az igazi medwe 2012.01.14. 18:36

Joe Murányi 84

Joe Murányi

Ahogy sok fontos zenészt, úgy Joe Murányit is a Benkó Dixieland hozta Magyarországra. Először a Louis Armstrong emlékkoncerten láttam őt 1996-ban, utána szerencsére egyre sűrűbben jött Budapestre muzsikálni.

Joe Murányi Louis Armstrong utolsó zenekarának volt a klarinétosa, Amerikába vándorolt magyar szülők gyerekeként már odakint látta meg a napvilágot és ahhoz képest, hogy gyerekkorában otthon még magyarul beszéltek, a hazai koncertjein már kedvesen törte a magyart, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban "sokat vicceskedem a magyartudásommal".

Épp ezzel a sajátos konferálással tudta nagyon

Mészöly Dezső

Nem az én dolgom nekrológot írni, a kiválóságát méltatni, megteszik ezt az arra hivatottak.

Egy saját élményt szeretnék rögzíteni, hátha évek múlva már csak itt lesz meg.

Mészöly Dezső pataki diák volt, akár csak édesapám.
Mivel egy időben az egész családját elvitte Sárospatakra, a nagy találkozókra - de irigyeltem érte, az esztergomi ferences diákoknak még csak hasonló sincs a mai napig - így egy idő után ott engem tiszteletbeli pataki öregdiákká fogadtak a joviális valódiak.

Minden évben színvonalas kultúrműsor keretében méltatták az alma matert.
Rendszeresen énekelt Béres Ferenc és Mészöly Dezső is felolvasott a műveiből.

Amikor már készen volt a híres-nevezetes Művelődés Háza, a találkozó gálája beköltözött oda. Sete-suta műsorközlő esetlenkedett a közönség legnagyobb örömére, ő is egy volt a sok öregdiák közül, zavarában sokat bakizott, belesült a szövegbe, elővette a papírját, egy bekezdést kétszer is felolvasott - szóval nagyon feldobta a műsort. Az külön tetszett mindenkinek, hogy a konferálás után soha nem találta meg a függönyön a nyílást, végigtapogatta a bársonyt jobbra és balra többször is, mire eljutott a kijáratig.

Mészöly Dezső rövid írásokkal lépett fel.
A nézőtéren volt dermedt csend és szipogás is, de főleg kacagás.
A legnagyobb akkor, amikor az egyik taps elhalása után a műsorvezető bedugta a fejét a függönyön, majd miután meglátta, hogy még nincs vége a Mészöly-performansznak, elvörösödött és eltűnt.
A közönség moraját Mészöly Dezső nem tudta mire vélni és egy pillanatra ő is megzavarodott.
Mereven nézett maga elé néhány másodpercig, szemvillanás alatt ellenőrizte a ruházatát, majd miután látta, hogy semmi különös, megkérdezte az első sorban ülőket, hogy

- Mit mondtam?

Lett erre hatalmas nevetés és dörgő taps, szegény Mészöly Dezső pedig az utolsó írása felolvasása közben végig törhette a fejét, hogy vajon mi volt olyan vicces?
A függöny mögött már biztos elmondta neki valaki.

Mészöly Dezső: 1918. augusztus 27. - 2011. október 11
 

Ránki DezsőSzerintem az a művész, akinek nincs tele a sajtó a magánéletével, hiányzik a feje az összes  pártrendezvényről, nem foglal állást semmilyen népszerűnek tűnő, amúgy totál lényegtelen kérdésben, soha nem szerepel fölöslegesen, csak teszi a dolgát, alkot, méghozzá úgy, hogy lenyűgözi, elkápráztatja, magával ragadja a közönségét, közben csendes világhírre tesz szert.

 

Mint Ránki Dezső.

A zongoraművész, akit külföldön talán jobban ismernek, mint itthon, a nevére megtelik az amszterdami Concertgebouw és a londoni cd-boltok polcain mindig szembejönnek a felvételei.

Ránki Dezső - bármilyen hihetetlen - ma hatvanéves.

A Jóisten éltesse sokáig!

Lukács Ervin
Lukács Ervin 1928-2011

Pénteken, 83 éves korában elhunyt a hazai karmesterek Nagy Öregje, nemzedékek nagymestere: Lukács Ervin.

A szombat este kilenckor a MÜPA színpadára lépő Budapesti Fesztiválzenekar is szép megemlékezéssel indított, először Fischer Iván közölte a hírt, amit addigra talán már mindenki tudott, méltatta a Mestert, majd a zenekar játszott egy csendes elégiát, Schubert Rosamundájából (nem voltam benne biztos, hogy tényleg ez, köszönöm Petya22 kedves olvasómnak a kisegítést  és zárójelben  megjegyzem, hogy ritka az olyan alkalom, amikor az előadó bekonferál egy műsoron kívüli zeneszámot, pl. a ráadást, ritka, de nagyon jó. Volt már olyan, hogy a zenekar tagjait kérdeztem: mi volt a a szólista ráadása és ők is csak hümmögtek, tehát valószínűleg nem róható fel az átlagnézőnek, ha nem ismer fel egy zenét)

Szóval elhunyt Lukács Ervin, amit a tegnapi monstre koncerten ismerősöktől tudtam meg.
Hogy miért?
Mert pénteken nem láttam híradót, nem hallottam krónikát, csak a neten néztem, az indexen és az origón pedig volt a villalakóktól Hajdú Péteren át lesgyanús gólig minden, de a Kossuth- és Liszt-díjas tanszékvezető egyetemi tanár és főzeneigazgató halála nem fért be a hírek közé.
Vagy nagyon eldugódott, én most sem találom.

Nem szeretnék beállni abba a sorba, amelyikben divat a halálhírek kapcsán elkövetett vagdalkozó odamondogatás, ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúton jelezzem: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ezerötszázan tudtak méltóképpen emlékezni: a Mester tiszteletére elhangzó művet nem követte taps, csak súlyos, néma csend.


Szombaton elhunyt Zoltán Béla, a Benkó Dixieland trombitása.
Ő kezelte a Benkó Baráti Kör levelezését és a saját lakáscímén lehetett jegyet rendelni a például a május 7-i koncertre.
Nem ő az első aki a világhírű zenekarból eltávozik.
Vajda Sándor bőgős nem sokkal azután halt meg, hogy a Benkó Dixieland 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét és ő ezt a díjat annak ellenére nem vehette át, hogy évtizedeken keresztül ő is sokat tett a zenekar sikeréért, ám az egészségi állapota miatt ki kellett maradnia a zenekarból. Sanya jó bőgős volt, de pótolható.
Zoltán Béla szerintem utánozhatatlan, pótolhatatlan.
A hivatalos közlemény szerint a májusi koncert nem marad el.
Én nem tudom, akarom-e látni Benkóékat a világ legjobb dixie trombitása nélkül.
Mert ő az volt és ezt nem én állítom, hanem a főnöke.