a netes fórumok már csak ilyenek.
Ilyen és ehhez hasonló történeteket vártam, amikor megvásároltam Kellner Dénes könyvét. Nem a lóboxon - bár akkor kaphattam volna sok-sok kedvezményt az amúgy fizetős oldalon - hanem könyvesboltban.

Egyetlen érdekfeszítő történet sem szerepel az irományban, mint azt a lovebox törzsjátékosaitól megtudhattam azért, mert egy közismert vidéki ügyvéd, aki a napjait ugyancsak a "lóboxon" tölti, felhívást tett közzé, miszerint személyiségi jogi per indítható a szerző ellen, ha valaki magára ismer a könyvéből.
Talán ezért, talán más okból a Valaki Téged keres nélkülözi a tanulságos, jó sztorikat.

Van benne viszont sok olyan szöveg, amivel egy informatikus vezeti be a kezdőt a világháló rejtelmeibe és amiben türelmesen elmagyarázza, hogyan kell a lóboxon regisztrálni, milyen szempontok alapján célszerű bemutatkozni, hogy kell kezelni a beérkező levelet - mint egy általános iskolás tankönyv, lépésről-lépésre, hatalmas betűkkel, kiemelésekkel, összefoglalásokkal.
Kérdés, hogy a lóboxon reklámozott könyv vajon kinek szól, hiszen akik ott vannak, ezeket a lépéseket már kívülről ismerik, sőt, valószínűleg a társkeresésben nagyobb tapasztalatuk van, mint a szerzőnek. Kellner Dénes a könyve elején korrekt módon leírja, mire NE számítson az, aki kézbe vette a könyvét, bár a felsorolást elnézve nemigen van ember, aki az olyasmit könyvben keresi.

Nagyon jó, hogy részletesen szól az internetes jelszavakról, részletes statisztikát közölve arról, hogy az átlag netező milyen gyatra módszerekkel igyekszik mások elől elrejteni a legféltettebb titkait, így pl. csak a lóboxon 2637 játékos választotta az 123456 számsort, mint bonyolult jelszókombinációt.

Ugyanakkor szerintem feltétlenül szólnia kellett volna arról is, hogy a munkahelyükön naphosszat lóboxozó emberek bizalmas levelezéséhez milyen sokan hozzáférhetnek és mennyi probléma adódhat az ily módon óvatlanul nyilvánosságra hozott bizalmas belügyeikből.
Senki nem gondol arra, hogy ha a munkahelyéről a lóboxon keresztül megírja valakinek a szexuális fantáziáit, az évekig visszakereshető a cég központi szerverein, a szolgáltatónál, a címzettnél és Kellner Dénesnél is. A szerző például a saját könyvében írja le, hogy a szíve hölgye milyen moslék leveleket kapott másoktól és ő ezekhez nem úgy fért hozzá, hogy a leány dugta az orra alá: nézd már, mit írtak nekem ezek a perverz disznók, hanem ő mint rendszergazda olvasgatta mások levelezését...
Ezt egy munkahelyi rendszerben dolgozó informatikus is bármikor megteheti - és némelyik meg is teszi - bár a többségük egészséges lelkületű ember és a munkája érdekli, nem mások belső ügyei.

Szóval egy informatikus ír a társkeresésről - és osztogatja bőven a tanácsokat: mit tegyél és mit nem tegyél. Ő, a szingli már csak tudja...
Addig, amíg az internet és a lovebox használatáról esik szó, nincs is nagy probléma.
Amikor megkezdődik az életviteli tanácsadás, akkor már van.
A szerző valami hatalmas szereptévesztés folytán olyan területeken is osztja az észt, amihez sem képzettsége, sem pedig élettapasztalata nincs.
Hogy honnan tudom ezt, amikor nem is ismerem őt?
A tanácsaiból és a lapos általánosításaiból.


Ő maga írja le a következőt:
veszélyes dolog úgy szólni valakihez, mintha ismernéd a szándékait, az életét vagy a véleményét...
Igen, kedves Kellner Dénes, ez telitalálat!


Épp ezért kár volt ebben a könyvben pszichologizálni, nyelvészkedni, lelkizni, kinyilatkoztatni, mert nem tudod, ki miért lép be az oldaladra és nem tudod, miért veszi a kezébe a könyvedet és nem tudod, hogy vannak másmilyen emberek is, nem csak te!


Írod:
"Nincs olyan szó, hogy ismi, sem olyan hogy tali, kapcsi, üzi, csöri és társai. Hímnemű ember nem ír le ilyet. Még nőneműektől is furán néz ki, amennyiben 12 év fölött követik el."


Rossz hírem van, főnök!
Vannak ilyen szavak.
Sajnos.
Nekem sem tetszenek, de nevetséges túlzás kijelenteni, hogy hímnemű ember nem ír le ilyet.
Leír!
Te is használtad a könyvedben, most én is a blogomban, meg nyilván sokan használják a társkereső oldaladon még akkor is, ha ez téged bosszant.
Ha viszont egyszer társkereső tankönyv megírására adtad a fejed, akkor fogadd el hogy nem mindenki olyan, amilyennek te szeretnéd, továbbá attól hogy könyvet írtál, még nem lettél nyelvész és engedd meg vagy viseld el, hogy az azonos intellektusú társkeresők egymásra csöriznek, aztán talcsiznak, vacsira csiripörit kajcsiznak koviubival, ágyikóba bujcsiznak dugcsizni, végül sok év után berakják őket egy kopiba és kiviszik a temcsibe.


Az olyan okosságokon is csak mosolyogtam, hogy
"meg kell tanulni az igazit szétválasztani a szélhámostól"
vagy "aki szép, általában megszokta hogy szép, nem akar vele lehengerelni másokat"

viszont amikor azt olvastam, hogy
A kapcsolatban semmi keresnivalója annak, hogy mit gondolsz magadról, a kapcsolatban az a fontos, hogy egymásról mit gondoltok
és más hasonló kategorikus kijelentéseket szeretetről, önzésről és önértékelésről, akkor arra gondoltam, hogy szép dolog könyvet írni a lélek rejtelmeiről, de célszerű előtte utánaolvasni és lehetőleg nem a Cosmopolitan, a Kiskegyed, vagy az Őnagysága lelkizős oldalain.
Ha netán értékes szakirodalomba botlik az ember, akkor belátja a saját korlátait és nem lesz bátorsága könyvet írni.
Szerintem.
De ez is csak egy vélemény...

illenyi.jpgPedig volt idő, amikor rajongtam érte!
Egyoldalú szerelmünk akkor kezdődött, amikor a Budapest Klezmer Band-del lépett fel.  Amikor a Madáchban ment a Hegedűs a háztetőn, megtudtuk, hogy Illényi Katica nem csak a hegedűn remekel, hanem énekelni és játszani is tud.

Muszáj leszögezni: a nő gyönyörű és mestere a hangszerének.
A rajongásomat mit sem befolyásolta, amikor a tehetségét aprópénzre váltva az operett vizeire evezett és olyan kiválóságok oldalán tűnt fel, mint Farkas Bálint, aki majdnem olyan szép, mint Alain Delon, de az énektudása és a hangja alapján inkább csak a Hallhatatlanok Társulatában számíthat előkelő helyre.
Nyilván mint a legtöbb szép és fiatal nő, Katica is imádta, hogy csodás ruhákban ünnepli a nem túlságosan igényes és egyáltalán nem vájtfülű közönség, de ezt még el lehetett nézni a Honthy Hannáéra emlékeztető, arcra fagyott műmosollyal egyetemben.

Volt viszont egy koncertje a Zeneakadémián, még 2007 áprilisában, amin más elfoglaltságom miatt nem tudtam megjelenni. Az egyik tévécsatorna jóvoltából felvételről és két részletben nézhettem meg nem is olyan rég.

Nos a dolog egyenesen elborzasztott.
Az hogy valaki fantasztikusan hegedül és szép, meg hogy a nevére megtelik egy nagyterem, az dicséretes.
Az viszont hogy az illető hölgy teljesen elszáll magától, a rajongói szeretetével és a közönsége türelmével visszaélve narcisztikus édelgésbe kezd, talán megbocsáthatatlan.
Illényi Katicának már igazán volna mire szerénynek lennie, de ő sajnos ennek még a látszatára sem törekszik.
Igazán nem tudom, mit csináltam volna a helyszínen.
Felállok és elhagyom a termet?
Nemigen.
Sokkal inkább végigszenvedem a többórás öntömjénezést, kényszeredett csendben hódolva egy magáról megfeledkezett művészember önimádatának oltára előtt.
Az hogy hegedül és énekel, rendben van. Az hogy táncol is hozzá, az nagyon nincs rendben! Könyörgöm, senki nem mondta neki, hogy Katica drága, rövidek a lábaid és nagy a fejed, erről persze nem tehetsz, de ha sokat ugrabugrálsz a színpadon, úgy nézel ki mint egy gnóm?
A csodás ruhaköltemény pedig a verítéktől a testéhez tapadt és a koncert végére már gusztustalan volt a két nagy izzadságfolt a hátán és a hasán.

Tessék mondani, kell valakinek egy közel két gigabájtos, semekkora monitoron megjelenni nem tudó fotó?
Ugye hogy nem?
Pedig az illenyikatica.hu honlapról letölthető akár több ilyen is.
A művésznő pont úgy tárja magát a világháló nyilvánossága elé, amilyen a zeneakadémiai koncertjén volt: harsányan, magamutogatóan, önelégülten. Fotók, sokasága, hosszú, tolakodó önéletrajz, Katica érdekfeszítő meséi, pl, kettő is arról, hogy milyen szétszórtnak tartja saját magát.
Nem lenne elég ha csak hegedülne???
Ha azt mondom: ez már egy kicsit sok, akkor finom voltam.
Nem, sajnos ez nem sok, ez durva túlzás, ez személyi kultusz, ez émelyít, viszolyogtat, segítség, menekülnöm kell!
Ha lehet, nem kérek többet Illényi Katicából, de a nyomulását elnézve úgy tűnik, nemsokára kötelező lesz!

Kultúrkalandok könyvekkel.

Peter Mayle Bon Appétit!
Ajándékba kaptam az Ulpius-ház Könívkiadó gondozásában 2006-ban kiadott kötetet és élvezettel habzsoltam a gasztronómiai kalandokkal fűszerezett útleírást. Eljutottam Franciaország évtizedes hagyományokkal bíró rendezvényeire, mint a richerences-i szarvasgomba misére, a vitteli békacomb-kóstolóra vagy a közelben lécő csigavásárra, a livarot-i sajtvásárra vagy épp amédoci maratoni futóversenyre.
Bevallom, a gasztronómiai szakirodalom eddig egyáltalán nem érdekelt, de a fanyar angol szemüvegén keresztül láttatott francia hagyományok felkeltették az érdeklődésemet.
Megtudtam pl. hogy az itthon sokat emlegetett Michelin katalógus az azonos nevű és máig létező gumigyár ötlete volt a XX. század elején annak érdekében, hogy a polgárok minél többet kirándulva kerékpárgumik százezreit nyűjék rongyosra. Ebből lett az a nemzetközi mozgalom, amiről én speciel itt a saját fórumomban hallottam először épp olyanoktól, akik a Michelin csillagok ismerete miatt érezték magukat jóval többnek a honfitársainál, franciábbnak a franciánál és gourmandabbnak a gourmandnál...

Peter Mayle Monaco Mon Amour
c. kalandregényét az előző olvasmányom miatt vettem meg és faltam be ha lehet még rövidebb idő alatt. Rég élveztem könyvet ennyire és hiányérzet maradt bennem, miután a mesterien felépített sztori hirtelen, kissé talán összecsapva, papírízű hepienddel ért véget - viszont a szerző bámulatos tömörséggel mutatta be az Európának itthon kevésbé ismert jelenségeit, a gasztronómiától kezdve a társadalmiakig.
Azóta egyfolytában Dél-Franciaországba vágyom!
Mindkét könyvben egyformán zavart Szántó Judit kissé slendrián fordítása, ami kisebbrészt egyes magyar szavak rossz használatában, nagyobbrészt rengeteg, oldalanként minimum három, eredeti nyelven hagyott kifejezésben és félmondatban nyilvánult meg. Ezeket illett volna lábjegyzetben vagy függelékben kommentálni, magyarázni, nem mindenki tud ugyanis franciául.


Paulo Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam
Az itthon sokat reklámozott szerző első és egyben utolsó műve, amit a kezembe vettem. Igaz nem vettem, hanem kaptam valakitől, akinek fontos volt. Az is hogy elolvassam. Megtettem a kedvéért, ha másért teszem bizony sajnálnám az időt.
A szerelem misztériumáról, az élet erejéről és az igaz hit varázslatáról szóló igazságokat ígérő giccses-szirupos történet egyszerű tőmondatai nem nagyon erőltették meg az agyamat és nem is nagyon mozgatták meg a fantáziámat, pedig volt benne tűzimádás, hóban mezítlábalás, meg sablonos, népi bölcsességek sorozata. Soká tartott, mire kiderült: a főhős egy nő, a szerző meg nem elég jó író ahhoz, hogy hitelesen tudjon női fejjel gondolkodni.
Amiért talán nem volt egészen hiábavaló: találtam benne 2-3 gondolatot, ami megérintett. Igaz, 2 hónappal a könyv után már nem nagyon emlékszem ezekre.

Hézser Zoltán: Wolfgang Amadeus Mozart életének krónikája (Zeneműkiadó, 1978)
Ez volt az az antikvár könyv, amit nagy örömmel találtam egy piacon és a feléig sem jutva végleg letettem, miután többször elaludtam rajta.
Bár az alcímben ott van hogy "napról napra", azt azért nem gondoltam, hogy valaki veszi magának a bátorságot, kijegyzeteli az irattárban fellelhető családi dokumentumokat és könyvben kiadja.
Dőlt betűvel szedett dátumok új és új bekezdésben kiemelve: így szerepelnek Mozart életének olyan izgalmas eseményei, hogy október 3-án hol vacsorázott (az évszámért többször vissza kell lapozni az egyébként tagolatlan betűáradatban) - és a családi levelezésből olvashattam hosszú, olykor teljesen érdektelen féloldalakat. Szívesen informálódnék kedves zeneszerzőkről, de nem így.
Erkel Ferenc életéről 13 éves koromban olvastam egy könyvet, arra ma is emlkészem. Ezt a Mozart életrajzot már most elfelejtettem és nem csak azért, mert közben öregebb lettem néhány évtizeddel.