Tanne Budakeszi büféasztalTúróscsusza. Gusztustalan, de legalább van. Ha egy RENDES büféasztalos étteremben a vendég elégedetlen a kínálattal, akkor a tulaj megkérdi, mit enne - és hoz neki valamit a kívánsága szerint.
A budakeszi TANNE étteremben ehelyett a tulaj magyarázkodik, ígérget és vádol - nehogy elfelejtse a kedves vendég, hogy a hazai gasztronómia még arrébb esik a boldogabb országok színvonalától.

 

Nagyon nem örültem, amikor a budakeszi Tanne szerepelt egy meghívóban.
Még aktív étteremtesztelő koromban jártam itt és nagyon rossz emlékeim voltak, mert gyenge volt a felhozatal, ráadásul pofátlan módon becsaptak, 1950 Ft helyett 2500 Ft-ot számláztak fejenként.

Rájöttem, miért rezzenek össze, amikor azt hallom a bankban, a rádióban vagy akárhol máshol, hogy sváci fran.
Nem svájci frank, hanem svájci fran.

Egy gyerekkori beszélgetés jut eszembe.
Lehettem tizenkettő és valahol azt találtam mondani, hogy francia frank és svájci frank.
Egy felnőtt a nyilvánosság előtt kijavított, hogy azt úgy kell mondani: fran.
Merthogy a francia nem ejti az utolsó hangot.
- Én viszont magyar vagyok és én ejtem - válaszoltam, mire a többiek jót derültek az okvetetlenkedő Tudomkán, aki - velem szemben - semmilyen idegen nyelvet nem beszélt. Nem tetszett neki hogy miattam kinevették a többiek, ezért rám szállt és onnantól folyamatosan igyekezett alázni.

Ha azt hallom, hogy "svájci fran", mindig az az ember jut eszembe, akinek a franciatudása csupán ennyiből áll, de ezt is főleg mások ledöngölésére használja, bátran kijavítva olyanokat is, akiknek felsőfokú francia nyelvvizsgájuk van - és csak somolyognak a buzgómócsingon, ha észreveszik egyáltalán.

Nem az az igazi kérdés, hogy miért külföldiül mondják azt, amit magyarul is lehet, miért ejtenek sokan egy két szóból álló kifejezést félig angolul, félig magyarul (mint az ájbíem pécét, az ájszteát, a leptopot) - hanem arról: miért kell egy minimálisnál is kevesebb tudást mások kijavítására használni?

 

PS. nagyon örülök, hogy a Klubrádió gazdasági híreiben hosszú ideje már bátran franknak merik ejteni a svájci frankot.

Szerintem hibát követ el, aki vét valami ellen.
A hibázni és véteni annyira hasonló tartalmú, hogy szinte szinonimái egymásnak.
Mindkettő negatívumot jelent, éppen ezért aki hibát vét, az éppen hogy jót csinálja.

Szerintem egyszerűbb lenne azt mondani, hogy hibázik, de ha már a beszédből mindenképp ordítania kell a választékos fogalmazásnak és a kifinomult ízlésnek, akkor inkább hibát ejt.

Egyáltalán nem tesz boldoggá, hogy a "hibát vét" forma már naponta köszön vissza hírekból, publicisztikából, filmekből, szépirodalomból és a gugli is háromszor annyit talál belőle, mint a szerintebb egyáltalán nem pongyola "hibát ejt" kifejezésből.

Köszönhetően megint csak a média igénytelenségének és a műveletlen szerkesztőknek.
Ha bárhol azt hallom vagy olvasom, hogy "hibát ejt", a legszívesebben kezet fognék az elkövetővel.

 

 

Íme egy figyelemre méltó írás, amit a szerzőjével együtt tisztelek, de nem tudok velük azonosulni:

alag3.mfa.kfki.hu/dcsabas/kotnyelv/szofejt/sz_001.htm
 

Mennyiért vesszük a fáradtságot?

Én pl. semennyiért, nekem szokott jönni magától is.
Amikor nem blogban, nem levélben, nem internetes fórumban, hanem sajtótermékben, horribile dictu szótárban (!) találkozom ezzel a pongyolasággal, akkor mindenképp.
Lemerít ugyanis.

fáradtság = erejét vesztett állapot
fáradság = kimerítő tevékenység

A kettő, még ha mindössze egyetlen hang is a különbség közötte, nem ugyanaz!

Aki veszi magának a fáradságot, vagyis egy meglehetősen kimerítő tevékenység árán megtanulja a magyar nyelv kifejezéseinek pontos használatát, az talán átéli majd a jóleső fáradtságot, ami a kisebb-nagyobb megerőltetéseket követi.

Vettem a fáradságot

 

és nem a fáradtságot, hogy kigyűjtsek néhány olyan elképesztő webhelyet, ahol ez a kifejezés rosszul szerepel. Sajnos az egyikben benne van a Magyar Tudományos Akadémia is...

szotar.sztaki.hu/dict_search.php
startlap.dicfor.hu/szotar/hun/eng-hun/trouble/both/any/0/1
hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91vita:Modern_Talking_%C3%ADr%C3%B3
www.hetek.hu/kulfold/199904/balkan_amerikaban
www.mediakutato.hu/cikk/2007_04_tel/06_erdelyi_magyar_sajto
www.kulturpart.hu/zene/14094/lukacs_lacin_kivul_mindenki_potolhato

Ennyi.
Sajnos...

 

Ugye a nyelv amit használunk az folyamatosan változik, mint tudomány pedig csak leírja azt, amit mi művelünk vele. Soha nem venném a bátorságot, hogy valakit szemtől-szembe vagy írásban kijavítsak, de továbbra is élek a ius murmurandival, amikor a sajtóból köszönnek vissza a félműveltség bántó megnyilvánulásai.

Két hasonló hangzású, de merőben eltérő jelentésű magyar szó a helység és a helyiség.

A helység az települést jelent (Budapest, Hörcsöglaka, San Francisco, Nahodka) a helyiség pedig falakkal határolt épületrészt (konyha, mosdó, díszterem)

Igen, ezt már általános iskolában is tanultuk.
Vajon a hírszerkesztők, akik leírják és a korrektorok, akik átengedik, azok akkor hiányoztak?

Hány helyen olvasható az hogy légkondícionált helység, hogy kiadó üzlethelység?
Amikor egy ingatlanhirdetésben áll az hogy "szuterin helység a központba", akkor azt mondom, oké, nem futotta mindenkinek az elemi iskolára.

Mire gondoljak, amikor újságban olvasok ilyet?
Hogy rossz az ízlésem, sznob vagyok, öreg vagyok, finnyás vagyok, monnyak le?

Egy nagy túróst!

 


ez pl. az eredeti helyén évekig egy reggeliző "helység" volt, aztán kijavították

 

 

 

esetleg még ezek:

Alternatíva csak egy van!

Vaj sincs a fülem mögött!

Később halnék szörnyet - ha lehet

Helység, helyiség, hejj!!

Nem-e változik a nyelvünk?

Kultiválom-e a spenótot?

Fáradság vs. fáradtság

Most akkor nem minden különböző??

Leszúrták, túlélte!!!!

Ejtjük vagy vétjük a hibát?

Miért fran a svájci ?

Miért csapódik most minden?

Kecsöp, dzsiviszi, vörcseszter, gordonblú

Adekválunk egyet, Józsi?

Kenterbe verjelek vagy orrba?

Helyes kiejtés, téves kiejtés

Mi az hogy Kesznyéte?

Van református pap, vagy nincs református pap?

Zsidó mise, evangélikus müezzin?

Paparazzi, kvázi, uszkve!

Logopédust a közszolgálati médiába!!!

Emberiség vagy emberiesség elleni bűncselekmény?

- de az a helyzet, hogy nem lehet!

Megintcsak a guglival kezdtem: 14.800 találat érkezett arra az idióta szókapcsolatra, hogy "azonnal szörnyethalt" - most ez lesz a 14.801.

Ennyi nagytudású hírszerkesztő nincs tisztában a szörnyethalt szó jelentésével, pedig megnézhetnék a Magyar Nyelv Értelmező Kéziszótárában.
Nekem megvan két kiadás és a szócikk mindkettőben betűről betűre megegyezik: megrendítő hirtelenséggel, borzalmat keltő módon meghal - ezt jelentette a szó 1989-ben és ugyanezt 2003-ban is.

Vagyis ha valaki megrendítő hirtelenséggel hal bele egy balesetbe, ott tök fölösleges kiírni, hogy az azonnal történt, ugyanis a kifejezésben ez már bennfoglaltatik és nincs apelláta, később már nem lehet szörnyethalni.

Még a sok hülyeségtől sem!

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 



Bécsi Szelet Vendéglő
Óbuda

 

Van az úgy, hogy a panírozott húsoktól ódzkodó étteremjáró kifejezetten borjúbécsire vágyik. Például amikor megérkezik egy Ausztria-Svájc-Németország körútról, aholis valamennyi étteremben szembejött a vínersnicli, de más csábító ajánlatok azonnal elfeledtették. A tányérről lelógó, zizegős bornyúhúst a kétféle káposztával körített savanykás krumplisalátával itthon kezdtük el kívánni, ezért úgy döntöttünk, irány az óbudai Bécsi Szelet Vendéglő.
Korábban már jártunk itt és az évekkel ezelőtti medwekaland emlékeim szerint két sárga szmájlit érdemelt, ám ennek írásos nyomát nem sikerült megtalálnom, így legalább nem kell lerontanom egy korábbi osztályzatot, hanem direktben mehet a feketepont.

Az óbudai Bécsi szelet Vendéglő ugyanis szerintem nem jó.
A pincérünk kitüntető figyelmességén kívül ugyanis mindössze egyetlen jó emlékünk marad: a friss levegő, amikor elhagyjuk az éttermet.
Az ebédidő vége felé érkezünk és az udvarias pincéren kívül vaskos büdösség fogad minket, mindent átható konyhaszag, a leharcolt, barna sütőolajé, minimális cigarettafüsttel keverve, ugyanis a dohányzók és a nemdohányzók egy légtérben ülnek, előbbiek jobbra, utóbbiak balra.
Nehezen találunk asztalt, mert bár szabad hely van bőven, az összes viaszosvászon abrosz morzsás, maszatos, ragacsos. A legkevésbé piszkos mellé leülünk, pincérünk jön, nedves törlőruhával takarít, mi hárman pedig az asztal teljes megszáradásáig kellő távolságtartással böngészhetjük a kinyitva és megfelelő sorrendben a kezünkbe adott étlapokat.
Hozhatok-e italt, amíg választani tetszenek? - hmmm, ez a pincér nagyon kilóg ebből a méltatlan környezetből - rendelünk, majd a nehéz szagokba beletörődve, legyekkel hadakozva, a bántóan hangos, de a konyhából kihallatszó trágár veszekedést elnyomni képtelen kereskedelmi rádió zajával körülvéve válogatni kezdünk. Mindhárman megkóstolnánk a napi ajánlatban szereplő erdélyi csorbalevest, ám pincérünk figyelmeztet: emberes adagról van szó, de a kedvünkért háromfelé tálaltatja.
Mi meghatódunk ettől figyelmességtől, aztán vissza is zökkenünk a kiábrándító valóságba, amikor perforált szélű tányérokban megérkezik a siló.
Nem rossz, de nem is igazán jó.
Menzán elmenne.
Hiába a friss citromkarika, nem elég savanykás, a rizs pedig olyqan mint valami szomorú maradék: agyonfőtt, széteső és ízetlen, a húsgombócok meg mintha most kerültek volna bele hirtelen és nem tudtak volna rendesen megfőni.
Utána várunk, hosszan váraunk és azon töprengünk, hogy vajon mi a fene tart ilyen sokáig. A mellettünk ülő fiatal pár nemrég távozott, a dohányzó szakaszban elfoglalt két asztalnál már javában étkezteztek, utánunk nem érkezett senki, én bár nem vagyok szakács, annyi idő alatt, amíg a levesre vártunk majd elfogyasztottuk, nem csak kisütök, hanem be is panírozok három szelet húst.
Ja persze, én nem szoktam közben senkivel sem veszekedni...

Van időnk alaposan körülnézni.
A berendezés leginkább szembetűnő darabja az Aeroviva nevű utazási iroda reklámja.
Nem vagyok érintett a kérdésben, mert ugyan sokat utazom, de ha nem muszáj, akkor nem irodával, és általában szerencsére nem muszáj.
Az Aeroviváról eddig hallott meglehetősen negatív információk megerősítést nyernek, miközben az asztalra tett ajánlatukat tanulmányozzuk. Repülőjegy Rómába 19.900 Ft-ért, hatalmas betűkkel, majd alatta apróval: az árak nem tartalmazzák az illetékeket és a foglalási díjat (38.900 Ft), mely külön fizetendő.
Így kerül a 19.900 Ft-os repülőjegy nagyjából 75.000 Ft-ba, ha nincs egyéb extra költség, pl. kerozinpótlék, köszönési illeték, integetési adó, biztonságiöv kattanási díj...
A csábító ajánlat mellé egy másik: aki a Bécsi szelet Vendéglőben 890 Ft-ért elfogyasztja a főleg Seven Up (!) és dobozos narancslé alkatrészekből álló Aeroviva koktélt, az 30.000 Ft-os árengedményre jogosító Aeroviva utalványt kap. (így a hűtött szmötyi mellé 38.900 helyett csak 8900 Ft foglalási díjat fizet, ami más irodáknál 5000 Ft körül van...)
Csak azt nem értem, Vágó István kvízmester hogy adhatta ehhez a nevét és az arcát, hiszen ott mosolyog minden aerovivás nyomtatványon.


Érkeznek a saláták.
A kétféle káposzta el van sózva, a krumpli sótlan és ízetlen, talán egy kis ecettel javítható lenne, de az nincs az asztalon.
A húsok pedig - egy sertést és egy borjút kértünk - nem lógnak le a tányérról, mint régen, nem olyan szép vékonyak, nem is sültek át teljesen, viszont a belsejénél barnább bundán érződik a régen cserére érett sütőolaj nehéz íze. A hawaii pulykamell kifogástalan, a mellékelt petrezselymes burgonya kissé állott, ízetlen.
Nagyon nem oké ez az egész, lehet hogy az egy feketepont kevés is. Ha viszont azt nézem, hogy a szomszédban lévő Régi Sipos is kettőt kapott, mert az is rossz volt, de ott legalább át is akartak vágni, továbbá ha hozzáteszem, hogy hárman 5980 Ft-ból ebédeltünk, akkor bőven elég nekik az egy feketepont.


illenyi.jpgPedig volt idő, amikor rajongtam érte!
Egyoldalú szerelmünk akkor kezdődött, amikor a Budapest Klezmer Band-del lépett fel.  Amikor a Madáchban ment a Hegedűs a háztetőn, megtudtuk, hogy Illényi Katica nem csak a hegedűn remekel, hanem énekelni és játszani is tud.

Muszáj leszögezni: a nő gyönyörű és mestere a hangszerének.
A rajongásomat mit sem befolyásolta, amikor a tehetségét aprópénzre váltva az operett vizeire evezett és olyan kiválóságok oldalán tűnt fel, mint Farkas Bálint, aki majdnem olyan szép, mint Alain Delon, de az énektudása és a hangja alapján inkább csak a Hallhatatlanok Társulatában számíthat előkelő helyre.
Nyilván mint a legtöbb szép és fiatal nő, Katica is imádta, hogy csodás ruhákban ünnepli a nem túlságosan igényes és egyáltalán nem vájtfülű közönség, de ezt még el lehetett nézni a Honthy Hannáéra emlékeztető, arcra fagyott műmosollyal egyetemben.

Volt viszont egy koncertje a Zeneakadémián, még 2007 áprilisában, amin más elfoglaltságom miatt nem tudtam megjelenni. Az egyik tévécsatorna jóvoltából felvételről és két részletben nézhettem meg nem is olyan rég.

Nos a dolog egyenesen elborzasztott.
Az hogy valaki fantasztikusan hegedül és szép, meg hogy a nevére megtelik egy nagyterem, az dicséretes.
Az viszont hogy az illető hölgy teljesen elszáll magától, a rajongói szeretetével és a közönsége türelmével visszaélve narcisztikus édelgésbe kezd, talán megbocsáthatatlan.
Illényi Katicának már igazán volna mire szerénynek lennie, de ő sajnos ennek még a látszatára sem törekszik.
Igazán nem tudom, mit csináltam volna a helyszínen.
Felállok és elhagyom a termet?
Nemigen.
Sokkal inkább végigszenvedem a többórás öntömjénezést, kényszeredett csendben hódolva egy magáról megfeledkezett művészember önimádatának oltára előtt.
Az hogy hegedül és énekel, rendben van. Az hogy táncol is hozzá, az nagyon nincs rendben! Könyörgöm, senki nem mondta neki, hogy Katica drága, rövidek a lábaid és nagy a fejed, erről persze nem tehetsz, de ha sokat ugrabugrálsz a színpadon, úgy nézel ki mint egy gnóm?
A csodás ruhaköltemény pedig a verítéktől a testéhez tapadt és a koncert végére már gusztustalan volt a két nagy izzadságfolt a hátán és a hasán.

Tessék mondani, kell valakinek egy közel két gigabájtos, semekkora monitoron megjelenni nem tudó fotó?
Ugye hogy nem?
Pedig az illenyikatica.hu honlapról letölthető akár több ilyen is.
A művésznő pont úgy tárja magát a világháló nyilvánossága elé, amilyen a zeneakadémiai koncertjén volt: harsányan, magamutogatóan, önelégülten. Fotók, sokasága, hosszú, tolakodó önéletrajz, Katica érdekfeszítő meséi, pl, kettő is arról, hogy milyen szétszórtnak tartja saját magát.
Nem lenne elég ha csak hegedülne???
Ha azt mondom: ez már egy kicsit sok, akkor finom voltam.
Nem, sajnos ez nem sok, ez durva túlzás, ez személyi kultusz, ez émelyít, viszolyogtat, segítség, menekülnöm kell!
Ha lehet, nem kérek többet Illényi Katicából, de a nyomulását elnézve úgy tűnik, nemsokára kötelező lesz!

Három fotóm jelent meg a Népszabadság Zrt. által jegyzett A 100 legjobb magyar étterem c. kiadványban.
A dolog szépséghibája, hogy a megkérdezésem, a beleegyezésem és a forrás (medwe.hu) feltüntetése nélkül.
Végül még örülhettem is, hogy nem pereltek be.


Pont a Népszabadság Zrt. ne tudná, hogy mit jelentenek a szerzői jogok, hogy egy fotó szellemi alkotásnak számít, hogy a jogtulajdonos belegyezése nélküli másodközlés pedig jogsértés?

A reklámokból tudhatjuk, hogy a Népszabadság Magyarország legkedveltebb napilapja és naponta egymillió ember kíváncsi rá.

Ha egy ilyen kedvelt napilap arra fanyalodik, hogy szerénységemtől lopjon, akkor én igazán kitüntetve érezhetem magam, hiszen medweségem páratlan elismerése, hogy a fotóim megjelentek a magyar média zászlóshajójának egyik kiadványában.
Képzelem, hány fotós töri magát, hogy csak egy egész pici képecskéjét közölje a Népszabó, és csak egyszer, valahol hátul.
Nekem meg - aki fotós sem vagyok - hipp-hopp az ölembe hullik.

A kiadványhoz gratulálni nem tudok, már csak azért sem, mert Magyarország legjobb éttermei ennél a silány füzetecskénél igényesebb kivitelezésű, minimum keménytáblás megemlékezést kívánnának, az említett helyek többségén csak az étlap százszor színvonalasabb.
A kérdés pedig, Hogy melyik a legjobb 100 étterem, egyenesen butaság.
Milyen szempontból legjobb?
Melyik a legjobb étel, a legjobb autó, a legjobb ruhamárka?
Ki a legszebb nő és hol lakik?
Hol a legjobb lakni és miért nem költözik mindenki oda? 

 

 

a plágium elkövetője ahelyett hogy csendben szégyellte volna magát, még neki állt feljebb:

 fejér gábor 2006. júl. 31. 14:24 | Válasz | #6 
Kedwesnek igazán nem mondható Medwe!
Ha vetted volna a fáradságot és elolvastad volna a fotósok listáját, akkor nyilván felfedezhetted volna a köztük a nevedet. Természetesen szívesen felvettem volna a kapcsolatot Veled, ha erre módom, illetve időm lett volna.
Honlapod információja szerint a képek szabadon felhasználhatók a szerző megjelölésével!!!
Ez megtörtént, munkádat, illetve segítségedet, amit az ominózus három kép elkészítésével tettél, ezúton is köszönöm.
Üdvözlettel: Fejér Gábor képszerkesztő

 

 

medwe 2006. júl. 31. 14:35 | Válasz | #7 
Kedwes Fejér Gábor!
Álljon meg a menet még mielőtt belekezdenénk egymás minősítésébe!

1. a fotók szellemi alkotásnak számítanak, aminek a tulajdonjoga a készítőjüket illeti
2. a galériám láblécében szerepel, hogy a fotók a forrás megjelölésével felhasználhatók
3. a fotók forrása a medwe.hu weblap
4. ez a kiadványban sehol sem szerepel, bár ezt általában a fotók alá illik írni
5. a kiadvány 4. oldalán lévő tartalomjegyzék alsó fertályán alig olvashatóan szerepel a következő:
a szám fotósai: az éttermek saját felvételei (??), Velledits Éva stb.stb. és medwe


Nomármost.

Én nagyon nem vagyok sem a Népszabadság Zrt., sem a kiadvány fotósa, de még csak fotós sem. (bár kétségtelenül felemelő érzés lehet "az éttermek saját felvételei" nevű fotóssal egy társaságban szerepelni)
Az hogy a nicknevem ilyen formán belekerült az impresszumba, teljesen ellentmond annak amit hetedik éve nem győzök hangsúlyozni:
független vagyok és amit itt csinálok, inkognitóban és a saját költségemre teszem.
A nicknevem negatív hírbe hozása természetesen nem helyettesíti a forrás feltüntetését, tehát ez dupla hiba.

Nem volt időd a velem való kapcsolatfelvételre?
Az más, kár hogy nem tudtam előbb!
Én kérek elnézést.

 

 fejér gábor 2006. júl. 31. 15:28 | Válasz | #10 
Kedves Medwe!

Szeretném leszögezni, hogy állításoddal ellentétben a képeidet, - melynek szerzői jogait természetesen nem vonja senki kétségbe - N E M lopta el sem én, sem pedig a Népszabadság! Elfogadom, hogy a forrás megjelölése nem úgy történt, ahogy ezt igényeled. Ez az én hibám! Amennyiben úgy érzed, hogy nickneved feltüntetése az impresszumban sérti a független imázsodat, akkor ezért megkövetlek, nem állt szándékomban gondot okozni!
Az egyébként többek által tömören csak szarnak titulált kiadvánnyal elég sok munkám volt, ezért nem volt időm levelezésre. Az utolsó pillantig reménykedtem benne ugyanis, hogy a két étteremből is tudok képet kapni, vagy készíttetni. Ami a képek alatti fotósnév elhelyezést illeti, arra a design sajnos nem adott lehetőséget.

Az egymás minősítése cimű fejezethez csak annyit, hogy Veled ellentétben én elérhető vagyok, amennyiben először megkerestél volna a gondoddal, akkor most talán nem kéne itt leveleznünk!

Üdvözlettel: Fejér Gábor képszerkesztő

 

 

Továbbra is hálás vagyok a Népszabadságnak,

- mert a fotóim lenyúlása tőlük kivételes elismerés

- mert megtudtam, hogy ha a tolvaj kijelenti: nem is lopott, akkor tényleg nem

- mert a megrövidítésemet megúsztam egy arrogáns levéllel, amikor be is perelhettek volna

- mert megtanultam, hogy NEKEM kell megkeresnem minden képszerkesztőt, amelyik a munkásságomból akar meríteni

 

ennyi

Kultúrkalandok könyvekkel.

Peter Mayle Bon Appétit!
Ajándékba kaptam az Ulpius-ház Könívkiadó gondozásában 2006-ban kiadott kötetet és élvezettel habzsoltam a gasztronómiai kalandokkal fűszerezett útleírást. Eljutottam Franciaország évtizedes hagyományokkal bíró rendezvényeire, mint a richerences-i szarvasgomba misére, a vitteli békacomb-kóstolóra vagy a közelben lécő csigavásárra, a livarot-i sajtvásárra vagy épp amédoci maratoni futóversenyre.
Bevallom, a gasztronómiai szakirodalom eddig egyáltalán nem érdekelt, de a fanyar angol szemüvegén keresztül láttatott francia hagyományok felkeltették az érdeklődésemet.
Megtudtam pl. hogy az itthon sokat emlegetett Michelin katalógus az azonos nevű és máig létező gumigyár ötlete volt a XX. század elején annak érdekében, hogy a polgárok minél többet kirándulva kerékpárgumik százezreit nyűjék rongyosra. Ebből lett az a nemzetközi mozgalom, amiről én speciel itt a saját fórumomban hallottam először épp olyanoktól, akik a Michelin csillagok ismerete miatt érezték magukat jóval többnek a honfitársainál, franciábbnak a franciánál és gourmandabbnak a gourmandnál...

Peter Mayle Monaco Mon Amour
c. kalandregényét az előző olvasmányom miatt vettem meg és faltam be ha lehet még rövidebb idő alatt. Rég élveztem könyvet ennyire és hiányérzet maradt bennem, miután a mesterien felépített sztori hirtelen, kissé talán összecsapva, papírízű hepienddel ért véget - viszont a szerző bámulatos tömörséggel mutatta be az Európának itthon kevésbé ismert jelenségeit, a gasztronómiától kezdve a társadalmiakig.
Azóta egyfolytában Dél-Franciaországba vágyom!
Mindkét könyvben egyformán zavart Szántó Judit kissé slendrián fordítása, ami kisebbrészt egyes magyar szavak rossz használatában, nagyobbrészt rengeteg, oldalanként minimum három, eredeti nyelven hagyott kifejezésben és félmondatban nyilvánult meg. Ezeket illett volna lábjegyzetben vagy függelékben kommentálni, magyarázni, nem mindenki tud ugyanis franciául.


Paulo Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam
Az itthon sokat reklámozott szerző első és egyben utolsó műve, amit a kezembe vettem. Igaz nem vettem, hanem kaptam valakitől, akinek fontos volt. Az is hogy elolvassam. Megtettem a kedvéért, ha másért teszem bizony sajnálnám az időt.
A szerelem misztériumáról, az élet erejéről és az igaz hit varázslatáról szóló igazságokat ígérő giccses-szirupos történet egyszerű tőmondatai nem nagyon erőltették meg az agyamat és nem is nagyon mozgatták meg a fantáziámat, pedig volt benne tűzimádás, hóban mezítlábalás, meg sablonos, népi bölcsességek sorozata. Soká tartott, mire kiderült: a főhős egy nő, a szerző meg nem elég jó író ahhoz, hogy hitelesen tudjon női fejjel gondolkodni.
Amiért talán nem volt egészen hiábavaló: találtam benne 2-3 gondolatot, ami megérintett. Igaz, 2 hónappal a könyv után már nem nagyon emlékszem ezekre.

Hézser Zoltán: Wolfgang Amadeus Mozart életének krónikája (Zeneműkiadó, 1978)
Ez volt az az antikvár könyv, amit nagy örömmel találtam egy piacon és a feléig sem jutva végleg letettem, miután többször elaludtam rajta.
Bár az alcímben ott van hogy "napról napra", azt azért nem gondoltam, hogy valaki veszi magának a bátorságot, kijegyzeteli az irattárban fellelhető családi dokumentumokat és könyvben kiadja.
Dőlt betűvel szedett dátumok új és új bekezdésben kiemelve: így szerepelnek Mozart életének olyan izgalmas eseményei, hogy október 3-án hol vacsorázott (az évszámért többször vissza kell lapozni az egyébként tagolatlan betűáradatban) - és a családi levelezésből olvashattam hosszú, olykor teljesen érdektelen féloldalakat. Szívesen informálódnék kedves zeneszerzőkről, de nem így.
Erkel Ferenc életéről 13 éves koromban olvastam egy könyvet, arra ma is emlkészem. Ezt a Mozart életrajzot már most elfelejtettem és nem csak azért, mert közben öregebb lettem néhány évtizeddel.

Halottakról jót, vagy semmit!
Egyike az általam ismert legostobább közhelyeknek.
Ha az elmúlt emberekről kizárólag csak jót mondanánk, értelmét veszítené a történelemtudomány, beleértve minden olyan emberi tényezőt, aminek le lehet írni a történetét.

Amikor ismert ember távozik, akkor illik csak a nagyszerűségére emlékezni és a hibáiról mélyen hallgatni. Közszereplők, művészek szeretik is megragadni az alkalmat és feliratkozni a nyilvánosan gyászolók listájára, a saját imidzsüket építendő, vagy esetleg a bevételüket növelendő.
Tömegesen ezt akkor lehetett látni, amikor Zámbó Jimmy halálát követően olyanok tülekedtek gázsiért a gyászműsorokban, akik a "király" életében rangon alulinak tartották nem a közös fellépést, de még azt is hogy szóbaálljanak vele.

Kérdés, hogy ez a gusztustalanabb, vagy az amikor valaki az elhunythoz kapcsolódó negatív érzéseit teszi közzé?

Miért merül fel minden egyes színész halálakor, hogy ez egy borzasztóan, vagy inkább visszataszítóan igazságtalan szakma és a művészek (el)ismertsége szinte soha nem áll arányban a tehetségével.
A közönség - ami ma már a tévénézőket jelenti - nem a páratlan tehetségű színészeket ismeri, hanem azokat, akik jól el tudják adni magukat.
Szinte rendszeres a nemzeti gyászt súroló felhajtás egy-egy szerény művészi kaliberű, de agyonfoglalkoztatott színész halálát követően, ugyanakkor sok óriás pedig olyan csendben megy el, hogy maximum az igényesebb napilapok hírmozaikjában olvasható róluk egy mondat, de már az elektronikus média hírszerkesztői sem foglalkoznak velük.

Karácsony környékén ment a tévében egy régi kabaréjelenet, benne három úriember, női szerepben. Alaposan kitárgyaltuk őket.
Az egyik a magyar színháztörténet meghatározó figurája, aki halálával tátongó űrt hagyott maga után. Soha nem lesz még egy olyan sokoldalú színművész, egy olyan egyéniség mint ő, de még csak hasonló sem. A trió másik tagja szerencsére ma is jó egészségnek örvend, szerintünk abban a jelenetben magasan az övé volt a legjobb alakítás. Annak ellenére - vagy talán azért? - mert neki a nőt valóban nagyon el kellett játszania, míg az előtte említett szereplőtől nem állt olyan távol a dolog.

Nos a harmadik csak ott volt, a közönség jót derült a markáns ábrázatán, a bozontos szemöldökén és a szőke copfjain - és ennyi. Mint nagyon sok más alakítása, ez sem volt túl emlékezetes, csak ott volt, mert ő általában ott szokott lenni.

Színész ismerőseinktől tudtuk, hogy fénykorában gonosz, intrikus és erőszakos ember volt, sokan féltek tőle, sok kollégájának keserítette meg az életét és jónéhányan a köszönését sem fogadták.

Nem szerettük mi sem, de a saját érdekünkben jó emlékeket tartunki meg belőle: azt amikor elmondta hogy ő nem is színész akart lenni, hanem inkább bohóc, illetve egy emlékezetes alakítását, amikor a tahó járási rendőrkapitány beszólására a gróf inasaként válaszol:

- Maga nekem egyáltalán nem tetszik!
- Őszintén sajnálom, hogy nem sikerült kivívnom uraságod szimpátiáját.

Ez utóbbi mondatából nálunk szállóige lett.
Nyugodjunk békében mindannyian!

A medwefórum ajánlójában olvastam a következőket:
Még a pécsi Elefántos Étterem és Pizzéria ügyében szólnék tisztelettel egy jó szót, ugyanis a nemrég volt szerencsénk finom olasz ételeikhez és hozzájuk illő jó boraikhoz (nemcsak az olasz, hanem a környékbeli borok kínálata is figyelemre méltó).
Emellett igazán meggyőző volt, hogy kérésre remek sajttálat állítottak össze számunkra, holott a kínálatban egyáltalán nem szerepel. Ritkaság és becsülendő ez a hozzáállás manapság, főként úgy, hogy nem is kértek el érte egy vagyont...
Honlapjukat nem találtam, de itt (http://www.zenelopecs.hu/htmls/elefantos_etterem.html) van róla néhány információ és kép. Elérhetőségek: Pécs belvárosa, Jókai tér 6., tel.: 72/216-055.


Való igaz, hogy Pécset az elmúlt években valami miatt hanyagoltam. A lapomon szerepel néhány helybéli műintézmény, de ott nem én jártam, hanem egykori tesztestársam, enddoc tanár úr, aki öt és fél éve más hobbyt talált, mert nem jön velem étterembe és nem is írja meg a kalandjait.

Tehát irány Pécs.

Kedves helybéli tesztestársam megmutatja a háznak ormán látható, kőből faragott elefántot, ami a helynek a névadója. Belépünk a kissé vaskos levegőjű és nem túl barátságos szentélybe, ahol kábé olyan fíling kerít minket a hatalmába, mint amikor egy kollégiumi menzán piálós-cigizős farsangi buli volt, de a nagy többség már hazament és el is takarították a guzma nagyját, de a szag masszívan üli az ájert.
Itt még vannak vendégek két asztalnál is, a pincér velük foglalatoskodik és nem engedi zavartatni magát az érkezésünkkel, netán a fogadásunkkal.
Sebaj, kivárjuk a sorunkat.
Jön, fogad és mutatja: a terem belső fele a nemdohányzó, három asztal a söntéspult előtt, ebből kettő foglalt, de valamennyi le van terítve barna csomagolópapírral. Biztos festéshez készülnek ;o)
A nemdohányzó traktusban is áll a füst, átjön a dohányzó oldalról, meg a pultban álló civilruhás hölgy is bőszen cigarettázik - és akkor mint mindig, azt is meg kell említeni, hogy az egylégterű éttermet technikai átalakítás ( térelválasztó, álmennyezetbe épített bekapcsolt (!) elszívók) nélkül füstös és füstmentes részre osztani épp olyan, mintha az úszómedencét osztanák belepipilős és nempipilős oldalakra.

Böngésszük az elsősorban olasz, mellékesen pedig magyar nyelvű étlapot, a leírások érthetők, követhetőek, a választék kielégítő, az árak a környezethez képest kissé húzósak, vagy inkább azt mondom: eddig kevés dolgot láttam, ami indokolná a szintjüket. Az étterem olasznak olasz, mert a söntéspult körül egy bennfentesnek látszó, lármás család gyülekezik, kéretlen betekintést nyújtva a magánügyeikbe és a helyenként trágársággal fűszerezett hangoskodásba bevonják a személyzet egy részét is...

A Minestrone érkezése azonban teljesen eltereli róluk a figyelmünket.
A hatalmas, előmelegített tányérban illatozó leves a mediterráneumot idézi, a mellékelt reszelt parmezán pedig a talján trattoriákat. Elkezdjük jól érezni magunkat.

A második körben gorgonzolás gnocchi jön, ami kiváló és sertésfilé parmezános mártással, sültburgonyával. Utóbbi még sülhetett volna egy kicsit, de legalább frissen készült és nem fagyasztott alapanyagból. A két hússzelet is igényes munka, a sajtmártás pedig hosszabb időre szóló emlék...

Szimpatikus a pincérünk, aki mindig akkor jelenik meg, amikor épp szükség van rá, pedig közben lassan megtelik a terem és egyre több a dolga.

A desszertek kiválasztásánál egy nagyon picit kapunk abból, ami nélkül a hazai olasz éttermek nem is igazi olaszok: oktatást. De csakúgy finoman, barátságosan, egyáltalán nem bántó módon. Talán Pécshez egy kicsit közelebb esik Itália, mint a régi nagy kedvencemhez, Tiszaújvároshoz.
Profitterolt és Mauro tortát kóstolunk, ami méltó zárása a vacsoránknak.

A számla bemutatás diszkrét, hibátlan (tokban kapom és nem kajabálják be a végösszeget, ahogy az igénytelen helyeken szokás), ráadásul a kis géppel nyomott negyedíven ízléses fejléc van, kis zöld elefánttal.
Az utolsó során pedig mosolygunk, mert az imígyen szól: A számla végösszege 0% kedvezményt tartalmaz.
Oké, nem tartozunk a kedvezményezettek közé, de miért ezzel búcsúznak tőlünk?

Pedig mi szeretjük őket! :-)