Fesztbaum BélaMűvelt-érzékeny polgártársaim egy része szerint manapság a magyar színjátszásban nincsenek nagyágyúk.
A fenét nincsenek, csak el kellene szakadni a tévéképernyőtől és meg kell nézni néhány színielőadást.
Például a Vígszínházban Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjét, ami A léggömb elrepül címmel fut.

Egyedül a színész képes egymaga órákra lekötni egy kisteremnyi néző figyelmét.
A színész tudja néhány laza kellék és egy korabeli ruha segítségével felidézni a két világháború közötti Magyarország boldog békeidejét, a kávéházakban pezsgő szellemi életét,

az akkori fiatal értelmiség gondolatait, érzéseit, vágyait, bohém infantilizmusát és az ijesztő történelmi környezet meghatározta koravénségét.

A színész képes monológként előadni a pápa és az ő szent színe előtt megszeppent fiatal magyar hírlapíró dialógusát úgy, hogy abban megjelenik mindkét szereplő egyénisége és változása. Az egyik oldódik és egészen annyira felbátorodik, hogy áldást kér a szegény nemzetére, a másik leereszkedő látszatérdeklődéssel nyit, majd a konkrét kérés hatására nyilvánvalóvá teszi a saját értéktelen ürességét.

A színész képes leülni a zongorához és különösebb cezúrák nélkül előadni egy kuplét úgy, hogy testtartásában és arckifejezésében megjelenik a műfaj korabeli lesajnálása, de a saját kritikája is, közben a zongorakíséretet hol saját maga adja, hol hangszórókból jön, hol pedig együtt szól az élő és a gépzene, méghozzá tökéletes harmóniában!

A színész képes zsivajgó természeti jelenségek, fák és állatok bőrébe bújni és ironikusan bemutatkozni tölgyfaként, fenyőfaként, Fesztbaumként, tehénként, medveként, hiénaként úgy, hogy a szerepekhez csupán egy megfelelő színű sálat csavar a nyakára, majd lazán megszabadul tőlük.

A színész képes úgy odaállni elénk, hogy olykor azt hisszük, tényleg Kosztolányi Dezső az, aki épp most jött a megszokott kávéházából.

A színész tudja elfelejtetni velünk a kényelmetlen körülményeket, a fekete falú, levegőtlen kistermet a feszengős székekkel, a csendbe recsegve belefingó nézőtárssal, a diszkrét elektromos bűzt árasztó reflektorokkal, és a színész visz minket magával, amikor elrepül a léggömbön.

Jó ilyenkor vele tartani.

Ha akarsz valami jót, akkor végy jegyet a Vígszínházba, Yasmina Reza Az öldöklés istene című darabjára, előtte menj pipilni, mert nincs szünet, utána meg sétálj át a színház mögötti épülettömb sarkán lévő a Pandzsáb indiai étterembe, ahol Budapest legsutább kiszolgálásával megkapod a város egyik legjobb indiai szakácsának műremekeit.

Az autóddal az Újlipótban ne próbálkozz, csak felbosszantod magad, érdemes a Markó utca és a Pálffy tér (vagy hogy hívják most éppen) környékén letenni a járgányt és sétálni egy kicsit.

A darab felhőtlen szórakozást ígér, két Enikő, Eszenyi és Börcsök, továbbá Epres Attila és Kern András mindent elkövet, hogy mindenki jólérezze magát. A darab is remek, mert olyan, mint egy görbe tükör, belenézel és megláthatnád magad, de te nem, te elhatárolódsz, mert mindenki más képmutató, kicsinyes, sznob, mindenkinek tele a hócipője a saját életével meg a párjáéval, de neked nem, mert te kivétel vagy, ezért aztán jót tudsz szórakozni mások eléd pakolt nyomorán.

Végülis semmi különös nincs abban, amikor egy 11 éves gyerek bottal kiüti egy másik 11 éves gyerek két fogát, hiszen nem esik messze az alma a fájától és bizony a négy fa semmivel nem jobb a két almánál, sőt.
Az almáknak még van esélyük nem elcseszni az életüket, a fáiknak már annyi.

A botos fogápolást elsimítandó találkozik két házaspár, gazdagék és csóróék.
Először a hitelességet közelítően játsszák az agyukat, finomkodnak és úgy igyekeznek szépnek és jónak mutatni magukat, hogy még maguk is elhiszik, később kiderül, hogy ami a két életmód közötti ordító különbséget megtestesíti, mind csak szánalmas máz, üres külsőség, a történet valamennyi szereplője sérült és boldogtalan. (Ugye mi nézők, blogírók és blogolvasók egyáltalán nem, a mi életünk aztán működik a javából!)

Epres Attila és Börcsök Enikő alakítása lenyűgöző, Kern és Eszenyi épp olyan, mint bármelyik szerepében, előbbiben azért van valami szerethető, utóbbi végtelenszer ciklikusan visszatérő affektálását már húsz éve is untam. Mutattak persze újat is, Kern olykor úgy improvizált, hogy Epres a szerepéből kicsit kicsúszva elröhögte magát, Eszenyi pedig egy bűvész ügyességével okádta tele a színpadot - aki a hányás trükkjére kíváncsi, netán érzékenyebb gyomrú, annak felhívom a figyelmét arra, ahogy a művésznő a ruhája hajtókáját fogja és a lavór mögé bújva tankolja fel az újabb szétköpni való szmötyit.

A két dududúús dalbetéttel nem nagyon tudtam mit kezdeni, olyan filmeket már 50 éve nem gyártanak, ahol a színészek kötelezően számot adnak az ének- és tánctudásukról, bár előfordulhat, hogy a zenés darabok legeslegújabb kori reneszánsza miatt kellett kétszer is  megragadniuk a mikrofont és danászni egyet.
A második dududdúú amolyan pótcselekvésnek tűnt, szerintem ennél hatásosabban is be lehetett volna fejezni a darabot, de senki nem lehet hibáztatni azért, mert nem telik mindig jó slusszpoénra.

 

illenyi.jpgPedig volt idő, amikor rajongtam érte!
Egyoldalú szerelmünk akkor kezdődött, amikor a Budapest Klezmer Band-del lépett fel.  Amikor a Madáchban ment a Hegedűs a háztetőn, megtudtuk, hogy Illényi Katica nem csak a hegedűn remekel, hanem énekelni és játszani is tud.

Muszáj leszögezni: a nő gyönyörű és mestere a hangszerének.
A rajongásomat mit sem befolyásolta, amikor a tehetségét aprópénzre váltva az operett vizeire evezett és olyan kiválóságok oldalán tűnt fel, mint Farkas Bálint, aki majdnem olyan szép, mint Alain Delon, de az énektudása és a hangja alapján inkább csak a Hallhatatlanok Társulatában számíthat előkelő helyre.
Nyilván mint a legtöbb szép és fiatal nő, Katica is imádta, hogy csodás ruhákban ünnepli a nem túlságosan igényes és egyáltalán nem vájtfülű közönség, de ezt még el lehetett nézni a Honthy Hannáéra emlékeztető, arcra fagyott műmosollyal egyetemben.

Volt viszont egy koncertje a Zeneakadémián, még 2007 áprilisában, amin más elfoglaltságom miatt nem tudtam megjelenni. Az egyik tévécsatorna jóvoltából felvételről és két részletben nézhettem meg nem is olyan rég.

Nos a dolog egyenesen elborzasztott.
Az hogy valaki fantasztikusan hegedül és szép, meg hogy a nevére megtelik egy nagyterem, az dicséretes.
Az viszont hogy az illető hölgy teljesen elszáll magától, a rajongói szeretetével és a közönsége türelmével visszaélve narcisztikus édelgésbe kezd, talán megbocsáthatatlan.
Illényi Katicának már igazán volna mire szerénynek lennie, de ő sajnos ennek még a látszatára sem törekszik.
Igazán nem tudom, mit csináltam volna a helyszínen.
Felállok és elhagyom a termet?
Nemigen.
Sokkal inkább végigszenvedem a többórás öntömjénezést, kényszeredett csendben hódolva egy magáról megfeledkezett művészember önimádatának oltára előtt.
Az hogy hegedül és énekel, rendben van. Az hogy táncol is hozzá, az nagyon nincs rendben! Könyörgöm, senki nem mondta neki, hogy Katica drága, ha előnytelen cuccban sokat ugrabugrálsz a színpadon, úgy nézel ki mint egy gnóm?
A csodás ruhaköltemény pedig a verítéktől a testéhez tapadt és a koncert végére már gusztustalan volt a két nagy izzadságfolt a hátán és a hasán.

Tessék mondani, kell valakinek egy közel két gigabájtos, semekkora monitoron megjelenni nem tudó fotó?
Ugye hogy nem?
Pedig az illenyikatica.hu honlapról letölthető akár több ilyen is.
A művésznő pont úgy tárja magát a világháló nyilvánossága elé, amilyen a zeneakadémiai koncertjén volt: harsányan, magamutogatóan, önelégülten. Fotók, sokasága, hosszú, tolakodó önéletrajz, Katica érdekfeszítő meséi, pl, kettő is arról, hogy milyen szétszórtnak tartja saját magát.
Nem lenne elég ha csak hegedülne???
Ha azt mondom: ez már egy kicsit sok, akkor finom voltam.
Nem, sajnos ez nem sok, ez durva túlzás, ez személyi kultusz, ez émelyít, viszolyogtat, segítség, menekülnöm kell!
Ha lehet, nem kérek többet Illényi Katicából, de a nyomulását elnézve úgy tűnik, nemsokára kötelező lesz!

 

 

7470

süti beállítások módosítása