Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.

 


 

 

Segítség!
Emberek!
Tönkreteszik a Múzeumok Éjszakáját!

Ez a kezdeményezés valami isteni!
Volt.
Amíg valami főokos rá nem jött, hogy nyitni kék.
Nyitni a fiatalság és a nagytömegek irányába.

Hozzuk be a parasztot a múzeumba!
Félreértés ne essék, nem a földművesre gondolok, mert a földműves tud viselkedni a múzeumban is. A nyolcvanas években nemegyszer láttam megható jeleneteket a Magyar Nemzeti Múzeumban, amikor csizmás, begombolt fehér inges, nagybajúszú emberek levetett kalappal és könnyes szemmel bámulták a nemrég (1978) hazatért magyar királyi koronát.

Tehát nem a földművessel, nem a szabolcsi vagy a békési Pista és Józsi bácsikkal van gond.
Hanem azokkal a parasztokkal, akiket az egyre jobb reklám tegnap éjjel becsődített a múzeumokba.
A parasztnak sör kell és tuctuc, hát adtak a múzeumok sört és tuctucot.
Az Iparművészeti Múzeumban indiai zene ordított, az elviselhetőséget messze meghaladó hangerővel, egy különteremben indiai film ment, ugyanilyen lármával, nehéz dolga volt annak, aki a tömegben lökdösődve a két Brunner Erzsébet festményeit nézte volna meg.

A Nemzeti Galériában kénytelenek voltunk otthagyni Bellák Gábor lebilincselően érdekes tárlatvezetését, ugyanis alig lehetett hallani vagy érteni, amit mond. Mindössze egy üvegajtó választotta el a levegőtlen termeket a Barabás Lőrinc és barátai, iszonyú hangerővel zajló koncerttől, mely üvegajtót a teremőr néni folyamatosan nyitva tartott a sörösüveget lengető, vidáman vihogó, felajzott parasztok jövésmenésének, akik nagy ívben tettek arra a száz sznobra, akik a festményeken ábrázolt fények és árnyékok jelentéséről beszélő muzeológusra figyeltek volna.
Egy darabig küszködtünk a rossz körülményekkel, aztán feladtuk.
Győzött a ricsaj és a paraszt.
Vesztett a kultúra.
 
Bellák Gábor
Bellák Gábor

 

Kérdés, hogy kell-e kocsmát csinálni a múzeumból csak azért, hogy bemenjen a paraszt.
Szerintem nem.
Őszintén remélem, hogy a 2010-es Múzeumok Éjszakáján semmilyen anyagi kárt nem okozott a csürhe, nem vertek le, nem rongáltak meg, nem loptak el értékes tárgyakat, nem hánytak le egy festményt sem és nagyon bízom abban, hogy a szervezők belátják: nem az a rendezvény képviseli az értéket, ahol százezrekben mérhető a látogatottság.

A Galériából a múzeumbusz felé tódulva a következő párbeszédnek voltam fültanúja.
Szereplők: egy múzeumban és Várban is ritkán látható család, akiket odavonzott a buli.

- Jé, már nem jár csikló.
- Áháháhháááá.
- Bezárt a csikló.
- Ehehehhhehehe.
- A Budavári Csikló is, meg az én csiklóm is.
- Nyehehehehuha.
- No má' megin' témánál vagyunk.
- Ahogy mindig, basszátok!

Ilyen a paraszt, amikor frissen hat rá a kultúra.
Múzeumban járt épp.
Katarzis.
(elmarad)

 

 

 

 

PS.
Nopersze a számunkra nem erről szólt az idei Múzeumok Éjszakája, ez csak idegesített annyira, hogy érdemes volt posztot csinálni belőle. Nagyon jónak tartottuk a BKV ingyenes járatait és a szolgálatkész tájékoztatást a Deák téren. Tetszett a két régi villamos a 47-49-es végállomásán, jó ötlet volt a Földalatti állomásain a sok performansz, bár ezek értékéből a tömeg és a benne gátlástalanul dohányzó paraszt elvett egy kicsit. A legjobb, hogy ezentúl odafigyelünk, Bellák Gábor mikor tart tárlatvezetést. Tömeg és akció nélkül páratlan élmény lesz!