Az Értől az Oceánig

 

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

 Ady Endre

Adytól kölcsönöztek címet annak magyar nép- és világzenét népszerűsítő koncertsorozatnak, amelynek szombat este a Művészetek Palotájában volt az utolsó előtti állomása a Folkside, a Makám, a Tárkány művek és a Csík zenekar részvételével.

A fidelio.hu beharangozójához csak a koncert után volt szerencsém és örültem, hogy az olvasottakkal ellentétben a Fesztiválszínházban nem látszott a fogyatkozó közönség, ugyanis teltház volt.

A Folkside a műsorvezető szerint néhány zenész nem olyan régi egymásra csodálkozásából született zsenge zenekar. Érdekes dolgokat produkáltak, szívesen meghallgatnám őket mégegyszer, mert az első találkozásunkból három dolog maradt meg: a rossz hangosítás (olykor csak láttam a hangszereket, de nem hallottam őket), hogy a frontember úgy
 

mozgott a gitárjával a színpadon, mint egy ideges gázlómadár, amelyik tojásokat szeretne rakni, de nem leli az alkalmas helyet, továbbá hogy azért jó kis kezdeményezés az akusztikus népi hangszerek, a kongákból épített dobszerkó és elektromos gitár együtt.
Őszintén remélem, hogy a bőgős komolyabb sérülés megúszta, hogy a reflektoroktól elvakítva átesett a színpadra fektetett hangszerén.

A Makám együttest még a nyolcvanas évek közepén hallottam a Kolindával együtt, majd eltűntek a hazai színpadokról, úgy tudtam, külföldre mentek.
Örültem hogy újra látom-hallom őket, bár csak a zenekarvezető volt ismerős, aki fiatalokkal - elsősorban csinos lányokkal - vette körül magát. Játszottak balkáni népzenét, illetve olyan népi ihletésű muzsikát, amit átszőttek modernebb, könnyűzenei szálak. Jó volt őket hallgatni, bár a koncert vége felé úgy éreztem, hogy ha az énekes mégegyszer azt visítja, hogy rrrrrrrrrrrrr, jihááááá, akkor hozzávágok valamit, mert a rrrrrrrr jihá nyilván fontos és igen jó dolog, de nem félpercenként.

Csalódtunk a Tárkány Művekben, akikért eddig csak netes videók közvetítésével tudtunk rajongani. Népzenei feldolgozások jazzköntösben, illetve jazz slágerek népzenei feldolgozásban - ezt szerettük volna élőben hallani, ehelyett lapos sanzonokat játszottak,a miket az sem tudott különösen feldobni, hogy ők adják elő.

Mi pedig ezeket szeretjük:


 

Ami pedig az est fénypontját jelentő Csík zenekart illeti, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hazai zenei élet kiemelkedő és szerencsés pillanata volt, amikor Csík János találkozott Lovasi Andrással. Bár a Kossuth-díjas ikon aznap este nem volt jelen, a szelleme igen.

A Csík Lovasi  (Csillag vagy fecske) mellett játszott HOBÓ bluest (Közép-európai HOBO blues), Quimbyt (Most múlik pontosan), de valami miatt én ebből az estéből a következő dalt hoztam magammal:

 

Mindent köszönök!
Mindenkinek.

az igazi medwe 2012.03.17. 10:08

Bach és Bruckner

"Most már biztos, hogy a Mackó úr is te vagy" - írta egyszer valaki, akivel kisgyerekként együtt pancsoltunk a kádban.

Mackó úr - sokszor el kellett mondanom - nem én vagyok, hanem egy kedves jóbarát, akit 10 éve a medwe-féle étteremteszteknek köszönhetően ismertem meg és legutóbb őt cincáltam magammal a BFZ aktuális koncertjére, így most már mindenki láthatta, hogy tényleg nem én vagyok.
A következő sorokat sem én írtam, hanem ő.

Március 12-én, a MÜPÁ-ban a Budapesti Fesztiválzenekar koncertezett Fischer Iván vezényletével.
Bach 105.kantátáját (amit a mester először két hónappal a lipcsei Tamás templom kántoraként történt beiktatása után mutatott be!) a BFZ tagjaiból válogatott kamarazenekar korhű hangszereken interpretálta -Fischer Iván maga is részt vett a játékban-, a kantáta szövegét pedig Kiss Noémi, Schöck Atala, Megyesi Zoltán és Peter Harvey szólaltatta meg. Az emlékezetes előadás kiemelkedő élménye volt a tolókürt és az oboa virtuóz játéka.
Meglehet, tiszteletlenségnek tűnik az előadást játéknak titulálni, de valóban úgy tűnt, hogy az előadók számára is élvezetes játék volt az eredeti hangzás varázslata!
Bruckner VII. (E-dúr) szimfóniája hatalmas energiájával, és a zenekar végletekig fokozott fegyelmével hozott nagy élményt. Bazsinka József tubajátéka ezúttal is felemelő volt. A Wagner halálát vizionáló alkotás -ahogy azt Fischer Iván a bevezetőjében is említette-, az idei hangversenysorozat előadásain jutott el a most hallott, tökély szintjére.
Köszönjük!
 

Csatlakozom.

 

TETSZETT?
itt nyomja meg

Művészetek Palotája, Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Antal Mátyás.
Balogh József zongora, Fassang László orgona.
(félve pillantunk a pódiumerkélyre, de a dilis tyúk ma nem ért rá ;-))

Ravel Spanyol Rapszódia
Népszerű, gyakran játszott mű, hűdejó


Ravel G-dúr zongoraverseny
Milyen fiatal ez a Balogh József zongoraművész és száj marad tátva, amilyen pontosan, technikásan, dinamikusan játszik, tökéletes összhangban a karmesterrel és a zenekarral. Nagy jövőjét látom ez ifjú művésznek, a közönség tombol, a két varázslatos ráadás után biztos vagyok abban, hogy egy jól kiválasztott előnévvel könnyebben indulna a nemzetközi karriere.

Saint-Saëns: III. (c-moll, orgona) szimfónia
Monumentális darab, a szimfóniák sorában egyedülálló, hogy két tipikus szólóhangszert is megszólaltat. Két bájos hölgy négykezese a zongorán (vajon őket hogy hívják?) és Fassang László virtuóz közreműködése az orgonán csodává emeli a muzsikát, amiben a hallgató feloldódik és egy időre megszűnik.
A mostanában ritkán látható-hallható Ligeti András és a sokadik nevén futó MATÁV zenekar agyonnyúzott koncertfelvétele után ez a parádés előadás egészen más megvilágításba helyezi Saint-Saëns művét.

Nehéz lenne ilyen esték nélkül...

 

 


 

Haydn: A teremtés
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenye
Közreműködik: Szutrély Katalin – szoprán, Kálmán László – tenor, Kovács István – basszus
Koncertmester: Paulik László Vezényel: Vashegyi György

Amikor tavaly végignéztem a BFZ idei bérlet-sorozatát, bosszúsan láttam benne Gérard Korsten nevét. Egyszer már lett volna hozzá szerencsém, de nem volt.

 

Gregor József
Gregor József
1940-2006
Rosszfiúk címmel adta elő az operairodalom legszebb basszbariton áriáit Bryn Terfel a Művészetek Palotájában.
Dulcamara, Boito és Gounod Mefisztói, Scarpia, Sir Roderic, Bicska Maxi és Jágó, közötte néhány kellemes átvezetés a Végzet hatalma nyitányától a Faust katonakórusán át Offenbach Orfeuszának kánkánjáig.
Bryn TerfelBryn Terfel
Wales 1965

 A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát és a Magyar Állami Operaház Énekkarát Gareth Jones vezényelte.

A nyitány után bejött egy nagydarab joviális fickó egy doboz sörrel a kezében, majd a zsebéből elővett még két üveggel és ezekkel játszva énekelni kezdett.
Mintha Gregor József jött volna vissza vendégszerepelni.
Őt idézte a vendégművész mozgása, mimikája - és olykor a hangja is, ami azért a gregori szintet szerintem nem éri el, csak közelíti.

Gregor József sajátos előadásmódja hab volt tortán a csodálatos hangjára, Bryn Terfel bolondozása viszont nagyon jót tesz a produkciójának.

A budapesti koncert legemlékezetesebb pillanatai: az első ária után egyszuszra magába döntötte az egyik üveg sört, a másikat odaadta az első sorban ülő egyik fiatalembernek.
A Bicska Maxi egyik sorát a közönség fölé behajolva, suttogva énekelte, mire Gareth Jones rémülten nézett hátra, hogy hova lett a szólistája.
Jágó áriáját kicsit sietve adta elő, a karmester többször intette nyugalomra.
Gyönyörű volt a szövegmondása németül, angolul és olaszul, érteni lehetett minden szót.
A másfél óra vidámkodást egy lírai dallal zárta, aminek az első versszakát anyanyelvén, walesiül (in Welsh), a két másikat angolul énekelte a hegyek között megbúvó szülőfalujáról, meg az ottani kis templomról, ahol a barátai alszanak és ő is ott szeretne pihenni, ha eljön az idő.

Nem akarta szomorúságban elengedni a közönségét, ezért bejött és mutatta, hogy nyomás ki hósöpörni, mert amíg mi itt benn ültünk a melegben, odakinn félméteres hó esett.
Volt is benne valami...

 

 

 

Minden kedves olvasómat az ismerősök közé várom a fészbúkon!

 


 

 

 

Wiedemann Bernadett
Wiedemann Bernadett
A MÁV Szimfonikusok Szőke Tibor mesterbérletének első hangversenyén Wiedemann Bernadett énekelt operaáriákat, Fekete Attila közreműködésével és Kesselyák Gergely vezényletével. Hábetler András
Hábetler András

Az est jó hangulatát Hábetler András színesen könnyed műsorvezetése fokozta. A közönség sok érdekes újdonságot hallott a fellépőkről és a zeneművekről, egyszer Lukin tanár urat elevenítette meg, másszor Kovács Sándor "Samut", a Zeneakadémia kiváló tanárát és a Bartók rádió Muzsikáló Reggelének szellemes műsorvezetőjét, de neki köszönhetően Arkagyij Rajkin is megjelent egy pillanatra.

Az első blokkban francia, a másodikban olasz operaslágerek szóltak.
Az operairodalom mostohán bánt a drámai mezzo énekesnőkkel, mert az összes női címszerep inkább szoprán, ennek ellenére Bizet-től  Saint-Saëns-on (ejtsd szenszansz és nem szenszan!) át Poulencig illetve Verditől Mascagnin át Cileáig volt mit elővezetni.

Hábetler feladta a leckét a közönségnek: tessék minimum négy olyan olasz zeneszerzőt mondani, akinek nem i-re végződik a neve, Cileát nem ér, mert szerepel a műsorban. A megoldást végül nem kérdezte senki, így itt mondok négy nem i-re végződő nevet: Palestrina, Arrigo Boito, Leoncavallo és Domenico Cimarosa. Ráadásnak még három: Ennio Morricone, Guido és Maurizio de Angelis. :-)

Wiedemann  Bernadett világklasszis, ezt legutóbb egy hónapja és egy hete írtam le, viszont tegnap este megértettem és elfogadtam valamit.

Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle

Ady sorai piszkáltak és az, hogy ezt a csodálatos hangot miért nem ünnepelheti az egész világ?
Hábetler András rámutatott a legfőbb okra.
Egy szép szál fiatalemberre, aki ott ült a tizenvalahányadik sorban.
Wiedemann Bernadett fia, aki a művésznő életének legfontosabb része.
Való igaz, egy világsztár nehezen lehet anya, de jó anya semmiképp.
Az elmúlt évtizedek ünnepelt énekesnőinek túlnyomó többsége feláldozta a családot a karrierért.
A sztárság sokkal rövidebb ideig tart, mint az anyaság.
Az pedig nem kérdés, melyik ér többet.
Talán ezért énekel Wiedemann Bernadett szebben, mint bármelyik másik drámai mezzoszoprán.



 

 

Wiedemann Bernadettről korábban:

Kobajashi másodszor ríkatott meg

A Fesztiválzenekar és Fischer Iván bűvöletében


 

 

Nem volna szabad őket egy címben említenem, mert az egyikük fellépése nagyon tetszett, a másik nagyon nem, valahogy mégis úgy alakult, hogy Érdi Tamás egy csodás szóló után átment tökéletes kísérőbe, hogy biztos része legyen egy jóindulattal közepes produkciónak.

Igen, Keszei Borit nehezen viseltem a furán összeválogatott dalaival, a helyenként elcsukló hangjával és a rendkívül csúnya szövegmondásával.
Vajon hogy került egy blokkba az Ave Maria a Csitári hegyekkel?
Mit mondjon a néző, amikor azt hallja, hogy a csitári högyök ölött, régön löösött ö hő?
Énekelt ő a bécsi Staatsoperben is, valószínűleg a Denevérben, vagy más, habkönnyű csacskaságban nekem is tetszett volna, de a MÜPA színpadán egy szál zongorával nem.
Kevés volt, mint tűsarkúban az álszemérem.

Érdi Tamás viszont szépen muzsikált, őt meghallgatnám akár ma is.
Jó volt látni a szüleit, édesanyját, aki a színpadra kísérte és édesapját az első sorban.
Nem is munkájuk lehet abban, amíg egy nemlátó kisfiúból zongoraművész lett.
Elképzelhető nagyobb boldogság egy szülő számára, mint megélni azt, hogy a fia nevére megtelik az ország legrangosabb koncertterme és a közönség NAGYON szereti a fellépőt?
Aligha.

 

Először bő másfél évtizede, amikor az ÁHZ élén jubilált.
Olyan ünnepi koncertet adott a Zeneakadémián, amit nem felejtek el, amíg élek.

 

Másodszor tegnap a MÜPÁban.
Mozart és Verdi Requieme a szezon két ásza.
Mozarté fájdalmas, szívfacsaró, Verdié monumentális.

Utóbbit van szerencsém ismerni Kórodi András, Ferencsik János, Claudio Abbado, Daniel Barenboim, Lamberto Gardelli, Zubin Mehta és Herbert von Karajan előadásában. Mind más és mind jellegzetes, felismerhető.

Kobajashi volt az első, aki Verdi Requimét úgy adta elő, hogy az valóban requiem volt, elcsendesedéssel, fájdalommal, gyásszal.
Mindenkinek vannak odaát szerettei és az emlékezés pillanataiban egy kicsit megéli a saját elmúlását is.

Tegnap minden egészen  más volt.
A zene majdnem teljes sötétben kezdődött, csak a kották kaptak némi derengést.
Temetői hangulat.
Benne a búcsú és az emlékezés fájdalma.
A marcona férfiember meg sem mozdul, csak érzi, ahogy könnycseppek szántják az arcát. A szomszéd hölgy zsebkendőért nyúl.
Szipog egy kicsit.
A szemben lévő kamera azonnal kiszúrja és venni kezdi.

Felállnak a szólóénekesek, közöttük két világklasszis.
Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett.
Egyszer egyedül, másszor kettesben mindent leénekelnek: kórust, harsogó fúvósokat, tuttiban szárnyaló zenekart.
Beléjük szeretek.
Partnerem megfogja a kezem, így térek magamhoz.
Közben fényárban úszik a színpad is.

A vége a teljes elcsendesedésé, megintcsak elfogynak a fények, csupán a kórus első sorában jelenik meg egy sor mécses.

Azóta lassan 24 óra telt el, teljes csendben.
Csak elrontanám a hatást, ha bekapcsolnék bármit.


 

Lukács Ervin
Lukács Ervin 1928-2011

Pénteken, 83 éves korában elhunyt a hazai karmesterek Nagy Öregje, nemzedékek nagymestere: Lukács Ervin.

A szombat este kilenckor a MÜPA színpadára lépő Budapesti Fesztiválzenekar is szép megemlékezéssel indított, először Fischer Iván közölte a hírt, amit addigra talán már mindenki tudott, méltatta a Mestert, majd a zenekar játszott egy csendes elégiát, Schubert Rosamundájából (nem voltam benne biztos, hogy tényleg ez, köszönöm Petya22 kedves olvasómnak a kisegítést  és zárójelben  megjegyzem, hogy ritka az olyan alkalom, amikor az előadó bekonferál egy műsoron kívüli zeneszámot, pl. a ráadást, ritka, de nagyon jó. Volt már olyan, hogy a zenekar tagjait kérdeztem: mi volt a a szólista ráadása és ők is csak hümmögtek, tehát valószínűleg nem róható fel az átlagnézőnek, ha nem ismer fel egy zenét)

Szóval elhunyt Lukács Ervin, amit a tegnapi monstre koncerten ismerősöktől tudtam meg.
Hogy miért?
Mert pénteken nem láttam híradót, nem hallottam krónikát, csak a neten néztem, az indexen és az origón pedig volt a villalakóktól Hajdú Péteren át lesgyanús gólig minden, de a Kossuth- és Liszt-díjas tanszékvezető egyetemi tanár és főzeneigazgató halála nem fért be a hírek közé.
Vagy nagyon eldugódott, én most sem találom.

Nem szeretnék beállni abba a sorba, amelyikben divat a halálhírek kapcsán elkövetett vagdalkozó odamondogatás, ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúton jelezzem: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ezerötszázan tudtak méltóképpen emlékezni: a Mester tiszteletére elhangzó művet nem követte taps, csak súlyos, néma csend.

Normális ember csak alapos indokkal indul egy sztrájkokkal sújtott válságövezetbe.
Mondjuk ez megvolt.
A sztrájk is és az alapos indok is.
 

Jutottak eszünkbe az otthoniak és a még otthon látott képek: sztrájk, tüntetés Athénban, vonul a Görög Gárda, Papandreu elkúrtad, takarodj.

Itt Athénban ma este nem ezt láttuk.
Itt Ahénban, a Megaron Concert Hall névre hallgató müpában a Budapesti Fesztiválzenekart láttuk és a transzba esett Fischer Ivánt láttuk, sugárzó görög arcokat láttunk, Beethoven IV. és VII szimfóniáját hallottuk, lelkesen kiabáló athéni polgárokat hallottunk.

A kiabálás, az ováció, a bravó nem válságnak, hanem a zenének szólt.
A világ egyik legjobb zenekarának.
A mi kultúránknak.

Jó volt ma Athénban magyarnak lenni.
 

 

PS.
Fischert látva sokadszor jutott eszembe Solti György, de most más is: szinte láttam, ahogy Károly angol király lovaggá üti a mi Ivánunkat.
Sir Georg Solti után Sir Ivan Fischer.

 

 

a koncertről bővebben itt

Kezdenek lecsengeni az egész napos koncert részletei, másfél héttel utána még a Bartókot is bekapcsoltam egy órára.

Bevillannak még részletek, pillanatok, élménytöredékek, fel-felcsendül egy-egy dallam, de a monstre rendezvény egyre inkább a múlt egy lassan, de biztosan zsugorodó részletévé válik.

Tegnap este meghallom Dr. House hangját - a család egy része rendszeresen nézi a tévésorozatot - és elmosolyodom: eszembe jut, ahogy Kulka János piros sállal a nyakán és fura vigyorral a fején végigfeszíti az Egmont szomorújáték egy részét.

Egmont.
Igen, a nyitány.

Az első darab, ami vezényeltem.
Ötévesen, kötőtűvel a kezemben, a Supraphon lemezjátszó mellett.
A tízévesen írt zeneművem elejét Jenő tisztelendő úr, a Szent Tádé Kápolna papja és kántora a kottámból becsületesen szolmizálva elénekelte és huncutul kacsintott, amikor felismerte az áthallásokat. Medwe első zongoraversenyéből (Op.1 Nr.1) is az Egmont részletei köszöntek vissza, pedig Csajkovszkijt akkor is jobban szerettem, mint Beethovent.

A kilencvenes évek elején megutáltam ezt a zenét.
Nem kicsit, nagyon.

Baranyi Ferenc:
KOSSUTH LAJOS TÉR 1992. OKTÓBER 23.

A Pest megyei Fehér Könyv szerint én
ötvenhatban egy járás Forradalmi
Ifjúsági Bizottságának voltam
választott elnöke - s ez az igazság.
E tényt - amely sem érdem, sem gyalázat -
eleddig sem hangoztattam nagyon,

de mától kezdve szégyellni fogom.

1956 október 23. napjától kezdve a Magyar Rádió egy darabig csak Beethoven Egmont nyitányát játszotta, 35 évvel később meg egyre sűrűbb és terhesebb lett a visszaemlékezés.

Teljesen megértettem és elfogadhatónak tartottam a helyzetet, hogy a rendszerváltozás után átesünk a ló másik oldalára, de megszeretni sosem tudtam.

Szomorúan láttam, hogyan tették tönkre majd gyalázták meg a hirtelen mindenhonnan előbúvó és osztódással szaporodó "hősök" az addig titokban szentnek és tabunak tartott forradalmat és az emlékét.

Nálam többet mond erről Baranyi Ferenc idézett verse.

 

A lyukas zászló és az Egmont nyitány sokáig nem egy kis nép szabadság iránti vágyát, hanem az addig csendben lapító, vagy külföldön bujkáló vénemberek közönséges kofalármás követelőzését, civakodását, sajtópereit, vádaskodásait, Fónay Jenő agresszív bajtársainak fenyegetőzését, a rendőrt elsodró Pongrácz Gergelyt, a nyilvános gyalázkodásairól elhíresült Wittner Máriát és a történelmi hősökhöz méltatlan összes többi negatívumot idézte.
Nem akartam többet ötvenhatot és nem akartam az Egmont nyitányt.

Kevéssel a februári koncert előtt megtudtam, hogy a szüleimnek ugyanez a zene a megismerkedésük pillanatait és az első közös zenei élményt jelenti.

Amikor a MÜPÁ-ban felcsendültek a nyitány első taktusai, véletlenül megláttam, hogy apám megfogja anyám kezét. Ott ültek mellettem.

Máshogy, másképp szólt az a szívettépő zene akkor és onnantól.
A szomorújáték részleteit megismerve ráadásul megértettem azt is, hogy miért pont ez a nyitány kísérte a nehéz napokat a rádióban. A Brüsszel főterén 1568 júniusában a II. Fülöp spanyol király utasítására kivégzett Lamoraal van Egmont németalföldi szabadságharcos reménytelen küzdelme és a nagy Szovjetunióval szemben magára maradt kis Magyarország akkori helyzete nagyon hasonlított.

De félre eltaposott forradalmak, félre kivégzett és életben hagyott, ezután önmagukat lejárató forradalmárok, félre történelem!

Az Egmont nyitányt újból szeretem.
Most többet jelent, mint bármikor.
AZT a kézfogást.
Meg még annál is sokkal többet!

 

 

 

 

 

ehhez a bejegyzéshez nem fűzhető komment

Pszichológiai kísérletnek sem utolsó: hogy hat az emberi szervezetre 12 órányi nonstop koncerttermi élmény. Este hat óra óra körül a tűrőképességemben, itthon, éjféltájban pedig a saját épelméjűségemben kezdtem kételkedni, utóbbit azért, mert a hazautat dermedt csendben tettük meg, még a rádióhíreket sem akartuk hallani, a családi fészekbe belépve viszont rázendítettem, hogy "bum, bum, bum, bum, bum, kana halo naj, kuc, kuc, eh ja, kalasnyikov, kalasnyikov!" - ugyanis egy hete ugyanott Goran Bregoviccal (vigyázat, a link azonnal muzsikálni kezd!) volt fontos találkoznivalónk és a maraton után kifacsart aggyal meg már úgyis mindegy.

A kemény tél végét jelző verőfény kísérte utunkat, ahogy a MÜPA felé haladtunk. Hozni kellett volna a gépet és menet közben tudósítani, de talán jobb hogy otthon maradt: abban a rohanásban bekapcsolni sincs idő és csak cipeljem volna, hiába. Majd jegyzetelünk.
De nem jegyzeteltünk.

10:30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem  (a továbbiakban nagyterem)
Hegedűverseny.
Részemről előítéletekkel.
Még mindig nem tudom elfelejteni, ahogy ugyanezt Janine Janssen 2008 októberében a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián játszotta. Olyan úgysem lesz, de közel olyan sem.
Aztán Keller András.
Mindig büszke vagyok, amikor a Keller-vonósnégyest látom a Mezzo tv-n, ez elismerés nem csak neki, hanem Magyarországnak, a hazai zenei életnek is, Keller Andrást kiváló hegedűsnek, de szerényebb képességű karmesternek tartom, feszengtem már néhány koncertjén.
Általában nem szeretem, amikor tehetséges szólisták megragadják a karmesteri pálcát, mert a hangszerrel bizonyított kompetencia egyáltalán nem biztos, hogy a zenekar vezetésére is érvényes.
Sőt.
Láttam-hallottam vezényelni többek között Kocsis Zoltánt, Domingót, Berkes Kálmánt, Gerard Korstent és mindről ugyanazt gondolom: inkább maradtak volna abban a körben, amiben megszerezték a tekintélyt.
A Hegedűversenyre, a maraton nyitányára visszatérve: tavaly Dvorák talán legnépszerűbb művének rém gyenge előadásával indult a nap, ilyesmire számítottam ezúttal is, de szerencsére csalódtam.
Kellemesen.
A nap egyik meglepetése volt Kelemen Barnabás, aki virtuóz hegedűjátékkal kápráztatta el a közönséget és szinte egymaga elvitte az egész zenekart. Keller Andrást kiváló embernek tartom, kellő művészi alázattal engedte át az irányítás az ifjú titánnak, vette a jelzéseit és továbbította a Concerto Budapest - leánykori nevén MATÁV, majd Telecom zenekarnak. Kelemen pedig hallatlan magabiztossággal és mesteri pontossággal vette a versenymű legnehezebb akadályait is, ahogy némelyik műkorcsolyázón látszik, hogy nagy ugrásra készül és a feszült összpontosításban mutatkozik némi drukk is, az ifjú hegedűművész szinte alig várt egy-egy ujjtörő futamot, hogy mindenkinek megmutassa: megy ez neki, mégpedig tökéletesen.
Az első tétel után felharsanó taps jelezte, hogy sikerült elbűvölnie a közönséget és hogy a maratonok természetéből következően szép számmal vannak jelen olyanok is, akik egyébként nem nagyon járnak koncertre.
A hegedűverseny után úgy álltunk fel, hogy akár haza is mehetnénk, annyit kaptunk, de még előttünk volt a nap és Fenyő László.

11:30, Fesztiválszínház
Az első kamarakoncert a Beethoven belterjességet hivatott enyhíteni, hiszen Händel és Mozart témáira írt variációkat adott elő a Kovalszki Márta által kísért Fenyő László, kiváló gordonkaművész, akit élőben először két éve, a Csajkovszkij maratonon hallottam és biztos voltam benne, hogy még fogok neki örülni. Tavaly Dvorák gordonkaversenyét adta elő jobban mint Rosztropovics a jutyúbon és majdnem úgy, mint néhány héttel korábban Perényi Miklós a Zeneakadémián. Bár a nagyzenekari remekelés után a zongora-gordonka duó kissé vérszegénynak hatott, Fenyő most is csodásat alkotott. A rövid óra vége felé aggódni kezdtünk érte, egyre furcsábban kapkodta a levegőt és szakadt róla a víz, ami a szó szoros értelmében végigcsorgott a hangszerén, remélem azóta jól van!

12:30 nagyterem
Eroica Szimfónia, Héja Domokos és az Óbudai Danubia Zenekar.
Tavaly is ők voltak a leggyengébb láncszem, idén is sikerült nekik, bár tavaly a zenekar is rosszul szólt, idén csak a karmester volt harmatgyenge.
Beethoven komoly dolog és a III. szimfónia méginkább az.
Mit csinált Héja Domokos?
Nem tudom.
Koncepciótlanul, erőtlenül vagy inkább súlytalanul, lelketlenül eldarálták a hősi zeneművet, untuk már 10 perc után, de lehet hogy előbb.
Én azt hiszem, ezt a zenekart, de különösen a karmestert ezentúl kerülni fogom. Szép dolog amikor valaki fiatalon versenyeket nyer, jó családból származik és jóképű is, de ez egy idő után kevés.
Szerintem.

13.30 fesztiválszínház
Meakulpázással indul: ahol hatszáz művész lép fel, ott bármi előfordulhat, sajnos Lendvay József hegedűművész lekéste a gépet, helyette - a gyűrött civilben, sportcipőben beugró - Baráti Kristóf játszotta kiválóan a Tavaszi szonátát Würtz Klára kíséretével, majd a Kakadu-változatokat Kádár István hegedűn, Mahdi Kousay gordonkán és Nagy Péter zongorán. Profi előadás volt mindkettő, az elsőt az tette érdekesebbé, hogy a zongoristának lapozó bácsi mikor alszik el (egyszer sikerült neki), a másodikat pedig a gordonkás sistergése, ő ugyanis mindig szelelt, amikor épp játszott és ez érdekesnek érdekes, de nem biztos hogy jó.

 

A maratonok történetében először szünet következett, mégpedig majdnem félórányi, ami azért jó, mert néhány perverz alak elmegy az összes koncertre, amelyek között 5-10 perc van az egyik teremből a másikba átrohánásra és a biológiai szükségletekre. Végülis ezért maraton, nem?

15.00 nagyterem
Egmont - kísérőzene Goethe szomorújátékához
A Filharmóniai Társaság Zenekarát Kovács János vezényelte.
A mi kedvenc Kovács Jánosunk, a hazai karmesterek krémjének, mondjuk a legjobb háromnak egyike, akit élmény nézni, vezényeljen az opera zenekari árkában, vagy a pódiumon, akinél nincs kecmec, nincs cicó, határozott mozdulatokkal tartja kézben még az ütősök légzését is.
Belibeg Kulka János, ezúttal ő a narrátor - és elámulok, hogy az általam ismert szerepeiben milyen meggyőzően alakította a macsó férfiakat. Bocs, ez egy kicsit ízetlennek is tűnhet, de valóban az őszinte elismerés mondatta velem, álliberálisok, kéretik nem reklamálni!
A nyitányt a piros sáljában olyan arckifejezéssel ülte végig, mintha ő lenne a Szovjetunió Hőse. Amikor Klárika halála került szóba, akkor elszomorodott, megtörten kezdett kuporogni a székén. (pókerrajongók, még nem AZ a Klárika!) Néha Kovácsnak kétszer is rá kellett néznie, hogy mi lesz már, narrátorúr?
Az előadás gyönyörű volt, Wierdl Eszter szopránja csengően szép és tiszta, a narrátor hangosítása pedig problémás, visszhangos, de Kulka szépen beszél, ha odafigyeltünk, akkor értettük.
Ezt a kísérőzenét ritkán játsszák, megértjük.
Csodás volt, de nemigen venném meg CD-n.
 

16.00 Fesztiválszínház
Pivon Gabriella és Jóföldi Anett fuvoladuója üde színfolt a fekete és levegőtlen  kisteremben, a G-dúr Allegro és Menüett kicsi jókedvet hozott nekünk, amire szükség volt az Esz-dúr kvintetthez. Az előadással nemigen volt baj, talán mi kezdtünk egy kicsit fásulni - és nagyon nem szerettük Jandó Jenőt, aki végigdudorászta a zongorázást. A mögöttem ülő idős hölgyet megkérhettem, hogy ne morzsolgassa a műsorfüzet lapjait, mert zavaró, a művészúrnak csak innen tudom üzenni: Glenn Gouldnak jól állt, ahogy szelíden maga elé énekelte a dallamot, Jenő bátyámnak nagyon nem áll jól a duruzsolás.

17.00 nagyterem
Máv Szimfonikusok.
Takács-Nagy Gábor vezetésével, aki eddig hol volt?
Tudom hogy az én hibám, de most volt hozzá először szerencsém.
Igazi szerencse volt.
Az István király nyitányt olyan kirobbanó dinamizmussal adatta elő, ami a legmerészebb olasz maestrók sajátja. Jó lett volna a G-dúr zongoraverseny is, de a görög vendégművész - Dimitris Sgouros - nagyon furcsán muzsikált. Az első öt percben elkövetett három durva hibát, később az eredeti szólamot helyenként leegyszerűsítette, több egyszerű futam közben megbotlott, inkább aggódtunk érte, semmint élveztük a játékát.

18.00 Fesztivál Színház
Razumovszkij vonósnégyes az Eckhardt-vonósnégyes előadásában.
Itt határoztam el, hogy a következő maratont nem csinálom végig.
Fárasztó.
Különösen amikor a kamaraszínházban gyengébb produkciók is bekerülnek a sorba.
Az Eckhardt-vonósnégyes kiváló zenészekből áll, hiszen a Fesztiválzenekar tagjai és ott akárki nem játszhat. Bodolai Cecília brácsaművészt személyes érintettség okán is szeretem, hiszen a bátyja kiváló barátom volt, ráadásul amikor mi kölökként a téren kutyálkodtunk, akkor Cili a hangszerrel a kezében zeneórára ment.
A vonósnégyes mai teljesítménye egy kicsit elmaradt a reményeinktől, elsősorban a névadó indiszponáltsága miatt.
Ő produkálta a legtöbb fals hangot. Kár.

19.00 nagyterem
C-dúr mise
A pécsi Pannon Filharmonikusokat és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot Peskó Zoltán vezényelte, szólót énekelt Váradi Zita és Megyesi Schwartz Lucia, ők csodálatosak voltak, Alessandro Codelupi tenort és Szvétek László basszust nem hallottuk. Az olaszt azért, mert nem nagyon volt hangja, a basszust meg azért, mert ő nem volt jelen. Csak a műsorfüzetben szerepelt a neve, de szerintem nem ő énekelt.
Talán valaki majd beírja, ki ugrott be helyette, én a hangjáról nem ismertem meg, annyira meg nem látok jól.

20.00 kisterem
Várjon Dénes.
Komoly dilemma előzte meg az utolsó kamarakoncertet, menjünk, vagy maradjunk? Végül a sógor úgy döntött, ő pihen. Mi a többiek bementünk, ne várjon hiába a művész.
Nem bántuk meg, a legjobb kamarakoncert volt.
Az az eset, amikor a művész egyesül a hangszerrel, a hallgató pedig elfelejt mindent és megszűnik a külvilág, csak a muzsika marad. Nincs fáradtság, nincsenek kókadt virágkompozíciók, nincsenek zacskóval zörgő, púderszagú öregasszonyok, nincs porckorongsérv és dagadó láb, csak a Beethoven-szonáták és egy zongorember van. Esetleg kettő, mert a másik befogadja, de már ez sem biztos.
Belül szól.
Talán hallanák mások is, de mások nincsenek ott.
Akkor mégis ki tört ki tapsviharban?
 

21:00 nagyterem
Fesztiválzenekar, Fischer Iván,
VII. szimfónia
Minden eddiginél érdekesebb, újszerűbb, lendületesebb, nagyszerűbb, magával ragadó előadás. Egy kicsit elfelejtem Karajant és Klemperert, Abbado és Kobajashi is csak az Eroica kapcsán merült fel néhány órája  - és megint ugyanaz az ember jut eszembe, aki Fischer Ivánt látva-hallva már nem először: Arturo Toscanini.
Aki képes volt a legrövidebb idő előtt bármit előadatni anélkül, hogy hadarásnak vagy darálásnak tűnne.
Az egésznapos sorozat ritkán hallható ovációval ért véget.
Tavaly ilyenkor Fischer Iván valami álmos toronyzenével altatta el a feltüzelt közönséget, az idei maraton Beethoven egyik legvidámabb zenéjével, a IV. szimfónia zárótételével ért véget.
Azzal, amit két hete ugyanitt, ugyanettől a zenekartól teljes egészében hallottunk és amihez nemsokára Athénban is szerencsénk lesz.
Mert megyünk velük.
Fesztiválzenekarfüggők lettünk ugyanis.

Nehéz idők jönnek, vagy már vannak is, de a zene megvéd minket.

 

 

 

 

 

 

 

utólag:

1. A Fesztiválzenekar honlapján a sajtóvisszhang rovatban 1-2 órán belül utánközlődött e poszt

2. Hiányoztak a Budapesti Vonósok! Vajon miért maradtak ki a 2010-es maratonból?

3. Nagyon kicsi a visszhang ahhoz képest, amennyi embernek örömet szerzett ez az esemény, végülis jó hogy nem törtem magam a helyszíni tudósítással, a bélszín a la Rossini iránt nagyobb volt az érdeklődés. Komolyan!

 

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

 

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

Meg akartam várni a gondolataim papírra vetésével az elmúlt bő hét zenei élményei okozta eufória lanyhulását, nagyjából mostanra tudnék szuperlatívuszok nélkül élménybeszámolni, erre Fischer Iván megszólal az egyik rádióban és a riporter kissé provokatív kérdésére két régi aranyigazságot aktualizál:
1. Nem kellene ezt a válságot ilyen tragikusan megélni, hiszen volt ennél sokkal rosszabb is, mégis tudtunk élni és örülni akkoriban is.
2. Sokan nálunk is rosszabb helyzetben vannak, segítsünk közülük egy valakin, máris jobban érezzük magunkat (Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába)

Fischer Iván sajtószereplései nem voltak mindig szimpatikusak, sőt, de azt hiszem, innentől el lehet felejteni mindent, amit nem szerettem benne. A most elmondott gondolataival odaadó hívévé tett, arról nem beszélve, hogy néhány napja  úgy döntöttem:  megveszem az összes BFZ bérletet,  vasárnap pedig azt is, hogy belépek a zenekar mecénásai közé.
Túlzás?
Az, de vállalom!
 

A 25 éves Fesztiválzenekar a Gramophone c. szaklap szerint a világ 10 legjobb zenekarának egyike. Nekem, a laikus koncertlátogatónak ez azt jelenti, hogy minden egyes hangversenyük páratlan zenei élmény, mindig bemutatnak valami újdonságot, valami szokatlant, valaki olyan művészt, aki már világsztár, vagy majd még csak lesz, de mindenképp meg kell ismerni - mint pl. Janine Janssen, az októberben a Zeneakadémián vendégszereplő csodás szépségű hegedűművésznő, aki a Stradiváriján úgy adta elő Beethoven hegedűversenyét, ahogy senki.
Számomra a Fesztiválzenekar már akkor is a nemzeti büszkeségek egyike volt, amikor még nem volt rajta ezen a toplistán és az mindannyiunk pechje, hogy egy elsőrangú zenekar  nagyságrendekkel kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy tahó futballista, vagy egy cseréparcú bányarém, amelyik biciklibelsőt operáltatott szája helyére..

Most szombaton a MÜPA Bartók termében Mozart Figaró házassága ment, hivatalosan koncertszerű előadásban, a valóságban jelképes díszlettel. Az elmúlt 40 egynéhány évben többször is láttam, de ilyen emlékezetes előadáshoz nem volt szerencsém. A többségükben külföldi vendégművészek a középkori vásári komédiák hangulatát megidézve játszottak úgy hogy ők is élvezték, közben a zenekarhoz méltó színvonalon énekeltek. Talán csak a grófot alakító osztrák szépfiú hangereje maradt el a többiekétől és a Cherubint éneklő leányzó alakítása volt kissé lapos, de összességében egyik sem rontotta a produkciótl.
A jövő operája lesz ilyen?

A múltat, annak is a nyögvenyelős részét elevenítette fel a Magyar Állami Operaházban két nappal korábban látott-hallott Trubadúr előadás. Két dolog tetszett: a rendezés és Wiedemann Bernadett éneke. Csalódtam Fokanovban és nagyon gyengének és olykor hamisnak tartottam a magas hangokat csúnyán visongva, a mélyeket pedig alig hallhatóan éneklő Farkasréti Mária szopránénekesnőt, ugyanakkor jót derültem azon ahogy az ülve dirigáló, amúgy sem nagytermetű Török Gézát teljesen hidegen hagyta, hogy a férfikórus nem sokat foglalkozott az integetéseivel és akkor lépett be, amikor épp úgy gondolta, meg a tempó meghatározásában is inkább a függetlenség felé hajlott. Az sem tudom, kinek jutott eszébe idehívni Angelo Simos görög tenort, hiszen sem a hangja, sem a megjelenése nem indokolja a hősszerelmes trubadúr szerepének ráosztását. Talán olcsón eljött hozzánk és jelen gazdasági helyzetben ez mindennél fontosabb. Wiedemann Bernadett nélkül azt mondanám, vacak egy előadás volt, de miatta feltétlen érdemes volt végigszenvedni a többieket.

A Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra visszatérve: nekik köszönhetjük a zenei maratont, tavaly Csajkovszkijt, idén Dvorákot. Egész nap koncert a Müpában, fél tizenegytől este tízig. Egyik jobb mint a másik.
A leggyengébb láncszem, a Héja Domonkos dirigálta óbudai Danuibia Zenekar épp a legismertebb Dvorák művet, az Újvilág szimfóniát adta elő, bántóan hamis fúvósszekcióval és fantáziátlan irányítással. Hamar túltettük magunkat rajta, emlékbe magunkkal vittük a momunetális mű előjátékaként az Angelica Leánykar által csodálatosan elénekelt Hazám c. dalt, aminek a vezérmotívuma a szimfóniában többször is felbukkan.

Számomra a csúcs egy magyar ösbemutató, a Kíséretmenyasszony c. kantáta volt, amolyan horrorisztikus mese felnőtteknek. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire magával ragadott volna egy díszlet és játék néküli előadás: a kivetítőn megjelenő magyar szöveg és a zene szinte megjelenítette előttem a képet, ahogy a kedvese után epekedő nő egy gonosz kísértetet követve nekiindul az éjszakának.
Magyarország legjobb kórusát, a Magyar Rádió, most erőltetett nevén ez EMER Énekkarát és az MR Szimfonikusok játékát hallgattuk, akiket Petr Altrichter, a Brnoi Filharmonikus zeneigazgatója irányított. Már az előadás után, a szünetben nekiálltunk a sörözéssel kiegészített koncertlátogatás megtervezésének, a morva főváros nincs is olyan messze...

Ritka élményt jelentett Kemenes András és Csalog Gábor zongoraórája, amikor négykezes darabokat adtak elő, hibátlanul, ám nagyon nem tudtunk elszakadni a látványtól, ahogy a két művész színpadi berendezőnek öltözve az ószövetségi hét szűk és hét bő esztendőként szorongott egy padon, mellettük pedig riadt ázsiai leányka húzta meg magát, aki lapozott. Szemből nézve egyáltalán nem látszott, hogy közreműködnének a muzsikában, hiszen az egyikük egykedvűen nézte a kottát, mint a szakács a kondér előtt a zubogásra várva, a másikuk pedig tátott szájjal, mint egy agyonhajszolt informatikus, aki nem érti, hogy kerül oda az a sárga csík a képernyőre, pedig ő beírta hogy var zárójel div felkiáltójel, kacsacsőr.

Kovács János a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte, egy világklasszis egy elsőrangú zenekar élén.  Két szimfonikus költemény - a Déli boszorkány és a Hősi ének - közé felüdülésnek épp passzolt a g-moll rondó.

Hamar Zsolt dirigálta a pécsi Pannon Filharmonikusokat, ettől a produkciótól kissé tartottam, ugyanis emlékeztem a tavalyi Csajkovszkij maratonra, ahol először láttam és  hallottam Fenyő Lászlót - és sosem fogom elfelejteni, akkorát játszott, viszont a pécsi zenekar volt a leggyengébb láncszem.
Kellemesen csalódtam, ugyanis most nagyon jól voltak.
A h-moll gordonkaversenyt nemrég hallottuk Perényi Miklóssal, előtte a youtube-on meghallgattuk Rosztropoviccsal, nos Perényi volt jobb. Fenyő László pedig mint Perényi.
Ebből a fiúból még lesz világsztár!

A Fesztiválzenekar maradt a végére, a VIII. szimfóniával, az ifjú Solti Györgyre egyre jobban emlékeztető, a zene közben olykor önfeledten kiabáló Fischer Ivánnal, ovációban kitörő közönséggel - megérdemeltek volna egy állva tapsolást, de ehhez a hazai közönség még túl enervált, majd egy minden lelkesedést lehűtő ráadás rövid Bach toronyzenével, amit a BFZ fúvósai adtak elő, figyelmeztetésül, hogy ne örömködj közönség, válság van, menj haza csendben és békében, még feltűnik valakinek ez a sok átszellemült arcú ember, aztán megdobálnak tojással, vagy mással.

Hát hazamentünk, de utána napokig nem akartunk zenét hallgatni, annyira éltünk bennünk ez a nap.

A történet ott kezdődik, hogy egyszer valaki rábeszélt minket a Macskajaj című Kusturica-film megnézésére és mellékelte hozzáa videokazettát. Nem ájultunk el tőle annyira, mint a beharangozás alapján kellett volna, sőt, közben többször nem tudtuk, hogy ez most akkor tényleg komoly, vagy valami nagyonnagyon abszurd - csakhogy a film igazán a megtekin-

tését követő héten kezdett összeállni bennünk. Ráéreztünk akkor egy nagyon távoli kultúrára, ami ráadásul fizikailag igen közel van hozzánk.
Második alkalommal egy 2-3 évvelőtti Duna Karneválon érintett meg minket ez az érzés. Akkor is egy szerb cigány rezesbanda lépett színpadra és az első hangokkal elvarázsolták a közönséget. Nyersek voltak és őszinték, természetesek és vadak.
A két Markovic, apa és fia, Boban és Marko nem először járt Magyarországon, de talán először olyan helyen, mint a MÜPA. Most sem vagyok meggyőződve arról, hogy a produkciójuk a Bartók terembe való, hiszen én már 10-15 perc után szívesen táncra perdültem volna a 130 kilómmal, a hűvösen tartózkodó többség pedig a művészek vidám játékaiban is nem, vagy csak vonakodva vett részt: nem kiabálta üzemesen, hogy gáz,gáz, gáz, gáz, énekelni meg végképp nem volt hajlandó.
A zenészek lelkes jókedvét ez persze cseppet sem rontotta, ők mind nagyobb élvezettel játszottak és ez lassan meghozta a hatását: a közönség is kezdett magához térni a tespedtségből és egyre nagyobb ováció követte a számokat. Rúzsa Magdi elénekelte a Megasztárban ismertté vált számot, Goran Bregovic Ederlezijét, majd Lajkó Félix páratlan hegedűjátéka pengette meg a lélek szűzhártyáit.
Az összekötő szöveget annak ellenére értettük, hogy egy kukkot sem beszélünk szerbül, a zene eltüntetett vagy inkább áthidalt mindenféle különbséget, végül három ráadás után boldogan mehetett haza az is, aki savanyú uborkaként érkezett és úgy ülte végig a koncert nagyobb részét.
Aki magától nem tudná, az egy ilyen koncerten egészen biztosan rájön: élni jó!