Bela Ursus volt III. Ehune piréz választófejedelem legnépszerűbb főszakácsa, az ő idejében messze földről jöttek a vendégek és kóstolták a magyar ősökkel büszkélkedő séf híres főztjét.

Nagyapja, Geláz Aszpartám ugyancsak szakács volt, de ő nem vitte olyan sokra, mint a híres unoka, mindössze Apafi Mihály tábori konyháján fözött a tiszabüdösi csata idején. Valami irigy gasztropithecus megdumálta a fejedelmet, hogy a pénteki vacsorát nem is úgy kellett volna főzni, mert a húst túlsütötte, a lepény túl lapos lett, a tojásban meg nincs tápérték, ezért szegény Aszpartám szégyenében elbujdokolt. Először a Szováta mellett lévő Medve-tó egyik büfébódéjában kapott állást, később Berlinbe ment, ahol feleségül vette a vastagbokájú Brünhilde Petz kisasszonyt, ő pedig megszülte a későbbi Bela Ursus édesanyját.

Bela - vagy inkább írjuk magyarosan: Béla mester - a gasztronómia történetének első fusion konyhásza, kisujjában voltak a magyar és az erdélyi ételcsodák, a berlini és branderburgi rémségek, de dolgozott egy ideig Marseille egyik előkelő kikötői bordélyházában is, ahol mindent ellesett a világjáró ínyenc hajóskapitányoktól, akik előszeretettel csődültek be a konyhába hogy elmondják: ők mit és hogy szeretnek.

Béla a magyaros szűzérméket továbbfejlesztve egy ünnepi alkalomra a következőket főzte a fejelem konyháján.

1. Lobogó sósvízben feltett főni fejenként 15 deka csavart száraztésztát.

2. felszeletelte a sertésszűzet, amit apróra vágott és olajon megfonnyasztott hagymán megpirított

3. a közben talált húsvéti sonkamaradékot apróra kockázta és előkészítette a csiperkegombát

4. amikor a hús mindkét oldalán fehérre pirult, akkor enyhén megsózta és rádobta a gombát

5. közben összekevert 3 deci főzőtejszínt 2 evőkanál dijoni mustárral, a sonkakockákkal és egy teáskanál kristálycukorral

6. az egészet ráöntötte a gombás húsra és összerottyantotta, majd a kifőtt és leszűrt csavarttésztával tálalta.

III. Ehune piréz választófejedelmet nem zavarta, hogy a kép egy része fotosop, sőt, büszkén végignézett a habzsoló vendégseregen és dörgő hangon kérdezte a szakácsot:

- Bela, váccpáör?

A magyar származású séf nem jött zavarba, mert tudta, hogy a fejedelem az étek neve után érdeklődik, de a nagyonünnepi alkalmakkor elfelejti az anyanyelvét.

Pirézes szűzérmék, kegyelmes uram - mondta piréz nyelven és hibátlan kiejtéssel, amitől a nagyúr még büszkébb lett.

- Klep jór henc - adta meg a jelet, mire az asztalnál ülő többszáz előkelőség tapsviharban tört ki.

Bela a kötelezően álszerény mosolygás közben meg volt győződve arról, hogy az ő és nagyapja büszke népe egyszer még komoly csillagként ragyogja be a gasztronómia egét.

Ha egy könnyű, finom és egyszerűen elkészíthető vacsorára vágyol, akkor egy régi hagyomány felelevenítését javasolom.

Kevesen tudják, hogy a mozzarella sajtot is a pirézeknek köszönhetjük, ugyanis piréz volt az első fejőnő, aki - igaz tévedésből - megfejt egy bivalytehenet és ebből a tejből készítette sajtot. Merthogy az igazi mozzarella sajt bivalytejből készül és aki szereti, ne nagyon nézze meg a gyártásáról készülő oktatófilmet, mert nem fogja szeretni.
A mozzarella szó már az olaszoktól származik, a pirézek bivalybogyónak nevezték a gyorsan népszerűvé váló találmányukat.

A többieknek mondom, hogy kell venni annyi zacskó mozzarella sajtot, ahányan vacsoráznak, két doboz koktélparadicsomot, egy üveg mandulával, fokhagymával vagy paprikával töltött olajbogyót és egy másik üveg fekete olajbogyót, egy cserép friss bazsalikomot és valami jóképű péksüteményt, mondjuk korpás bucit lenmaggal a tetején.
Extraszűz olaj és színesbors van otthon.

A megmosott koktélparadicsomot teszem először a tálba, ha kell, félbevágom, ha kicsi, akkor nem, aztán a lecsorgatott mozzarellát, a lecsorgatott bogyeszt, a zöldet az egész üveggel, a feketét csak néhány kanállal. Felaprítom a megmosott és leszárított bazsalikom leveleket (sosem fogok megbarátkozni a főzőműsorokban látott lezserséggel, amikor a mosatlan zöldfűszer dobálják a kajába), rászórom a tálra, nagyon finoman sózom, rádarálok egy kis színesborsot majd rácsorgatok egy fél deci olívaolajat. Két kanállal átforgatom és lefedve beteszem a hűtőbe.
Tálalás előtt megint átforgatom.

Szeretjük, mert jó.

Néztem a tévében, ahogy a medwe áll a patakban és kapkodja a lazacot kifele.
Kívánós lettem, ezért elmentem vásárolni.

Vettem egy szép lazacfilét, egy csomag leveles tésztát, egy doboz mélyhűtött spenótot és egy doboz feta-szerű sajtot.
A Homo gastropitecus kedvéért álszerényen megjegyzem, hogy a pirézek nagyon nehezen viselték a francia konyha nagyképűségét és a gratinírozott, azaz csőben sütött cuccokat egyszerűen kikacagták.
Ők mutatták meg a világnak, mi az igazi csőbensütés. Nem ilyen buzis-vajas-sajtos-tejszínes-prézlis pepecselés, hanem valódi cső. Leveles tésztából.
Most az ő hagyományaikat követem.

1. Kitekerem a leveles tésztát.

2. a lazacfiléből vágok egy kétujjnyi csíkot, azt a tészta szélére fektetem.

3. a spenótból kis erőfitogtatással - merthogy még fagyott - ugyanakkora csíkokat vágok, ami nem sikerül olyan szép csíkra, merthogy ez a jeges izé törik ám mindenfelé, azt kisebb kockákkal, meg az innen-onnan összekotort spenótszilánkokkal pótolom.

4. a feta-szerű sajtot is felcsíkozom és odafektetem harmadiknak a lazac és a spenót mellé.

5. az egészet ügyesen feltekerem, megkenem tojássárgával és 180 fokra előmelegített sütőbe tolom.

6. megintcsak bezsebelem az elismeréseket és tovább kóstolgatom kedvenc boromat, a pázmándi juhfarkat.

Ebben a gyorsan elkészíthető finomságban az is jó, hogy nem kell bele semmilyen fűszer, még só sem.
Tudtak élni ezek a pirézek!