az igazi medwe 2012.05.14. 23:03

Barcelona

Barcelona
Gyönyörű város lehet, kár hogy csak annyit láttunk belőle, amennyi a szállásunk és a koncertterem közötti úton a busz ablakából látszott.

A zenepalota csodás hangversenyterme minden kimaradt látványért kárpótolt.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy szól majd a Fesztiválzenekar négy óra buszozás, a szállás elfoglalása, ebéd, gyors felfrissülés, újabb buszozás és próba után.
Nos pont úgy, ahogy gondoltam.
Tökéletesen.
Fáradtságnak a legapróbb nyoma sem látszott a zenészeken, pedig lett volna rá okuk bőven.

az igazi medwe 2012.05.12. 00:00

Valencia

Valencia.
Spanyolország harmadik legnagyobb városa, 800.000 lakossal.
A várost valamikor kettészelő folyó medrét gyönyörűen parkosították és futurisztikus épületekkel vették körül, ezek egyike az idén 25 éves Zenepalota.

Itt lépett fel ma este a Budapesti Fesztiválzenekar a turné eddigi programjával.

Amikor tavaly végignéztem a BFZ idei bérlet-sorozatát, bosszúsan láttam benne Gérard Korsten nevét. Egyszer már lett volna hozzá szerencsém, de nem volt.

az igazi medwe 2012.01.14. 18:36

Joe Murányi 84

Joe Murányi

Ahogy sok fontos zenészt, úgy Joe Murányit is a Benkó Dixieland hozta Magyarországra. Először a Louis Armstrong emlékkoncerten láttam őt 1996-ban, utána szerencsére egyre sűrűbben jött Budapestre muzsikálni.

Joe Murányi Louis Armstrong utolsó zenekarának volt a klarinétosa, Amerikába vándorolt magyar szülők gyerekeként már odakint látta meg a napvilágot és ahhoz képest, hogy gyerekkorában otthon még magyarul beszéltek, a hazai koncertjein már kedvesen törte a magyart, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban "sokat vicceskedem a magyartudásommal".

Épp ezzel a sajátos konferálással tudta nagyon

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

Cudar egy év volt, benne gazdasági válság, többrendbeli pénzromlás, újból egypártrendszer, egyéb katasztrófák, erre jön Fischer Iván és egy laza mozdulattal, mosolyogva barázdán billenti az egészet.

Lassan két éve épp ő mondta, hogy nem kell kétségbe esni, tudtunk mi örülni ennél rosszabb helyzetben is, most meg is mutatta.

A mai Sztravinszkij-estet Leroy Anderson Szomorú tangójának vidám interpretációjával, majd Strauss Tere-fere polkájával zárta  - és ezzel ezt a balul elsült évet könnyedén a hátunk mögé dobta.

Évértékelésre sincs szükség, hiszen a zene megold mindent, átsegít a legkeményebb időszakokon is.
Ebben bízva kívánok mindenkinek egy jobbat.
 

PS: minden BFZ koncerten történik valami egyedi, megismételhetetlen. Ma az a dinamizmus ragadott magával, ami nem csak a zenéből áradt, hanem a zenekar belső mozgásaiból is. Néhány vonós kamarazenekart rögtönzött a zongora körül és így feleselt az egész csapattal, majd a játékot befejezve a nyílt színen, a színpad elején vonult vissza. A timpanisták is sokat kalamoltak, a hangzást színesítve és a közönség meglepetéseit szaporítva hol itt, hol ott bukkantak fel és csináltak lármát - és ez a geg  nagyon egybevágott a muzsikával.

Válság idején is meg lehet tölteni egy éttermet.
A legjobb bizonyíték erre a könnyelmű kijelentésre a Bonyai.
Bonyai Sándor korábban Békebíró néven csinált éttermet az Újlipótban, oda is a kocsmazene vitt minket, akkor a Happy End Band muzsikált a vacsoránk mellé. A kaja nem volt túl nagy szám, de korrekt volt, megfizethető, vagy inkább olcsó volt - és a hangulat mindenért kárpótolt. Az ütött-kopott, romkocsmára hasonlító hely hangulata, a személyzet hozzáállása, a zenekar játéka.

A történet most ugyanez.
Eszünk ágában nem lenne elmenni otthonról, pláne nem egy ismeretlen, nehéz levegőjű helyre, de amikor megtudjuk, hogy a Rat Boys megint egy kocsmában rombol, akkor kimozdulunk. Élvezzük a bundázott étkeket és a csapolt Kozelt, élvezzük azt, ahogy elképzeljük, mit szólna ehhez a Homo gastropitecus, élvezzük a zenét és a hangulatot, a tévén az egymás fejét pépesre verő, másfél mázsás hústornyok küzdelmét és a zenekar poénjait, közben jókat beszélgetünk alkalmi ismerősökkel is - és egyszerűen csak jólérezzük magunkat.

A Bonyai weblapján láttam a felhívást, miszerint akusztikus zenekarok jelentkezését várják, meg a koncertnaptárt is.
Élőzene tehát, minden este.
Nem kereskedelmi rádió, a saját hangjába szerelmes, száj-diaréban szenvedő műsorvezetővel, étkezés aláfestésére alkalmatlan reklámokkal meg politikával, hanem hús-vér emberek által előadott egyszeri és megismételhetetlen hangulatú zenével.

Ami behozza az asztalokhoz azokat is, akik egyébként nemigen mennének oda.
Kiváló példa, lehetne követni, kedves siránkozó vendéglősök!
 

 

a zenészek balról jobbra:
Szlovák László (bendzsó)
Németh Gábor (pipadohány)
Pataki István (mandolin)
Géza bácsi mv. (gitár)
Berkes Károly (bőgő)

 

ratboys
Ratboys együttes, avagy a kottaállvány szakma is elnőiesedik...berkes károly
szóljon hangosan a zének - Berkes KárolyNémeth Gábor
Németh GáborPataki István
Pataki IstvánSzlovák László
Szlovák László

Titkos kocsmázás és zenetörténelem.
Kaptam egy sms-t, hogy péntek este bulivan a Lompos Farkasban.
Nézem a netet, a Lompos Farkas weblapja már behalt, a gasztroportálokon viszont csupa ígéretes duma, többféle mustáros flekken, meg ilyenek.

Egyszer már elképesztett, hogy a Keleti pályaudvar és a Fiumei úti temető közé ékelődött, cseppet sem bizalomgerjesztő területen micsoda vendéglátás folyik (Rosenstein étterem), gondoltam, ez lesz a második kellemes meglepetés.
Az lett, csak egészen másért.

A pinceklubban barátságos fogadtatásban és egy jó viccben van részünk. Étlapot kapunk, rajta sokféle finomság, nagyokat nyelve már épp belelendülnénk a rendelésbe, amikor kiderül, hogy az italok fele nem kapható, kaja pedig konyha híján egyáltalán nem.
Mindenesetre jót derültünk a gegen.

Viszont a zenekar...
Az évekkel ezelőtt megszűnt Rat Boys maga a zenetörténelem.


 

Balról jobbra: Németh Gábor, a hajdani Western Panoráma frontembere, Pataki István és Berkes Károly a huszonéve feloszlott Interfolkból, aki pedig nem látszik, mert mindigis elvonult a háttérbe: Szlovák László, aki ugyancsak játszott az Interfolkban is.
Az Interfolk legismertebb számait (Kékfű, Ibolyakék) alkotó Pataki megfordult több zenekarban, utoljára egy esküvői hajón találkoztam vele, amikoris Shadows-t adott elő egy zenekarral, Berkes Károlyt pedig a Z'Zi Labor tette világhírűvé.

A zene és a hangulat, amit csináltak, egyszerűen fantasztikus volt. Ír kocsmazene, jóízű bluegrass, emlékezés a régi szép időkre, 100 folk Celsius és Z'Zi Labor - és élvezték ők is, nem kicsit, nagyon. A zene pedig akkor igazán jó, amikor a zenész nem dolgozik, hanem valóban játszik.

Ezek a fiúk pedig elvoltak, a kisgyerekek önfeledtségével varázsoltak jókedvet a pincehelyiségbe, még berúgni sem kellett a búfelejtéshez - persze azért fogyott a sör és a pálinka.

Kellemes és elgondolkodtató este volt.
Végigvettük, kiről mit tudunk a régi haverok közül, akikkel 25-30 éve buliztunk, vagy épp valamikor együtt álltunk a színpadon. Mi lett az akkori sztárokkal, akik szinte nyomtalanul eltűntek. A 70-80-as évek zenészeinek többsége - ha még él egyáltalán - elkezdett szétesni, sokan egyszerűen betegre piálták magukat és zenészként is hasznavehetetlenné váltak.

Vagy az üstökösként feltűnt, a Queen előzenekaraként a Népstadion deszkáit is megjárt, aztán hamar lecsengett Z'Zli Labor.
Már itthon néztem meg az elérhető felvételeiket.
Szép utat jártak be a Faképnél történő hagyástól a veresegyházi asszonykórussal előadott Honky Tonk Woman-en keresztül a Magyar Televízió akkor legszebb bemondójával, Lőrincz Gabriellával bemutatott Szárnyak nélkül c. jókedv és Janicsák nélküli számig, ám az utóbbi, filozofikus beütéseket sem nélkülöző és mély letargiát árasztó produkció szinte borítékolta a bukást (amire a csapat fele Hetedik Kontinens néven, a csodaszép bemondót már frontemberként használva rátett egy lapáttal, hogy újból bukjanak egy nagyot).

Vajon mi lett volna belőlük, ha folytatják a nagylemezen is megörökített, poénokkal teli vonalat? Többre vitték volna, mint azok a nagynevű régiek, a nagy generáció, akiknek egyedüli titka mindössze annyi volt, hogy együtt maradtak és éltek a hagyományokból meg a régi szép emlékekből?
Nem akarok itt semmilyen felhördülést okozni, de a hazai könnyűzene tekintélyes nagyjai között alig van igazi zenész, a nagyközönség mégis könnyesre alélja magát a fahangú, másfél oktáv hangterjedelmű, egykor kötelező "sztár" koncertjén, és alig várja a bántóan beszédhibás, fejhangon visító frontember mögött három akkordot ismételgető zenekar huszonegyedik búcsúkoncertjét.
(Ne szóljak semmit, valamikor én is tudtam rajongani az Omegáért)

Más.

Sokan panaszkodnak hogy Budapesten a rendszerváltozás óta nincs igazi éjszakai élet.
A Maxim Varietés, Moulin Rouges-os, Savoyos szerintem sok embernek nem is hiányzik,  de a Lompos Farkashoz hasonló hangulatos helyekből bizony tényleg kevés van, és ez a kevés is inkább titokban üzemel.
A Rat Boys estjének sem volt híre, a klubot üzemeltető vállalkozó azt sem tartotta fontosnak, hogy a neten közzétegye, pedig biztos sokan szívesebben kocsmáznának egy jó hangulatú, élőzenés helyen, mint a szoliboyok között valami tuctucos késdobálóban.
Ha tudnának arról, hogy van ilyen.

 

 

 

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

 

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

Meg akartam várni a gondolataim papírra vetésével az elmúlt bő hét zenei élményei okozta eufória lanyhulását, nagyjából mostanra tudnék szuperlatívuszok nélkül élménybeszámolni, erre Fischer Iván megszólal az egyik rádióban és a riporter kissé provokatív kérdésére két régi aranyigazságot aktualizál:
1. Nem kellene ezt a válságot ilyen tragikusan megélni, hiszen volt ennél sokkal rosszabb is, mégis tudtunk élni és örülni akkoriban is.
2. Sokan nálunk is rosszabb helyzetben vannak, segítsünk közülük egy valakin, máris jobban érezzük magunkat (Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába)

Fischer Iván sajtószereplései nem voltak mindig szimpatikusak, sőt, de azt hiszem, innentől el lehet felejteni mindent, amit nem szerettem benne. A most elmondott gondolataival odaadó hívévé tett, arról nem beszélve, hogy néhány napja  úgy döntöttem:  megveszem az összes BFZ bérletet,  vasárnap pedig azt is, hogy belépek a zenekar mecénásai közé.
Túlzás?
Az, de vállalom!
 

A 25 éves Fesztiválzenekar a Gramophone c. szaklap szerint a világ 10 legjobb zenekarának egyike. Nekem, a laikus koncertlátogatónak ez azt jelenti, hogy minden egyes hangversenyük páratlan zenei élmény, mindig bemutatnak valami újdonságot, valami szokatlant, valaki olyan művészt, aki már világsztár, vagy majd még csak lesz, de mindenképp meg kell ismerni - mint pl. Janine Janssen, az októberben a Zeneakadémián vendégszereplő csodás szépségű hegedűművésznő, aki a Stradiváriján úgy adta elő Beethoven hegedűversenyét, ahogy senki.
Számomra a Fesztiválzenekar már akkor is a nemzeti büszkeségek egyike volt, amikor még nem volt rajta ezen a toplistán és az mindannyiunk pechje, hogy egy elsőrangú zenekar  nagyságrendekkel kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy tahó futballista, vagy egy cseréparcú bányarém, amelyik biciklibelsőt operáltatott szája helyére..

Most szombaton a MÜPA Bartók termében Mozart Figaró házassága ment, hivatalosan koncertszerű előadásban, a valóságban jelképes díszlettel. Az elmúlt 40 egynéhány évben többször is láttam, de ilyen emlékezetes előadáshoz nem volt szerencsém. A többségükben külföldi vendégművészek a középkori vásári komédiák hangulatát megidézve játszottak úgy hogy ők is élvezték, közben a zenekarhoz méltó színvonalon énekeltek. Talán csak a grófot alakító osztrák szépfiú hangereje maradt el a többiekétől és a Cherubint éneklő leányzó alakítása volt kissé lapos, de összességében egyik sem rontotta a produkciótl.
A jövő operája lesz ilyen?

A múltat, annak is a nyögvenyelős részét elevenítette fel a Magyar Állami Operaházban két nappal korábban látott-hallott Trubadúr előadás. Két dolog tetszett: a rendezés és Wiedemann Bernadett éneke. Csalódtam Fokanovban és nagyon gyengének és olykor hamisnak tartottam a magas hangokat csúnyán visongva, a mélyeket pedig alig hallhatóan éneklő Farkasréti Mária szopránénekesnőt, ugyanakkor jót derültem azon ahogy az ülve dirigáló, amúgy sem nagytermetű Török Gézát teljesen hidegen hagyta, hogy a férfikórus nem sokat foglalkozott az integetéseivel és akkor lépett be, amikor épp úgy gondolta, meg a tempó meghatározásában is inkább a függetlenség felé hajlott. Az sem tudom, kinek jutott eszébe idehívni Angelo Simos görög tenort, hiszen sem a hangja, sem a megjelenése nem indokolja a hősszerelmes trubadúr szerepének ráosztását. Talán olcsón eljött hozzánk és jelen gazdasági helyzetben ez mindennél fontosabb. Wiedemann Bernadett nélkül azt mondanám, vacak egy előadás volt, de miatta feltétlen érdemes volt végigszenvedni a többieket.

A Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra visszatérve: nekik köszönhetjük a zenei maratont, tavaly Csajkovszkijt, idén Dvorákot. Egész nap koncert a Müpában, fél tizenegytől este tízig. Egyik jobb mint a másik.
A leggyengébb láncszem, a Héja Domonkos dirigálta óbudai Danuibia Zenekar épp a legismertebb Dvorák művet, az Újvilág szimfóniát adta elő, bántóan hamis fúvósszekcióval és fantáziátlan irányítással. Hamar túltettük magunkat rajta, emlékbe magunkkal vittük a momunetális mű előjátékaként az Angelica Leánykar által csodálatosan elénekelt Hazám c. dalt, aminek a vezérmotívuma a szimfóniában többször is felbukkan.

Számomra a csúcs egy magyar ösbemutató, a Kíséretmenyasszony c. kantáta volt, amolyan horrorisztikus mese felnőtteknek. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire magával ragadott volna egy díszlet és játék néküli előadás: a kivetítőn megjelenő magyar szöveg és a zene szinte megjelenítette előttem a képet, ahogy a kedvese után epekedő nő egy gonosz kísértetet követve nekiindul az éjszakának.
Magyarország legjobb kórusát, a Magyar Rádió, most erőltetett nevén ez EMER Énekkarát és az MR Szimfonikusok játékát hallgattuk, akiket Petr Altrichter, a Brnoi Filharmonikus zeneigazgatója irányított. Már az előadás után, a szünetben nekiálltunk a sörözéssel kiegészített koncertlátogatás megtervezésének, a morva főváros nincs is olyan messze...

Ritka élményt jelentett Kemenes András és Csalog Gábor zongoraórája, amikor négykezes darabokat adtak elő, hibátlanul, ám nagyon nem tudtunk elszakadni a látványtól, ahogy a két művész színpadi berendezőnek öltözve az ószövetségi hét szűk és hét bő esztendőként szorongott egy padon, mellettük pedig riadt ázsiai leányka húzta meg magát, aki lapozott. Szemből nézve egyáltalán nem látszott, hogy közreműködnének a muzsikában, hiszen az egyikük egykedvűen nézte a kottát, mint a szakács a kondér előtt a zubogásra várva, a másikuk pedig tátott szájjal, mint egy agyonhajszolt informatikus, aki nem érti, hogy kerül oda az a sárga csík a képernyőre, pedig ő beírta hogy var zárójel div felkiáltójel, kacsacsőr.

Kovács János a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte, egy világklasszis egy elsőrangú zenekar élén.  Két szimfonikus költemény - a Déli boszorkány és a Hősi ének - közé felüdülésnek épp passzolt a g-moll rondó.

Hamar Zsolt dirigálta a pécsi Pannon Filharmonikusokat, ettől a produkciótól kissé tartottam, ugyanis emlékeztem a tavalyi Csajkovszkij maratonra, ahol először láttam és  hallottam Fenyő Lászlót - és sosem fogom elfelejteni, akkorát játszott, viszont a pécsi zenekar volt a leggyengébb láncszem.
Kellemesen csalódtam, ugyanis most nagyon jól voltak.
A h-moll gordonkaversenyt nemrég hallottuk Perényi Miklóssal, előtte a youtube-on meghallgattuk Rosztropoviccsal, nos Perényi volt jobb. Fenyő László pedig mint Perényi.
Ebből a fiúból még lesz világsztár!

A Fesztiválzenekar maradt a végére, a VIII. szimfóniával, az ifjú Solti Györgyre egyre jobban emlékeztető, a zene közben olykor önfeledten kiabáló Fischer Ivánnal, ovációban kitörő közönséggel - megérdemeltek volna egy állva tapsolást, de ehhez a hazai közönség még túl enervált, majd egy minden lelkesedést lehűtő ráadás rövid Bach toronyzenével, amit a BFZ fúvósai adtak elő, figyelmeztetésül, hogy ne örömködj közönség, válság van, menj haza csendben és békében, még feltűnik valakinek ez a sok átszellemült arcú ember, aztán megdobálnak tojással, vagy mással.

Hát hazamentünk, de utána napokig nem akartunk zenét hallgatni, annyira éltünk bennünk ez a nap.

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.

 

 

 

 

A történet ott kezdődik, hogy egyszer valaki rábeszélt minket a Macskajaj című Kusturica-film megnézésére és mellékelte hozzáa videokazettát. Nem ájultunk el tőle annyira, mint a beharangozás alapján kellett volna, sőt, közben többször nem tudtuk, hogy ez most akkor tényleg komoly, vagy valami nagyonnagyon abszurd - csakhogy a film igazán a megtekin-

tését követő héten kezdett összeállni bennünk. Ráéreztünk akkor egy nagyon távoli kultúrára, ami ráadásul fizikailag igen közel van hozzánk.
Második alkalommal egy 2-3 évvelőtti Duna Karneválon érintett meg minket ez az érzés. Akkor is egy szerb cigány rezesbanda lépett színpadra és az első hangokkal elvarázsolták a közönséget. Nyersek voltak és őszinték, természetesek és vadak.
A két Markovic, apa és fia, Boban és Marko nem először járt Magyarországon, de talán először olyan helyen, mint a MÜPA. Most sem vagyok meggyőződve arról, hogy a produkciójuk a Bartók terembe való, hiszen én már 10-15 perc után szívesen táncra perdültem volna a 130 kilómmal, a hűvösen tartózkodó többség pedig a művészek vidám játékaiban is nem, vagy csak vonakodva vett részt: nem kiabálta üzemesen, hogy gáz,gáz, gáz, gáz, énekelni meg végképp nem volt hajlandó.
A zenészek lelkes jókedvét ez persze cseppet sem rontotta, ők mind nagyobb élvezettel játszottak és ez lassan meghozta a hatását: a közönség is kezdett magához térni a tespedtségből és egyre nagyobb ováció követte a számokat. Rúzsa Magdi elénekelte a Megasztárban ismertté vált számot, Goran Bregovic Ederlezijét, majd Lajkó Félix páratlan hegedűjátéka pengette meg a lélek szűzhártyáit.
Az összekötő szöveget annak ellenére értettük, hogy egy kukkot sem beszélünk szerbül, a zene eltüntetett vagy inkább áthidalt mindenféle különbséget, végül három ráadás után boldogan mehetett haza az is, aki savanyú uborkaként érkezett és úgy ülte végig a koncert nagyobb részét.
Aki magától nem tudná, az egy ilyen koncerten egészen biztosan rájön: élni jó!

A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát egy japán karmesterhölgy, Tomomi Nishimoto dirigálta.
Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia- nyitányfantázia és az Olasz capriccio, Dvořáktól pedig a IX. szimfónia volt műsoron, meg a meglepetések sora.
A kellemetleneké.
A vendégművész pedigréjéből kiderül, hogy Oroszországban dolgozott és tanult, az előadásmódjából ugyanakkor hiányzott az orosz lélek, hiányzott Csajkovszkij, a romantika, az érzés, a fantázia.

Egy valami volt benne: a hallatlan precizitás, ezzel azonban szerintem romantikus zeneművet nem lehet hitelesen interpretálni.
A Rómeó és Júlia olyan volt mint egy zsák fűrészpor, száraz és unalmas, az Olasz Capriccio pedig nagyjából olyan, mintha én mutatnám be kisebb publikum előtt, hogyan figurázta ki egy dán parodista a japán szamurájtanulók harci dalát.

Dvořák Új Világ szimfóniája szerintem egy nagyon hálás darab, boldog lehet az a karmester, aki előadhatja egy jó zenekarral. Nos a japán hölgy egyáltalán nem volt boldog, de a közönség sem, merthogy jó zenekar sem jutott aznap estére.
Nemrég Vásáry Tamás születésnapi koncertje kapcsán rosszmájúskodtam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok rossz napját fogtam ki, nos kezdem azt hinni, hogy a filharmonikusaink átmenetileg felvehetnék a diszharmonikus nevet, úgy közelebb állnának a valósághoz.
A fúvósok nagyon sokat hibáztak, bosszantóan gyakran fújkáltak mellé, a sok fals hang pedig engem kizökkent a zenemű befogadásából és technikai dolgokra kezdek figyelni - pedig nem ezért járok hangversenyre.
Épp leosztályoztam magamban a fúvósokat, amikor egy olyan rész következett, amikor csak a karmester körüli vonósok - feltételezhetően a legjobbak - húzták, nos, ők is ölég gyatrán!
Gyors pillantás a közönségre: sokan nézelődtek, forgolódtak, unatkoztak, sőt, a négytételes szimfónia második tétele után itt-ott tapsolni kezdtek, talán azért, hogy ébresztő!
A harmadik és a negyedik tétel között már nem volt egy pici szünet sem és ez talán a karmesterre is visszahatott: a remekmű igen lendületesen fejeződött be.
A mérsékelten udvarias taps ellenére volt egy ráadás is, Brahms első magyar tánca.
Ez sokkal jobban hangzott, bár annyira volt magyaros, mint az a gulyás, amit Londonban főztem ott kapható alapanyagokból, édes hagymából, vízízű paprikából, India ízeit idéző (nem római) köménnyel.
A japán hölgyre a jövőben nemigen leszek kíváncsi, nem is értem, miért kellett őt idehívni, van nekünk is saját harmatgyenge női karmesterünk.
Remélhetőleg cserébe nem ő megy majd külföldre, hanem olyan művész, aki sokkal jobb hírünket kelti.

Magyarország egyetlen klasszikus zenei rádiójáért aggódom, de az is lehet, hogy ez egy előrehozott nekrológ. Tegnap valami nagyon komoly dolog történt, amit egyelőre el sem hiszek.
Kovács Sándor műsorvezető azzal köszönt el a Muzsikáló délután hallgatóitól, hogy "tartsanak meg jó emlékezetükben". Sajnos az élő adást csak fél füllel hallottam, a hangtárban pedig a Mester búcsúja (véletlenül?) ügyesen ketté van vágva úgy, hogy épp a lényeg hiányzik belőle. Vagyis nem tudni, mi történt, az eredmény a fontos: megint egy hozzáértővel kevesebb.

Nem is tudom, pontosan mikor indult a hanyatlás.
Talán akkor, amikor a szakemberekből álló reggeli műsorvezetői gárdát bemondókra cserélték. Tarján Tamás irodalomtörténész, Némethy Attila zongoraművész, Mácsai János és Kovács Sándor zenetudósok helyett olyan kiválóságok kezdtek a szakismereteket kívánó zenei műsor vezetésébe, akik addig papírról olvasták fel azt, amit eléjük raktak. Olyan is lett az összes Muzsikáló reggel.
Jött aztán az adó nevének megváltoztatása.
A Bartók Rádió Budapestből emerhárombartókrádió lett, a Magyar Rádióból emer, az addig lelkesen közvetített kultúrából meg egy unott Ká.

Jól mutatta ezt a Társalgó a kultúráról című műsor, ami a Muzsikáló Reggel után 10-12 óráig terjesztette a depressziót. Liptay Katalin és Filippinyi Éva holtversenyben kapná meg a "legunalmasabb hang az éterben" c. vetélkedő fődíját, a tájszólással beszélő, és a hangsúlyt minden tagmondat végén az egekbe emelő Győri László makogása a kapcsológomb felé invitálja a hallgató kezét, de az abszolút csúcs a havonta egyszer jelentkező "Keleti társalgó" volt, amikoris az egy mondatot három perc alatt kimondó Sári László egy erősen beszédhibás úriemberrel karöltve elemezgette az ókori kínai költészetet, közben minden egyes adás alatt ugyanaz a monoton relaxációs zene ment. Hónapokig.
Aztán szerencsére ez a műsor elköltözött egy olyan időpontra, amikor szinte soha nem hallgatok rádiót, de azt megjegyezném, hogy egy közszolgálati rádiónak nem társalognia kellene a kultúráról, hanem csinálnia! Ettől pedig az említett szerkesztőség olyan messze van, mint a kutyaugatás a teleholdtól.

A Bartók Rádióból és a műsoraiból egyre több fontos dolog hiányzik.
Hiányzanak a hozzáértő emberek.
Többek között Meixner Mihály, Boros Attila, Sebestyén János, Czigány György, Tarján Tamás, Lukácsházy Győző, Magyar Kornél, Varga F. István - most már Kovács Sándor is - és egyre inkább a VÁLTOZATOS ZENÉK.

Van most a fentiek helyett néhány olyan műsorvezető, akinek ugyan van némi köze a klasszikus zenéhez, de hadilábon áll a zeneszerzők és az előadók nevének helyes kiejtésével, vagy ha Schaefer Andreára gondolok, akkor a tiszta magyar beszéddel is.
Valószínűleg nagyon szétlophatták a hangtárat (emlékszünk talán, hogy néhány éve a rádió rendészete a soros elnököt kapta el, amint értékes anyaggal a hóna alatt sétált ki az ajtón) - ugyanis a zenei kínálat érezhetően szűkül és egyre több az ismétlés. Vannak olyan népszerű darabok, amelyeket most már hetente két-háromszor is lead az emerhárombartók. Weber klarinétötöse, Ravel a-moll triója, Vivaldi Négy évszaka már a könyökén jön ki annak, aki rendszeresen hallgatja Magyarország egyetlen klasszikus zenei rádióját.
Vagy csak hallgatná, mert szereti a zenét és mert az adó címén befizetett forintjaiból joggal várna valami kultúra-félét, de nem hallgatja, mert egyre rosszabb, Filippinyi Éva, Liptay Katalin, Győri László ide vagy oda!

Eddig is sokat vesztett a Bartók, de Kovács Sándor távozásával már alig tudhat magának valami értéket. Ha így folytatódik, az utolsó már a villanyt sem tudja leoltani, mert addigra a kapcsolót is ellopják.

Nincs új a nap alatt.
Szerintem nagyon cikis Vivalditól a Négy Évszakot a Bartók Rádióban (bocsánat, az "Emerhárom Bartókrádióban") játszani, akár egyben, akár részleteiben.
Nem mintha lenne valami baj ezzel a divatos zeneművel, sokkál inkább gázos a lusta zenei szerkesztő, akinek ha nincs ötlete - márpedig gyakran nincs - akkor bedobja ezt.
Aki Magyarország egyetlen komolyzenei adójának rendszeres hallgatója, annak egy idő után a könyökén jön ki.

Mindenkinek van kedvenc étele, ám ha 2-3 naponként azt kellene ennie, akkor egy idő utána fülén is az jönne ki és megutálná.

Ez a kisebbik baj,.
A nagyobbik szerintem az, hoigy talán az előadók is unják már a Négy évszakot és kezdik belevinni a saját egyéniségüket, elfelejtve azt, hogy barokk zenének vannak jellegzetes vonásai, amit ha magamutogatva kihagyunk, akkor a zenemű már nem az, ami.

Visszanéztem, a medwefórum kultúrblogjában először 2005 szeptember 30-dikán morogtam, akkor Nigel Kennedy pocsék előadása miatt, aki saját szakállára agyonvariálta a hegedűszólamot, de nem tudta tisztán lejátszani a saját furcsa elképzeléseit.
Ezt jegyeztem akkor a kultúrnaplómba:
Ez valami iszonyat!
Most megy a Bartókon Vivaldi Négy Évszak című opusza.
Nem figyeltem az elején, kik az előadók, de a rádió helyében ezt a felvételt nem játszanám.
Az első tétel elejét a szólista virtuóz módon próbálta előadni, ami szép dolog, ha tisztán le tud játszani minden hangot. De nem jött össze neki. A vége felé pedig mintha Dinicu Pacsirtáját nyúzná. Összevissza.
Hol belegyorsít, hol lelassít, mintha nem lenne ott sem a karmester, sem a zenekar, de mondjuk a kotta sem. A közönség meg fújja fel a bürköt!

Vajon ez a "művész" anno megtanulta, mit jelent az, hogy barokk? Esetleg lázad ellene? Így?

Vannak olykor nagyon pocsékra sikeredett előadások.
Minek ezeket felvenni? Vagy ha már felvették, miért kell adásba küldeni?



Másodszor 2006 november 30-án tettem egy bejegyzést, miszerint tévedtem, Vivaldit ezúttal nem Nigel Kennedy, hanem Duilio Galfetti gyalázta, a Diego Fasolis vezényelte Lausanne-i Kamarazenekar kíséretével.

Tisztelettel jelzem, hogy a napokban bővült a vivaldigyalázók listája.
Giuliano Carmignola és a Velencei Barokk Zenekar.

Már csak a Száztagú Cigányzenekar és Uhrin Benedek hiányzik a parádés listáról!


Szombaton elhunyt Zoltán Béla, a Benkó Dixieland trombitása.
Ő kezelte a Benkó Baráti Kör levelezését és a saját lakáscímén lehetett jegyet rendelni a például a május 7-i koncertre.
Nem ő az első aki a világhírű zenekarból eltávozik.
Vajda Sándor bőgős nem sokkal azután halt meg, hogy a Benkó Dixieland 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét és ő ezt a díjat annak ellenére nem vehette át, hogy évtizedeken keresztül ő is sokat tett a zenekar sikeréért, ám az egészségi állapota miatt ki kellett maradnia a zenekarból. Sanya jó bőgős volt, de pótolható.
Zoltán Béla szerintem utánozhatatlan, pótolhatatlan.
A hivatalos közlemény szerint a májusi koncert nem marad el.
Én nem tudom, akarom-e látni Benkóékat a világ legjobb dixie trombitása nélkül.
Mert ő az volt és ezt nem én állítom, hanem a főnöke.

Csajkovszkij maraton a MÜPÁban
2008 febr 2.
Jól indult az év, legalábbis zeneileg.
(Ne legyek igazságtalan, nem csak úgy, de az már más blogra tartozik)
Kezdem azzal, hogy Isten éltesse az EXIMBANK nevű jótét szponzort, kinek jóvoltából darabonként 500 Ft-os jeggyel ülhettem végig 11 koncertet és nem rakták tele a tolakodó tábláikkal a helyszínt.
A jegy olcsósága odahozott a Művészetek Palotájába olyan embereket is, akik élőben mutatták meg, milyen az, amikor egy országban évtizedek óta nincs zenei nevelés és az átlagos kulturális színvonal úgy zuhan, mint egy repülőgép álló hajtóművekkel.
Volt ott minden, ami a bunkók koncertterembe tévedését jelzi: mobilcsörgés, beszélgetés, zacskózörgés, gyerekzsivaj, retikülből csámcsogva táplálkozás, beletapsolás, tételek közötti tetszésnyilvánítás, horkoló szendergés - de szerencsére csak a nagyteremben.
A kamarakoncertek résztvevői tudtak viselkedni.

Mérsékelt pátosz - VI. szimfónia
Nem tartottam jó ötletnek a patetikus szimfóniával indítani a maratont, hiszen ez az a mű, amibe a szerzője beleénekelte az egész életét, örömeit és bánatait, saját bevallása szerint a komponálás közben többször keservesen sírt. A pécsi Pannónia zenekar Hamar Zsolt irányításával gyenge közepes teljesítményt nyújtott, az előadásból hiányoltam a szenvedélyt és a pátoszt, a rézfúvósok sokszor elnyomták a zenekart, ami azért volt gáz, mert többször bántóan hamisan játszottak. A negyedik tétel végét viszont ilyen finom kidolgozásban még soha nem hallottam, szinte a haldokló ember utolsó szívdobbanásai is megjelentek benne.

A maraton egy kemény futás, nemigaz?
Öt percünk volt, hogy átcihelődjünk a Fesztivál Színházba, a MÜPA egyik kamaratermébe. Nem lett volna ezzel baj, ha tudjuk, hol van, de ott még nem jártunk soha, a táblák mentén haladva pedig egy mosdóhoz jutottunk - de nem voltunk ezzel egyedül. A MÜPÁban általában mindenütt csinos hostessek ácsorognak, azon a lépcsőn, amin 40-50 ember futkosott fel és le a következő helyszínt keresve, nem volt egy sem, így a közeli ruhatárban kaptunk útbaigazítást.
A Fesztivál Színház színpadja meglehetősen koszos volt, lábnyomokkal porral, pormacskákkal, papírfecnikkel és messziről eldobott narancshéjnak látszó ragasztócsíkokkal, ezt ékítette két gyönyörű, olyan darabonként 15.000 Ft-os virágkompozíció. (Inkább söpörtek volna egyet). Hab a tortán, hogy az első sor gyakorlatilag a negyedik sorban volt, ugyanis a terem A B és C sorokkal kezdődik a színpadnál, hostess itt sem volt, de a kedves közönség viszonylag jól vette az akadályt a nagy rohanásban.

Irina és Galina: hegedű-zongoradarabok
Galina Danyilova (hegedű) és Irina Ivanyickaja (zongora) orosz művésznők adtak elő Csajkovszkij-darabokat, előbbi hölgy átlagos, míg utóbbi fantasztikus tudással. A programnak azt a részét élveztük inkább, amikor csak a zongora szólt, ráadásul csajkovszisan, ugyanis a Meditációt vagy az 5/4-es keringőt nagyon sok művész kissé Chopin-esen adja elő, nem téve különbséget a keserűen játékos, darabos orosz, és a lágyan hullámzó, franciásan finomkodó lengyel között. Persze Irina Ivanyickaja orosz létére már csak érzi a legnagyobb zeneszerzőjük lelkivilágát!

Jól szólt a Telecom
Újabb vándorlás után a nagyteremben Kovács László irányításával hallgattuk a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát és az Olasz capricciót - és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar sokkal jobban szólt mint a pécsiek.

Vonósnégyes helyett kulinária
Vessenek a mókusok elé, én a vonósnégyest nem szeretem, unalmasnak tartom, ezért bár volt jegyem a Bartók vonósnégyes műsorára, egy meghívást elfogadva inkább elmentem ebédelni a BOHÉM Étterembe. Volt foglalásunk, így le tudtunk ülni az egésznapos rendezvényhez részben alkalmazkodó étteremben, ahol Csajkovszkij tiszteletére orosz ételek voltak az étlapon, de Vivaldi zene szólt.
A konyha jól teljesített, a felszolgálás mosolyogtatóan csapnivaló volt.
A kissé zaklatott hölgy nem ismerte az étlapot, az örmény rakott palacsintát úgy mutatta be, hogy "egymásra kerülnek a palacsinták és közéjük jön a töltelék ", azt pedig hogy a kaukázusi saslik milyen húsból készült, elszaladt megkérdezni a konyhára, a rendelés felvétele közben pedig ránkszólt, hogy ne olyan gyorsan mondjuk, mert nem tudja felírni. Bár tudta, hogy mindössze egy óránk van az ebédre, a rendelésünkkel nem a konyhára sietett, hanem leállt hosszan beszélgetni olyan érkezőkkel, akiknek nem volt asztalfoglalásuk.
Előételnek Kijevi gombát ettem rizzsel és tartárral, minden egyes alkotóelem kiváló volt. Két gombafej közé petrezselymes-vajas töltelék került és ezt rántották ki. A Szoljanka leves engem inkább a scsire, az orosz káposztalevesre emlékeztetett, az opálos fehér lé savanyúkáposztát, egy kocka húst és egy karika kolbászt rejtett. Asztaltársaim mondták hogy az övék tele volt hússal. Nem volt benne viszont paradicsompüré, amitől egy kicsit élénkebb a színe, kenyeret csak a harmadik kérésére kaptunk, akkor is háromujjnyi vastag szeleteket, mint a hentesnél a főtt kolbász mellé.
A kaukázusi saslik bélszínből volt, a köretet és az elkészítés módját nem kérdezték, az asztal egyik fele főtt, a másik hűtőipari sültkrumplival kapta, ki átsütve, ki angolosan, ahogy épp jött.
A lassúság miatt a desszertekről kénytelen voltunk lemondani, csupán egy oroszkrém torta került az asztalunkra, mivel valaki diétázott. Csiricsáré, színes darab volt, törötten szervírozva, de meglepően finoman.
A számlán is meglepődtünk: az amúgy is alacsony árakból még kaptunk további 20% kedvezményt.

Hegedűverseny és Alekszandr Markov
Gál Tamás karmester irányította a MÁV Szimfonikusokat, a Melankolikus szerenádot és a D-dúr hegedűversenyt egy ifjú orosz művész, Alekszandr Markov adta elő átszellemülten és hatalmas energiával, magával ragadóan.

Aranyszájú Szent János liturgiája
A Schola Cantorum Budapestiensis és a Szent Efrém Bizánci Férfikar Bubnó Tamás vezetésével valódi pravoszláv egyházi szertartást varázsolt a Fesztivál Színház piszkos színpadára. Az előadás maga volt a csoda, aki szeretne részesülni benne, megteheti február 16-án, szombaton valamelyik budapesti templomban, ha itthon lennék, meghallgatnám mégegyszer.
Goszpogyí pomiluj!

 

V. szimfónia
Az Óbudai Danubia Zenekart a miskolci zeneigazgató Kovács János dirigálta, tetszett és még jól bírtuk a maratont, a közönség rossz megnyilvánulásai miatt viszont már kezdett fogyni a türelmünk.

 

A-moll zongoratrió: Jandó Jenő, Szenthelyi Miklós, Faludi Judit
Felüdülés a kamarateremben, itt ugyanis mindig kulturált emberek közelsége fokozta az élményt. A három művész az A-moll zongoratriót adta elő profi módon.

 

Budapesti Vonósok: az átütő csapat
Este hétkor kezdett ez a kamarazenekar és fásulni sem volt lehetőségünk, olyan elemi erővel kezdtek a Vonósszerenádba. Fenyő László gordonkaművésszel kiegészülve pedig előadták a Változatok egy rokokó témára c. darabot. Azt hiszem, Fenyő László nevét érdemes megjegyzni.

 

Dalok, duettek, dögunalom
Anatolij Fokanov miatt neveztünk be a dalestre, vagy inkább órára, de kár volt. Vagy túl késő? Nem bírtuk a kiképzést? Sokan nem, mert a közönség kezdett elszállingózni.
Egyszerűen unalmas volt, Cserna Ildikó hangja nem tetszett, Fokanov meg mintha nem lett volna formában. Szerencse hogy csúszássak kezdtek és a feszes program miatt nem énekelték végig a tervezett műsort, különben rámjön a depresszió, kiújul az ülőideg-gyulladásom, epe- vese és kaszakövem nő és méhen kívüli terhességgel visznek kórházba, azt pedig mostanában inkább ne!

 

a csúcs: nyírfácska a réten és Fischer Iván mennybemenetele
Az utolsó program volt az est fénypontja: a Fesztiválzenekar eljátszotta a IV. szimfóniát a pompás zárótétellel, benne a sokak által ismert orosz népdallal. Fischer Iván dirigálása Solti György legszebb időszakát, az önmaga kissé ripacskodó ünnepeltetése pedig Sztálin személyi kultuszát idézte, de őt nem az utóbbiért szeretjük.
Megkérte a közönségét: tegye fel a kezét, aki végigcsinálta mind a 11 koncertet, és bizony a közönség bő harmada jelentkezett. Körner Tamás ügyvezető egy rádióinterjúban mazochistának nevezte azokat, akik az egész napra váltottak jegyet, bizony voltunk ebből jónéhányan - még ha nem is csináltuk végig maradéktalanul.

 

Életem első zenei maratonja, egy kísérlet is, vajon hogy hat a szervezetre ennyi zene.
Nos közlöm: köszönöm, jól.
Nem kicsit, nagyon!

Elment Huub Janssen is.
A népszerű jazzdobos-énekes-komikus a Benkó Dixieland jóvoltából Budapesten is fellépett.
Benkó tanár úr másodszor így konferálta fel:
"Többen kérdezték tőlünk, hogy elhoztuk-e a dán medvét?
Nos nem dán, hanem holland, nem medve, hanem elefánt, a színpadon Hüb Janzen!"

És a hatalmas ember varázsolt, úgy hogy azt amíg élek, nem felejtem el.
71 éves volt. A nagydarab emberek nem hosszú életűek.
Sajnos.

Huub Janssen egy 1976-os videón (dixie)