az igazi medwe 2012.01.14. 18:36

Joe Murányi 84

Joe Murányi

Ahogy sok fontos zenészt, úgy Joe Murányit is a Benkó Dixieland hozta Magyarországra. Először a Louis Armstrong emlékkoncerten láttam őt 1996-ban, utána szerencsére egyre sűrűbben jött Budapestre muzsikálni.

Joe Murányi Louis Armstrong utolsó zenekarának volt a klarinétosa, Amerikába vándorolt magyar szülők gyerekeként már odakint látta meg a napvilágot és ahhoz képest, hogy gyerekkorában otthon még magyarul beszéltek, a hazai koncertjein már kedvesen törte a magyart, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban "sokat vicceskedem a magyartudásommal".

Épp ezzel a sajátos konferálással tudta nagyon

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

 

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát egy japán karmesterhölgy, Tomomi Nishimoto dirigálta.
Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia- nyitányfantázia és az Olasz capriccio, Dvořáktól pedig a IX. szimfónia volt műsoron, meg a meglepetések sora.
A kellemetleneké.
A vendégművész pedigréjéből kiderül, hogy Oroszországban dolgozott és tanult, az előadásmódjából ugyanakkor hiányzott az orosz lélek, hiányzott Csajkovszkij, a romantika, az érzés, a fantázia.

Egy valami volt benne: a hallatlan precizitás, ezzel azonban szerintem romantikus zeneművet nem lehet hitelesen interpretálni.
A Rómeó és Júlia olyan volt mint egy zsák fűrészpor, száraz és unalmas, az Olasz Capriccio pedig nagyjából olyan, mintha én mutatnám be kisebb publikum előtt, hogyan figurázta ki egy dán parodista a japán szamurájtanulók harci dalát.

Dvořák Új Világ szimfóniája szerintem egy nagyon hálás darab, boldog lehet az a karmester, aki előadhatja egy jó zenekarral. Nos a japán hölgy egyáltalán nem volt boldog, de a közönség sem, merthogy jó zenekar sem jutott aznap estére.
Nemrég Vásáry Tamás születésnapi koncertje kapcsán rosszmájúskodtam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok rossz napját fogtam ki, nos kezdem azt hinni, hogy a filharmonikusaink átmenetileg felvehetnék a diszharmonikus nevet, úgy közelebb állnának a valósághoz.
A fúvósok nagyon sokat hibáztak, bosszantóan gyakran fújkáltak mellé, a sok fals hang pedig engem kizökkent a zenemű befogadásából és technikai dolgokra kezdek figyelni - pedig nem ezért járok hangversenyre.
Épp leosztályoztam magamban a fúvósokat, amikor egy olyan rész következett, amikor csak a karmester körüli vonósok - feltételezhetően a legjobbak - húzták, nos, ők is ölég gyatrán!
Gyors pillantás a közönségre: sokan nézelődtek, forgolódtak, unatkoztak, sőt, a négytételes szimfónia második tétele után itt-ott tapsolni kezdtek, talán azért, hogy ébresztő!
A harmadik és a negyedik tétel között már nem volt egy pici szünet sem és ez talán a karmesterre is visszahatott: a remekmű igen lendületesen fejeződött be.
A mérsékelten udvarias taps ellenére volt egy ráadás is, Brahms első magyar tánca.
Ez sokkal jobban hangzott, bár annyira volt magyaros, mint az a gulyás, amit Londonban főztem ott kapható alapanyagokból, édes hagymából, vízízű paprikából, India ízeit idéző (nem római) köménnyel.
A japán hölgyre a jövőben nemigen leszek kíváncsi, nem is értem, miért kellett őt idehívni, van nekünk is saját harmatgyenge női karmesterünk.
Remélhetőleg cserébe nem ő megy majd külföldre, hanem olyan művész, aki sokkal jobb hírünket kelti.


Szombaton elhunyt Zoltán Béla, a Benkó Dixieland trombitása.
Ő kezelte a Benkó Baráti Kör levelezését és a saját lakáscímén lehetett jegyet rendelni a például a május 7-i koncertre.
Nem ő az első aki a világhírű zenekarból eltávozik.
Vajda Sándor bőgős nem sokkal azután halt meg, hogy a Benkó Dixieland 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét és ő ezt a díjat annak ellenére nem vehette át, hogy évtizedeken keresztül ő is sokat tett a zenekar sikeréért, ám az egészségi állapota miatt ki kellett maradnia a zenekarból. Sanya jó bőgős volt, de pótolható.
Zoltán Béla szerintem utánozhatatlan, pótolhatatlan.
A hivatalos közlemény szerint a májusi koncert nem marad el.
Én nem tudom, akarom-e látni Benkóékat a világ legjobb dixie trombitása nélkül.
Mert ő az volt és ezt nem én állítom, hanem a főnöke.