Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.

 


 

 

Segítség!
Emberek!
Tönkreteszik a Múzeumok Éjszakáját!

Ez a kezdeményezés valami isteni!
Volt.
Amíg valami főokos rá nem jött, hogy nyitni kék.
Nyitni a fiatalság és a nagytömegek irányába.

Hozzuk be a parasztot a múzeumba!
Félreértés ne essék, nem a földművesre gondolok, mert a földműves tud viselkedni a múzeumban is. A nyolcvanas években nemegyszer láttam megható jeleneteket a Magyar Nemzeti Múzeumban, amikor csizmás, begombolt fehér inges, nagybajúszú emberek levetett kalappal és könnyes szemmel bámulták a nemrég (1978) hazatért magyar királyi koronát.

Tehát nem a földművessel, nem a szabolcsi vagy a békési Pista és Józsi bácsikkal van gond.
Hanem azokkal a parasztokkal, akiket az egyre jobb reklám tegnap éjjel becsődített a múzeumokba.
A parasztnak sör kell és tuctuc, hát adtak a múzeumok sört és tuctucot.
Az Iparművészeti Múzeumban indiai zene ordított, az elviselhetőséget messze meghaladó hangerővel, egy különteremben indiai film ment, ugyanilyen lármával, nehéz dolga volt annak, aki a tömegben lökdösődve a két Brunner Erzsébet festményeit nézte volna meg.

A Nemzeti Galériában kénytelenek voltunk otthagyni Bellák Gábor lebilincselően érdekes tárlatvezetését, ugyanis alig lehetett hallani vagy érteni, amit mond. Mindössze egy üvegajtó választotta el a levegőtlen termeket a Barabás Lőrinc és barátai, iszonyú hangerővel zajló koncerttől, mely üvegajtót a teremőr néni folyamatosan nyitva tartott a sörösüveget lengető, vidáman vihogó, felajzott parasztok jövésmenésének, akik nagy ívben tettek arra a száz sznobra, akik a festményeken ábrázolt fények és árnyékok jelentéséről beszélő muzeológusra figyeltek volna.
Egy darabig küszködtünk a rossz körülményekkel, aztán feladtuk.
Győzött a ricsaj és a paraszt.
Vesztett a kultúra.
 
Bellák Gábor
Bellák Gábor

 

Kérdés, hogy kell-e kocsmát csinálni a múzeumból csak azért, hogy bemenjen a paraszt.
Szerintem nem.
Őszintén remélem, hogy a 2010-es Múzeumok Éjszakáján semmilyen anyagi kárt nem okozott a csürhe, nem vertek le, nem rongáltak meg, nem loptak el értékes tárgyakat, nem hánytak le egy festményt sem és nagyon bízom abban, hogy a szervezők belátják: nem az a rendezvény képviseli az értéket, ahol százezrekben mérhető a látogatottság.

A Galériából a múzeumbusz felé tódulva a következő párbeszédnek voltam fültanúja.
Szereplők: egy múzeumban és Várban is ritkán látható család, akiket odavonzott a buli.

- Jé, már nem jár csikló.
- Áháháhháááá.
- Bezárt a csikló.
- Ehehehhhehehe.
- A Budavári Csikló is, meg az én csiklóm is.
- Nyehehehehuha.
- No má' megin' témánál vagyunk.
- Ahogy mindig, basszátok!

Ilyen a paraszt, amikor frissen hat rá a kultúra.
Múzeumban járt épp.
Katarzis.
(elmarad)

 

 

 

 

PS.
Nopersze a számunkra nem erről szólt az idei Múzeumok Éjszakája, ez csak idegesített annyira, hogy érdemes volt posztot csinálni belőle. Nagyon jónak tartottuk a BKV ingyenes járatait és a szolgálatkész tájékoztatást a Deák téren. Tetszett a két régi villamos a 47-49-es végállomásán, jó ötlet volt a Földalatti állomásain a sok performansz, bár ezek értékéből a tömeg és a benne gátlástalanul dohányzó paraszt elvett egy kicsit. A legjobb, hogy ezentúl odafigyelünk, Bellák Gábor mikor tart tárlatvezetést. Tömeg és akció nélkül páratlan élmény lesz!


 

 

 

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövidszüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra. Bátyuska lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megintcsak veszettül  nyom egy billenytűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.
 

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.
 

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörűszép titokzatos éj" című magyar karácsonyi  dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor  felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Mallié orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemrég indítottam egy külön kultúrblogot, de a rendszeres medwészkedéssel felhagyás miatt arra már nem lesz szükség, ezek is ott voltak:

Bartók romantikus?

Három darabot hallgattam a Zeneakadémián, a Keller András irányította Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar előadásában.
Őszintén bevallom, én még nem szoktam meg, hogy nincs Ligeti András. Most megnéztem volna a honlapjukon, de ott még mindig Ligeti 1997-es kinevezése az aktuális hír. Talán a minden aloldalról elémtolakodó állásajánlat megoldja a problémát és frissülnek a neten is.

Glinka Ruszlán és Ludmillája nekem egyáltalán nem tetszett. Hiányoltam belőle a dinamikát - szerintem ezt másképp nem is lehet előadni, talán a minden zenét álmatag tempóban dirigáló Bruno Walter is összeszedte magát, ha egyáltalán műsorra tűzte valaha ezt a népszerű nyitányt  -  ám ez az előadás a Zeneakadémián erőtlen volt és unalmas, csupán 1-2 szétesésre kaptam fel a fejem, hogy novégre, történt valami!

Perényi Miklós, kis hazánk világszínvonalú gordonkaművésze jött Dvorák híres h-moll csellóversenyével. Előtte itthon a youtube.com segítségével megnézhettük, hogyan adta elő Rosztropovics - nos Perényi Miklós szerintem jobb volt nála is, sokkal.
Vannak ugyanis ebben a műben virtuóz részletek és bizony nem mindenki tudja ezeket tisztán előadni. Rosztropovics hangszeréből is jöttek olykor falls hangok - míg Perényi játéka maga volt a tökély.

A zenekar és a karmester itt sem volt sokkal jobb mint az első produkcióban, egy-egy hosszabb csellómentes rész közben olyan gyagyás gondolatokra is volt időm, hogy vannak olyan világhírű gordonkások, mint Rosztropovics, előtte Pablo Casals, most Perényi, de vajon miért nem ismerünk név szerint egyetlen cintányéros, vagy triangulumos művészt?

A közönség hálásan fogadta az előadást, kaptunk ráadást, a művész be is mondta, hogy mit játszik, csak épp nem értettem. Megkérdeztem a szünetben egy tékomos gordonkást, nos sajnos ő sem értette. Ez még nem volna baj, nodehogy nem ismerte fel, mit játszik a kolléga????

A szünet után mintha kicseréltek volna mindenkit, akinek a teljesítményétől nem voltam addig elragadtatva: olyan Concerto következett, ahogy Bartókot csak az igazán hozzáértők tudják előadni.

Én eddig nem úgy tudtam, hogy Bartók Béla romantikus zeneműveket alkotott, viszont ez a produkció a Magyar Telekom Szimfonikusok ROMANTIKUS hangverseny-sorozatának egyik előadásán hangzott el, tehát megint tanultam valami újat.
Az előadáson megpendített érzelmek miatt most meg el is hiszem!

 

 

A két Ránki: Dezső és Fülöp.

Cickány írta a medwefórum kultúrtopikjába a következőket:
 
A múlt héten a Művészetek Palotájában zártkörű előadáson volt szerencsém egy egészen különleges hangversenyen részt venni. A Magyar Telekom Szimfonikusok műsorának második részében Mozart három zongorára komponált F-dúr versenyművét hallottuk Ránki Dezső, Klukon Edit és a 13 éves Ránki Fülöp előadásában. A művet már ismertem, mert egy igen közeli családtagom egy másik igen közeli családtagomtól néhány éve CD-n megkapta a darabot egy olyan felvételen, amelyen Helmut Schmidt (igen, az egykori kancellár) ült az egyik zongoránál. Már a versenymű bemutatása is érdekes volt: a magyarországi bemutatón Schiff András, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső ült a három zongoránál. A mostani előadás egészen különleges és felemelő élményt nyújtott. Ránki Dezső művészi alázatát és professzionalizmusát úgy gondolom, nem szükséges hosszasan ecsetelni. Ehhez adjuk hozzá a családi együttműködés és összhang tökéletes megvalósulását. A három zongora egymás mellett állt a színpadon úgy, hogy a zongoristák háttal ültek a közönségnek. Klukon indított egy futamot, Ránki folytatta, és Fülöp befejezte. Apa és fia pillantásokból megértették egymást; a művészi fegyelmezettség, úgy tűnik, örökölhető. Vagy megtanulható Apától. Mindegy. Több volt ez, mint zene. Október 28-án újra lehet őket hallani a Művészetek Palotájában.
 

Nagyon megörültem a jó hírnek és azonnal lecsaptam a maradék néhány jegyre.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezúttal Kocsis Zoltán vezényelte, aminek külön örültem, mert nemrég a lapos teljesítményük miatt morgolódtam, mire valaki megjegyezte hogy ők igazán jól csak Kocsis professzor úr irányításával játszanak.

Bartók Divertimentója fantasztikus lendülettel indult, ám ütemmel a dinamikus kezdés után egy kicsit leült a dolog, a fene tudja,hova lett a széles jókedv és hatalmas lelkesedés.
Ezt leszámítva valóban jól szólt az egész.

A második szám, Mozart: F-dúr versenymű három zongorára valódi családi produkció volt, amit számomra a koncert reggelén hallott rádióinterjú alapozott meg: a 13 éves zongoraművész aranyosan beszélt arról, hogy tud együttműködni a híres-neves ősökkel és olykor ki is javítja őket, ha valamit nem jól csinálnak.
A MÜPÁban volt alkalmam egészen közelről látni és hallani őket.
Az általam régóta csodált Ránki Dezső új arcát ismertem meg: az először aprólékos figyelemmel aggódó, majd egyre büszkébb atyáét, aki ugyan már az elején biztos abban, hogy a fia tökéletesen helytáll a hatalmas közönség előtt is, tehát nem a produkciót félti, de talán röpke pillanatokban átél minden nehézségt és minden jót, ami a mellette elmélyülten zenélő emberke életében eddig az együttműködésig történt. Ritka pillanatoknak lehettem tanúja, Cickány, köszönöm a figyelem-felkeltést!

A szünet után Beethoven 8. szimfóniája következett.
A zenekar szerintem jól játszott, csak nekem Beethoven hiányzott a zenéből.
Nem kicsit, nagyon!
Ez a szimfónia egy kicsit valóban könnyebb és vidámabb a többinél, ez azonban szerény véleményem szerint nem jogosítja fel még Kocsis Zoltánt sem, hogy vidáman elhadartassa a zenekarával, könnyedén pattogva, mintha csak egy habkönnyű Haydn menüettet kellene a herceg bálján elővezetni.

Arturo Toscanini játszatott szédületes tempóban mindent, ám nála a gyors előadás ellenére is megmaradt Beethoven súlya, a tépelődéseit, szenvedéseit, kételyeit kottára vető ember nehéz gondolatai.
Kocsis Zoltánnak szerintem ebből nem sikerült semmit sem felvázolnia.

A második tételben emlékeim szerint egy Mälzel nevű órásmestert gúnyoló kis dalocska jelenik meg, ezért lenne olyan a zene alapja, mint egy nagyon hangosan ketyegő óra. Karajan vagy Klemperer felvételein a második tétel finoman tiktakkol, Kocsis féktelen jókedvében ezt is elkapkodta.

Ilyenkor a zenehallgató bosszúságában észrevesz egy sor olyan dolgot, amit egyébként nem kellene, pl. hogy rossz a közönség, mögöttem két helyen is hangosan beszélgetnek, egy sorral előbb, meg mellettem is cukorkával zörögnek, egy unatkozó kisgyerek csuszkolja a padlót, egy karóra pittyegése jelzi, hogy egész van és a tételek közötti tapsolás, hogy faragatlanék is jelen vannak.

Szerencsére a Ránki-család fellépése miatt csupa jó érzésekkel távozunk.