A Valentin-napnak hívott birkaság már begyűrűzött a kultúrába is. Sajnos. A valaha sokkal jobb  napokat megért Madách Színház kommercializálódásának újabb lépése volt a tegnapi cukormázas bemutató, a Végtelen szerelem.   Mintha a közszolgálati tévé "Csináljuk a fesztivált" című produkciója lépett volna a színpadra, idétlenkedő műsorvezetővel, találomra összefércelt  zeneszámokkal, tölteléknek meg az igényesség látszatát kelteni igyekvő irodalmi idézetekkel.

Kétszer nyolc ifjú színész énekére és táncára, továbbá kétszer két balett-táncos művészetére épül a legújabb közönségcsalogató akármi. A kiírás szerint szerelemkoncert, ami elméletben lehetne új műfaj is, de ami tegnap a színpadon zajlott, az inkább valami bazári összevisszaság volt, ami leginkább a zizire hasonlít: olcsó, színes és nem üli meg a gyomrot.

A zenés ajándékkosárban együtt szorongott Demjén Rózsi, Baudelaire, Hacsaturján, John Lennon és a Beatles, Ady Endre, Lionel Richie, Máté Péter, Andrew Lloyd Webber,  Juhász Gyula, meg a számokat legtöbbször éles, bántó hangon elharsogó énekesek. A színvonal érdekében beletehettek volna még egy kis Rejtő Jenőt, Desmond Tutut, Stahl Juditot, Teller Edét, Zsirinnovszkijt, Markosnádast és két evőkanál juharszirupot...

Némelyik duett egész jól szólt, de szerelmes dalokat musicalszínészekkel énekeltetni olyan, mint amikor valaki fazekak és fedők püfölésével akarja utánozni az Amadindát.
Az előadók mentségére szóljon, hogy legalább intonációs problémákkal nem küszködtek (szemben pl. a Vígszínház művészeivel) de szerintem nagyon nem szép dolog egy szerelmes dalt érzelmek és különböző hangszínek nélkül mosolyogva végigkiabálni.
 

Többször volt olyan érzésem, mintha a Megasztár sokadik döntőjének közös produkcióját látnám, bár ott a játékosokat ilyen éneklésért a zsüri porig alázza, a közönség meg sms-ben kiszavazza.

Feke Pál volt a kakukktojás, őt mindig jó volt hallgatni, bármit énekelt, ugyanakkor a szépséges Polyák Lilla kellemetlen hangja gyakran bántotta a fülemet.

Néha betolták, majd kicibálták az univerzális Hajdú Steve művészurat, aki sokféle produkcióban látható, de mindenütt ugyanazt az egy arcot mutatja. Ebben a műsorban a szerelem kémiáját magyarázgatta, egyszer valóban szellemesen, másszor inkább közönségesen, de leginkább erőltetett jópofasággal.

A műsor utolsó 20 percében már egyre jobban vártam a végét, a körülöttem fészkelődő nézőtársak meggyőztek arról, hogy ezt a Valentin-napi katyvaszt nem egyedül untam.
Belegondolni is nehéz, hogy valamikor ezeken a deszkákon játszott Mensáros László, Gábor Miklós, Dayka Margit, Zenthe Ferenc vagy Márkus László.
Mivé lettél, Madách Színház???

 

Válság idején is meg lehet tölteni egy éttermet.
A legjobb bizonyíték erre a könnyelmű kijelentésre a Bonyai.
Bonyai Sándor korábban Békebíró néven csinált éttermet az Újlipótban, oda is a kocsmazene vitt minket, akkor a Happy End Band muzsikált a vacsoránk mellé. A kaja nem volt túl nagy szám, de korrekt volt, megfizethető, vagy inkább olcsó volt - és a hangulat mindenért kárpótolt. Az ütött-kopott, romkocsmára hasonlító hely hangulata, a személyzet hozzáállása, a zenekar játéka.

A történet most ugyanez.
Eszünk ágában nem lenne elmenni otthonról, pláne nem egy ismeretlen, nehéz levegőjű helyre, de amikor megtudjuk, hogy a Rat Boys megint egy kocsmában rombol, akkor kimozdulunk. Élvezzük a bundázott étkeket és a csapolt Kozelt, élvezzük azt, ahogy elképzeljük, mit szólna ehhez a Homo gastropitecus, élvezzük a zenét és a hangulatot, a tévén az egymás fejét pépesre verő, másfél mázsás hústornyok küzdelmét és a zenekar poénjait, közben jókat beszélgetünk alkalmi ismerősökkel is - és egyszerűen csak jólérezzük magunkat.

A Bonyai weblapján láttam a felhívást, miszerint akusztikus zenekarok jelentkezését várják, meg a koncertnaptárt is.
Élőzene tehát, minden este.
Nem kereskedelmi rádió, a saját hangjába szerelmes, száj-diaréban szenvedő műsorvezetővel, étkezés aláfestésére alkalmatlan reklámokkal meg politikával, hanem hús-vér emberek által előadott egyszeri és megismételhetetlen hangulatú zenével.

Ami behozza az asztalokhoz azokat is, akik egyébként nemigen mennének oda.
Kiváló példa, lehetne követni, kedves siránkozó vendéglősök!
 

a zenészek balról jobbra:
Szlovák László (bendzsó)
Németh Gábor (pipadohány)
Pataki István (mandolin)
Géza bácsi mv. (gitár)
Berkes Károly (bőgő)

Ratboys együttes, avagy a kottaállvány szakma is elnőiesedik...
szóljon hangosan a zének - Berkes Károly
Németh Gábor
Pataki István
Szlovák László

Amikor belenéztem a közszolgálati tévé ünnepi műsorába, a Hősök terén épp Bánk áriája, a híres Hazám, hazám ment.
Megállapítottam, hogy a tenor nem elsőosztályú, de szépen megtanulta a számára idegen, magyar szöveget. Aztán kiderült, hogy nem vendégművész hangsúlyoz magyartalanul, hanem Fekete Attila művész úr.

Mivel Nagy Imre újratemetésének napján a műsorvezetők (egy öntelt úrfi és egy setesuta nőnemű középiskolás) szerint mindenki szerette egymást, sőt, idős emberek is kézenfogva mentek az utcán, a csöpögő szeretetet megidézendő egy a gesztusaiban szexuális ajánlatra váró hölgy előadásában a Habanéra következett, Bizet Carmenjéből.

Az erőltetett asszociálás egyre kétségbeesettebb magyarázatokkal szolgált, hogy a kivégzett mártírokra miért ilyen katyvasz műsorral emlékezünk. Hogy hogy került oda Miklósa Erika és Polgár László előadásában a Don Giovanni egyik édelgős duettje szájpuszival a végén, arra már nem is volt magyarázat, viszont a csapnivalóan előadott magyar slágeregyveleget úgy konferálták fel: az Omega, az LGT és az Illés számaiban megjelent a szabadságvágy, így aztán mi sem természetesebb, hogy az említett együttesek repertoárjából egyetlen szám sem került a főleg Máté Péter és Demjén számokból összeállított műsorba.
Előadhatták volna még a Macskaduettet, hiszen nyilván látta a gyászmenetet a temetőben két macska is. De egy cirmos egészen biztosan!

Az már csak hal a tortán, hogy a vége felé Beethoven IX. szimfóniájának negyedik tételéből csupán két részlet fért a megemlékezésbe.
Ha Nagy Imre és a mártírtársak valahonnan nézhették volna a tiszteletükre összegányolt közszolgálati cirkuszt, riszáló és pillogó művésznőkkel, hamis művészurakkal, széteső kórussal és oda nem illő számokkal, biztosan megbánták volna mindent, amit EZÉRT az utókorért tettek.

Szerintem.

Villány ősidők óta lakott település, ahol bronzkori cuccok is kerültek elő a föld alól és ahol a kelták óta folyik a jó bor. A rómaiak Viliannak hívták, amely elnevezés Vylyan formában köszön vissza XV. századi iratokból.

Ezt a nevet védette le néhai Debreczeni Pál, a szegedi tanács pénzügyi osztályvezetője és  borosgazdává előlépve 1988-ban Nagyharsányban megalapította a Vylyan Borászatot.
A többit már tudjuk, vagyis annyit mindenképpen, hogy a Vylyan feliratú palackok általában jó kis nedűket rejtenek.

Amit nem tudunk, az a név kiejtése.
Valami rejtélyes okból kifolyólag Villány történelmi nevét tíz emberből hét úgy ejti hogy VILIEN, kettő meg sehogy, mert nem tudja, hogy kell, inkább kér Bockot vagy Polgárt, mert azt egyszerűbb kimondani.

Ez még nem volna olyan nagy baj.

Az viszont  annál inkább, hogy tegnap egy éven belül a harmadik pincér vette magának a bátorságot, hogy kijavítsa a kiejtésemet.
No nem vilienról viliánra, hanem fordítva.
A pincérek többsége szerint a Vylyan helyes kiejtése vilien.
Ez sem olyan nagy baj, nem ez az egyetlen dolog, amit vendéglátósék rosszul tudnak.

Az a szereptévesztés viszont nagyon nagy gáz, hogy egy pincér kijavítja a vendéget.
Akkor is kifogásolható, ha a vendég valamit rosszul mond, de ha őpincérsége épp a jót javítja rosszra, az már szánalmas!

2-3 hete egy remek borozóban száraz muskotály iránt érdeklődtem.
A korai huszonéves pincérféleség kihúzta magát és a következőt mondta:

- Uram, a muskotály az mindig édes!

Oké, fiam, nem csak pimaszul pofátlan vagy, hanem bántóan buta is, ugyanis a kenyéradó gazdád még tavalyelőtt is palackozott száraz muskotályt, kár hogy ezt nem tudod, kár hogy ennyire nem értesz a szakmádhoz, az meg már több mint kellemetlen, hogy ezzel a  felkészültséggel ilyen nagy arcot hordasz - gondoltam, de ezt sem ott, nehogy belegázoljak a fiatal nemzedék szárnybontogatásába, hanem inkább másnap, itthon.

Mi lenne, ha egy pincér ismerné azt a helyet, ahol dolgozik?
Tisztában lenne azzal, hogy mi van az étlapon, hogy miről volt híres öt éve, vagy hogy nevezték 30 évvel ezelőtt a vendéglőjét.
Mi lenne, ha egy pincér helyesen ki tudná ejteni azoknak az ételeknek és italoknak a nevét, aminek a szállításával telik a napja? (nem mondja, hogy gordonblú, kápdzsekk,  csivazregál, vörcseszter, szegvin, csátóbriand, brucsetta, kecsöp, kontrő, glenfidics )
Mi lenne, ha egy pincér pontosan tudná, hogy a vendég kiszolgálása, nem pedig kioktatása végett vette fel a fehér inget és arra a néhány számmal nagyobb mellényt?

Hogy mi lenne?
Külföld!
 

Széchenyi Étterem, Esztergom

Egy gyors beszámoló fénykép nélkül.
Volt Esztergomban a Széchenyi téren egy OTP.
Ifjúkoromban ott gyűjtögettem a pénzecskémet.
Aztán sokkal később lett belőle Philippe a belga, a fura, meglátogathatatlan és medwe számára értékelhetetlen étterem.
Aztán egyszer csak Philippe hirtelen eltűnt és a helyén hatalmas fantáziával egy gróf Széchenyiről elnevezett étterem nyílt.
Ez is csak másodszorra sikerült, mert az első próbálkozás alkalmával az egész étteremben vastagon állt a cigarettafüst. Ott a dohányzókat úgy különítik el a füstmentesektől, hogy az egyik bagázs balra, a másik jobbra, de az egész terem akkora, mint két nappali szoba, így nehezen oldható meg a törvényben előírt tiszta levegő.

Másodszor sem fogad senki, bár van az étteremben két kedves, mosolygós kisleány, nyilván szünidős diákok és semmit nem tudnak a szakmáról, meg nem is akarnak tanulni, nem ismerik az étlapot, nem ismerik a választékot, nem tudják a vendéglátás alapfogalmait sem.
Az étlap ígéretes, de sajnos a kinézett fogásokról le kell mondanunk, mert ez sincs meg az sincs, az egyik elfogyott, a másik nem is volt.
Végülis úgy állítjuk össze a mönüt, hogy az egyikünk levesezik, a másikunk desszertezik, közötte mindketten kérünk egy főételt.
A fokhagymakrémleves nem igazán nyerő.
Valami tejszínes lé némi fokhagymaízzel, de még normál levesnek is híg, nemhogy krémlevesnek!
A főételeinkre igen sokat várunk, ehhez képest a libacomb párolt káposztával és hagymás törtburgonyával inkább tűnik melegített és egy kicsit kiszárított silónak, mint rendes éttermi ételnek. A Vegyes grillnyárs fóliás burgonyával nevű fogásból a hús frissen készül és tökéletes, a köret viszont hanyagul melegített, kásás, széteső krumplira épül. Ott is marad a tányéron.
A desszert pedig, a gyümölcsrizs meggyszósszal és csokoládéforgáccsal még egy menzán is szégyen lenne, ha mondjuk nem is nagy, szerintem éhes egyetemisták olcsón bevágnák, de 300 Ft fölött már nem.
Két ásványvízzel és két gyümölcslével 7000 Ft a cech, ami még akkor is túlzás lenne, ha minden rendben lett volna.
De nem volt.

PS:
Jószándékú ember lévén készséggel elhiszem, hogy ha egy írásom nyomán itt vagy máshol születik egy hosszú, indulatos reakció, az nem az étteremtől származik, hanem csakis valaki olyantól, aki "néha benéz oda". Egy regionális veszekedőfórumon olvastam a következőt:

A Széchenyi étterem már a nyitás napjától nemdohányzó és ott már a kezdetektől kínosan ügyeltek arra, hogy az éttermen belül senki se dohányozzon, csak a teraszon. Én többek között ezért járok időnként abba az étterembe (is), ha Esztergomban vagyok.
Az étterem nemdohányzó volta ezért némi kétkedésre adhat okot arra vonatkozóan, hogy (az írás alapján helyi kötődésű) medwe blogger valóban járt-e az étteremben. Ahhoz, hogy valaki elmarasztalóan írjon az éteről, nem feltétlenül szükséges meg is kostólnia azt sehol, hiszen a bejárat mellett kívülről elolvashatja a menüt és az árakat is. A Széchenyi esetében az abalakon benézve láthatja az egész éttermet és a pult mögött álló személyzetet is. Az étel minősége utólag lényegében ellenőrizhetetlen, így annak kritikája is az, de a cigarettefüst ténye igen és az a Széchenyi étterem és kávézó esetén az éttermen belül teljesen kizárt. Furcsa, hogy miért lehet fontos egy olyan étteremről szóló topikban megszólalnia bárkinek is, ahol még sosem járt?

Ha az étterem a nyitástól kezdve nemdohányzó, annál kutyább, hogy dohányoznak benne, az meg pech hogy én pont akkor akartam ott ebédelni.
Nagyon nem szeretnék a fenti sorok szerzőjével cserélni.
Nem csak azért nem, mert akkor megint a Széchenyiben kellene mennem, hanem mert ilyen aranyos marhaságokat gyártana a fantáziám, hogy medwe az utcáról bekukucskálva találja ki az éttermi kalandjait.
Vajon miért tenné, hiszen pénzt nem kap az oldalért, szándékosan lejáratni meg nem kell senkit, hiszen megteszi azt mindenki saját maga. Egyszer csapnivaló szolgáltatással, másszor meg a törzsvendégnek álcázott írói munkásságával.
A Széchenyi nehezen silabizálható és botrányosan szkennelhető számlája talán kicsit meggyőzi azokat, akik a látogatásomban és az értékelésemben kételkedtek.
Ahol ilyen a névjegy (beleértve a kalandom utóéletét is), ott a konyha és a kiszolgálás sem lehet sokkal jobb, mint ahogy fentebb leírtam.

Voltam annyira mazochista, hogy odamentem mégegyszer:

Tessék engem beperelni!

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 

Pedig volt idő, amikor rajongtam érte!
Egyoldalú szerelmünk akkor kezdődött, amikor a Budapest Klezmer Band-del lépett fel.  Amikor a Madáchban ment a Hegedűs a háztetőn, megtudtuk, hogy Illényi Katica nem csak a hegedűn remekel, hanem énekelni és játszani is tud.

Muszáj leszögezni: a nő gyönyörű és mestere a hangszerének.
A rajongásomat mit sem befolyásolta, amikor a tehetségét aprópénzre váltva az operett vizeire evezett és olyan kiválóságok oldalán tűnt fel, mint Farkas Bálint, aki majdnem olyan szép, mint Alain Delon, de az énektudása és a hangja alapján inkább csak a Hallhatatlanok Társulatában számíthat előkelő helyre.
Nyilván mint a legtöbb szép és fiatal nő, Katica is imádta, hogy csodás ruhákban ünnepli a nem túlságosan igényes és egyáltalán nem vájtfülű közönség, de ezt még el lehetett nézni a Honthy Hannáéra emlékeztető, arcra fagyott műmosollyal egyetemben.

Volt viszont egy koncertje a Zeneakadémián, még 2007 áprilisában, amin más elfoglaltságom miatt nem tudtam megjelenni. Az egyik tévécsatorna jóvoltából felvételről és két részletben nézhettem meg nem is olyan rég.

Nos a dolog egyenesen elborzasztott.
Az hogy valaki fantasztikusan hegedül és szép, meg hogy a nevére megtelik egy nagyterem, az dicséretes.
Az viszont hogy az illető hölgy teljesen elszáll magától, a rajongói szeretetével és a közönsége türelmével visszaélve narcisztikus édelgésbe kezd, talán megbocsáthatatlan.
Illényi Katicának már igazán volna mire szerénynek lennie, de ő sajnos ennek még a látszatára sem törekszik.
Igazán nem tudom, mit csináltam volna a helyszínen.
Felállok és elhagyom a termet?
Nemigen.
Sokkal inkább végigszenvedem a többórás öntömjénezést, kényszeredett csendben hódolva egy magáról megfeledkezett művészember önimádatának oltára előtt.
Az hogy hegedül és énekel, rendben van. Az hogy táncol is hozzá, az nagyon nincs rendben! Könyörgöm, senki nem mondta neki, hogy Katica drága, ha előnytelen cuccban sokat ugrabugrálsz a színpadon, úgy nézel ki mint egy gnóm?
A csodás ruhaköltemény pedig a verítéktől a testéhez tapadt és a koncert végére már gusztustalan volt a két nagy izzadságfolt a hátán és a hasán.

Tessék mondani, kell valakinek egy közel két gigabájtos, semekkora monitoron megjelenni nem tudó fotó?
Ugye hogy nem?
Pedig az illenyikatica.hu honlapról letölthető akár több ilyen is.
A művésznő pont úgy tárja magát a világháló nyilvánossága elé, amilyen a zeneakadémiai koncertjén volt: harsányan, magamutogatóan, önelégülten. Fotók, sokasága, hosszú, tolakodó önéletrajz, Katica érdekfeszítő meséi, pl, kettő is arról, hogy milyen szétszórtnak tartja saját magát.
Nem lenne elég ha csak hegedülne???
Ha azt mondom: ez már egy kicsit sok, akkor finom voltam.
Nem, sajnos ez nem sok, ez durva túlzás, ez személyi kultusz, ez émelyít, viszolyogtat, segítség, menekülnöm kell!
Ha lehet, nem kérek többet Illényi Katicából, de a nyomulását elnézve úgy tűnik, nemsokára kötelező lesz!

7470

Svábok, cigányok és egyéb zsidók
Bächer-est a Spinoza házban

Ifjúkoromban végigásítoztam néhány monoton felolvasó-estet, vagy inkább a többi embert figyeltem: ki van jelen, ki halad együtt az előadással, ki hogyan alszik vagy éppen hogyan palástolja az unalmát. A színpad sem nyújtott ilyenkor más képet: két szék, asztalka vizeskancsóval, egy haknizó színész és egy önmagától elszállt tollforgató.
Rajongok ugyanakkor Bächer Iván estjeiért.
A gondolatébresztő írásaiért.
Azok mesteri összeszerkesztéséért.
A mindig színvonalas előadásiért.
Az írások között a szerző által előadott Chopin betétekért.
Végül pedig magáért a szerzőért, aki szégyenlős kisfiúként úgy üli végig a saját írásainak felolvasását, mint aki biztos benne, hogy utána alaposan megdorgálják.

Tegnap este a Dob utcai intézmény hátsó helyiségében szorongott vagy háromszor annyi ember, amennyi kényelmesen elfért volna, de az ilyen ritka eseményekért talán megéri felvállalni a másfél óra alatt elgémberedett tagokat, a levegőtlenséget és jónéhány nem túl kellemes ember karnyújtásnyit sem elérő közelségét. A közönséget ugyanis túlnyomó többségében kissé elhanyagolt külsejű középkorú és idősebb hölgyek alkotják.

A felolvasott művek pedig egy témát jártak körül: azt az iszonyatos rombolást, amit a XX. század Európában végzett. Népek tűntek el, kulturális, gasztronómiai, néprajzi értékek váltak semmivé az ember vakmerő vállalkozásai miatt.
Körbejártuk az országot kívül és belül, hagyományokat elevenítettünk fel, mindezt a Bächer Ivántól megszokott iróniával és szarkazmussal átitatva.
Megtudtuk, mi kell ahhoz, hogy legyen végre valódi magyar Nobel-díjasunk is, olyan, aki itthon él és alkot, továbbá akit mindenki elfogad magyarnak. Végül akár megkönnyebbülten fel is sóhajthattunk volna: de jó hogy most már a XXI. században vagyunk és átléptünk mindent, ami az előző periódusban Európát rongálta. Igenám, de a műsor egy származás alapján összeállított listával ért véget.
Ez Magyarországon, egy legális magyar újságban jelent meg, nem is olyan régen.
Szerencse, hogy az árpádsávék szerint kétes pedigréjű emberek neveinek felolvasását még egy szál zongora is képes volt elnyomni...