Gregor József
Gregor József
1940-2006
Rosszfiúk címmel adta elő az operairodalom legszebb basszbariton áriáit Bryn Terfel a Művészetek Palotájában.
Dulcamara, Boito és Gounod Mefisztói, Scarpia, Sir Roderic, Bicska Maxi és Jágó, közötte néhány kellemes átvezetés a Végzet hatalma nyitányától a Faust katonakórusán át Offenbach Orfeuszának kánkánjáig.
Bryn TerfelBryn Terfel
Wales 1965

 A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát és a Magyar Állami Operaház Énekkarát Gareth Jones vezényelte.

A nyitány után bejött egy nagydarab joviális fickó egy doboz sörrel a kezében, majd a zsebéből elővett még két üveggel és ezekkel játszva énekelni kezdett.
Mintha Gregor József jött volna vissza vendégszerepelni.
Őt idézte a vendégművész mozgása, mimikája - és olykor a hangja is, ami azért a gregori szintet szerintem nem éri el, csak közelíti.

Gregor József sajátos előadásmódja hab volt tortán a csodálatos hangjára, Bryn Terfel bolondozása viszont nagyon jót tesz a produkciójának.

A budapesti koncert legemlékezetesebb pillanatai: az első ária után egyszuszra magába döntötte az egyik üveg sört, a másikat odaadta az első sorban ülő egyik fiatalembernek.
A Bicska Maxi egyik sorát a közönség fölé behajolva, suttogva énekelte, mire Gareth Jones rémülten nézett hátra, hogy hova lett a szólistája.
Jágó áriáját kicsit sietve adta elő, a karmester többször intette nyugalomra.
Gyönyörű volt a szövegmondása németül, angolul és olaszul, érteni lehetett minden szót.
A másfél óra vidámkodást egy lírai dallal zárta, aminek az első versszakát anyanyelvén, walesiül (in Welsh), a két másikat angolul énekelte a hegyek között megbúvó szülőfalujáról, meg az ottani kis templomról, ahol a barátai alszanak és ő is ott szeretne pihenni, ha eljön az idő.

Nem akarta szomorúságban elengedni a közönségét, ezért bejött és mutatta, hogy nyomás ki hósöpörni, mert amíg mi itt benn ültünk a melegben, odakinn félméteres hó esett.
Volt is benne valami...

 

 

 

Minden kedves olvasómat az ismerősök közé várom a fészbúkon!

 


 

 

 

az igazi medwe 2012.01.14. 18:36

Joe Murányi 84

Joe Murányi

Ahogy sok fontos zenészt, úgy Joe Murányit is a Benkó Dixieland hozta Magyarországra. Először a Louis Armstrong emlékkoncerten láttam őt 1996-ban, utána szerencsére egyre sűrűbben jött Budapestre muzsikálni.

Joe Murányi Louis Armstrong utolsó zenekarának volt a klarinétosa, Amerikába vándorolt magyar szülők gyerekeként már odakint látta meg a napvilágot és ahhoz képest, hogy gyerekkorában otthon még magyarul beszéltek, a hazai koncertjein már kedvesen törte a magyart, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban "sokat vicceskedem a magyartudásommal".

Épp ezzel a sajátos konferálással tudta nagyon

Erre a terápiára nem önszántamból mentem és nem is a doktornő küldött.
Kedves hölgyek fogtak kézen és vittek magukkal.
Beültünk egy nagy-nagy terembe, ahol rajtunk kívül még sokan csinálták ugyanazt.
Tehát máris van mentség a tetteinkre.

Érzések.

Hirtelen sötét lett és csak valami hangeffektus szólt.
Aha, kezdődik a sokkolás.
Aztán bejött még közénk egy ember, világos lett és énekelni kezdett.
Nagyon dühös lettem, mert rájöttem, hogy becsaptak.
Az a két nő, aki odacincált.
Már megint a Madách Színházban ülök és már megint valami dilinyós musicalen.
Még nem tudom, hogy a méregtől, vagy az unalomtól fogok megpusztuválni??
Remélem, a szépséges Polyák Lilla ma nem ér rá!
Aztán rájöttem, hogy ez is benne van a tréningben.

A terápia ugyanis sok-sok kacagással folytatódott.
Volt már olyan, hogy ültem ugyanott (pl. az iszonyatos Spamaloton) és a nézőtér fele röhögött, én meg a fejemet fogtam, hogy hogy a fenébe mernek ilyen lejmolt, lapos, erőltetett és közönséges poénokkal a Zemberek elé állni? Most viszont nekem is csorogtak a könnyeim.
Elcsattant egy-két szövegbe csempészett szakállas vicc, azokat kihagyhatták volna, de a terápia működött. Odamentem depressziósan, mogorván, harapósan és lám: most épp fetrengek a jókedvtől. Már az sem zavart, hogy végülis csak odajött a *Polyák Lilla és már megint énekelt.

Áramszünet is volt, mert valaki olyat mondott, hogy kiment a biztosíték, pedig szerencsére politikáról szó sem esett, akkor a terápia a sötétben folytatódott és egy kicsit átment idétlenkedésbe, mert olyan tomésdzserris volt, amikor mindenki eltaknyolt a színpadon. Aztán világos lett és a betegek választhattak, hogy a pereces sorba, a pisis sorba, vagy a narancslés-szendós sorba tolakodnak bele.

A terápiánk még mindig orvosi felügyelet nélkül ment tovább, de olyan jól éreztük magunkat, hogy nem mentünk haza, pedig volt, aki haza akart.
Volt velünk pl. egy ropi lány, nagyon hülye neve volt szegénynek, meg olyan üldözési mániája, hogy a legszívesebben megrugdostam volna egy kicsit. Egy nagydarab, közönséges picha meg mindig hazudozott, már azt vártam, mikor ismeri be, hogy ő a Pamela Anderson, vagy a Csala Zsuzsa. Volt ott aztán valami amatőr színjátszó, aki sóhajtás előtt a levegőt is fertőtlenítette. A legjobban viszont az a buzigyerek tetszett, amelyikről kiderült, hogy igazából a lányokat szereti, csak a liberális szüleinek kellett megfelelni, azért lett balett-táncos és ratyi.
Jött még egy nagyon hülye csávó, amelyik mindent elfelejtett, na abban aztán magamra ismertem.
Féltem, hogy átmegyünk valami rózsaszín szirupos giccsbe, de aztán kiderült, hogy az elveszett testvérek mégsem itt fognak egymásra találni és ennek nagyon megörültem.
Aztán kicsit a sírás fojtogatta a torkomat, mert rájöttem, hogy nagyon szar az élet és mindenki jobbat hazudik magának, de végülis egy rendes terápiának ez is a része, Csernus doktor nyilvános ámokfutása óta tudom.

A végén a csoport minden távozó tagját egyenként meg kellett ünnepelnünk, amit azért tartok nagy csacsiságnak, mert akkor is nagyon megtapsoltuk volna őket, ha ezt külön nem írják bele a forgatókönyvbe. Balla Eszter, Nagy Sándor, Dobos Judit és Szente Vajk fantasztikusat alakított, többször kaptak nyíltszíni tapsot. Megérdemelték.

Nagyon tetszett az egész, igazán jól ki volt találva minden, meg végre egy friss, haza darab, csak azt nem értem, miért kellett a végére úgy lehangolni a betegeket?
Nyilván felejteni és jobbulni mentünk oda és a terápia eleje meg a közepe ki is kapcsolt, de a végén miért kellett őszintén a képünkbe vágni a saját szánalmasságunkat?
Kérem, én régi páciens vagyok, ezért tessék nekem elhinni, a saját nyomoromat még a vékonka slusszpoén sem tudta ellensúlyozni!
 

- medwe, akar a Polyák Lilláról beszélni?
- Drága doktornő, ha nem muszáj, inkább nem.
- Mi a baja vele?
- Tulajdonképp semmi. Szép nő és biztos kedves is, de nem szeretek a közelben lenni, amikor énekel.
- Hamis?
- Nem, nem hamis, minden hang a helyén van, de állandóan kiabál és ez engem zavar.
- Hogy mondja?
- Hát olyan erővel harsog, hogy a csinos pofija is eltorzul egy kicsit, a bal szeme gúvad ki, vagy a jobb szűkül össze, nem tudom, csúnyán ejti az óóóó-kat, inkább aaa-nak hallom és a játéka is olyan nemoké.
- Mire gondol?
- Pillanatnyilag a szeretkezésre, de ez most hogy jön ide?
- A művésznőről beszéljünk!
- Ja?? Hát olyan mű. Látszik rajta, hogy játszik, én meg az olyan színészt szeretem, amelyik elhiteti velem, hogy ő a szerep.
- Miért ilyen kritikus?
- Drága doktornő, dehogy vagyok kritikus, én csak egy egyszerű, színházba járó ember vagyok és leírom, amit gondolok.
- Nem úgy értettem. Miért ilyen szigorú mindig? Bántották és a vitriolos kritikáival áll bosszút?
- Doktornő, épp az imént mondtam, hogy ezek nem kritikák. Benyomások. Szubjektív vélemények. Érzések. Magamnak és másoknak. Ha úgy vesszük, akkor a negatív gondolataim kiteregetésével bosszút is állok a harmatgyenge produkciók elkövetőin.
- Mi lenne, ha mindig csak a jót venné észre?
- Akkor nem a medwe lennék, kezicsókolom.

Leslie Nielsen
1926-2010
"Hogy 20 év múlva hol leszek azt nem tudom,
de hogy nem lesz jó szagom, az biztos!"

 

Egyike a Leslie Nielsenhez köthető, szállóigévé vált poénoknak.

Jó volt komoly szerepekben is, de a világ nyilván Drebin hadnagyként és a többi komikus szerepében fog emlékezni rá.

az igazi medwe 2010.03.31. 11:40

Csoda Athénban

Ha jól számolom, ma egy hete jöttünk haza Athénból, de a varázslat még mindig tart.
Még mindig a néhány napos úton megélt élményekről beszélünk és belül még mindig ugyanaz a zene szól.
(tetszenek tudni, vannak emberek, akiknek nem kell semmilyen zajgép a zenéhez, tud az szólni belül is)
Hallottuk a Megaronban Beethoven IV. VI. VII. és IX. szimfóniáját.
Végignéztünk egy próbát.
Megéreztük száz kiegyensúlyozott, kedélyes művészember közvetlen közelségét.
Megtudtuk, milyen az, amikor egy zenekar becuccol egy szállodába, meg próbára indul, meg a fellépésre.
Kellemesen csalódtunk a velünk utazó többi rajongóban.
Azt gondultuk, tele leszünk rongyrázó, újgazdag sznobokkal, ehhez képest a BFZ Baráti Körének nevezett negyvenfős csoport nagyobb része megszállott zenebarát volt, aki százszor is meggondol egy ekkora kiadást.
Kellemesen csalódtunk az utat szervező irodában is.
Semmi lehúzás, semmi trehányság, semmi átverés: azt kaptuk, amire befizettünk, ráadásul Dobos Miklós személyében egy hozzánk hasonló megszállott zenerajongó idegenvezetőt.

Meg ezt

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

A történet ott kezdődik, hogy egyszer valaki rábeszélt minket a Macskajaj című Kusturica-film megnézésére és mellékelte hozzáa videokazettát. Nem ájultunk el tőle annyira, mint a beharangozás alapján kellett volna, sőt, közben többször nem tudtuk, hogy ez most akkor tényleg komoly, vagy valami nagyonnagyon abszurd - csakhogy a film igazán a megtekin-

tését követő héten kezdett összeállni bennünk. Ráéreztünk akkor egy nagyon távoli kultúrára, ami ráadásul fizikailag igen közel van hozzánk.
Második alkalommal egy 2-3 évvelőtti Duna Karneválon érintett meg minket ez az érzés. Akkor is egy szerb cigány rezesbanda lépett színpadra és az első hangokkal elvarázsolták a közönséget. Nyersek voltak és őszinték, természetesek és vadak.
A két Markovic, apa és fia, Boban és Marko nem először járt Magyarországon, de talán először olyan helyen, mint a MÜPA. Most sem vagyok meggyőződve arról, hogy a produkciójuk a Bartók terembe való, hiszen én már 10-15 perc után szívesen táncra perdültem volna a 130 kilómmal, a hűvösen tartózkodó többség pedig a művészek vidám játékaiban is nem, vagy csak vonakodva vett részt: nem kiabálta üzemesen, hogy gáz,gáz, gáz, gáz, énekelni meg végképp nem volt hajlandó.
A zenészek lelkes jókedvét ez persze cseppet sem rontotta, ők mind nagyobb élvezettel játszottak és ez lassan meghozta a hatását: a közönség is kezdett magához térni a tespedtségből és egyre nagyobb ováció követte a számokat. Rúzsa Magdi elénekelte a Megasztárban ismertté vált számot, Goran Bregovic Ederlezijét, majd Lajkó Félix páratlan hegedűjátéka pengette meg a lélek szűzhártyáit.
Az összekötő szöveget annak ellenére értettük, hogy egy kukkot sem beszélünk szerbül, a zene eltüntetett vagy inkább áthidalt mindenféle különbséget, végül három ráadás után boldogan mehetett haza az is, aki savanyú uborkaként érkezett és úgy ülte végig a koncert nagyobb részét.
Aki magától nem tudná, az egy ilyen koncerten egészen biztosan rájön: élni jó!

A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát egy japán karmesterhölgy, Tomomi Nishimoto dirigálta.
Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia- nyitányfantázia és az Olasz capriccio, Dvořáktól pedig a IX. szimfónia volt műsoron, meg a meglepetések sora.
A kellemetleneké.
A vendégművész pedigréjéből kiderül, hogy Oroszországban dolgozott és tanult, az előadásmódjából ugyanakkor hiányzott az orosz lélek, hiányzott Csajkovszkij, a romantika, az érzés, a fantázia.

Egy valami volt benne: a hallatlan precizitás, ezzel azonban szerintem romantikus zeneművet nem lehet hitelesen interpretálni.
A Rómeó és Júlia olyan volt mint egy zsák fűrészpor, száraz és unalmas, az Olasz Capriccio pedig nagyjából olyan, mintha én mutatnám be kisebb publikum előtt, hogyan figurázta ki egy dán parodista a japán szamurájtanulók harci dalát.

Dvořák Új Világ szimfóniája szerintem egy nagyon hálás darab, boldog lehet az a karmester, aki előadhatja egy jó zenekarral. Nos a japán hölgy egyáltalán nem volt boldog, de a közönség sem, merthogy jó zenekar sem jutott aznap estére.
Nemrég Vásáry Tamás születésnapi koncertje kapcsán rosszmájúskodtam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok rossz napját fogtam ki, nos kezdem azt hinni, hogy a filharmonikusaink átmenetileg felvehetnék a diszharmonikus nevet, úgy közelebb állnának a valósághoz.
A fúvósok nagyon sokat hibáztak, bosszantóan gyakran fújkáltak mellé, a sok fals hang pedig engem kizökkent a zenemű befogadásából és technikai dolgokra kezdek figyelni - pedig nem ezért járok hangversenyre.
Épp leosztályoztam magamban a fúvósokat, amikor egy olyan rész következett, amikor csak a karmester körüli vonósok - feltételezhetően a legjobbak - húzták, nos, ők is ölég gyatrán!
Gyors pillantás a közönségre: sokan nézelődtek, forgolódtak, unatkoztak, sőt, a négytételes szimfónia második tétele után itt-ott tapsolni kezdtek, talán azért, hogy ébresztő!
A harmadik és a negyedik tétel között már nem volt egy pici szünet sem és ez talán a karmesterre is visszahatott: a remekmű igen lendületesen fejeződött be.
A mérsékelten udvarias taps ellenére volt egy ráadás is, Brahms első magyar tánca.
Ez sokkal jobban hangzott, bár annyira volt magyaros, mint az a gulyás, amit Londonban főztem ott kapható alapanyagokból, édes hagymából, vízízű paprikából, India ízeit idéző (nem római) köménnyel.
A japán hölgyre a jövőben nemigen leszek kíváncsi, nem is értem, miért kellett őt idehívni, van nekünk is saját harmatgyenge női karmesterünk.
Remélhetőleg cserébe nem ő megy majd külföldre, hanem olyan művész, aki sokkal jobb hírünket kelti.

Rossz hírt hozott egy könyv címe, de aztán rájöttem, hogy nem a szervek érdeklődnek irántam, hanem Kellner Dénes, a lovebox.hu értelmi szerzője, végrehajtója és áldozata foglalta össze a tapasztalatait.
A lovebox.hu eredetileg társkereső oldalnak indult, mára azonban sokkal több lett: egy sajátos szubkultúra játszótere, ahol azt mondatnám, hogy békében elférnek az irodában naphosszat unatkozó netfüggők, az ágyról ágyra repkedő szédelgők, a soha fel nem növő, idealista álmodozók, az elvetélt tollforgatók, az exhibicionisták és még ki tudja ki mindenki, de nem mondom hogy békében férnek el, hiszen mindennaposak a gyilkos veszekedések és más meghökkentő esetek.

A napokban például egy megalázott pszichiáter hölgy tárta a nyilvánosság elé a társaság egyik közismert tagjának a szexuális problémáit, féktelen bosszúvágya miatt fittyet hányva személyiségi jogokra, orvosi etikára és társaira, de a netes fórumok már csak ilyenek.
Ilyen és ehhez hasonló történeteket vártam, amikor megvásároltam Kellner Dénes könyvét. Nem a lóboxon - bár akkor kaphattam volna sok-sok kedvezményt az amúgy fizetős oldalon - hanem könyvesboltban.

Egyetlen érdekfeszítő történet sem szerepel az irományban, mint azt a lovebox törzsjátékosaitól megtudhattam azért, mert egy közismert vidéki ügyvéd, aki a napjait ugyancsak a "lóboxon" tölti, felhívást tett közzé, miszerint személyiségi jogi per indítható a szerző ellen, ha valaki magára ismer a könyvéből.
Talán ezért, talán más okból a Valaki Téged keres nélkülözi a tanulságos, jó sztorikat.

Van benne viszont sok olyan szöveg, amivel egy informatikus vezeti be a kezdőt a világháló rejtelmeibe és amiben türelmesen elmagyarázza, hogyan kell a lóboxon regisztrálni, milyen szempontok alapján célszerű bemutatkozni, hogy kell kezelni a beérkező levelet - mint egy általános iskolás tankönyv, lépésről-lépésre, hatalmas betűkkel, kiemelésekkel, összefoglalásokkal.
Kérdés, hogy a lóboxon reklámozott könyv vajon kinek szól, hiszen akik ott vannak, ezeket a lépéseket már kívülről ismerik, sőt, valószínűleg a társkeresésben nagyobb tapasztalatuk van, mint a szerzőnek. Kellner Dénes a könyve elején korrekt módon leírja, mire NE számítson az, aki kézbe vette a könyvét, bár a felsorolást elnézve nemigen van ember, aki az olyasmit könyvben keresi.

Nagyon jó, hogy részletesen szól az internetes jelszavakról, részletes statisztikát közölve arról, hogy az átlag netező milyen gyatra módszerekkel igyekszik mások elől elrejteni a legféltettebb titkait, így pl. csak a lóboxon 2637 játékos választotta az 123456 számsort, mint bonyolult jelszókombinációt.

Ugyanakkor szerintem feltétlenül szólnia kellett volna arról is, hogy a munkahelyükön naphosszat lóboxozó emberek bizalmas levelezéséhez milyen sokan hozzáférhetnek és mennyi probléma adódhat az ily módon óvatlanul nyilvánosságra hozott bizalmas belügyeikből.
Senki nem gondol arra, hogy ha a munkahelyéről a lóboxon keresztül megírja valakinek a szexuális fantáziáit, az évekig visszakereshető a cég központi szerverein, a szolgáltatónál, a címzettnél és Kellner Dénesnél is. A szerző például a saját könyvében írja le, hogy a szíve hölgye milyen moslék leveleket kapott másoktól és ő ezekhez nem úgy fért hozzá, hogy a leány dugta az orra alá: nézd már, mit írtak nekem ezek a perverz disznók, hanem ő mint rendszergazda olvasgatta mások levelezését...
Ezt egy munkahelyi rendszerben dolgozó informatikus is bármikor megteheti - és némelyik meg is teszi - bár a többségük egészséges lelkületű ember és a munkája érdekli, nem mások belső ügyei.

Szóval egy informatikus ír a társkeresésről - és osztogatja bőven a tanácsokat: mit tegyél és mit nem tegyél. Ő, a szingli már csak tudja...
Addig, amíg az internet és a lovebox használatáról esik szó, nincs is nagy probléma.
Amikor megkezdődik az életviteli tanácsadás, akkor már van.
A szerző valami hatalmas szereptévesztés folytán olyan területeken is osztja az észt, amihez sem képzettsége, sem pedig élettapasztalata nincs.
Hogy honnan tudom ezt, amikor nem is ismerem őt?
A tanácsaiból és a lapos általánosításaiból.


Ő maga írja le a következőt:
veszélyes dolog úgy szólni valakihez, mintha ismernéd a szándékait, az életét vagy a véleményét...
Igen, kedves Kellner Dénes, ez telitalálat!


Épp ezért kár volt ebben a könyvben pszichologizálni, nyelvészkedni, lelkizni, kinyilatkoztatni, mert nem tudod, ki miért lép be az oldaladra és nem tudod, miért veszi a kezébe a könyvedet és nem tudod, hogy vannak másmilyen emberek is, nem csak te!


Írod:
"Nincs olyan szó, hogy ismi, sem olyan hogy tali, kapcsi, üzi, csöri és társai. Hímnemű ember nem ír le ilyet. Még nőneműektől is furán néz ki, amennyiben 12 év fölött követik el."


Rossz hírem van, főnök!
Vannak ilyen szavak.
Sajnos.
Nekem sem tetszenek, de nevetséges túlzás kijelenteni, hogy hímnemű ember nem ír le ilyet.
Leír!
Te is használtad a könyvedben, most én is a blogomban, meg nyilván sokan használják a társkereső oldaladon még akkor is, ha ez téged bosszant.
Ha viszont egyszer társkereső tankönyv megírására adtad a fejed, akkor fogadd el hogy nem mindenki olyan, amilyennek te szeretnéd, továbbá attól hogy könyvet írtál, még nem lettél nyelvész és engedd meg vagy viseld el, hogy az azonos intellektusú társkeresők egymásra csöriznek, aztán talcsiznak, vacsira csiripörit kajcsiznak koviubival, ágyikóba bujcsiznak dugcsizni, végül sok év után berakják őket egy kopiba és kiviszik a temcsibe.


Az olyan okosságokon is csak mosolyogtam, hogy
"meg kell tanulni az igazit szétválasztani a szélhámostól"
vagy "aki szép, általában megszokta hogy szép, nem akar vele lehengerelni másokat"

viszont amikor azt olvastam, hogy
A kapcsolatban semmi keresnivalója annak, hogy mit gondolsz magadról, a kapcsolatban az a fontos, hogy egymásról mit gondoltok
és más hasonló kategorikus kijelentéseket szeretetről, önzésről és önértékelésről, akkor arra gondoltam, hogy szép dolog könyvet írni a lélek rejtelmeiről, de célszerű előtte utánaolvasni és lehetőleg nem a Cosmopolitan, a Kiskegyed, vagy az Őnagysága lelkizős oldalain.
Ha netán értékes szakirodalomba botlik az ember, akkor belátja a saját korlátait és nem lesz bátorsága könyvet írni.
Szerintem.
De ez is csak egy vélemény...

Magyarország egyetlen klasszikus zenei rádiójáért aggódom, de az is lehet, hogy ez egy előrehozott nekrológ. Tegnap valami nagyon komoly dolog történt, amit egyelőre el sem hiszek.
Kovács Sándor műsorvezető azzal köszönt el a Muzsikáló délután hallgatóitól, hogy "tartsanak meg jó emlékezetükben". Sajnos az élő adást csak fél füllel hallottam, a hangtárban pedig a Mester búcsúja (véletlenül?) ügyesen ketté van vágva úgy, hogy épp a lényeg hiányzik belőle. Vagyis nem tudni, mi történt, az eredmény a fontos: megint egy hozzáértővel kevesebb.

Nem is tudom, pontosan mikor indult a hanyatlás.
Talán akkor, amikor a szakemberekből álló reggeli műsorvezetői gárdát bemondókra cserélték. Tarján Tamás irodalomtörténész, Némethy Attila zongoraművész, Mácsai János és Kovács Sándor zenetudósok helyett olyan kiválóságok kezdtek a szakismereteket kívánó zenei műsor vezetésébe, akik addig papírról olvasták fel azt, amit eléjük raktak. Olyan is lett az összes Muzsikáló reggel.
Jött aztán az adó nevének megváltoztatása.
A Bartók Rádió Budapestből emerhárombartókrádió lett, a Magyar Rádióból emer, az addig lelkesen közvetített kultúrából meg egy unott Ká.

Jól mutatta ezt a Társalgó a kultúráról című műsor, ami a Muzsikáló Reggel után 10-12 óráig terjesztette a depressziót. Liptay Katalin és Filippinyi Éva holtversenyben kapná meg a "legunalmasabb hang az éterben" c. vetélkedő fődíját, a tájszólással beszélő, és a hangsúlyt minden tagmondat végén az egekbe emelő Győri László makogása a kapcsológomb felé invitálja a hallgató kezét, de az abszolút csúcs a havonta egyszer jelentkező "Keleti társalgó" volt, amikoris az egy mondatot három perc alatt kimondó Sári László egy erősen beszédhibás úriemberrel karöltve elemezgette az ókori kínai költészetet, közben minden egyes adás alatt ugyanaz a monoton relaxációs zene ment. Hónapokig.
Aztán szerencsére ez a műsor elköltözött egy olyan időpontra, amikor szinte soha nem hallgatok rádiót, de azt megjegyezném, hogy egy közszolgálati rádiónak nem társalognia kellene a kultúráról, hanem csinálnia! Ettől pedig az említett szerkesztőség olyan messze van, mint a kutyaugatás a teleholdtól.

A Bartók Rádióból és a műsoraiból egyre több fontos dolog hiányzik.
Hiányzanak a hozzáértő emberek.
Többek között Meixner Mihály, Boros Attila, Sebestyén János, Czigány György, Tarján Tamás, Lukácsházy Győző, Magyar Kornél, Varga F. István - most már Kovács Sándor is - és egyre inkább a VÁLTOZATOS ZENÉK.

Van most a fentiek helyett néhány olyan műsorvezető, akinek ugyan van némi köze a klasszikus zenéhez, de hadilábon áll a zeneszerzők és az előadók nevének helyes kiejtésével, vagy ha Schaefer Andreára gondolok, akkor a tiszta magyar beszéddel is.
Valószínűleg nagyon szétlophatták a hangtárat (emlékszünk talán, hogy néhány éve a rádió rendészete a soros elnököt kapta el, amint értékes anyaggal a hóna alatt sétált ki az ajtón) - ugyanis a zenei kínálat érezhetően szűkül és egyre több az ismétlés. Vannak olyan népszerű darabok, amelyeket most már hetente két-háromszor is lead az emerhárombartók. Weber klarinétötöse, Ravel a-moll triója, Vivaldi Négy évszaka már a könyökén jön ki annak, aki rendszeresen hallgatja Magyarország egyetlen klasszikus zenei rádióját.
Vagy csak hallgatná, mert szereti a zenét és mert az adó címén befizetett forintjaiból joggal várna valami kultúra-félét, de nem hallgatja, mert egyre rosszabb, Filippinyi Éva, Liptay Katalin, Győri László ide vagy oda!

Eddig is sokat vesztett a Bartók, de Kovács Sándor távozásával már alig tudhat magának valami értéket. Ha így folytatódik, az utolsó már a villanyt sem tudja leoltani, mert addigra a kapcsolót is ellopják.

XI. Zsidó Nyári Fesztivál.
Azt hiszem, szégyellhetem magam, hogy az elmúlt tíz évben egyetlen eseményén sem vettem részt, sőt, a progamot sem néztem át, meg nem magyarázhatom, miért.
Arra határozottan emlékszem, hogy amikor elindult, az első plakátok láttán azt hittem, hogy valami újabb szánalmas politikai hoaxról van szó.
Meg hogy nem volt kedvem 30 fokban fesztiválozni, inkább elbújtam a hűvösbe.

Most ajándékba kaptam egy koncertet, két klezmer zenekarét a Dohány utcai Zsinagógában.
Az épület gyönyörű, az utcasarkot rendőr, a bejáratot biztonsági szolgálat vigyázza. A vizsgálat olyan mint repülőtéren, csak szívélyes, barátságos. Ásványvizes palackok gyűlnek a detektoros kapu melletti asztalkán. Közvetlen a bejárat mellé a Szerencsejáték Zrt is fontosnak tartotta kitelepülni egy mobil lottózóval, ki tudja. Aki nem játszik, az nem is nyer.

Sokáig várunk a kezdésre, olyan zsibongás van itt, mint egy zsinagógában.
Steiner Pál fővárosi alpolgármester és országgyűlési képviselő mond köszöntőt, majd kezd a Pressburger Klezmer. Akik az emeleten kétoldalt ülnek, csak akkor láthatnak valamit, ha az első sorba jutott nekik hely, a többieknek kivetítő marad, kótyonfitty közvetítéssel, ugyanis ahogy ezt a legtöbb hazai koncerten megszokhattam, csak véletlenül mutatják azt, aki éppen szólózik.
A pozsonyi muzsikusok jól zenélnek, de az egész produkció egy kicsit lagymatag.
Azért nem rossz, sőt, az egyik énekesnő a kettőből megmutatja, hogy Bobby McFerryn nincs egyedül a világon.
Szünet után jön a Budapest Klezmer Band, Fegya, azaz Jávori Ferenc vezetésével.
Hozzák a tőlük megszokott, csúcsrajáratós színvonalat.
Részletek a Menyasszonytáncból, a Hegedűs a háztetőn-ből és a zenekar korábbi repertoárjából. A Hegedűs nyitánya sok szembe képes könnyet csalni.
Érdekes, ahogy a filmben Isaac Stern játszotta, az engem nem hatott meg egyáltalán, de ahogy itt és most Gazda Bence előadta - nos nekem is majdnem elő kellett vennem a zsebkendőt...
Talán először hallhatta a közönség az Empancipált Klezmer c. számat, amit Fegya Nagy Anna, a zenekar tangóharmonikása kedvéért írt.
Végül egy közös, utolsó szám kedvéért visszatérnek a pozsonyiak, a közönség tombol, a koncert pedig elérte a célját: össze sem lehet hasonlítani az érkező közönség megfáradt egykedvűségét a távozók mosolygó arcával.
Kicserélődtek!
Az élet tényleg nem egy habostorta, de ilyenkor - ha egy kis időre is - annak tűnik.

az igazi medwe 2008.09.05. 12:06

Keserű kabaré

Bächer Iván Az én zsidó kabarém - premier a Spinoza Színházban.
Politikai kabaré kuplékkal.
Zsidó volt-e Lenin? Zsidó volt-e az orosz cár? A húszas évek kabaréi úgy keresték ezekre a kérdésekre a választ, ahogyan ezt egyesek ma a Kossuth téren teszik. Mindig így volt, mindig így lesz? Bächer kabaréjában a politikus tanácsadója ügyesen adagolja az antiszemitizmust, és mi nem tudjuk eldönteni, hogy a szerző miről humorizál. A múltról? Vagy tán a jelenről? Esetleg mindkettőről? Mindig így volt, mindig így lesz?


Így szólt az ajánlás.
Tudtam, hogy nem fogunk megszakadni a röhögéstől, mert ismerem Bächer Ivánt és azt is tudom, hogy a magyar zsidóság elmúlt százéves története nem mókából és kacagásból állt. Szinte biztos voltam abban is, hogy nem zsidóviccek tömkelegét fogjuk hallani. Mégis meglepődtem.
Először, amikor a tájékoztató azt írta, hogy Bächer humorizál.
Másodszor, amikor rájöttem, hogy fölöslegesen dőltem be az ajánlásnak.
A szerző most sem humorizált.
Nem szokott.
A szarkazmus messze áll a humorizálástól.

Egy századfordulós kupléval kezdődött, jó lenne tudni, hogy hívják a leánykát, aki előadta, mert a neve nem szerepelt a színlapon. Arról énekelt, hogy milyen jó volt régen.
Utána - újabb meglepetés - a szerző állt a színpadra és ő konferálta végig az estét.
Olykor hiába kérdeztük egymást, hogy mit is mondott, mert sokkal jobban ír, mint ahogy artikulál.
Hogy melyik "régen" volt jó, az derült ki először.
Volt a múlt század elején kábé 10 év, nevezehetjük aranykornak, amikor még volt zsidó kabaré, ám az első világháborúval örökre végetért, azután sem volt és most sincs.
Valaki a közönségből csendben megjegyezte: dehogy nincs - és bemondta egy parlamenti párt nevét.
Nem kuncogott senki. Ahogy igazi, nevetős poén is alig egy kettő hangzott el az est folyamán.
A néző - ha lemond a kötelező önfegyelemről - inkább sírt volna, mert volna miért sírni. Azért ami megtörtént és azért, mert úgy tűnik, nem sokan tanultak a történtekből.

Az előadás végigkísérő feszültséget Ökrös Ottó virtuóz zongorajátéka oldotta és ő nyújtotta a keserű kabaré slusszpoénját.
A műsor utolsó mondatát négyen ismételgették, énekelve és az így szólt:
"Verje meg az Isten, aki ezt csinálta.”
Hogy ne az átkozódást vigyem magammal, muszáj volt észrevennem a zsidó kabaré egyik szereplőjének nyakában lógó arasznyi feszületet.

Azután fűzöm hozzá, hogy a fenti írás elérhető lett az index címoldaláról és a kommentelés regisztrációhoz kötésével talán sikerül korlátoznom az eszetlen vagdalkozást, ami azonnal megindult.
A Katona József Színházban a nyolcvanas években futott a Budapest Orfeum, ami Szacsvay László, Benedek Miklós és Császár Angela szereplésével kuplékon keresztül mutatta be a XX. század első felének történelmét, a századelőtől egészen az ötvenes évekig, szívmelengetően finom irónával. Ezt a darabot nagyon szerettem és többször jutott eszembe a Spinozában, volt hogy dalokat ismertem fel belőle, volt hogy hasonlóan finom utalásokat.
A Katonában nem éreztem, amit a Spinozában igen: a kabaré idejétmúlt, elavult műfaj, nem csak az est folyamán elhangzott okok miatt tűnt el a süllyesztőben örökre. Nem azért nincs kabaré, mert Gábor Andoréknak elment a kedvük a viccelődéstől, majd az élettől is, hanem már a befogadó közeg sem a régi.
A mostani est szerzője és előadói viszont óriásit alkottak: egyedülálló múzeumot varázsoltak egy többszörösen túlzsúfolt terem színpadára.

Vannak olyan munkák, amik csak a testet dolgoztatják, agy nem kell hozzá.
Rossz nyelvek szerint az étteremkritika is ilyen, de most nem erről szeretnék.
Néhány órán keresztül csak a kezem dolgozott, rádiót sem akartam hallgatni, mert nagyon szenvedek a Bartókon Schäfer Andrea bemondó asszony konferálásától, egyéb hallgatható rádiót penig itthon nem ismerek,
ilyenkor néha belül szól a zene.
Ma nem volt szerencsém.
Két idétlen gyermekkori dalt idézett fel bennem az emlékezés.
Az egyikkel általános iskolában gyötörtek az énekkarban, a másikat kicsit később a papok verték belém.
Utóbbival kezdem, mert az a rendszerváltozással nem múlt el.

Legnemesebb minden fák közt
te vagy hűséges kereszt
egy erdő sem termett ilyet
ily virággal, gyümölccsel
édes fa és édes szegek
édes terhet hordanak.


Ezt a sokat énekeltett borzadályt nyilván egy olyan katolikus pap alkotta, aki szerelmes volt a keresztfán vértől csöpögő krisztusi korpuszba. Neki hűséges tudott lenni egy ókori kínzóeszköz, édesek pedig az alkatrészei.
Iszonyat, a fetisizmus visszataszítóan beteges alakzata!
De az is, hogy ezt a mai napig rendszeresen énekeltetik gyerekekkel is.

A másik talán kevésbé ártalmas, annak csak az értelmét vagyok képtelen így közel negyven év távolából meglelni

Ha tép a szél
neked nem árt
szenvedtél száz
villámcsapást

Te drága szép
tündéri föld
légy olyan dús
akár a tölgy
Te forró szív
jövünk csak hívj

A himnusz száll
a himnusz zeng
hozzád te jó
hozzád te szent
örökké él
örökké él!


Hogy ki volt az az örök jó, akihez ez a himnusz szállt, korábban kellett volna megkérdezni Mária nénitől, a rettegett énektanárunktól, mert ő a himnusz címzettjével ellentétben már évtizedek óta az igazak álmát alussza.
Sírba vitte a titkot, én meg már szinte biztos, hogy hülyén halok meg.
Hála az ilyen gyagya szövegeknek, amikkel az ifjúságom mérgeződött.

benafestmeny.jpgA Magyar Nemzeti Múzeum volt szíves elkövetni ezt a fékezett habzású merényletet a magyar kultúra ellen. Hölgyek palettával - ez volt az időszaki kiállítás címe, ami szerencsére a múlt hónap végén bezárt.
Hogy lehet egy kiállítás béna?

Úgy hogy a megálmodója kitalál egy jó címet, hozzá egy profi kampányt, aztán az erre beözönlő népek csalódnak egy hatalmasat.
Miért is?
Mert a falakra kitett festmények túlnyomó többsége szánalmas mázolmány, olyan amit inkább el kellene dugni, de semmiképp sem szabad közszemlére tenni.
Magyar nőfestészet 1895-1950. Válogatás a Saphier-gyűjtemény képeiből - így szólt az alcím.
Vacak képeket láttunk, a többségük nyomasztó hangulatot árasztott, némelyiken meg legalább jót tudtunk nevetni, pl. egy nagyváradi látképen, amin hosszú percekig nem tudtuk eldönteni, hogy egy széteső villamos gördül a hídról a főtérre, vagy egy csálé újságospavilonra szakadt rá a felsővezeték.
A nők által ábrázolt nők is ölég siralmas képet mutattak, az egyik olyan volt mint egy hímnemű szumó birkózó, a másik mint egy kerti asztalra állított szeneslapát, az öreg nénihez meg biztos egy háromhetes hulla állt (feküdt) modellt.
Elvétve voltak jó, vállalható képek is, de a többség....
itt olvasható a kiállítás tájékoztatója és látható kilenc jobb festmény a tárlatból.
Azt gondolom, aki ezt az összeállítást a nagyérdemű elé tárta, ingencsak utálhatta a női nemet - talán valami negyvenkilós, hajlott hátú, vastag szemüveges művészettörténész, akinek a szexuális élete csupa nélkülözés és a másik nemnél elért sorozatos kudarcait bosszulta meg a piktúrák összegyűjtésével?
Azt sem értettem igazán, hogy ha a Nemzeti Múzeum XX. századi magyar művészekből készít kiállítást, akkor a születési és halálozási évszámok helyén hogy szerepelhet annyi kérdőjel?
Ennyi fáradságot nem vesz magának a kiállító, hogy utánanézzen?
Ha a tiszabüdösi Suta Benedek Művelődési Otthon áll ilyen tré anyaggal a közönség elé, nem szólok semmit, de könyörgöm, ez a nemzet múzeuma!!!
Többet érdemelnénk, nem?

De!

Nincs új a nap alatt.
Szerintem nagyon cikis Vivalditól a Négy Évszakot a Bartók Rádióban (bocsánat, az "Emerhárom Bartókrádióban") játszani, akár egyben, akár részleteiben.
Nem mintha lenne valami baj ezzel a divatos zeneművel, sokkál inkább gázos a lusta zenei szerkesztő, akinek ha nincs ötlete - márpedig gyakran nincs - akkor bedobja ezt.
Aki Magyarország egyetlen komolyzenei adójának rendszeres hallgatója, annak egy idő után a könyökén jön ki.

Mindenkinek van kedvenc étele, ám ha 2-3 naponként azt kellene ennie, akkor egy idő utána fülén is az jönne ki és megutálná.

Ez a kisebbik baj,.
A nagyobbik szerintem az, hoigy talán az előadók is unják már a Négy évszakot és kezdik belevinni a saját egyéniségüket, elfelejtve azt, hogy barokk zenének vannak jellegzetes vonásai, amit ha magamutogatva kihagyunk, akkor a zenemű már nem az, ami.

Visszanéztem, a medwefórum kultúrblogjában először 2005 szeptember 30-dikán morogtam, akkor Nigel Kennedy pocsék előadása miatt, aki saját szakállára agyonvariálta a hegedűszólamot, de nem tudta tisztán lejátszani a saját furcsa elképzeléseit.
Ezt jegyeztem akkor a kultúrnaplómba:
Ez valami iszonyat!
Most megy a Bartókon Vivaldi Négy Évszak című opusza.
Nem figyeltem az elején, kik az előadók, de a rádió helyében ezt a felvételt nem játszanám.
Az első tétel elejét a szólista virtuóz módon próbálta előadni, ami szép dolog, ha tisztán le tud játszani minden hangot. De nem jött össze neki. A vége felé pedig mintha Dinicu Pacsirtáját nyúzná. Összevissza.
Hol belegyorsít, hol lelassít, mintha nem lenne ott sem a karmester, sem a zenekar, de mondjuk a kotta sem. A közönség meg fújja fel a bürköt!

Vajon ez a "művész" anno megtanulta, mit jelent az, hogy barokk? Esetleg lázad ellene? Így?

Vannak olykor nagyon pocsékra sikeredett előadások.
Minek ezeket felvenni? Vagy ha már felvették, miért kell adásba küldeni?



Másodszor 2006 november 30-án tettem egy bejegyzést, miszerint tévedtem, Vivaldit ezúttal nem Nigel Kennedy, hanem Duilio Galfetti gyalázta, a Diego Fasolis vezényelte Lausanne-i Kamarazenekar kíséretével.

Tisztelettel jelzem, hogy a napokban bővült a vivaldigyalázók listája.
Giuliano Carmignola és a Velencei Barokk Zenekar.

Már csak a Száztagú Cigányzenekar és Uhrin Benedek hiányzik a parádés listáról!

Bach közelében címmel volt egy mesélő koncertsorozat Dr. Kamp Salamonnak, a magyarországi evangélikus egyház zeneigazgatójának jóvoltából.
A Zeneakadémián rendezett záróhangversenyen véletlenül vettem részt: a koncert napján korán reggel a Bartók Rádióban hallottam az interjút a karnagy úrral, amitől nagy kedvem támadt meghallgatni és szerencsére még jegyet is kaptam.
A Budapesti Vonósok épp egy hónapja, a MÜPÁban rendezett Csajkovszkij maratonon kápráztattak el, ha lehet, erre most még rátettek egy lapáttal, hiszen a zeneirodalom egyik legmonumentálisabb darabját adták elő - csodálatosan. Kamp Salamon bemutatott néhány extra, olykor nehezen érthető megmozdulást - pl a Quoniam tu solus sanctus basszusáriát olyan lagymatag, szinte fájdalmasan vontatott tempóval adta elő (talán a nem túl jó formában lévő vendégkürtöst kímélendő?) hogy még a közönség műértő része is feszengeni kezdett, viszont az ezt követő Cum Santo Spiritu meglepően dinamikusra és talán túl gyorsra sikerült, mintha az előző tételben elvesztegetett perceket akarták volna behozni.
A barokk műveket gyakran teszik tönkre a gyenge trombitások, akik túlharsogják az egész zenekart és kórust, de közben sűrűn melléfújkálnak, itt végre olyan rezes játszott, aki biztosan uralta a szólamát.
Elég gyenge volt a szegény Pécsi Egyetemi Kórus, a tenorszólam gyakran csak látszott, hallani nem lehetett a férfiakat, az altból pedig egy bizonyos mélységben már csak meleg levegő jött.
Csodálatos hanggal kárpótolt viszont Meláth Andra, aki végig leénekelte az első részt elég kellemetlen hangon előadó Zádori Máriát, olykor pedig egymaga az egész kórust.
Szerencsémre nagyon jó közönséggel élvezhettem végig a H-moll misét, nem telefonozott, nem táplálkozott, nem beszélgetett és nem csörgött-zörgött előadás közben senki, a beletapsolók is otthon maradtak, így az Ament közel félperces csend követte, mire felzúgott a tetszésnyilvánítás.
Majdnem mind közel kerültünk Bachhoz.
Kivéve talán egyetlen urat, aki toplákos szerelésében, az elnyűtt pulóvere alól kilógó ingben ülte végig a műsor első felét, aztán az öltözékével teljesen harmonizáló stílussal megírt kritikájában alaposan és meglehetősen igazságtalanul lerámolta a produkciót.
Ő Fáy Miklós, a Népszabadság munkatársa.
Helyette is szégyellem magam.
Tetszett tehát Bach közelsége, tetszett a barokk mise - és nagyon örültem, hogy az előtérben megvásárolhattam CD-n is, 6-8 különféle szereposztásból válogatva. Sergiu Celibidache karmestert választottam és nagy meglepetésemre nem akárki, hanem egy megasztáros írta nekem a nyugtát: Bocskor Bíborka, aki úgylátszik több síkon is kiveszi a részét a zenei életből.

blasko.jpgAlattomosan fokozódik a hisztéria.
Egyre többen halnak bele a demokráciába - alig egy hete már négyen haraptak fűbe a szavazófülke körül - és egyre többen érzik: nem hallgathatnak, valahogy el kell mondaniuk, hogy ez így tűrhetetlen.
Az egyik nem fog kezet, a másik visszautasítja a díjat, a szelídebbje blogot ír.
(utóbbiról: kerüli a napi politikáról szóló vitákat, egy kalap alá veszi és lehányná az egész politikai elitet, és ezen írása is leginkább az emberi butaságról szól)

Szóval Blaskó Péter művész uram visszautasította a március 15-i ünnep alkalmából kapott Kossuth-díjat és máshonnan ismerős frázisok pufogtatásával beszólt Magyarország miniszterelnökének.
Kérdés, hogy vajon mit őriz meg ebből az emlékezet?
Tudjuk-e 10-15 év múlva, ki volt 2008-ban a nagyfőnök?
Tudjuk-e, ki volt Blaskó Péter?
Felidézzük-e majd bármely alakítását, vagy csak ezt az egyet emlegetjük?
Esetleg ezt se?

A Kossuth-díj nem kevés pénzzel jár, ám ha összeadnánk, mibe kerülne ez a hirtelen jött publicitás az országos média méregdrága reklámperceit és hirdetési felületeit megvásárolva, akkor a művész úr húzása ezerszer gazdaságosabb, mintha nagy csendben zsebrevágta volna azt a néhány milliócskát és vastag betűvel kiemelik a nevét a kitüntetettek oldalán.

Ha hozzáadjuk, hogy a most hatvanéves színész még aktív idejében megérheti a Messiás újbóli eljövetelét, akkor ez a "bátor" gesztus akár főszerepet is jelenthet neki egy olyan filmben, amit K.L. Csaba, eseleg Eperjes Károly rendez, vagy kultuszminiszterként ő dönt a produkció milliárdos költségvetéséről.

Azt pedig nem sokan fogják megkérdezni a hirtelen karakánná vált színművész úrtól:
- tessék mondani, a nyolcvanas években kapott Jászai-díjat és az érdemes művészi címet csak azért tetszett elfogadni, mert netán egyet tetszett érteni Kádár, Gáspár és Lázár elvtársak regnálásával?

Csajkovszkij maraton a MÜPÁban
2008 febr 2.
Jól indult az év, legalábbis zeneileg.
(Ne legyek igazságtalan, nem csak úgy, de az már más blogra tartozik)
Kezdem azzal, hogy Isten éltesse az EXIMBANK nevű jótét szponzort, kinek jóvoltából darabonként 500 Ft-os jeggyel ülhettem végig 11 koncertet és nem rakták tele a tolakodó tábláikkal a helyszínt.
A jegy olcsósága odahozott a Művészetek Palotájába olyan embereket is, akik élőben mutatták meg, milyen az, amikor egy országban évtizedek óta nincs zenei nevelés és az átlagos kulturális színvonal úgy zuhan, mint egy repülőgép álló hajtóművekkel.
Volt ott minden, ami a bunkók koncertterembe tévedését jelzi: mobilcsörgés, beszélgetés, zacskózörgés, gyerekzsivaj, retikülből csámcsogva táplálkozás, beletapsolás, tételek közötti tetszésnyilvánítás, horkoló szendergés - de szerencsére csak a nagyteremben.
A kamarakoncertek résztvevői tudtak viselkedni.

Mérsékelt pátosz - VI. szimfónia
Nem tartottam jó ötletnek a patetikus szimfóniával indítani a maratont, hiszen ez az a mű, amibe a szerzője beleénekelte az egész életét, örömeit és bánatait, saját bevallása szerint a komponálás közben többször keservesen sírt. A pécsi Pannónia zenekar Hamar Zsolt irányításával gyenge közepes teljesítményt nyújtott, az előadásból hiányoltam a szenvedélyt és a pátoszt, a rézfúvósok sokszor elnyomták a zenekart, ami azért volt gáz, mert többször bántóan hamisan játszottak. A negyedik tétel végét viszont ilyen finom kidolgozásban még soha nem hallottam, szinte a haldokló ember utolsó szívdobbanásai is megjelentek benne.

A maraton egy kemény futás, nemigaz?
Öt percünk volt, hogy átcihelődjünk a Fesztivál Színházba, a MÜPA egyik kamaratermébe. Nem lett volna ezzel baj, ha tudjuk, hol van, de ott még nem jártunk soha, a táblák mentén haladva pedig egy mosdóhoz jutottunk - de nem voltunk ezzel egyedül. A MÜPÁban általában mindenütt csinos hostessek ácsorognak, azon a lépcsőn, amin 40-50 ember futkosott fel és le a következő helyszínt keresve, nem volt egy sem, így a közeli ruhatárban kaptunk útbaigazítást.
A Fesztivál Színház színpadja meglehetősen koszos volt, lábnyomokkal porral, pormacskákkal, papírfecnikkel és messziről eldobott narancshéjnak látszó ragasztócsíkokkal, ezt ékítette két gyönyörű, olyan darabonként 15.000 Ft-os virágkompozíció. (Inkább söpörtek volna egyet). Hab a tortán, hogy az első sor gyakorlatilag a negyedik sorban volt, ugyanis a terem A B és C sorokkal kezdődik a színpadnál, hostess itt sem volt, de a kedves közönség viszonylag jól vette az akadályt a nagy rohanásban.

Irina és Galina: hegedű-zongoradarabok
Galina Danyilova (hegedű) és Irina Ivanyickaja (zongora) orosz művésznők adtak elő Csajkovszkij-darabokat, előbbi hölgy átlagos, míg utóbbi fantasztikus tudással. A programnak azt a részét élveztük inkább, amikor csak a zongora szólt, ráadásul csajkovszisan, ugyanis a Meditációt vagy az 5/4-es keringőt nagyon sok művész kissé Chopin-esen adja elő, nem téve különbséget a keserűen játékos, darabos orosz, és a lágyan hullámzó, franciásan finomkodó lengyel között. Persze Irina Ivanyickaja orosz létére már csak érzi a legnagyobb zeneszerzőjük lelkivilágát!

Jól szólt a Telecom
Újabb vándorlás után a nagyteremben Kovács László irányításával hallgattuk a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát és az Olasz capricciót - és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar sokkal jobban szólt mint a pécsiek.

Vonósnégyes helyett kulinária
Vessenek a mókusok elé, én a vonósnégyest nem szeretem, unalmasnak tartom, ezért bár volt jegyem a Bartók vonósnégyes műsorára, egy meghívást elfogadva inkább elmentem ebédelni a BOHÉM Étterembe. Volt foglalásunk, így le tudtunk ülni az egésznapos rendezvényhez részben alkalmazkodó étteremben, ahol Csajkovszkij tiszteletére orosz ételek voltak az étlapon, de Vivaldi zene szólt.
A konyha jól teljesített, a felszolgálás mosolyogtatóan csapnivaló volt.
A kissé zaklatott hölgy nem ismerte az étlapot, az örmény rakott palacsintát úgy mutatta be, hogy "egymásra kerülnek a palacsinták és közéjük jön a töltelék ", azt pedig hogy a kaukázusi saslik milyen húsból készült, elszaladt megkérdezni a konyhára, a rendelés felvétele közben pedig ránkszólt, hogy ne olyan gyorsan mondjuk, mert nem tudja felírni. Bár tudta, hogy mindössze egy óránk van az ebédre, a rendelésünkkel nem a konyhára sietett, hanem leállt hosszan beszélgetni olyan érkezőkkel, akiknek nem volt asztalfoglalásuk.
Előételnek Kijevi gombát ettem rizzsel és tartárral, minden egyes alkotóelem kiváló volt. Két gombafej közé petrezselymes-vajas töltelék került és ezt rántották ki. A Szoljanka leves engem inkább a scsire, az orosz káposztalevesre emlékeztetett, az opálos fehér lé savanyúkáposztát, egy kocka húst és egy karika kolbászt rejtett. Asztaltársaim mondták hogy az övék tele volt hússal. Nem volt benne viszont paradicsompüré, amitől egy kicsit élénkebb a színe, kenyeret csak a harmadik kérésére kaptunk, akkor is háromujjnyi vastag szeleteket, mint a hentesnél a főtt kolbász mellé.
A kaukázusi saslik bélszínből volt, a köretet és az elkészítés módját nem kérdezték, az asztal egyik fele főtt, a másik hűtőipari sültkrumplival kapta, ki átsütve, ki angolosan, ahogy épp jött.
A lassúság miatt a desszertekről kénytelen voltunk lemondani, csupán egy oroszkrém torta került az asztalunkra, mivel valaki diétázott. Csiricsáré, színes darab volt, törötten szervírozva, de meglepően finoman.
A számlán is meglepődtünk: az amúgy is alacsony árakból még kaptunk további 20% kedvezményt.

Hegedűverseny és Alekszandr Markov
Gál Tamás karmester irányította a MÁV Szimfonikusokat, a Melankolikus szerenádot és a D-dúr hegedűversenyt egy ifjú orosz művész, Alekszandr Markov adta elő átszellemülten és hatalmas energiával, magával ragadóan.

Aranyszájú Szent János liturgiája
A Schola Cantorum Budapestiensis és a Szent Efrém Bizánci Férfikar Bubnó Tamás vezetésével valódi pravoszláv egyházi szertartást varázsolt a Fesztivál Színház piszkos színpadára. Az előadás maga volt a csoda, aki szeretne részesülni benne, megteheti február 16-án, szombaton valamelyik budapesti templomban, ha itthon lennék, meghallgatnám mégegyszer.
Goszpogyí pomiluj!

 

V. szimfónia
Az Óbudai Danubia Zenekart a miskolci zeneigazgató Kovács János dirigálta, tetszett és még jól bírtuk a maratont, a közönség rossz megnyilvánulásai miatt viszont már kezdett fogyni a türelmünk.

 

A-moll zongoratrió: Jandó Jenő, Szenthelyi Miklós, Faludi Judit
Felüdülés a kamarateremben, itt ugyanis mindig kulturált emberek közelsége fokozta az élményt. A három művész az A-moll zongoratriót adta elő profi módon.

 

Budapesti Vonósok: az átütő csapat
Este hétkor kezdett ez a kamarazenekar és fásulni sem volt lehetőségünk, olyan elemi erővel kezdtek a Vonósszerenádba. Fenyő László gordonkaművésszel kiegészülve pedig előadták a Változatok egy rokokó témára c. darabot. Azt hiszem, Fenyő László nevét érdemes megjegyzni.

 

Dalok, duettek, dögunalom
Anatolij Fokanov miatt neveztünk be a dalestre, vagy inkább órára, de kár volt. Vagy túl késő? Nem bírtuk a kiképzést? Sokan nem, mert a közönség kezdett elszállingózni.
Egyszerűen unalmas volt, Cserna Ildikó hangja nem tetszett, Fokanov meg mintha nem lett volna formában. Szerencse hogy csúszássak kezdtek és a feszes program miatt nem énekelték végig a tervezett műsort, különben rámjön a depresszió, kiújul az ülőideg-gyulladásom, epe- vese és kaszakövem nő és méhen kívüli terhességgel visznek kórházba, azt pedig mostanában inkább ne!

 

a csúcs: nyírfácska a réten és Fischer Iván mennybemenetele
Az utolsó program volt az est fénypontja: a Fesztiválzenekar eljátszotta a IV. szimfóniát a pompás zárótétellel, benne a sokak által ismert orosz népdallal. Fischer Iván dirigálása Solti György legszebb időszakát, az önmaga kissé ripacskodó ünnepeltetése pedig Sztálin személyi kultuszát idézte, de őt nem az utóbbiért szeretjük.
Megkérte a közönségét: tegye fel a kezét, aki végigcsinálta mind a 11 koncertet, és bizony a közönség bő harmada jelentkezett. Körner Tamás ügyvezető egy rádióinterjúban mazochistának nevezte azokat, akik az egész napra váltottak jegyet, bizony voltunk ebből jónéhányan - még ha nem is csináltuk végig maradéktalanul.

 

Életem első zenei maratonja, egy kísérlet is, vajon hogy hat a szervezetre ennyi zene.
Nos közlöm: köszönöm, jól.
Nem kicsit, nagyon!

illenyi.jpgPedig volt idő, amikor rajongtam érte!
Egyoldalú szerelmünk akkor kezdődött, amikor a Budapest Klezmer Band-del lépett fel.  Amikor a Madáchban ment a Hegedűs a háztetőn, megtudtuk, hogy Illényi Katica nem csak a hegedűn remekel, hanem énekelni és játszani is tud.

Muszáj leszögezni: a nő gyönyörű és mestere a hangszerének.
A rajongásomat mit sem befolyásolta, amikor a tehetségét aprópénzre váltva az operett vizeire evezett és olyan kiválóságok oldalán tűnt fel, mint Farkas Bálint, aki majdnem olyan szép, mint Alain Delon, de az énektudása és a hangja alapján inkább csak a Hallhatatlanok Társulatában számíthat előkelő helyre.
Nyilván mint a legtöbb szép és fiatal nő, Katica is imádta, hogy csodás ruhákban ünnepli a nem túlságosan igényes és egyáltalán nem vájtfülű közönség, de ezt még el lehetett nézni a Honthy Hannáéra emlékeztető, arcra fagyott műmosollyal egyetemben.

Volt viszont egy koncertje a Zeneakadémián, még 2007 áprilisában, amin más elfoglaltságom miatt nem tudtam megjelenni. Az egyik tévécsatorna jóvoltából felvételről és két részletben nézhettem meg nem is olyan rég.

Nos a dolog egyenesen elborzasztott.
Az hogy valaki fantasztikusan hegedül és szép, meg hogy a nevére megtelik egy nagyterem, az dicséretes.
Az viszont hogy az illető hölgy teljesen elszáll magától, a rajongói szeretetével és a közönsége türelmével visszaélve narcisztikus édelgésbe kezd, talán megbocsáthatatlan.
Illényi Katicának már igazán volna mire szerénynek lennie, de ő sajnos ennek még a látszatára sem törekszik.
Igazán nem tudom, mit csináltam volna a helyszínen.
Felállok és elhagyom a termet?
Nemigen.
Sokkal inkább végigszenvedem a többórás öntömjénezést, kényszeredett csendben hódolva egy magáról megfeledkezett művészember önimádatának oltára előtt.
Az hogy hegedül és énekel, rendben van. Az hogy táncol is hozzá, az nagyon nincs rendben! Könyörgöm, senki nem mondta neki, hogy Katica drága, rövidek a lábaid és nagy a fejed, erről persze nem tehetsz, de ha sokat ugrabugrálsz a színpadon, úgy nézel ki mint egy gnóm?
A csodás ruhaköltemény pedig a verítéktől a testéhez tapadt és a koncert végére már gusztustalan volt a két nagy izzadságfolt a hátán és a hasán.

Tessék mondani, kell valakinek egy közel két gigabájtos, semekkora monitoron megjelenni nem tudó fotó?
Ugye hogy nem?
Pedig az illenyikatica.hu honlapról letölthető akár több ilyen is.
A művésznő pont úgy tárja magát a világháló nyilvánossága elé, amilyen a zeneakadémiai koncertjén volt: harsányan, magamutogatóan, önelégülten. Fotók, sokasága, hosszú, tolakodó önéletrajz, Katica érdekfeszítő meséi, pl, kettő is arról, hogy milyen szétszórtnak tartja saját magát.
Nem lenne elég ha csak hegedülne???
Ha azt mondom: ez már egy kicsit sok, akkor finom voltam.
Nem, sajnos ez nem sok, ez durva túlzás, ez személyi kultusz, ez émelyít, viszolyogtat, segítség, menekülnöm kell!
Ha lehet, nem kérek többet Illényi Katicából, de a nyomulását elnézve úgy tűnik, nemsokára kötelező lesz!

Kultúrkalandok könyvekkel.

Peter Mayle Bon Appétit!
Ajándékba kaptam az Ulpius-ház Könívkiadó gondozásában 2006-ban kiadott kötetet és élvezettel habzsoltam a gasztronómiai kalandokkal fűszerezett útleírást. Eljutottam Franciaország évtizedes hagyományokkal bíró rendezvényeire, mint a richerences-i szarvasgomba misére, a vitteli békacomb-kóstolóra vagy a közelben lécő csigavásárra, a livarot-i sajtvásárra vagy épp amédoci maratoni futóversenyre.
Bevallom, a gasztronómiai szakirodalom eddig egyáltalán nem érdekelt, de a fanyar angol szemüvegén keresztül láttatott francia hagyományok felkeltették az érdeklődésemet.
Megtudtam pl. hogy az itthon sokat emlegetett Michelin katalógus az azonos nevű és máig létező gumigyár ötlete volt a XX. század elején annak érdekében, hogy a polgárok minél többet kirándulva kerékpárgumik százezreit nyűjék rongyosra. Ebből lett az a nemzetközi mozgalom, amiről én speciel itt a saját fórumomban hallottam először épp olyanoktól, akik a Michelin csillagok ismerete miatt érezték magukat jóval többnek a honfitársainál, franciábbnak a franciánál és gourmandabbnak a gourmandnál...

Peter Mayle Monaco Mon Amour
c. kalandregényét az előző olvasmányom miatt vettem meg és faltam be ha lehet még rövidebb idő alatt. Rég élveztem könyvet ennyire és hiányérzet maradt bennem, miután a mesterien felépített sztori hirtelen, kissé talán összecsapva, papírízű hepienddel ért véget - viszont a szerző bámulatos tömörséggel mutatta be az Európának itthon kevésbé ismert jelenségeit, a gasztronómiától kezdve a társadalmiakig.
Azóta egyfolytában Dél-Franciaországba vágyom!
Mindkét könyvben egyformán zavart Szántó Judit kissé slendrián fordítása, ami kisebbrészt egyes magyar szavak rossz használatában, nagyobbrészt rengeteg, oldalanként minimum három, eredeti nyelven hagyott kifejezésben és félmondatban nyilvánult meg. Ezeket illett volna lábjegyzetben vagy függelékben kommentálni, magyarázni, nem mindenki tud ugyanis franciául.


Paulo Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam
Az itthon sokat reklámozott szerző első és egyben utolsó műve, amit a kezembe vettem. Igaz nem vettem, hanem kaptam valakitől, akinek fontos volt. Az is hogy elolvassam. Megtettem a kedvéért, ha másért teszem bizony sajnálnám az időt.
A szerelem misztériumáról, az élet erejéről és az igaz hit varázslatáról szóló igazságokat ígérő giccses-szirupos történet egyszerű tőmondatai nem nagyon erőltették meg az agyamat és nem is nagyon mozgatták meg a fantáziámat, pedig volt benne tűzimádás, hóban mezítlábalás, meg sablonos, népi bölcsességek sorozata. Soká tartott, mire kiderült: a főhős egy nő, a szerző meg nem elég jó író ahhoz, hogy hitelesen tudjon női fejjel gondolkodni.
Amiért talán nem volt egészen hiábavaló: találtam benne 2-3 gondolatot, ami megérintett. Igaz, 2 hónappal a könyv után már nem nagyon emlékszem ezekre.

Hézser Zoltán: Wolfgang Amadeus Mozart életének krónikája (Zeneműkiadó, 1978)
Ez volt az az antikvár könyv, amit nagy örömmel találtam egy piacon és a feléig sem jutva végleg letettem, miután többször elaludtam rajta.
Bár az alcímben ott van hogy "napról napra", azt azért nem gondoltam, hogy valaki veszi magának a bátorságot, kijegyzeteli az irattárban fellelhető családi dokumentumokat és könyvben kiadja.
Dőlt betűvel szedett dátumok új és új bekezdésben kiemelve: így szerepelnek Mozart életének olyan izgalmas eseményei, hogy október 3-án hol vacsorázott (az évszámért többször vissza kell lapozni az egyébként tagolatlan betűáradatban) - és a családi levelezésből olvashattam hosszú, olykor teljesen érdektelen féloldalakat. Szívesen informálódnék kedves zeneszerzőkről, de nem így.
Erkel Ferenc életéről 13 éves koromban olvastam egy könyvet, arra ma is emlkészem. Ezt a Mozart életrajzot már most elfelejtettem és nem csak azért, mert közben öregebb lettem néhány évtizeddel.