Gregor József
Gregor József
1940-2006
Rosszfiúk címmel adta elő az operairodalom legszebb basszbariton áriáit Bryn Terfel a Művészetek Palotájában.
Dulcamara, Boito és Gounod Mefisztói, Scarpia, Sir Roderic, Bicska Maxi és Jágó, közötte néhány kellemes átvezetés a Végzet hatalma nyitányától a Faust katonakórusán át Offenbach Orfeuszának kánkánjáig.
Bryn TerfelBryn Terfel
Wales 1965

 A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát és a Magyar Állami Operaház Énekkarát Gareth Jones vezényelte.

A nyitány után bejött egy nagydarab joviális fickó egy doboz sörrel a kezében, majd a zsebéből elővett még két üveggel és ezekkel játszva énekelni kezdett.
Mintha Gregor József jött volna vissza vendégszerepelni.
Őt idézte a vendégművész mozgása, mimikája - és olykor a hangja is, ami azért a gregori szintet szerintem nem éri el, csak közelíti.

Gregor József sajátos előadásmódja hab volt tortán a csodálatos hangjára, Bryn Terfel bolondozása viszont nagyon jót tesz a produkciójának.

A budapesti koncert legemlékezetesebb pillanatai: az első ária után egyszuszra magába döntötte az egyik üveg sört, a másikat odaadta az első sorban ülő egyik fiatalembernek.
A Bicska Maxi egyik sorát a közönség fölé behajolva, suttogva énekelte, mire Gareth Jones rémülten nézett hátra, hogy hova lett a szólistája.
Jágó áriáját kicsit sietve adta elő, a karmester többször intette nyugalomra.
Gyönyörű volt a szövegmondása németül, angolul és olaszul, érteni lehetett minden szót.
A másfél óra vidámkodást egy lírai dallal zárta, aminek az első versszakát anyanyelvén, walesiül (in Welsh), a két másikat angolul énekelte a hegyek között megbúvó szülőfalujáról, meg az ottani kis templomról, ahol a barátai alszanak és ő is ott szeretne pihenni, ha eljön az idő.

Nem akarta szomorúságban elengedni a közönségét, ezért bejött és mutatta, hogy nyomás ki hósöpörni, mert amíg mi itt benn ültünk a melegben, odakinn félméteres hó esett.
Volt is benne valami...

 

 

 

Minden kedves olvasómat az ismerősök közé várom a fészbúkon!

 


 

 

 

az igazi medwe 2012.01.14. 18:36

Joe Murányi 84

Joe Murányi

Ahogy sok fontos zenészt, úgy Joe Murányit is a Benkó Dixieland hozta Magyarországra. Először a Louis Armstrong emlékkoncerten láttam őt 1996-ban, utána szerencsére egyre sűrűbben jött Budapestre muzsikálni.

Joe Murányi Louis Armstrong utolsó zenekarának volt a klarinétosa, Amerikába vándorolt magyar szülők gyerekeként már odakint látta meg a napvilágot és ahhoz képest, hogy gyerekkorában otthon még magyarul beszéltek, a hazai koncertjein már kedvesen törte a magyart, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban "sokat vicceskedem a magyartudásommal".

Épp ezzel a sajátos konferálással tudta nagyon

Mészöly Dezső

Nem az én dolgom nekrológot írni, a kiválóságát méltatni, megteszik ezt az arra hivatottak.

Egy saját élményt szeretnék rögzíteni, hátha évek múlva már csak itt lesz meg.

Mészöly Dezső pataki diák volt, akár csak édesapám.
Mivel egy időben az egész családját elvitte Sárospatakra, a nagy találkozókra - de irigyeltem érte, az esztergomi ferences diákoknak még csak hasonló sincs a mai napig - így egy idő után ott engem tiszteletbeli pataki öregdiákká fogadtak a joviális valódiak.

Minden évben színvonalas kultúrműsor keretében méltatták az alma matert.
Rendszeresen énekelt Béres Ferenc és Mészöly Dezső is felolvasott a műveiből.

Amikor már készen volt a híres-nevezetes Művelődés Háza, a találkozó gálája beköltözött oda. Sete-suta műsorközlő esetlenkedett a közönség legnagyobb örömére, ő is egy volt a sok öregdiák közül, zavarában sokat bakizott, belesült a szövegbe, elővette a papírját, egy bekezdést kétszer is felolvasott - szóval nagyon feldobta a műsort. Az külön tetszett mindenkinek, hogy a konferálás után soha nem találta meg a függönyön a nyílást, végigtapogatta a bársonyt jobbra és balra többször is, mire eljutott a kijáratig.

Mészöly Dezső rövid írásokkal lépett fel.
A nézőtéren volt dermedt csend és szipogás is, de főleg kacagás.
A legnagyobb akkor, amikor az egyik taps elhalása után a műsorvezető bedugta a fejét a függönyön, majd miután meglátta, hogy még nincs vége a Mészöly-performansznak, elvörösödött és eltűnt.
A közönség moraját Mészöly Dezső nem tudta mire vélni és egy pillanatra ő is megzavarodott.
Mereven nézett maga elé néhány másodpercig, szemvillanás alatt ellenőrizte a ruházatát, majd miután látta, hogy semmi különös, megkérdezte az első sorban ülőket, hogy

- Mit mondtam?

Lett erre hatalmas nevetés és dörgő taps, szegény Mészöly Dezső pedig az utolsó írása felolvasása közben végig törhette a fejét, hogy vajon mi volt olyan vicces?
A függöny mögött már biztos elmondta neki valaki.

Mészöly Dezső: 1918. augusztus 27. - 2011. október 11
 

Ránki DezsőSzerintem az a művész, akinek nincs tele a sajtó a magánéletével, hiányzik a feje az összes  pártrendezvényről, nem foglal állást semmilyen népszerűnek tűnő, amúgy totál lényegtelen kérdésben, soha nem szerepel fölöslegesen, csak teszi a dolgát, alkot, méghozzá úgy, hogy lenyűgözi, elkápráztatja, magával ragadja a közönségét, közben csendes világhírre tesz szert.

 

Mint Ránki Dezső.

A zongoraművész, akit külföldön talán jobban ismernek, mint itthon, a nevére megtelik az amszterdami Concertgebouw és a londoni cd-boltok polcain mindig szembejönnek a felvételei.

Ránki Dezső - bármilyen hihetetlen - ma hatvanéves.

A Jóisten éltesse sokáig!

Lukács Ervin
Lukács Ervin 1928-2011

Pénteken, 83 éves korában elhunyt a hazai karmesterek Nagy Öregje, nemzedékek nagymestere: Lukács Ervin.

A szombat este kilenckor a MÜPA színpadára lépő Budapesti Fesztiválzenekar is szép megemlékezéssel indított, először Fischer Iván közölte a hírt, amit addigra talán már mindenki tudott, méltatta a Mestert, majd a zenekar játszott egy csendes elégiát, Schubert Rosamundájából (nem voltam benne biztos, hogy tényleg ez, köszönöm Petya22 kedves olvasómnak a kisegítést  és zárójelben  megjegyzem, hogy ritka az olyan alkalom, amikor az előadó bekonferál egy műsoron kívüli zeneszámot, pl. a ráadást, ritka, de nagyon jó. Volt már olyan, hogy a zenekar tagjait kérdeztem: mi volt a a szólista ráadása és ők is csak hümmögtek, tehát valószínűleg nem róható fel az átlagnézőnek, ha nem ismer fel egy zenét)

Szóval elhunyt Lukács Ervin, amit a tegnapi monstre koncerten ismerősöktől tudtam meg.
Hogy miért?
Mert pénteken nem láttam híradót, nem hallottam krónikát, csak a neten néztem, az indexen és az origón pedig volt a villalakóktól Hajdú Péteren át lesgyanús gólig minden, de a Kossuth- és Liszt-díjas tanszékvezető egyetemi tanár és főzeneigazgató halála nem fért be a hírek közé.
Vagy nagyon eldugódott, én most sem találom.

Nem szeretnék beállni abba a sorba, amelyikben divat a halálhírek kapcsán elkövetett vagdalkozó odamondogatás, ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúton jelezzem: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ezerötszázan tudtak méltóképpen emlékezni: a Mester tiszteletére elhangzó művet nem követte taps, csak súlyos, néma csend.

Leslie Nielsen
1926-2010
"Hogy 20 év múlva hol leszek azt nem tudom,
de hogy nem lesz jó szagom, az biztos!"

 

Egyike a Leslie Nielsenhez köthető, szállóigévé vált poénoknak.

Jó volt komoly szerepekben is, de a világ nyilván Drebin hadnagyként és a többi komikus szerepében fog emlékezni rá.

Jeremy Beadle Szomorú igazságtalanság, hogy aki valami miatt eltűnik a képernyőről, azt a nagyközönség két perc alatt elfelejti, mert újabb arcok jönnek és a show megy tovább.

Nagyon kevés az igazi kivétel és nem is mindig a páratlan  teljesítménye miatt emlékszünk valakire, aki abbahagyta a televíziózást, vagy már nincs közöttünk.

Nadrai Attila mai halálhíre eszembe juttatott néhány rég látott arcot. Többek között Jeremy Beadle-ét, aki valamikor remek kandi kamerás sorozatokat készített, aki sokszor megnevettetett és akiről rég hallottam.

Megtaláltam.
Két és fél éve, 59 évesen elhunyt.

Erről Meghalt a kandi kamera császára címmel az Index is tudósított, de csak most bukkantam rá. Akkor egy olyan országban voltam, ahol áram is ritkán volt, nem internet. Még emlegettük is, mennyire neki való jelenet volt, ahogy felszálltam egy kétkerekes kordéra és szegény ló majdnem eltaknyolt a hirtelen súlypontváltozástól.

Jeremy Beadle sorozatai itthon is mentek valami sokadrangú csatornán és a magyar fordítói zsenit dicséri, ahogy a Mr. Beadle's about címet a szerzőt átkeresztelve így magyarították: Mit les, Mr. Beadle's ?

Emlékül álljon itt két kedvenc jelenete, az egyikben azt vizsgálta, mit szól az átlagbrit a kerékbilincselt rendőrautóhoz, a másikban pedig ha az étteremben beleesznek a tányérjába.

Vannak olyan munkák, amik csak a testet dolgoztatják, agy nem kell hozzá.
Rossz nyelvek szerint az étteremkritika is ilyen, de most nem erről szeretnék.
Néhány órán keresztül csak a kezem dolgozott, rádiót sem akartam hallgatni, mert nagyon szenvedek a Bartókon Schäfer Andrea bemondó asszony konferálásától, egyéb hallgatható rádiót penig itthon nem ismerek,
ilyenkor néha belül szól a zene.
Ma nem volt szerencsém.
Két idétlen gyermekkori dalt idézett fel bennem az emlékezés.
Az egyikkel általános iskolában gyötörtek az énekkarban, a másikat kicsit később a papok verték belém.
Utóbbival kezdem, mert az a rendszerváltozással nem múlt el.

Legnemesebb minden fák közt
te vagy hűséges kereszt
egy erdő sem termett ilyet
ily virággal, gyümölccsel
édes fa és édes szegek
édes terhet hordanak.


Ezt a sokat énekeltett borzadályt nyilván egy olyan katolikus pap alkotta, aki szerelmes volt a keresztfán vértől csöpögő krisztusi korpuszba. Neki hűséges tudott lenni egy ókori kínzóeszköz, édesek pedig az alkatrészei.
Iszonyat, a fetisizmus visszataszítóan beteges alakzata!
De az is, hogy ezt a mai napig rendszeresen énekeltetik gyerekekkel is.

A másik talán kevésbé ártalmas, annak csak az értelmét vagyok képtelen így közel negyven év távolából meglelni

Ha tép a szél
neked nem árt
szenvedtél száz
villámcsapást

Te drága szép
tündéri föld
légy olyan dús
akár a tölgy
Te forró szív
jövünk csak hívj

A himnusz száll
a himnusz zeng
hozzád te jó
hozzád te szent
örökké él
örökké él!


Hogy ki volt az az örök jó, akihez ez a himnusz szállt, korábban kellett volna megkérdezni Mária nénitől, a rettegett énektanárunktól, mert ő a himnusz címzettjével ellentétben már évtizedek óta az igazak álmát alussza.
Sírba vitte a titkot, én meg már szinte biztos, hogy hülyén halok meg.
Hála az ilyen gyagya szövegeknek, amikkel az ifjúságom mérgeződött.


Szombaton elhunyt Zoltán Béla, a Benkó Dixieland trombitása.
Ő kezelte a Benkó Baráti Kör levelezését és a saját lakáscímén lehetett jegyet rendelni a például a május 7-i koncertre.
Nem ő az első aki a világhírű zenekarból eltávozik.
Vajda Sándor bőgős nem sokkal azután halt meg, hogy a Benkó Dixieland 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét és ő ezt a díjat annak ellenére nem vehette át, hogy évtizedeken keresztül ő is sokat tett a zenekar sikeréért, ám az egészségi állapota miatt ki kellett maradnia a zenekarból. Sanya jó bőgős volt, de pótolható.
Zoltán Béla szerintem utánozhatatlan, pótolhatatlan.
A hivatalos közlemény szerint a májusi koncert nem marad el.
Én nem tudom, akarom-e látni Benkóékat a világ legjobb dixie trombitása nélkül.
Mert ő az volt és ezt nem én állítom, hanem a főnöke.

Elment Huub Janssen is.
A népszerű jazzdobos-énekes-komikus a Benkó Dixieland jóvoltából Budapesten is fellépett.
Benkó tanár úr másodszor így konferálta fel:
"Többen kérdezték tőlünk, hogy elhoztuk-e a dán medvét?
Nos nem dán, hanem holland, nem medve, hanem elefánt, a színpadon Hüb Janzen!"

És a hatalmas ember varázsolt, úgy hogy azt amíg élek, nem felejtem el.
71 éves volt. A nagydarab emberek nem hosszú életűek.
Sajnos.

Huub Janssen egy 1976-os videón (dixie)