Tanne Budakeszi büféasztalTúróscsusza. Gusztustalan, de legalább van. Ha egy RENDES büféasztalos étteremben a vendég elégedetlen a kínálattal, akkor a tulaj megkérdi, mit enne - és hoz neki valamit a kívánsága szerint.
A budakeszi TANNE étteremben ehelyett a tulaj magyarázkodik, ígérget és vádol - nehogy elfelejtse a kedves vendég, hogy a hazai gasztronómia még arrébb esik a boldogabb országok színvonalától.

 

Nagyon nem örültem, amikor a budakeszi Tanne szerepelt egy meghívóban.
Még aktív étteremtesztelő koromban jártam itt és nagyon rossz emlékeim voltak, mert gyenge volt a felhozatal, ráadásul pofátlan módon becsaptak, 1950 Ft helyett 2500 Ft-ot számláztak fejenként.

Kizárólag rajtam és a társaságon múlt, hogy végülis jó volt a Gerlóczy Kávéházban.
Nem örültem, amikor kiderült, hogy ott leszünk, mert medwekoromban egy feketepontot adtam nekik, mégis határozottan kellemes volt 2011 utolsó szabadban tölthető estéjén a város közepén olyan körülmények között vacsorázni, mintha egy jobbfajta beachen lennénk, susogó lombok alatt, illusztris emberek közelében, sürgő-forgó és többségükben kitüntetően figyelmes pincérek látómezejében. A vendégsereg túlnyomó többsége külföldi. A választék étel- és italfronton is figyelemre méltó. Az árak sem tragikusak. Az élő hárfamuzsika a téren nem nagyon élvezhető, de kihallatszik, tudható, hogy van és hogy jó. A faszénparázs felől olykor ínycsiklandó illatok érkeznek. A hűtőpultban egy citromgerezdekkel dekorált makrélakupac emlékeztet az elmúlásra.

Pincérünk egész működése pedig a helyhez méltatlan balfácánságra.

Nem tudni, tehet-e arról, hogy minden nagyon lassan készül és az ételek fele langyosan kerül elénk, ez lehet a konyha mulasztása is, de az biztosan az ő sara, hogy minden harmadik fogást elfelejti, hogy a konyhán történő informálódást követően is határozott magabiztossággal bizonygatja: a rizottójuk teljes kiőrlésű búzából készült, hogy a hatalmas társaság utolsó számláját nem hajlandó megbontani, mondván neki nincs erre háromnegyed órája, aztán persze mondanom sem kell, hogy vannak olyan tételek, amiket biztosan duplán zsebel be, mert fogalma sincs, hogy addig ki mit fizetett ki, mi meg nem állunk oda egy szaros ezresért vitázni, talán az ő hibája az is, hogy must helyett fehérbort hoz, hogy a mellettem ülő hölgyeket a sorban utánam, de előttem átnyúlkálva szolgálja ki, hogy kétszer is rámtehénkedik, pedig lett volna hely bőven egyet lépnie balra (bár lehet hogy az mostanában politikailag inkorrekt, így megbocsátom neki).

A konyha teljesítménye erősen hullámzó.
A vargányagomba leves nem rossz, nagy szerencse, hogy volt benne két darab valódi vargányagomba is, de az arányok miatt hívhatták volna zöldséglevesnek, mert találtam benne pl. csíkozott uborkát is, nem keveset.

A rákos spagetti zöldséges csirke sauté-val nekem tömény nagyképűség, a fenének kell Budapest közepén egy szimpla serpenyős ételt félig franciául kiírni. Lett volna inkább egy kicsit jobb, a rákot és a csirkét például ha feleannyi ideig pirítja a tanult gasztroszakember, akkor a víziállat nem a gumira hasonlít jobban, a kétlábú pedig nem szárad ki. Attól sem voltam oda, hogy egyetlen barna íz uralta a fogás összes alkotóelemét, egyedül a ráknak volt egy kis rákíze.

Szerényedésre adhatna alapot a Caraibe-i csokoládé mousse mangó szósszal.
Ha az amúgy látványos és finom desszertet a karibi térségből származtatjuk, akkor miért caraibe? Inkább a kiváló mangó szószból kennének szét a tányéron egy csapott evőkanálnyi helyett egy egész evőkanálnyit! Vagy kettőt.

Sznobkodás és fukarkodás helyett tetszenének inkább hajszálpontosan számlázni, az étkeket frissen és forrón felszolgálni, a rendelést nem eltéveszteni és bizonygatni azt a majomságot, hogy a rizottó teljes kiőrlésű búzából készül.
Őrléssel ugyanis főleg lisztet csinálnak, rizottót semmiképp.
 

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 



Bécsi Szelet Vendéglő
Óbuda

 

Van az úgy, hogy a panírozott húsoktól ódzkodó étteremjáró kifejezetten borjúbécsire vágyik. Például amikor megérkezik egy Ausztria-Svájc-Németország körútról, aholis valamennyi étteremben szembejött a vínersnicli, de más csábító ajánlatok azonnal elfeledtették. A tányérről lelógó, zizegős bornyúhúst a kétféle káposztával körített savanykás krumplisalátával itthon kezdtük el kívánni, ezért úgy döntöttünk, irány az óbudai Bécsi Szelet Vendéglő.
Korábban már jártunk itt és az évekkel ezelőtti medwekaland emlékeim szerint két sárga szmájlit érdemelt, ám ennek írásos nyomát nem sikerült megtalálnom, így legalább nem kell lerontanom egy korábbi osztályzatot, hanem direktben mehet a feketepont.

Az óbudai Bécsi szelet Vendéglő ugyanis szerintem nem jó.
A pincérünk kitüntető figyelmességén kívül ugyanis mindössze egyetlen jó emlékünk marad: a friss levegő, amikor elhagyjuk az éttermet.
Az ebédidő vége felé érkezünk és az udvarias pincéren kívül vaskos büdösség fogad minket, mindent átható konyhaszag, a leharcolt, barna sütőolajé, minimális cigarettafüsttel keverve, ugyanis a dohányzók és a nemdohányzók egy légtérben ülnek, előbbiek jobbra, utóbbiak balra.
Nehezen találunk asztalt, mert bár szabad hely van bőven, az összes viaszosvászon abrosz morzsás, maszatos, ragacsos. A legkevésbé piszkos mellé leülünk, pincérünk jön, nedves törlőruhával takarít, mi hárman pedig az asztal teljes megszáradásáig kellő távolságtartással böngészhetjük a kinyitva és megfelelő sorrendben a kezünkbe adott étlapokat.
Hozhatok-e italt, amíg választani tetszenek? - hmmm, ez a pincér nagyon kilóg ebből a méltatlan környezetből - rendelünk, majd a nehéz szagokba beletörődve, legyekkel hadakozva, a bántóan hangos, de a konyhából kihallatszó trágár veszekedést elnyomni képtelen kereskedelmi rádió zajával körülvéve válogatni kezdünk. Mindhárman megkóstolnánk a napi ajánlatban szereplő erdélyi csorbalevest, ám pincérünk figyelmeztet: emberes adagról van szó, de a kedvünkért háromfelé tálaltatja.
Mi meghatódunk ettől figyelmességtől, aztán vissza is zökkenünk a kiábrándító valóságba, amikor perforált szélű tányérokban megérkezik a siló.
Nem rossz, de nem is igazán jó.
Menzán elmenne.
Hiába a friss citromkarika, nem elég savanykás, a rizs pedig olyqan mint valami szomorú maradék: agyonfőtt, széteső és ízetlen, a húsgombócok meg mintha most kerültek volna bele hirtelen és nem tudtak volna rendesen megfőni.
Utána várunk, hosszan váraunk és azon töprengünk, hogy vajon mi a fene tart ilyen sokáig. A mellettünk ülő fiatal pár nemrég távozott, a dohányzó szakaszban elfoglalt két asztalnál már javában étkezteztek, utánunk nem érkezett senki, én bár nem vagyok szakács, annyi idő alatt, amíg a levesre vártunk majd elfogyasztottuk, nem csak kisütök, hanem be is panírozok három szelet húst.
Ja persze, én nem szoktam közben senkivel sem veszekedni...

Van időnk alaposan körülnézni.
A berendezés leginkább szembetűnő darabja az Aeroviva nevű utazási iroda reklámja.
Nem vagyok érintett a kérdésben, mert ugyan sokat utazom, de ha nem muszáj, akkor nem irodával, és általában szerencsére nem muszáj.
Az Aeroviváról eddig hallott meglehetősen negatív információk megerősítést nyernek, miközben az asztalra tett ajánlatukat tanulmányozzuk. Repülőjegy Rómába 19.900 Ft-ért, hatalmas betűkkel, majd alatta apróval: az árak nem tartalmazzák az illetékeket és a foglalási díjat (38.900 Ft), mely külön fizetendő.
Így kerül a 19.900 Ft-os repülőjegy nagyjából 75.000 Ft-ba, ha nincs egyéb extra költség, pl. kerozinpótlék, köszönési illeték, integetési adó, biztonságiöv kattanási díj...
A csábító ajánlat mellé egy másik: aki a Bécsi szelet Vendéglőben 890 Ft-ért elfogyasztja a főleg Seven Up (!) és dobozos narancslé alkatrészekből álló Aeroviva koktélt, az 30.000 Ft-os árengedményre jogosító Aeroviva utalványt kap. (így a hűtött szmötyi mellé 38.900 helyett csak 8900 Ft foglalási díjat fizet, ami más irodáknál 5000 Ft körül van...)
Csak azt nem értem, Vágó István kvízmester hogy adhatta ehhez a nevét és az arcát, hiszen ott mosolyog minden aerovivás nyomtatványon.


Érkeznek a saláták.
A kétféle káposzta el van sózva, a krumpli sótlan és ízetlen, talán egy kis ecettel javítható lenne, de az nincs az asztalon.
A húsok pedig - egy sertést és egy borjút kértünk - nem lógnak le a tányérról, mint régen, nem olyan szép vékonyak, nem is sültek át teljesen, viszont a belsejénél barnább bundán érződik a régen cserére érett sütőolaj nehéz íze. A hawaii pulykamell kifogástalan, a mellékelt petrezselymes burgonya kissé állott, ízetlen.
Nagyon nem oké ez az egész, lehet hogy az egy feketepont kevés is. Ha viszont azt nézem, hogy a szomszédban lévő Régi Sipos is kettőt kapott, mert az is rossz volt, de ott legalább át is akartak vágni, továbbá ha hozzáteszem, hogy hárman 5980 Ft-ból ebédeltünk, akkor bőven elég nekik az egy feketepont.


A medwefórum ajánlójában olvastam a következőket:
Még a pécsi Elefántos Étterem és Pizzéria ügyében szólnék tisztelettel egy jó szót, ugyanis a nemrég volt szerencsénk finom olasz ételeikhez és hozzájuk illő jó boraikhoz (nemcsak az olasz, hanem a környékbeli borok kínálata is figyelemre méltó).
Emellett igazán meggyőző volt, hogy kérésre remek sajttálat állítottak össze számunkra, holott a kínálatban egyáltalán nem szerepel. Ritkaság és becsülendő ez a hozzáállás manapság, főként úgy, hogy nem is kértek el érte egy vagyont...
Honlapjukat nem találtam, de itt (http://www.zenelopecs.hu/htmls/elefantos_etterem.html) van róla néhány információ és kép. Elérhetőségek: Pécs belvárosa, Jókai tér 6., tel.: 72/216-055.


Való igaz, hogy Pécset az elmúlt években valami miatt hanyagoltam. A lapomon szerepel néhány helybéli műintézmény, de ott nem én jártam, hanem egykori tesztestársam, enddoc tanár úr, aki öt és fél éve más hobbyt talált, mert nem jön velem étterembe és nem is írja meg a kalandjait.

Tehát irány Pécs.

Kedves helybéli tesztestársam megmutatja a háznak ormán látható, kőből faragott elefántot, ami a helynek a névadója. Belépünk a kissé vaskos levegőjű és nem túl barátságos szentélybe, ahol kábé olyan fíling kerít minket a hatalmába, mint amikor egy kollégiumi menzán piálós-cigizős farsangi buli volt, de a nagy többség már hazament és el is takarították a guzma nagyját, de a szag masszívan üli az ájert.
Itt még vannak vendégek két asztalnál is, a pincér velük foglalatoskodik és nem engedi zavartatni magát az érkezésünkkel, netán a fogadásunkkal.
Sebaj, kivárjuk a sorunkat.
Jön, fogad és mutatja: a terem belső fele a nemdohányzó, három asztal a söntéspult előtt, ebből kettő foglalt, de valamennyi le van terítve barna csomagolópapírral. Biztos festéshez készülnek ;o)
A nemdohányzó traktusban is áll a füst, átjön a dohányzó oldalról, meg a pultban álló civilruhás hölgy is bőszen cigarettázik - és akkor mint mindig, azt is meg kell említeni, hogy az egylégterű éttermet technikai átalakítás ( térelválasztó, álmennyezetbe épített bekapcsolt (!) elszívók) nélkül füstös és füstmentes részre osztani épp olyan, mintha az úszómedencét osztanák belepipilős és nempipilős oldalakra.

Böngésszük az elsősorban olasz, mellékesen pedig magyar nyelvű étlapot, a leírások érthetők, követhetőek, a választék kielégítő, az árak a környezethez képest kissé húzósak, vagy inkább azt mondom: eddig kevés dolgot láttam, ami indokolná a szintjüket. Az étterem olasznak olasz, mert a söntéspult körül egy bennfentesnek látszó, lármás család gyülekezik, kéretlen betekintést nyújtva a magánügyeikbe és a helyenként trágársággal fűszerezett hangoskodásba bevonják a személyzet egy részét is...

A Minestrone érkezése azonban teljesen eltereli róluk a figyelmünket.
A hatalmas, előmelegített tányérban illatozó leves a mediterráneumot idézi, a mellékelt reszelt parmezán pedig a talján trattoriákat. Elkezdjük jól érezni magunkat.

A második körben gorgonzolás gnocchi jön, ami kiváló és sertésfilé parmezános mártással, sültburgonyával. Utóbbi még sülhetett volna egy kicsit, de legalább frissen készült és nem fagyasztott alapanyagból. A két hússzelet is igényes munka, a sajtmártás pedig hosszabb időre szóló emlék...

Szimpatikus a pincérünk, aki mindig akkor jelenik meg, amikor épp szükség van rá, pedig közben lassan megtelik a terem és egyre több a dolga.

A desszertek kiválasztásánál egy nagyon picit kapunk abból, ami nélkül a hazai olasz éttermek nem is igazi olaszok: oktatást. De csakúgy finoman, barátságosan, egyáltalán nem bántó módon. Talán Pécshez egy kicsit közelebb esik Itália, mint a régi nagy kedvencemhez, Tiszaújvároshoz.
Profitterolt és Mauro tortát kóstolunk, ami méltó zárása a vacsoránknak.

A számla bemutatás diszkrét, hibátlan (tokban kapom és nem kajabálják be a végösszeget, ahogy az igénytelen helyeken szokás), ráadásul a kis géppel nyomott negyedíven ízléses fejléc van, kis zöld elefánttal.
Az utolsó során pedig mosolygunk, mert az imígyen szól: A számla végösszege 0% kedvezményt tartalmaz.
Oké, nem tartozunk a kedvezményezettek közé, de miért ezzel búcsúznak tőlünk?

Pedig mi szeretjük őket! :-)

A medweféle azért megy ilyen és olyan helyekre, mert a kedves olvasói ajánlanak neki ilyen és olyan helyeket: szíveskedne meglátogatni, mert olyan jó, vagy mert épp olyan rossz. A medwe pedig elsősorban az előbbi kategóriából választ, mert ugyan miért repülne olyan fészekre, ahol más épp nem érezte jól magát.

Budapesttől délkeletre egy kicsit óvatos, mert évekkel ezelőtt olvasói ajánlás alapján kereste fel a kistarcsai Nosztalgia éttermet , aminek két sárga szmájlit adott (= határozottan jó), ám valami megmagyarázhatatlan okból agresszív olvasók tömege háborgott a fórumban a jogos kritikát sem nélkülöző,de összességében dicsérő írás megjelenését követően. Gondolom, most sem marad el a leszkapsz, hiszen bizonyára lesznek, akiknek az árpádsávjait érzékenyen érinti egynémely meglátásom.

Megyünk tehát a hármas úton Gödöllő felé és nyújtogatjuk a nyakunkat, jobbra és balra. Igen, balra is, mert lehet hogy ott lesz a keresett restaurácia és mert olyan út még Kerepesen sincs, aminek csak jobboldala lenne, legyen ott bármilyen kirekesztő díszmagyar a polgármester.

Igen, JOBBOLDALON találjuk a Patkót,
Előtte egy fehérruhás szakácsfigura áll, kezéről lelopták a tálcát, vagy ami volt benne, mert csak az üres tenyere mered az ég felé. Mögötte a napjaink színmagyar tüntetésein meg az alkotmányozó rendezvényeken oly divatos piros-fehér csíkos alapra festett táblák, meg fafaragás Attilával, meg két kivilágított étlaptartó, amiben nincs semmi - persze ilyen környezetben minek is?
No nem a mélymagyar körítésre gondolok, hanem arra, hogy itt a falu végén nincs gyalogosforgalom, aki beáll a Patkó parkolójába, az nyilván be is nyit azonnal.

Így teszünk mi is.
Szépséges leányzó fogad minket mosolyogva. Készséggel megmutatja a nemdohányzó területet és étlapot hoz, amit becsukva ad a kezünkbe, majd mindjárt megkérdi, mit mit innánk. Mosollyal nyugtázza, hogy egyelőre semmit.

Sajátos hangulatú helyen vagyunk.
Mint amikor egy jobbfajta angol pubot egy böszme hun vezér rendez be az unokájával, nem kevés vita és veszekedés árán.
A falakon turulos, lovas, népvándorlásos festmények, amolyan naív festők képeire emlékeztető műalkotások, aztán fontos posztulátumokat közlő fafaragások, rengeteg művirág mindenfelé, nemzetiszín szalagokkal díszítve. A teríték is követi a piros-fehér-zöld vonulatot, a finom fehér damasztabroszon makulátlan zöld közép és piros szalvéták. A szépséges teríték olasz evőeszközökből és manufakturális tányérokból áll, utóbbiakat kifejezetten a Patkó részére gyártották, háromszínű emblémával.
Diszkrét, színes félhomály van és nincs semmilyen szag!

Sem az ételek, sem a pincérleány megjelenése nem követik az utcán tapasztalt vonulatot, ennek ellenére mellőzzük a flódni, a sólet és a töltött libanyak utáni érdeklődést, viszont az étlap tüzetesebb átvizsgálása is elmulasztódik, annyi fölséges étek kelleti magát rajta, ráadásul baráti (vagy inkább a népnyúzó nemzetrontáshoz alkalmazkodó) áron. Az oldalakat Petőfi és Anthelme Brillat-Savarin idézetek teszik olvasmányossá és most már komolyan rávernék annak a kezére, aki a CORA áruház egyik évekkel ezelőtti reklámfüzetébe rosszul írta be az ízlés mesterének (francia tollforgató mesterszakács, 1755-1826) a nevét, mert azóta már sok helyről köszönt vissza úgy, hogy Brillant. Nem brillant egy kicsit sem, csak Brillat, n nélkül. (ejtsd brijá szavaren)

Széplány jő, mi pedig előadjuk, mi mindent kóstolnánk meg. Készséges, segítőkész, még a féladagot is vállalja a kedvünkért, ahol megoldható. Rákérdez, hogy a három főételt egyszerre kérjük-e, majd úgy teszi a dolgát, ahogy azt szeretjük: szinte soha nem vesszük észre, de mindig minden a megfelelő időben érkezik és tűnik el az asztalunkról.

A zenei aláfestés nem túlságosan emeli a hangulatot: az nem nagy baj, amikor élőzene szórakoztatja a nagyérdeműt, de ha a Zámbódzsimit és a Horvátcsárlit Vagány Béla és társai előadásában CD-re veszik, nos az gáz, különösen ha a regionális interpretációtól a hallgatóság olykor külön felszólítás nélkül is csak néz, néz az ég felé...
Fülembe forró ólmot öntsenek, gondoljuk néha, de azért élvezzük az ebédet.

Különösen a leveseket.
A Legényfogó (650 Ft) olyan, hogy ha legények lennénk, már maradnánk is, turul ide, zene oda!
Forró, tartalmas lé, benne sokféle, ízletes hús, kicsit szétfőtt, de finom zöldségek, ember legyen a talpán, aki még ezután enni tud bármit.
A féladag harcsa halászlé (625 Ft) ugyanakkora bográcsban jön, csak nincs tele. A hal olyan alaplében főtt, amilyet medwe csinál jókedvében.
Mennyei! (oké, majd szerényedek egy kicsit)

Muszáj megkóstolnunk a Töltöttkáposztát (1400 Ft). Ettől annyira nem vagyunk elragadtatva, az adag ugyan kétszemélyes, kettő darab másfél ökölnyi gombóccal és hatalmas taréjjal, ám kevesebb zsírt, kevesebb lisztet és valamivel több ízt reméltünk, a jókora darab kőkemény sültkolbászt pedig egyenesen a kutyának kellett volna adni.

A Harcsapaprikás sztrapacskával (féladag 1125 Ft) nyilván valami tévedés, talán elfelejtették megfelezni, mert rengeteg, amellett igazi remekmű. Ilyen sztrapacskához haluska néven utoljára a Felvidéken volt szerencsém, elmenne önálló ételnek is, a paprikás pedig ugyancsak a konyha éke.

Meglepő adag a Zsályás báránycsülök törtburgonyával (2750 Ft), ugyanis nem egy, hanem két, amúgy kiválóan elékészített és omlósra sütött csülök szerepel benne, csak a törtburgonya túl gyengécske mellette: sótlan, vizes, langyoskás.

Sokféle desszert közül választhatnánk, a kötelező fagyikehely, somlói és palacsinta mellett van szilvás- és túrógombóc is, de a kapacitásunk erősen véges. Mondhatnánk úgy is, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A bárány velünk jön, a többi fogás nagyobb része helyben marad - és egy kicsit sem azért, mert nem jó.

Két aperitifnek fogyasztott gyümölcslével és két ásványvízzel a számlánk 7590 Ft, ami ezért az ebédért igazán nem sok.

Jártam már néhány indiai étteremben, sőt, azt hiszem, az összes budapestit sikerült felderítenem. A mai kalandom előtt utoljára Malmöben vizitáltunk egy indiait, épp azzal a tesztestársammal, akivel ma tévedtem a Jókai és a Zichy utca sarkán lévő Nirvanába.

Valamikor szenespince lehetett a szűk helyiség, ahol sűrű ételszag és a bejáratnál lévő pultra könyökölő három fiatal úriember fogad. Közülük egyik a pincér, a másik kettőről nem derül ki, hogy milyen minőségben vannak jelen, de ők is visszaköszönnek.
Van még itt délután háromkor egy házaspár, akik elmerülnek a hely nyújtotta élvezetekben, sorra tüntetik el a kis réztálkákban kapott finomságokat, meg két indiai úriember, akik csak beszélgetnek - egyikük a tulaj.

Papardammal és mangó lassival kezdünk, ahogy szoktuk.
Az ostyaszerű rágnivalóhoz itt nem mártásokat, hanem salátát kapunk, nos ez olyan, mint az igénytelen helyeken szervírozott görög saláta: felkockázott kígyóuborka, paradicsom és hagyma, csak nem oregánó és olívaolaj van rajta, hanem valami egzotikus fűszer nyoma, de a nyers hagyma agyonvágja az egészet.  
A joghurtos édes ital inkább desszert lehetne, mert abban a keleti éttermek általában nem túl jók, az indiaiak meg különösen nem azok, viszont szeretjük ezzel kezdeni az étkezést. Finom ami a koktélcseresznyével díszített pohárban érkezik, de az eddig megszokottnál nagyon sokkal hígabb.

Ugyanez érvényes a leveseinkre is. A Mulligtawny, vagyis a sárga lencse jó fűszeres és van is az alján szép hosszúszemű rizs, de én ebből az eddigi indiai éttermekben sokkal sűrűbbet kaptam. A mellékelt levesbetét pedig olajban megsült és magát jól megszívott kenyérkocka, inkább kihagyjuk.
A paradicsomleves viszont bár híg, mégis sokkal ízletesebb mint az eddig bejárt helyeken készültek.

Kicsit elszomorodunk, amikor pincérünk jelenti, hogy a darált bárányhúsból készülő Seekh Kebab alapanyag híján épp nincs, de hogy minden állat képviselje magát az asztalunkon, kérünk egy Lamb Tikkát (bárány), egy Kadhai Beefet (marha) és egy Chicken Lababdart (csirke), mindehhez pedig egy vegyes lepénykosarat.

Kiváló étkeket kapunk, minden friss és forró, a marha és a csirke fűszeres-joghurtos szószban, a bárány pedig sercegő vaslapon kerül az asztalunkra és nem is marad ott sokáig, erről áhítatos élvezettel gondoskodunk.

Már csak mi vagyunk a Nirvánában, a pincérünk egy faragott paraván mögött beszélget, ezért eltelik egy kis idő, mire észreveszi, hogy a számlát kérjük.
Megkapjuk.
11207 Ft, ebben 1017 Ft a szervizdíj.

Visszakérjük az étlapot, mert úgy emlékszünk, azon szó sem volt erről és ebben az esetben nincs joguk ilyet felszámítani. Pincér hozza és szabadkozik, ő nemrég van itt és nem ismeri az étlapot. Nincs is rajta a szervízdíjról szóló figyelmeztetés, vagyis egy egyszerű lehúzási kísérletnek lettünk majdnem-áldozatai.

Pincér angolul elmagyarázza a tulajnak, hogy a kedves vendégek nem óhajtanak olyasmit kifizetni, ami nem szerepel az étlapon, mire a tulaj kissé kelletlenül azt mondja neki: akkor húzd ki a számláról.
Visszakapjuk a "fogyasztási lap" feliratú gépi cédulát, a szervizdíj nélküli összeg aláhúzásával.

Kifizetjük és odaadjuk a pincérnek a 10%-ot, hiszen ő megérdemli.
Annak pedig aki ilyen pitiáner trükkel elrontja a szánk ízét, toll a fülébe!
Nem is sikerül elköszönnünk tőle, mert átnéz rajtunk.

Itthon mondanom sem kell, hol ebédeltem, az összes ruházatomból dől a szaga!

 

Jártunk eddig sokféle indiai étteremben.
A legjobb volt a Mérleg utcai Salaam Bombay, a legrosszabb az innen karnyújtásnyi közelségben lévő Indigo.
Érdekes emlék a Taj Mahal, ahol kiválóan főznek, de nagyon rossz  a hangulat és ahol az indiai tulaj magyar feleségének megígértem: megvizsgálhat, ha befejezi a pszichológia szakot, ugyanis a medwefórumban azt kérdezte tőlem, kedves vendégétől, hogy idióta vagyok-e.
És ugyancsak érdekes a Dob utcai  Shalimar, ahol a szocialista vendéglátást idéző stílusban akartak rávenni ara: higgyük el hogy nem marhát kaptunk a bárány helyett.

Csupa kellemes élmény, szép kaland, a összegyűjtve megtalálhatók a medwe kalandjai között, a nemzetek konyhái címszó alatt.

Utólag kitalált, tehát az étlapon fel nem tüntetett szervizdíjjal egyikük sem próbálkozott, tehát még mindig érhetik újabb benyomások az indiai vendéglátás iránt érdeklődő budapestieket! :-)