az igazi medwe 2012.05.12. 00:00

Valencia

Valencia.
Spanyolország harmadik legnagyobb városa, 800.000 lakossal.
A várost valamikor kettészelő folyó medrét gyönyörűen parkosították és futurisztikus épületekkel vették körül, ezek egyike az idén 25 éves Zenepalota.

Itt lépett fel ma este a Budapesti Fesztiválzenekar a turné eddigi programjával.

A Budapesti Fesztiválzenekarral minden koncert ünnep.
Most bő egy héten át ünnepelhetek. *

Szombaton kezdődött.
Pinchas Zukermannal adták elő Beethoven Hegedűversenyét, ami a korabeli kritika szerint lejátszhatatlan zenei zagyvalék. Hogy a kritika 200 év alatt sem tudott fejlődni, arra ékes bizonyíték Fáy Miklós dolgozata, ami újabb mérföldkő a kortárs zenekritika gazos-kusza ösvényein.

Művészetek Palotája, Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Antal Mátyás.
Balogh József zongora, Fassang László orgona.
(félve pillantunk a pódiumerkélyre, de a dilis tyúk ma nem ért rá ;-))

Ravel Spanyol Rapszódia
Népszerű, gyakran játszott mű, hűdejó


Ravel G-dúr zongoraverseny
Milyen fiatal ez a Balogh József zongoraművész és száj marad tátva, amilyen pontosan, technikásan, dinamikusan játszik, tökéletes összhangban a karmesterrel és a zenekarral. Nagy jövőjét látom ez ifjú művésznek, a közönség tombol, a két varázslatos ráadás után biztos vagyok abban, hogy egy jól kiválasztott előnévvel könnyebben indulna a nemzetközi karriere.

Saint-Saëns: III. (c-moll, orgona) szimfónia
Monumentális darab, a szimfóniák sorában egyedülálló, hogy két tipikus szólóhangszert is megszólaltat. Két bájos hölgy négykezese a zongorán (vajon őket hogy hívják?) és Fassang László virtuóz közreműködése az orgonán csodává emeli a muzsikát, amiben a hallgató feloldódik és egy időre megszűnik.
A mostanában ritkán látható-hallható Ligeti András és a sokadik nevén futó MATÁV zenekar agyonnyúzott koncertfelvétele után ez a parádés előadás egészen más megvilágításba helyezi Saint-Saëns művét.

Nehéz lenne ilyen esték nélkül...

 

 


 

Haydn: A teremtés
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenye
Közreműködik: Szutrély Katalin – szoprán, Kálmán László – tenor, Kovács István – basszus
Koncertmester: Paulik László Vezényel: Vashegyi György

Amikor tavaly végignéztem a BFZ idei bérlet-sorozatát, bosszúsan láttam benne Gérard Korsten nevét. Egyszer már lett volna hozzá szerencsém, de nem volt.

 

Gregor József
Gregor József
1940-2006
Rosszfiúk címmel adta elő az operairodalom legszebb basszbariton áriáit Bryn Terfel a Művészetek Palotájában.
Dulcamara, Boito és Gounod Mefisztói, Scarpia, Sir Roderic, Bicska Maxi és Jágó, közötte néhány kellemes átvezetés a Végzet hatalma nyitányától a Faust katonakórusán át Offenbach Orfeuszának kánkánjáig.
Bryn TerfelBryn Terfel
Wales 1965

 A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát és a Magyar Állami Operaház Énekkarát Gareth Jones vezényelte.

A nyitány után bejött egy nagydarab joviális fickó egy doboz sörrel a kezében, majd a zsebéből elővett még két üveggel és ezekkel játszva énekelni kezdett.
Mintha Gregor József jött volna vissza vendégszerepelni.
Őt idézte a vendégművész mozgása, mimikája - és olykor a hangja is, ami azért a gregori szintet szerintem nem éri el, csak közelíti.

Gregor József sajátos előadásmódja hab volt tortán a csodálatos hangjára, Bryn Terfel bolondozása viszont nagyon jót tesz a produkciójának.

A budapesti koncert legemlékezetesebb pillanatai: az első ária után egyszuszra magába döntötte az egyik üveg sört, a másikat odaadta az első sorban ülő egyik fiatalembernek.
A Bicska Maxi egyik sorát a közönség fölé behajolva, suttogva énekelte, mire Gareth Jones rémülten nézett hátra, hogy hova lett a szólistája.
Jágó áriáját kicsit sietve adta elő, a karmester többször intette nyugalomra.
Gyönyörű volt a szövegmondása németül, angolul és olaszul, érteni lehetett minden szót.
A másfél óra vidámkodást egy lírai dallal zárta, aminek az első versszakát anyanyelvén, walesiül (in Welsh), a két másikat angolul énekelte a hegyek között megbúvó szülőfalujáról, meg az ottani kis templomról, ahol a barátai alszanak és ő is ott szeretne pihenni, ha eljön az idő.

Nem akarta szomorúságban elengedni a közönségét, ezért bejött és mutatta, hogy nyomás ki hósöpörni, mert amíg mi itt benn ültünk a melegben, odakinn félméteres hó esett.
Volt is benne valami...

 

 

 

Minden kedves olvasómat az ismerősök közé várom a fészbúkon!

 


 

 

 

- Már mindent elöntött a liberális szenny, a színházakban buziság van! - ellentüntet lila fejjel az árpádsávos dörnerista.

- Értem én - így a riporter - de milyen színdarabokra tetszik gondolni?

- Én nem járok színházba, te buzi köcsög! Én a magyar kultúráért tüntetek, érted már, bazmeg? Namost elhúzol innen a mikrofonoddal, vagy szétbasszam a libsi fejedet?

Lukas Kmit Íme egy újabb mémLukáš Kmit, Zürichben élő szlovák hegedűművész.
Szlovák és nem szlovén, ahogy több hazai portál írja.
Ez a mém nem méltatlanul került a figyelem középpontjába, ugyanis bravúrosan reagált arra a gyakran előforduló zenészbosszantó és közönségszomorító pillanatra, amikor a nézőtéren megszólal egy bekapcsolva maradt telefon.

 

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

Xantus Barbara

Ma már kerülöm a céges évzárókat, de volt idő, amikor örömmel fogadtam minden meghívást. Az ilyen bulik kötelező kelléke a haknizó művész szánalmas vergődése, aminek nem tudni, ki várja jobban a végét: a közönség, vagy a fellépő.
Nálam a negatív csúcs egy szakmai szövetség előszilvesztere, ahol már a meghívóra rányomtatták, hogy "jókedv kötelező!" Talán ezért volt a hangulat olyan nyomott egészen addig, amíg nem kezdett hatni a pezsgő.
Az est fénypontja volt Straub Dezső, aki egy vacak kazettás rádiómagnóról saját magának nyomatta a zenei alapot, az éneklő számok között olyan vicceket mesélt, amiken csak a házigazdák nevettek és rajta látszott a legjobban, hogy nagyon kínosnak tartja az egészet. 
- Miért járatja le magát egy ilyen ismert művész? - kérdezte mellettem valaki.
- Azért a tízezer forintért, amit ezért a cikis félóráért felcsókol - jött a válasz. (kilencvenes évek közepe)

A most következő sorokat még az év elején küldte egy régi barát.
Akkor nem volt apropója, de most újra itt az évzáró szezon, mostanában jönnek a meghívók, rajtuk ismert fellépők nevei...


 

Céges buli, télidőben.
A hoppmester felkonferálja a művésznőt - "sanzonest következik".
X.B. takarásból előtűnik, csapzott barna paróka, ezüst-szerű testhezálló nagyestélyi, a fekete harisnyával színben harmonizáló vedlő fekete tollboa, elegánsnak álmodott könyékig érő, szintén fekete bársonyhatású kesztyű.
A közönség aztán megtudja, a fehér és valamilyen más színű ruha dilemmájában a művésznőn látható gyöngyházfényű csili-vili győzött.
A paróka sem egyértelmű, többen az "igazán moshatott volna hajat" legyintéssel intézik el a dolgot.
Egyesek a dekoltázsra harapnak csak és boldogok a melltartó otthonfelejtése miatt, a többinek meg tök mindegy, csendes szenvedésüket néha tapssal oldják.

Könnyed bevezetés, mely szerint a "sanzonest" valójában musical-est, kedvenc musical betétjeivel.
Első a New York, New York - nagy merészség a nagy elődök követése.
Hát nem is sikerül a sárga ösvényen maradni, többen inkább Kansasbe képzelik magukat, ha már Dorothy idekerült valahogy.
A következő számok még borzasztóbbak, az ínyencnek nem igazán mondható közönség számára ismeretlen dallamok.

Ez az est nem az új kedvencek születésének órája.
X.B. elemében van, mikrofonjával bejárja a székek közötti réseket.
A terem doboz-akusztikája Sokol rádió hangzás-szintjére állítja be a műsort.
Legalább a hang technikailag illik a hamiskás énekszóhoz.
A közönség rettentően jól szórakozik - az első sorban ülők kivételével.
Ők már röhögni sem mernek. Egy-két éltesebb úr szeme kocsányon lóg, élvezi a szűk rucit, a többi meg elgondolkodik, hova is nézzen.

A műsor félidejében előkerülő két, valahonnan kikölcsönzött háttértáncosnő megjelenése sem oldja a feszültséget, profinak nem mondható, ultragagyi öltözet és mozgáskultúra jellemzi megjelenésüket.
A smink házi, a frizura igénytelen, ahogy a kilátszó melltartópántok is - de így legalább a művésznő ragyogását nem homályosítják el.
Az ABBA-számnál a többség inkább Pierce Brosnant hallgatná szívesebben énekelni (még a férfiak is), elgondolkozva azokon a mélységeken, ahova a közismert dallamot alázni lehet.
Az est fénypontja, amikor a táncoslányok felkérnek egy-egy idősebb urat táncolni, és a nézőközönség kaján vigyorától kísérve az arcukon
műmosollyal  libegnek.

Egyszer csak végeszakad a mulatságnak - egy hölgy megjegyzi: "nem gondoltam volna, hogy ilyen jót fogunk szórakozni".
Néhányuknak összejött, könnyesre röhögték magukat a félórás hakni alatt.
Az udvarias többség azonban nem mert nyíltan derülni.
Nem biztos, hogy ez volt X.B. eredeti szándéka, de végül is így sem rossz.
Percek múlva már csak a tollboa parkettán maradt anyagmaradványai emlékeztetnek a show-ra.

A legközelebbi céges buli lehet, hogy inkább karaoke party lesz?
Felhőtlen és legális röhögéssel ...

Régen aludtam el színházi előadáson, most megtörtént, többször is.
Móricz Zsigmond: Sári bíró c. darabját untam Sopronban.
Nem kicsit, nagyon.

Annak ellenére, hogy volt benne jó is.
Tetszett a díszlet.

Örültem Nagy Gábornak, akibe a hetvenes évek elején a Bob herceg miatt minden csitri szerelmes volt, akit sok filmben, majd a Vígszínházban lehetett látni, itt egyre jelentéktelenebb szerepekben és aki végül eltűnt a képernyőről és a budapesti színházakból is. Sopronba kell mennie, aki színpadon szeretné őt látni - és érdemes is, ebben a darabban kiváló nagygazdát vitt a színpadra

Először láttam Germán Líviát és Nagy Gábor mellett ő a másik színművész, aki miatt vissza fogok menni Sopronba, mert szeretném látni a többi alakítását is.

A legjobban azonban Benkő Péter játéka tetszett.
Őt igazán komédiás szerepben még nem láttam, itt pedig mókásan vidám volt és felszabadult, mintha nem is érte volna annyi megpróbáltatás a magánéletében (tudjuk, hogy fiatal házas korában elvesztette első feleségét, aki légiutas kísérő volt a MALÉV berlini járatán, ami máig tisztázatlan körülmények között lezuhant, később pedig a harmadik párjának köszönhetően kevés híján börtönbe került).
A törékeny testalkatú színész csak a mozgásával még azt is el tudta velem hitetni, hogy drabális falusi nagyemberként ül le az asztalhoz és veszi a lába közé a hatalmas pocakját és a hosszú  szárú pipát.

huvosvolgyis.jpgA bírónét alakító Hűvösvölgyi Ildikót tartottam a szereposztás mélypontjának. Erőtlen, lagymatag játékában soha nem látszott a nagypofájú falusi ténsasszony, akitől retteg az egész közösség, élén azzal az emberrel, aki csak a férje, de egyáltalán nem az ura, pedig a darab elméletben erre épül. Szerintem Sári asszony miatt volt bűnunalmas az előadás nagyobb része.

Mikó István azzal a kéttagú zenekarral jelent meg a színpadon, amelyikkel néhány napja a Hűvösvölgyi Vigadó Svejk produkciójában szerepelt. Ott szerettem, itt kevésbé.
A múlt század első felében elkövetett amerikai filmek kötelező eleme volt a betétdal, a főszereplők kötelezően dalra fakadtak, amit nagyszüleink nyilván szerettek, mi kissé untuk, gyerekeink meg kinevetik, vagy le se fütyülik.

Nekem ennyire korszerűtlennek tűntek a Sári bíró erősen népies, vagy inkább kissé primitív, csasztuska szerű betétdalai. Amikor negyedszer vonult be mindenki, hogy előadja a következő nótát, lefáradtam, pedig nem sejthettem, hogy jönnek még negyvenötször. Ezek a danászások zenének gyengék, hagyományőrzésnek siralmasak, viccnek meg laposak voltak.

Egy ilyen közel százéves népi játékot színpadra lehetne állítani akár jól is.
Sopronban szerintem nem sikerült.
A közönség sem tűnt túl boldognak.
Én azért örültem, hogy ott voltam és nem csak azért, mert ha nem örültem volna, akkor is csak ott lettem volna.
 

 

Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.

 


 

 

Nem volna szabad őket egy címben említenem, mert az egyikük fellépése nagyon tetszett, a másik nagyon nem, valahogy mégis úgy alakult, hogy Érdi Tamás egy csodás szóló után átment tökéletes kísérőbe, hogy biztos része legyen egy jóindulattal közepes produkciónak.

Igen, Keszei Borit nehezen viseltem a furán összeválogatott dalaival, a helyenként elcsukló hangjával és a rendkívül csúnya szövegmondásával.
Vajon hogy került egy blokkba az Ave Maria a Csitári hegyekkel?
Mit mondjon a néző, amikor azt hallja, hogy a csitári högyök ölött, régön löösött ö hő?
Énekelt ő a bécsi Staatsoperben is, valószínűleg a Denevérben, vagy más, habkönnyű csacskaságban nekem is tetszett volna, de a MÜPA színpadán egy szál zongorával nem.
Kevés volt, mint tűsarkúban az álszemérem.

Érdi Tamás viszont szépen muzsikált, őt meghallgatnám akár ma is.
Jó volt látni a szüleit, édesanyját, aki a színpadra kísérte és édesapját az első sorban.
Nem is munkájuk lehet abban, amíg egy nemlátó kisfiúból zongoraművész lett.
Elképzelhető nagyobb boldogság egy szülő számára, mint megélni azt, hogy a fia nevére megtelik az ország legrangosabb koncertterme és a közönség NAGYON szereti a fellépőt?
Aligha.

 

Gyógyír északi szélre, Fullajtár Andrea, Őze ÁronHirtelen azt hittem: dupla szerencsém volt, aztán kiderült, csak szimpla.
A szerencse így is az, ami.

A valamikor Filmmúzeum, ma Belvárosi Színház címoldalán nem szerepel Daniel Glattauer darabja, az Orlai Produkció weblapjáról viszont kiderül: a darab megy, ráadásul sűrűn, így nem az utolsó előadást sikerült elcsípnem és bátran tudom ajánlani.

Azoknak, akik nem értik, hogy a fenében lehet az interneten ismerkedni, sőt, hogy lesz az internetes kapcsolatból barátság, szerelem, netán házasság. Mert lesz, akkor is, ha a kívülálló számára ez hihetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan.

Azoknak, akik - esetleg már több sikertelen házasság után - már letettek arról, hogy valaha megtalálják a nagy Őt. Van remény!

Azoknak, akik szeretik a jó színházat, meggyőző alakításokkal, jól megírt figurákkal és azok hiteles ábrázolásával, sokatmondó dialógusokkal, eltalált színpadképpel, magával ragadó cselekménysorral.

Azoknak, akik képesek csupán a szemükkel és a fülükkel élvezni a NŐt.
Fullajtár Andreát
nem először láttam, de ebben a szerepében fedeztem fel, hogy csodaszép és igazi nő.

Azoknak, akik látják és érzékelik a darab többi szereplőit, pedig mindvégig csak ketten jelennek meg a színpadon.

Azoknak, akik a látszólag eseménymentes rendezés ellenére több helyszínre is képesek eljutni.

Azoknak, akik könnyedén veszik tudomásul, hogy a darab nem végetér, hanem félbeszakad. Persze tudjuk, valamikor lesz majd folytatás is, hiszen az eredeti mű kétkötetes és a Gyógyír északi szélre című darab csak az első kötet alapján készült.

A befejezetlenség adta hiányérzet hamar elmúlik, mert az előadásnak nem kevés az erénye.

Aki már olvasta mások csetelését (nekem sajnos többször kellett) az pontosan tudja, milyen unalmas, milyen érdektelen. Ezt a virtuális párbeszédet nem csak érdekessé tették, hanem látványossá is.

Nem lehet könnyű dolga a két színésznek, hiszen a valóságban nem látják egymást, így a színpadon sem néznek egymásra - a kapcsolat közöttük mégis valódi, sőt, olykor úgy tűnt, mintha titkos, rejtjeles üzenetekkel szórakoztatnák is egymást. Talán a papírra vetett szövegtől tértek el helyenként?

Őze Áron megjelenésében és gesztusaiban - nem tehetek róla - még mindig az édesapját keresem, akit az elmúlt század egyik legnagyobb színészóriásának tartok és nagyon hiányzik. Őze Lajos 49 éves korában 1984-ben épp a mai napon hunyt el és az égi páholyban egészen biztosan nagyon büszke a fiára, aki egy napon talán túl is szárnyalja szépemlékű édesapját.
 

A Wekerlei Társaskör idén huszadik alkalommal rendezte meg a Wekerlei Napok kulturális rendezvényét. Izgalmas koncertet hirdettek ezalkalomból a Munkás Szent József Plébániatemplomba, ahol az orgona a cimbalommal és a tárogatóval szólt együtt.

A Kós Károly téren nem nagyon látszott, hogy egy háromnapos fesztivál első estéje ér véget, gyerekek játszottak a játszótéren, standokat építettek vagy bontottak és a templom körül nem volt egy lélek sem. 20 perccel a meghirdetett időpont előtt egy mosolygós apáca irányított minket a templom oldalbejáratához: menjünk csak, nyitva van.
És tényleg, nyitva volt a rács, csak behajtotta valaki.

Hiába siettünk, hogy legyen helyünk, a templomban alig voltak néhányan, a kezdésre is szűk negyedház jött össze. Ingyenes program, jól meghirdetve, még a közszolgálati rádió is reklámozta, a Wekerlén állítólag pezseg kulturális élet, mégis, hol voltak akkor az emberek?
(biztos a közeli Nótafában, de ezt csak egy három évvel ezelőtti étteremlátogatás furcsa visszhangja miatti gonoszkodás mondatja velem)

Az orgona kezdte a koncertet, Albinonival, majd Contival.
Laborczi Erzsébet a grazi Zeneművészeti Egyetem egyházzene szakán végzett, majd 10 évig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola egyházzene tanszakán tanított, mégis, a játéka helyenként nem érte el egy falusi kántor színvonalát (sűrű elnézést kérek a falusi kántoroktól, sok kiválót ismerek közülük és ugye aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az tanítja).
Esztergomi diákéveim jutottak eszembe, én is csináltam a ferences templom orgonáján ilyen zenebonát, amíg fel nem jött Henrik atya, a plébános, hogy megmutassa, melyik pedállal lehet lehalkítani.
A koncert után kérdeztük a társaságunkban lévő ifjú párt, mivel szórakoztatták magukat?
Bevallották, hogy megfogták egymás kezét és megállapodtak: amikor valami fülsértő hang jön az orgonából, megszorítják a másik kezét - általában egyszerre szorítottak, olyan sűrűn, hogy a vér is kiment az ujjaikból és a saját játékukat sokkal jobban élvezték, mint a zenét.

Itt kell megemlékeznem a kulturális rendezvényeken felbukkanó paparazzók szemtelenségéről. Már a sokadik koncerten veszem észre, hogy az általános fényképezési tilalom ellenére fotósok járnak szerteszéjjel és hol teleobjektívval messziről, hol pedig 2-3 méterről kéretlen portrékat csinálnak a jelenlévőkről.  A Szent József templomban videó is készült a koncertről és egy büszke szakember soronként megörökítette az összes résztvevőt. Sehol nem tüntették fel, hogy a nézőkről felvétel készül és nem tudhatta senki, ki fotózta őt le és milyen célból.
Tényleg, vajon kik és miért?

Vajda András cimbalmon, Németh Tamás pedig tárogatón játszott. Vagy elnyomták az orgona hibáit, vagy kísérőként már jobban ment a játék a művésznőnek.
A tárogató hangja csodásan szárnyalt a templomban, a Németh Tamás pedig igazi ura volt a hangszerének.

Tercsi Zoltán plébános felolvasta a 143. zsoltárt, de ezt a csak a programfüzetből tudjuk, egyetlen szavát sem lehetett érteni, elsősorban mert nem tartotta a szájához a mikrofont, másodsorban pedig a közönség azt mondogatta, hogy egyelten szavát sem lehet érteni, beszéljen a mikrofonba.

A koncert végén a három művész lejött a kórusról meghajolni, a közönség megtapsolta őket, majd zárásképp egy szervező-féle megkérte az egybegyűlteket, hogy segítsenek lecincálni a cimbalmot a lépcsőn, mert nehéz és örüljünk hogy nem a hárfát kell lehozni, mert az még nehezebb lenne.

Örültünk.
Ennek is, meg annak is, hogy eljöttünk erre a koncertre, meg annak is, hogy vége lett.
 

Valentin-nap

A Valentin-napnak hívott birkaság már begyűrűzött a kultúrába is.
Sajnos.
A valaha sokkal jobb  napokat megért Madách Színház kommercializálódásának újabb lépése volt a tegnapi cukormázas bemutató, a Végtelen szerelem.
 

Mintha a közszolgálati tévé "Csináljuk a fesztivált" című produkciója lépett volna a színpadra, idétlenkedő műsorvezetővel, találomra összefércelt  zeneszámokkal, tölteléknek meg az igényesség látszatát kelteni igyekvő irodalmi idézetekkel.

 

 

Kétszer nyolc ifjú színész énekére és táncára, továbbá kétszer két balett-táncos művészetére épül a legújabb közönségcsalogató akármi. A kiírás szerint szerelemkoncert, ami elméletben lehetne új műfaj is, de ami tegnap a színpadon zajlott, az inkább valami bazári összevisszaság volt, ami leginkább a zizire hasonlít: olcsó, színes és nem üli meg a gyomrot.

A zenés ajándékkosárban együtt szorongott Demjén Rózsi, Baudelaire, Hacsaturján, John Lennon és a Beatles, Ady Endre, Lionel Richie, Máté Péter, Andrew Lloyd Webber,  Juhász Gyula, meg a számokat legtöbbször éles, bántó hangon elharsogó énekesek. A színvonal érdekében beletehettek volna még egy kis Rejtő Jenőt, Desmond Tutut, Stahl Juditot, Teller Edét, Zsirinnovszkijt, Markosnádast és két evőkanál juharszirupot...


Némelyik duett egész jól szólt, de szerelmes dalokat musicalszínészekkel énekeltetni olyan, mint amikor valaki fazekak és fedők püfölésével akarja utánozni az Amadindát.
Az előadók mentségére szóljon, hogy legalább intonációs problémákkal nem küszködtek (szemben pl. a Vígszínház művészeivel) de szerintem nagyon nem szép dolog egy szerelmes dalt érzelmek és különböző hangszínek nélkül mosolyogva végigkiabálni.
 

Többször volt olyan érzésem, mintha a Megasztár sokadik döntőjének közös produkcióját látnám, bár ott a játékosokat ilyen éneklésért a zsüri porig alázza, a közönség meg sms-ben kiszavazza.

Feke Pál volt a kakukktojás, őt mindig jó volt hallgatni, bármit énekelt, ugyanakkor a szépséges Polyák Lilla kellemetlen hangja gyakran bántotta a fülemet.

Néha betolták, majd kicibálták az univerzális Hajdú Steve művészurat, aki sokféle produkcióban látható, de mindenütt ugyanazt az egy arcot mutatja. Ebben a műsorban a szerelem kémiáját magyarázgatta, egyszer valóban szellemesen, másszor inkább közönségesen, de leginkább erőltetett jópofasággal.

A műsor utolsó 20 percében már egyre jobban vártam a végét, a körülöttem fészkelődő nézőtársak meggyőztek arról, hogy ezt a Valentin-napi katyvaszt nem egyedül untam.
Belegondolni is nehéz, hogy valamikor ezeken a deszkákon játszott Mensáros László, Gábor Miklós, Dayka Margit, Zenthe Ferenc vagy Márkus László.
Mivé lettél, Madách Színház???

 

Cudar egy év volt, benne gazdasági válság, többrendbeli pénzromlás, újból egypártrendszer, egyéb katasztrófák, erre jön Fischer Iván és egy laza mozdulattal, mosolyogva barázdán billenti az egészet.

Lassan két éve épp ő mondta, hogy nem kell kétségbe esni, tudtunk mi örülni ennél rosszabb helyzetben is, most meg is mutatta.

A mai Sztravinszkij-estet Leroy Anderson Szomorú tangójának vidám interpretációjával, majd Strauss Tere-fere polkájával zárta  - és ezzel ezt a balul elsült évet könnyedén a hátunk mögé dobta.

Évértékelésre sincs szükség, hiszen a zene megold mindent, átsegít a legkeményebb időszakokon is.
Ebben bízva kívánok mindenkinek egy jobbat.
 

PS: minden BFZ koncerten történik valami egyedi, megismételhetetlen. Ma az a dinamizmus ragadott magával, ami nem csak a zenéből áradt, hanem a zenekar belső mozgásaiból is. Néhány vonós kamarazenekart rögtönzött a zongora körül és így feleselt az egész csapattal, majd a játékot befejezve a nyílt színen, a színpad elején vonult vissza. A timpanisták is sokat kalamoltak, a hangzást színesítve és a közönség meglepetéseit szaporítva hol itt, hol ott bukkantak fel és csináltak lármát - és ez a geg  nagyon egybevágott a muzsikával.

Egy régi piréz mondás szerint csak az lépjen fel zenés darabban, aki tud is énekelni.
Legalább egy kicsit! Léccilécci!

Vígszínház.
Hegedűs a háztetőn.
Vájtfülű néző a plafonon.

A rendezés részben nagyon rendben van.
Meggyőző és ötletes a díszlet, a fények, a mozgás.
Még a kórusok is jól szólnak.
De a szólók, istenem, a szólók!

Kovács Patrícia (Hódel szerepében) kellemes jelenség, szeretem őt a képernyőn és a színpadon is.
Kíváncsi voltam a hangjára.
Csúnya. Reszelős. Kidolgozatlan.

Pap Vera (Cejtel nagymama és Jente) ugyanilyen csalódás, amilyen felejthetetlen alakítása volt az Angi Verában, a Névtelen várban vagy a Boldogtalanokban, itt a Hegedűsben csak a bizonytalan énekhangjára emlékeznék, ha nem felejtetné el velem néhány sokkal rosszabb teljesítmény.
A harmatgyenge Igó Éva (Golde), vagy a semmilyen Szőcs Artur (Percsik).

Az abszolút gyenge pont szerintem a főszereplő, reb Tevje.
Hegedűs D. Géza.
Galíciai jöttment szabolcsi tájszólással.
Aki legalább kétszer látta a klasszikus filmet Topollal, vagy valamelyik régi hazai előadást a Topolt utánzó Bessenyei Ferenccel, az akkor is el tudja játszani a tejesembert, ha nem járt színművészeti iskolába, de van énekhangja.
Ki kell mondani, kíméletlenül: Hegedüs D. Géza HAMISAN énekel.
Bűnhamisan.

A "Szeretsz engem" kezdetű duettben - amiről 1-2 hete már megemlékeztem - hatszor kérdezi Goldét, hogy szereti-e, nos a művész úrnak mindössze egyszer sikerült hiba nélkül kiénekelni azt a négy hangot: az ötödik alkalommal.
Hatodszor megint fals lett.
Bántóan.

Nem sokszor volt alkalmam színházban könnyekig hatódni, de a londoni Palladiumban,  Topol főszereplésével olyan Hegedűst láttam, amire életem végéig emlékezni fogok. 
Meglepően jó volt sok éve a Madáchban Husztival, Békés Italával és Illényi Katicával.

A Vígszínház előadása nem volt semmilyen élmény. Olyanra sikerült, mint életem első gulyása: benne volt minden, ami kell, de mégsem lett az igazi. A darabban vannak szívszorító pillanatok, szinte nincs ép érzelmű ember, akit ne érintene meg a lányos apa szívfájdalma, egy nép szenvedése, a családot minden körülmények között összetartani akaró anya imája, a szüleit elhagyó gyerek búcsúja, az atyai szeretet és az évezredes hagyomány között vergődő főszereplő tépelődése - ám mindez ebben az előadásban nem hat.
Csak lemegy.
Szinte nyomtalanul.

Ami miatt érdemes volt odamenni: Fesztbaum Béla (Lázár Wolf) és Harkányi Endre (rabbi) játéka. Fesztbaumról ki sem derült, hogy ő az, meg kell nézni a színlapot - és szerintem ez az igazi színészi munka.
Készültünk a másik szereposztásra is, a rajongott Reviczky Gáborral, de mégegyszer ezt az előadást - néhány hét távlatából - még az ő kedvéért se.

Megint a pirézeknek lett igazuk.
 

Mi az eredeti neve? Mikor született?
 

 zalamarkus.jpg

 

Agárdy Gábor - Gabriel Arkalijan (1929-2006)
Ágay Karola - Staud Karola (1927-2010)
Andor Éva - Prácser Éva (1939-2014) 
Áprily Lajos - Jékely Lajos (1887-1967)
Assisi Szent Ferenc - Giovanni di Bernardone (1182-1226)
Audrey Hepburn  - Edda Hepburn van Heemstra (1929-1993)
Alfonzó  - Markstein József (1912-1987)
Básti Lajos - Berger Lajos (1911-1977)
Ben Kingsley - Krishna Banji (1943)
Black - Colin Vearncombe (1962-2016)
Bilicsi Tivadar - Grawátsch Tivadar (1901-1981)
Bíró Ica - Boruzs Ilona (1957)
Blaha Lujza - Reindl Ludovika (1850-1926)
Bob Dylan - Robert Allan Zimmermann (1941)
Bonnie Tyler - Gaynor Hopkins (1951)
Bruno Walter - Bruno Schlesinger (1876-1962)
Bud Spencer - Carlo Pedersoli (1929-2016)
Bujtor István - Frenreisz István (1942-2009)
Cary Grant - Archibald Alexander Leach (1904-1986)
Charles Bronson - Charles Dennis Buchinsky  (1921 - 2003)
Cher - Cherilyn Sarkisian LaPiere (1946)
Chubby Checker - Ernest Evans (1941)
Cipő - Bódi László (1965-2013)
Claudia Cardinale - Claude Joséphine Rose Cardin (1938)
Cliff Richard - Harry Roger Webb (1940)
Csákányi László - Zsigovits László (1921-1992)
David Bowie - David Robert Jones (1947-2016)
Didi Hallervorden  - Dieter Herbst  (1935)
Dobó Kata - Kovács Katalin (1974)
Dolly - Penczi Mária (1949)
Donovan - Philip Leitch (1946)
Donna Summer - Ladonna Adrian Gaines (1948-2012)
Édith Piaf - Édith Giovanna Gassion (1915-1963)
Edvin Marton - Csűry Lajos (1976)
Efráim Kishon - Hoffmann Ferenc (1924-2005)
Elton John  - Reginald Kenneth Dwight (1947)
Enya  - Eithne Ni Bhraonain (1961)
Eörsi István - Schleiffer Ede (1931-2005)
Fábri Zoltán - Furtkovits Zoltán (1917-1994)
Felix Salten - Salzmann Zsigmond (1869-1945)
Fernandel - Fernand Joseph Desire Contandin (1903-1971)
Feszty Árpád - Rehrenbeck Árpád Szilveszter (1856-1914)
Flipper Öcsi - Jeszenszky Béla (1962-2008)
Franco Nero - Francesco Giuseppe Sparanero (1941)
Fred Astaire - Frederick Austerlitz (1899-1987)
Freddie Mercury  - Farouk Bulsara (1946-1991)
Garas Dezső - Grósz Dezső (1934-2012)
Gárdonyi Géza - Cziegler Géza (1863-1922)
Gene Wilder - Jerome Silberman (1933-2016)
George Michael  - Georgikosz Kyriakosz Panayiotou (1963-2016)
Glenn Gould - Glenn Herbert Gold (1932-1982)
Gombaszögi Ella - Grün Ella (1989-1951)
Gombaszögi Frida - Grün Frida (1890-1961)
Greta Garbo - Greta Lovisa Gustafsson (1905-1990)
Guillaume Apollinaire - Wilhelm Albert Włodzimierz Apolinary Kostrowicki (1880-1918)
Hacser Józsa - Hatscher Jozefin Mária (1931-2014)
Hans Habe - Békessy János (1911-1977)
Honthy Hanna - Hügel Hajnalka (1893-1978)
Hulk Hogan - Terry Gene Bollea (1953-)
Jászai Mari - Kripl Maria Anna (1850-1926)
John Denver - Henry John Deutschendorf (1943-1997)
John Wayne - Marion Robert Morrison (1907-1979)
Judy Garland - Frances Ethel Gumm (1922-1969)
Kabos Gyula - Kann Gyula (1887-1941)
Kabos László - Krausz László (1923-2004)
Kádár János - Czermanik, később Csermanek János József (1912-1989)
Kállai Ferenc - Krampner Ferenc (1925-2010)
Karády Katalin - Kanczler Katalin (1910-1990)
Kézdy György - Krausz György (1936-2013)
Kiki - Patkó Béla (1957)
Kirk Douglas - Yssur Danielovics Jemszkij (1916)
Koós János - Kupsa János (1937)
Korda György - Klein György (1939)
Körmendi Vilmos - Keilwert Vilmos (1931-2016)
Lackfi János - Oláh János (1971)
Madonna -  Veronica Ciccone (1958)
Márai Sándor - Grosschmid Sándor Károly Henrik (1900-1989)
Maria Callas - Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz (1923-1977)
Marina Vlady - Marina Catherine De Poliakoff-Baidarov (1938)
Marton Éva - Heinrich Éva (1943)
Máthé Erzsi - Mertz Erzsébet (1927)
Michael Caine - Maurice Joseph Micklewhite (1933)
Mindszenty József - Pehm József (1892-1975)
Moldova György - Reif György (1934)
Moliére - Jean-Baptiste Poquelin (1622-1673)
Muddy Waters - McKinley Morganfield (1913-1983)
Munkácsy Mihály (1844-1900) - Lieb Mihály Leó
Müller Péter Sziámi - Kovalcze Végh Péter Iván (1951)
Natalie Wood  - Natasa Gurdin (1938-1981)
Omar Sharif  - Michael Shalhoub (1932-2015)
Paco de Lucia - Francisco Sánchez Gómez (1947-2014)
Pink - Alicia Beth Moore (1979)
Puskás Öcsi - Purczeld Ferenc (1927-2006)
Radnóti Miklós - Glatter, később Radnóczi Miklós (1909-1944)
Rajnai Gábor - Joánovics Gábor (1885-1961)
Rákosi Mátyás - Rosenfeld Mátyás (1892-1971)  (és nem Róth Manó!)
Rákosi Szidi - Kremsner Szidónia (1852-1935)
Ray Charles - Ray Charles Robinson  (1930-2004)
Rejtő Jenő - Reich Lajos (1905-1943)
René Kollo - René Viktor Kollodzieyski (1937)
Ringo Starr - Richard Starkey (1940)
Sir Richard Burton - Richard Walter Jenkins (1925-1984)
Robert Capa - Friedmann Endre (1913-1954)
Roman Polanski - Raymund Roman Thierry Liebling (1933)
Ruttkai Éva - Russ Éva (1927-1986)
Sandro Botticelli - Alessandro di Mariano Filipepi  (1445-1510)
Schobert Norbert - Horváth Ferenc (1970)
Seress Rezső - Spitzer Rudi (1889-1968)
Simándy József - Schulder József (1916-1997)
Somogyvári Rudolf - Skoda Rezső (1916-1976)
Sophia Loren - Sofia Villani Scicolone (1934)
Stevie Wonder - Stevland Hardaway Judkins Morris (1950)
Sulyok Mária - Szautner Mária (1908-1987)
Székely Mihály - Spagatner Mihály (1901-1963)
Szepesy György - Friedländer György (1922)
Szirtes Ádám - Szvitek Ádám (1925-1989)
Szomory Dezső - Weisz Mór (1869-1944)
Szuhay Balázs - Szluha Balázs (1935-2001)
Sting - Gordon Matthew Thomas Sumner (1951)
Terence Hill - Mario Girotti (1939)
Tina Charles - Tina Hoskins (1954)
Tina Turner - Anna Mae Bullock (1939)
Tom Jones - Thomas Jones Woodward (1940)
Tony Curtis  - Bernard Schwarz (1925-2010)
Vangelis - Evangelos Odysseas Papathanassiou (1943)
Vitray Tamás - Neufeld Tamás (1932)
Vujity Tvrtko - Balogh Szilárd (1972)
Wahorn András - Pintér András (1953)
Willy Brandt - Herbert Ernst Karl Frahm (1913-1992)
Winkler Róbert - Kulcsár Szabolcs (1968)
Woody Allen - Allen Stewart Königsberg (1935)
Yves Montand - Ivo Livi (1921-1991)
Yul Brynner - Julij Boriszovics Brinner (1920-1985)
Zala Márk - Márkus László (1949-1985)
Zalatnay Sarolta - Charlotte Sacher (1947)
Zenthe Ferenc - Rameshofer Ferenc (1920-2006)
 

Pár perce érkeztünk haza a MÜPÁ-ból, ahol Mozart Don Giovannija ment, amit Fischer Iván állított színpadra. Egy héten belül kétszer láttam az előadást, másodszor tele voltam reménnyel, hogy hátha jobb lesz mint az első.
Jobb lett.
Sokkal.
Bár ma is találtam néhány a Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra egyáltalán nem jellemző szétesést, ez meg sem közelítette az első előadáson hallottakat.

Bevallom, azután komolyan gondolkodtam, hogy a ma esti jegyemet felajánlom valakinek és a produkciót elkönyvelem az évad leggyengébb láncszemének, de örülök hogy nem így tettem.
A zene csodás, a rendezés nagyon ütős.
A fene gondolta, hogy a mi Fischer Ivánunk amellett hogy kiváló szervező, zeneigazgató, kötéltáncos (már ami a világ egyik legjobb zenekarának menedzselését illeti) és osztályon felüli karmester, még színpadképekben és világításban is gondolkodik.

Láttam már operaszínpadon élőképeket, volt már máskor is emberből a díszlet, de ami ennyire egybevágott a zenével és az előadás üzenetével - olyat még dollár- vagy euromillióból létrehozott külföldi produkciók sem tudtak. Az is nagyon tetszett, ahogy a kamarazenekarok megjelentek a színpadon, beépültek a díszletbe, majd észrevétlenül eltűntek.

Fischer Iván nem először állít operát a színpadra, ahogy általában, most is nem túl ismert külföldi vendégművészekkel. A tavalyi Figaro házassága csapatából egy nevet sem jegyeztem meg, de a most idehozott importáru néhány darabját szívesen hallgatnám még. A koreai Sunhae Im művésznőnek nem lettem rajongója, de Tassis Christoyannis vagy José Farhilda egy-egy alakításáért bevállalnék valami hosszabb utazást, annak meg határozottan örülök, hogy az izlandi Kristinn Sigmundsson nemsoká Beethoven IX. szimfóniájának basszusát énekli, majd szerzek valahonnan jegyet, mert már nincs egy darab sem.

 

Pszichológiai kísérletnek sem utolsó: hogy hat az emberi szervezetre 12 órányi nonstop koncerttermi élmény. Este hat óra óra körül a tűrőképességemben, itthon, éjféltájban pedig a saját épelméjűségemben kezdtem kételkedni, utóbbit azért, mert a hazautat dermedt csendben tettük meg, még a rádióhíreket sem akartuk hallani, a családi fészekbe belépve viszont rázendítettem, hogy "bum, bum, bum, bum, bum, kana halo naj, kuc, kuc, eh ja, kalasnyikov, kalasnyikov!" - ugyanis egy hete ugyanott Goran Bregoviccal (vigyázat, a link azonnal muzsikálni kezd!) volt fontos találkoznivalónk és a maraton után kifacsart aggyal meg már úgyis mindegy.

A kemény tél végét jelző verőfény kísérte utunkat, ahogy a MÜPA felé haladtunk. Hozni kellett volna a gépet és menet közben tudósítani, de talán jobb hogy otthon maradt: abban a rohanásban bekapcsolni sincs idő és csak cipeljem volna, hiába. Majd jegyzetelünk.
De nem jegyzeteltünk.

10:30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem  (a továbbiakban nagyterem)
Hegedűverseny.
Részemről előítéletekkel.
Még mindig nem tudom elfelejteni, ahogy ugyanezt Janine Janssen 2008 októberében a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián játszotta. Olyan úgysem lesz, de közel olyan sem.
Aztán Keller András.
Mindig büszke vagyok, amikor a Keller-vonósnégyest látom a Mezzo tv-n, ez elismerés nem csak neki, hanem Magyarországnak, a hazai zenei életnek is, Keller Andrást kiváló hegedűsnek, de szerényebb képességű karmesternek tartom, feszengtem már néhány koncertjén.
Általában nem szeretem, amikor tehetséges szólisták megragadják a karmesteri pálcát, mert a hangszerrel bizonyított kompetencia egyáltalán nem biztos, hogy a zenekar vezetésére is érvényes.
Sőt.
Láttam-hallottam vezényelni többek között Kocsis Zoltánt, Domingót, Berkes Kálmánt, Gerard Korstent és mindről ugyanazt gondolom: inkább maradtak volna abban a körben, amiben megszerezték a tekintélyt.
A Hegedűversenyre, a maraton nyitányára visszatérve: tavaly Dvorák talán legnépszerűbb művének rém gyenge előadásával indult a nap, ilyesmire számítottam ezúttal is, de szerencsére csalódtam.
Kellemesen.
A nap egyik meglepetése volt Kelemen Barnabás, aki virtuóz hegedűjátékkal kápráztatta el a közönséget és szinte egymaga elvitte az egész zenekart. Keller Andrást kiváló embernek tartom, kellő művészi alázattal engedte át az irányítás az ifjú titánnak, vette a jelzéseit és továbbította a Concerto Budapest - leánykori nevén MATÁV, majd Telecom zenekarnak. Kelemen pedig hallatlan magabiztossággal és mesteri pontossággal vette a versenymű legnehezebb akadályait is, ahogy némelyik műkorcsolyázón látszik, hogy nagy ugrásra készül és a feszült összpontosításban mutatkozik némi drukk is, az ifjú hegedűművész szinte alig várt egy-egy ujjtörő futamot, hogy mindenkinek megmutassa: megy ez neki, mégpedig tökéletesen.
Az első tétel után felharsanó taps jelezte, hogy sikerült elbűvölnie a közönséget és hogy a maratonok természetéből következően szép számmal vannak jelen olyanok is, akik egyébként nem nagyon járnak koncertre.
A hegedűverseny után úgy álltunk fel, hogy akár haza is mehetnénk, annyit kaptunk, de még előttünk volt a nap és Fenyő László.

11:30, Fesztiválszínház
Az első kamarakoncert a Beethoven belterjességet hivatott enyhíteni, hiszen Händel és Mozart témáira írt variációkat adott elő a Kovalszki Márta által kísért Fenyő László, kiváló gordonkaművész, akit élőben először két éve, a Csajkovszkij maratonon hallottam és biztos voltam benne, hogy még fogok neki örülni. Tavaly Dvorák gordonkaversenyét adta elő jobban mint Rosztropovics a jutyúbon és majdnem úgy, mint néhány héttel korábban Perényi Miklós a Zeneakadémián. Bár a nagyzenekari remekelés után a zongora-gordonka duó kissé vérszegénynak hatott, Fenyő most is csodásat alkotott. A rövid óra vége felé aggódni kezdtünk érte, egyre furcsábban kapkodta a levegőt és szakadt róla a víz, ami a szó szoros értelmében végigcsorgott a hangszerén, remélem azóta jól van!

12:30 nagyterem
Eroica Szimfónia, Héja Domokos és az Óbudai Danubia Zenekar.
Tavaly is ők voltak a leggyengébb láncszem, idén is sikerült nekik, bár tavaly a zenekar is rosszul szólt, idén csak a karmester volt harmatgyenge.
Beethoven komoly dolog és a III. szimfónia méginkább az.
Mit csinált Héja Domokos?
Nem tudom.
Koncepciótlanul, erőtlenül vagy inkább súlytalanul, lelketlenül eldarálták a hősi zeneművet, untuk már 10 perc után, de lehet hogy előbb.
Én azt hiszem, ezt a zenekart, de különösen a karmestert ezentúl kerülni fogom. Szép dolog amikor valaki fiatalon versenyeket nyer, jó családból származik és jóképű is, de ez egy idő után kevés.
Szerintem.

13.30 fesztiválszínház
Meakulpázással indul: ahol hatszáz művész lép fel, ott bármi előfordulhat, sajnos Lendvay József hegedűművész lekéste a gépet, helyette - a gyűrött civilben, sportcipőben beugró - Baráti Kristóf játszotta kiválóan a Tavaszi szonátát Würtz Klára kíséretével, majd a Kakadu-változatokat Kádár István hegedűn, Mahdi Kousay gordonkán és Nagy Péter zongorán. Profi előadás volt mindkettő, az elsőt az tette érdekesebbé, hogy a zongoristának lapozó bácsi mikor alszik el (egyszer sikerült neki), a másodikat pedig a gordonkás sistergése, ő ugyanis mindig szelelt, amikor épp játszott és ez érdekesnek érdekes, de nem biztos hogy jó.

 

A maratonok történetében először szünet következett, mégpedig majdnem félórányi, ami azért jó, mert néhány perverz alak elmegy az összes koncertre, amelyek között 5-10 perc van az egyik teremből a másikba átrohánásra és a biológiai szükségletekre. Végülis ezért maraton, nem?

15.00 nagyterem
Egmont - kísérőzene Goethe szomorújátékához
A Filharmóniai Társaság Zenekarát Kovács János vezényelte.
A mi kedvenc Kovács Jánosunk, a hazai karmesterek krémjének, mondjuk a legjobb háromnak egyike, akit élmény nézni, vezényeljen az opera zenekari árkában, vagy a pódiumon, akinél nincs kecmec, nincs cicó, határozott mozdulatokkal tartja kézben még az ütősök légzését is.
Belibeg Kulka János, ezúttal ő a narrátor - és elámulok, hogy az általam ismert szerepeiben milyen meggyőzően alakította a macsó férfiakat. Bocs, ez egy kicsit ízetlennek is tűnhet, de valóban az őszinte elismerés mondatta velem, álliberálisok, kéretik nem reklamálni!
A nyitányt a piros sáljában olyan arckifejezéssel ülte végig, mintha ő lenne a Szovjetunió Hőse. Amikor Klárika halála került szóba, akkor elszomorodott, megtörten kezdett kuporogni a székén. (pókerrajongók, még nem AZ a Klárika!) Néha Kovácsnak kétszer is rá kellett néznie, hogy mi lesz már, narrátorúr?
Az előadás gyönyörű volt, Wierdl Eszter szopránja csengően szép és tiszta, a narrátor hangosítása pedig problémás, visszhangos, de Kulka szépen beszél, ha odafigyeltünk, akkor értettük.
Ezt a kísérőzenét ritkán játsszák, megértjük.
Csodás volt, de nemigen venném meg CD-n.
 

16.00 Fesztiválszínház
Pivon Gabriella és Jóföldi Anett fuvoladuója üde színfolt a fekete és levegőtlen  kisteremben, a G-dúr Allegro és Menüett kicsi jókedvet hozott nekünk, amire szükség volt az Esz-dúr kvintetthez. Az előadással nemigen volt baj, talán mi kezdtünk egy kicsit fásulni - és nagyon nem szerettük Jandó Jenőt, aki végigdudorászta a zongorázást. A mögöttem ülő idős hölgyet megkérhettem, hogy ne morzsolgassa a műsorfüzet lapjait, mert zavaró, a művészúrnak csak innen tudom üzenni: Glenn Gouldnak jól állt, ahogy szelíden maga elé énekelte a dallamot, Jenő bátyámnak nagyon nem áll jól a duruzsolás.

17.00 nagyterem
Máv Szimfonikusok.
Takács-Nagy Gábor vezetésével, aki eddig hol volt?
Tudom hogy az én hibám, de most volt hozzá először szerencsém.
Igazi szerencse volt.
Az István király nyitányt olyan kirobbanó dinamizmussal adatta elő, ami a legmerészebb olasz maestrók sajátja. Jó lett volna a G-dúr zongoraverseny is, de a görög vendégművész - Dimitris Sgouros - nagyon furcsán muzsikált. Az első öt percben elkövetett három durva hibát, később az eredeti szólamot helyenként leegyszerűsítette, több egyszerű futam közben megbotlott, inkább aggódtunk érte, semmint élveztük a játékát.

18.00 Fesztivál Színház
Razumovszkij vonósnégyes az Eckhardt-vonósnégyes előadásában.
Itt határoztam el, hogy a következő maratont nem csinálom végig.
Fárasztó.
Különösen amikor a kamaraszínházban gyengébb produkciók is bekerülnek a sorba.
Az Eckhardt-vonósnégyes kiváló zenészekből áll, hiszen a Fesztiválzenekar tagjai és ott akárki nem játszhat. Bodolai Cecília brácsaművészt személyes érintettség okán is szeretem, hiszen a bátyja kiváló barátom volt, ráadásul amikor mi kölökként a téren kutyálkodtunk, akkor Cili a hangszerrel a kezében zeneórára ment.
A vonósnégyes mai teljesítménye egy kicsit elmaradt a reményeinktől, elsősorban a névadó indiszponáltsága miatt.
Ő produkálta a legtöbb fals hangot. Kár.

19.00 nagyterem
C-dúr mise
A pécsi Pannon Filharmonikusokat és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot Peskó Zoltán vezényelte, szólót énekelt Váradi Zita és Megyesi Schwartz Lucia, ők csodálatosak voltak, Alessandro Codelupi tenort és Szvétek László basszust nem hallottuk. Az olaszt azért, mert nem nagyon volt hangja, a basszust meg azért, mert ő nem volt jelen. Csak a műsorfüzetben szerepelt a neve, de szerintem nem ő énekelt.
Talán valaki majd beírja, ki ugrott be helyette, én a hangjáról nem ismertem meg, annyira meg nem látok jól.

20.00 kisterem
Várjon Dénes.
Komoly dilemma előzte meg az utolsó kamarakoncertet, menjünk, vagy maradjunk? Végül a sógor úgy döntött, ő pihen. Mi a többiek bementünk, ne várjon hiába a művész.
Nem bántuk meg, a legjobb kamarakoncert volt.
Az az eset, amikor a művész egyesül a hangszerrel, a hallgató pedig elfelejt mindent és megszűnik a külvilág, csak a muzsika marad. Nincs fáradtság, nincsenek kókadt virágkompozíciók, nincsenek zacskóval zörgő, púderszagú öregasszonyok, nincs porckorongsérv és dagadó láb, csak a Beethoven-szonáták és egy zongorember van. Esetleg kettő, mert a másik befogadja, de már ez sem biztos.
Belül szól.
Talán hallanák mások is, de mások nincsenek ott.
Akkor mégis ki tört ki tapsviharban?
 

21:00 nagyterem
Fesztiválzenekar, Fischer Iván,
VII. szimfónia
Minden eddiginél érdekesebb, újszerűbb, lendületesebb, nagyszerűbb, magával ragadó előadás. Egy kicsit elfelejtem Karajant és Klemperert, Abbado és Kobajashi is csak az Eroica kapcsán merült fel néhány órája  - és megint ugyanaz az ember jut eszembe, aki Fischer Ivánt látva-hallva már nem először: Arturo Toscanini.
Aki képes volt a legrövidebb idő előtt bármit előadatni anélkül, hogy hadarásnak vagy darálásnak tűnne.
Az egésznapos sorozat ritkán hallható ovációval ért véget.
Tavaly ilyenkor Fischer Iván valami álmos toronyzenével altatta el a feltüzelt közönséget, az idei maraton Beethoven egyik legvidámabb zenéjével, a IV. szimfónia zárótételével ért véget.
Azzal, amit két hete ugyanitt, ugyanettől a zenekartól teljes egészében hallottunk és amihez nemsokára Athénban is szerencsénk lesz.
Mert megyünk velük.
Fesztiválzenekarfüggők lettünk ugyanis.

Nehéz idők jönnek, vagy már vannak is, de a zene megvéd minket.

 

 

 

 

 

 

 

utólag:

1. A Fesztiválzenekar honlapján a sajtóvisszhang rovatban 1-2 órán belül utánközlődött e poszt

2. Hiányoztak a Budapesti Vonósok! Vajon miért maradtak ki a 2010-es maratonból?

3. Nagyon kicsi a visszhang ahhoz képest, amennyi embernek örömet szerzett ez az esemény, végülis jó hogy nem törtem magam a helyszíni tudósítással, a bélszín a la Rossini iránt nagyobb volt az érdeklődés. Komolyan!

 

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

 

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

Meg akartam várni a gondolataim papírra vetésével az elmúlt bő hét zenei élményei okozta eufória lanyhulását, nagyjából mostanra tudnék szuperlatívuszok nélkül élménybeszámolni, erre Fischer Iván megszólal az egyik rádióban és a riporter kissé provokatív kérdésére két régi aranyigazságot aktualizál:
1. Nem kellene ezt a válságot ilyen tragikusan megélni, hiszen volt ennél sokkal rosszabb is, mégis tudtunk élni és örülni akkoriban is.
2. Sokan nálunk is rosszabb helyzetben vannak, segítsünk közülük egy valakin, máris jobban érezzük magunkat (Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába)

Fischer Iván sajtószereplései nem voltak mindig szimpatikusak, sőt, de azt hiszem, innentől el lehet felejteni mindent, amit nem szerettem benne. A most elmondott gondolataival odaadó hívévé tett, arról nem beszélve, hogy néhány napja  úgy döntöttem:  megveszem az összes BFZ bérletet,  vasárnap pedig azt is, hogy belépek a zenekar mecénásai közé.
Túlzás?
Az, de vállalom!
 

A 25 éves Fesztiválzenekar a Gramophone c. szaklap szerint a világ 10 legjobb zenekarának egyike. Nekem, a laikus koncertlátogatónak ez azt jelenti, hogy minden egyes hangversenyük páratlan zenei élmény, mindig bemutatnak valami újdonságot, valami szokatlant, valaki olyan művészt, aki már világsztár, vagy majd még csak lesz, de mindenképp meg kell ismerni - mint pl. Janine Janssen, az októberben a Zeneakadémián vendégszereplő csodás szépségű hegedűművésznő, aki a Stradiváriján úgy adta elő Beethoven hegedűversenyét, ahogy senki.
Számomra a Fesztiválzenekar már akkor is a nemzeti büszkeségek egyike volt, amikor még nem volt rajta ezen a toplistán és az mindannyiunk pechje, hogy egy elsőrangú zenekar  nagyságrendekkel kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy tahó futballista, vagy egy cseréparcú bányarém, amelyik biciklibelsőt operáltatott szája helyére..

Most szombaton a MÜPA Bartók termében Mozart Figaró házassága ment, hivatalosan koncertszerű előadásban, a valóságban jelképes díszlettel. Az elmúlt 40 egynéhány évben többször is láttam, de ilyen emlékezetes előadáshoz nem volt szerencsém. A többségükben külföldi vendégművészek a középkori vásári komédiák hangulatát megidézve játszottak úgy hogy ők is élvezték, közben a zenekarhoz méltó színvonalon énekeltek. Talán csak a grófot alakító osztrák szépfiú hangereje maradt el a többiekétől és a Cherubint éneklő leányzó alakítása volt kissé lapos, de összességében egyik sem rontotta a produkciótl.
A jövő operája lesz ilyen?

A múltat, annak is a nyögvenyelős részét elevenítette fel a Magyar Állami Operaházban két nappal korábban látott-hallott Trubadúr előadás. Két dolog tetszett: a rendezés és Wiedemann Bernadett éneke. Csalódtam Fokanovban és nagyon gyengének és olykor hamisnak tartottam a magas hangokat csúnyán visongva, a mélyeket pedig alig hallhatóan éneklő Farkasréti Mária szopránénekesnőt, ugyanakkor jót derültem azon ahogy az ülve dirigáló, amúgy sem nagytermetű Török Gézát teljesen hidegen hagyta, hogy a férfikórus nem sokat foglalkozott az integetéseivel és akkor lépett be, amikor épp úgy gondolta, meg a tempó meghatározásában is inkább a függetlenség felé hajlott. Az sem tudom, kinek jutott eszébe idehívni Angelo Simos görög tenort, hiszen sem a hangja, sem a megjelenése nem indokolja a hősszerelmes trubadúr szerepének ráosztását. Talán olcsón eljött hozzánk és jelen gazdasági helyzetben ez mindennél fontosabb. Wiedemann Bernadett nélkül azt mondanám, vacak egy előadás volt, de miatta feltétlen érdemes volt végigszenvedni a többieket.

A Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra visszatérve: nekik köszönhetjük a zenei maratont, tavaly Csajkovszkijt, idén Dvorákot. Egész nap koncert a Müpában, fél tizenegytől este tízig. Egyik jobb mint a másik.
A leggyengébb láncszem, a Héja Domonkos dirigálta óbudai Danuibia Zenekar épp a legismertebb Dvorák művet, az Újvilág szimfóniát adta elő, bántóan hamis fúvósszekcióval és fantáziátlan irányítással. Hamar túltettük magunkat rajta, emlékbe magunkkal vittük a momunetális mű előjátékaként az Angelica Leánykar által csodálatosan elénekelt Hazám c. dalt, aminek a vezérmotívuma a szimfóniában többször is felbukkan.

Számomra a csúcs egy magyar ösbemutató, a Kíséretmenyasszony c. kantáta volt, amolyan horrorisztikus mese felnőtteknek. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire magával ragadott volna egy díszlet és játék néküli előadás: a kivetítőn megjelenő magyar szöveg és a zene szinte megjelenítette előttem a képet, ahogy a kedvese után epekedő nő egy gonosz kísértetet követve nekiindul az éjszakának.
Magyarország legjobb kórusát, a Magyar Rádió, most erőltetett nevén ez EMER Énekkarát és az MR Szimfonikusok játékát hallgattuk, akiket Petr Altrichter, a Brnoi Filharmonikus zeneigazgatója irányított. Már az előadás után, a szünetben nekiálltunk a sörözéssel kiegészített koncertlátogatás megtervezésének, a morva főváros nincs is olyan messze...

Ritka élményt jelentett Kemenes András és Csalog Gábor zongoraórája, amikor négykezes darabokat adtak elő, hibátlanul, ám nagyon nem tudtunk elszakadni a látványtól, ahogy a két művész színpadi berendezőnek öltözve az ószövetségi hét szűk és hét bő esztendőként szorongott egy padon, mellettük pedig riadt ázsiai leányka húzta meg magát, aki lapozott. Szemből nézve egyáltalán nem látszott, hogy közreműködnének a muzsikában, hiszen az egyikük egykedvűen nézte a kottát, mint a szakács a kondér előtt a zubogásra várva, a másikuk pedig tátott szájjal, mint egy agyonhajszolt informatikus, aki nem érti, hogy kerül oda az a sárga csík a képernyőre, pedig ő beírta hogy var zárójel div felkiáltójel, kacsacsőr.

Kovács János a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte, egy világklasszis egy elsőrangú zenekar élén.  Két szimfonikus költemény - a Déli boszorkány és a Hősi ének - közé felüdülésnek épp passzolt a g-moll rondó.

Hamar Zsolt dirigálta a pécsi Pannon Filharmonikusokat, ettől a produkciótól kissé tartottam, ugyanis emlékeztem a tavalyi Csajkovszkij maratonra, ahol először láttam és  hallottam Fenyő Lászlót - és sosem fogom elfelejteni, akkorát játszott, viszont a pécsi zenekar volt a leggyengébb láncszem.
Kellemesen csalódtam, ugyanis most nagyon jól voltak.
A h-moll gordonkaversenyt nemrég hallottuk Perényi Miklóssal, előtte a youtube-on meghallgattuk Rosztropoviccsal, nos Perényi volt jobb. Fenyő László pedig mint Perényi.
Ebből a fiúból még lesz világsztár!

A Fesztiválzenekar maradt a végére, a VIII. szimfóniával, az ifjú Solti Györgyre egyre jobban emlékeztető, a zene közben olykor önfeledten kiabáló Fischer Ivánnal, ovációban kitörő közönséggel - megérdemeltek volna egy állva tapsolást, de ehhez a hazai közönség még túl enervált, majd egy minden lelkesedést lehűtő ráadás rövid Bach toronyzenével, amit a BFZ fúvósai adtak elő, figyelmeztetésül, hogy ne örömködj közönség, válság van, menj haza csendben és békében, még feltűnik valakinek ez a sok átszellemült arcú ember, aztán megdobálnak tojással, vagy mással.

Hát hazamentünk, de utána napokig nem akartunk zenét hallgatni, annyira éltünk bennünk ez a nap.

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

A történet ott kezdődik, hogy egyszer valaki rábeszélt minket a Macskajaj című Kusturica-film megnézésére és mellékelte hozzáa videokazettát. Nem ájultunk el tőle annyira, mint a beharangozás alapján kellett volna, sőt, közben többször nem tudtuk, hogy ez most akkor tényleg komoly, vagy valami nagyonnagyon abszurd - csakhogy a film igazán a megtekin-

tését követő héten kezdett összeállni bennünk. Ráéreztünk akkor egy nagyon távoli kultúrára, ami ráadásul fizikailag igen közel van hozzánk.
Második alkalommal egy 2-3 évvelőtti Duna Karneválon érintett meg minket ez az érzés. Akkor is egy szerb cigány rezesbanda lépett színpadra és az első hangokkal elvarázsolták a közönséget. Nyersek voltak és őszinték, természetesek és vadak.
A két Markovic, apa és fia, Boban és Marko nem először járt Magyarországon, de talán először olyan helyen, mint a MÜPA. Most sem vagyok meggyőződve arról, hogy a produkciójuk a Bartók terembe való, hiszen én már 10-15 perc után szívesen táncra perdültem volna a 130 kilómmal, a hűvösen tartózkodó többség pedig a művészek vidám játékaiban is nem, vagy csak vonakodva vett részt: nem kiabálta üzemesen, hogy gáz,gáz, gáz, gáz, énekelni meg végképp nem volt hajlandó.
A zenészek lelkes jókedvét ez persze cseppet sem rontotta, ők mind nagyobb élvezettel játszottak és ez lassan meghozta a hatását: a közönség is kezdett magához térni a tespedtségből és egyre nagyobb ováció követte a számokat. Rúzsa Magdi elénekelte a Megasztárban ismertté vált számot, Goran Bregovic Ederlezijét, majd Lajkó Félix páratlan hegedűjátéka pengette meg a lélek szűzhártyáit.
Az összekötő szöveget annak ellenére értettük, hogy egy kukkot sem beszélünk szerbül, a zene eltüntetett vagy inkább áthidalt mindenféle különbséget, végül három ráadás után boldogan mehetett haza az is, aki savanyú uborkaként érkezett és úgy ülte végig a koncert nagyobb részét.
Aki magától nem tudná, az egy ilyen koncerten egészen biztosan rájön: élni jó!