- Már mindent elöntött a liberális szenny, a színházakban buziság van! - ellentüntet lila fejjel az árpádsávos dörnerista.

- Értem én - így a riporter - de milyen színdarabokra tetszik gondolni?

- Én nem járok színházba, te buzi köcsög! Én a magyar kultúráért tüntetek, érted már, bazmeg? Namost elhúzol innen a mikrofonoddal, vagy szétbasszam a libsi fejedet?

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

Xantus Barbara

Ma már kerülöm a céges évzárókat, de volt idő, amikor örömmel fogadtam minden meghívást. Az ilyen bulik kötelező kelléke a haknizó művész szánalmas vergődése, aminek nem tudni, ki várja jobban a végét: a közönség, vagy a fellépő.
Nálam a negatív csúcs egy szakmai szövetség előszilvesztere, ahol már a meghívóra rányomtatták, hogy "jókedv kötelező!" Talán ezért volt a hangulat olyan nyomott egészen addig, amíg nem kezdett hatni a pezsgő.
Az est fénypontja volt Straub Dezső, aki egy vacak kazettás rádiómagnóról saját magának nyomatta a zenei alapot, az éneklő számok között olyan vicceket mesélt, amiken csak a házigazdák nevettek és rajta látszott a legjobban, hogy nagyon kínosnak tartja az egészet. 
- Miért járatja le magát egy ilyen ismert művész? - kérdezte mellettem valaki.
- Azért a tízezer forintért, amit ezért a cikis félóráért felcsókol - jött a válasz. (kilencvenes évek közepe)

A most következő sorokat még az év elején küldte egy régi barát.
Akkor nem volt apropója, de most újra itt az évzáró szezon, mostanában jönnek a meghívók, rajtuk ismert fellépők nevei...


 

Céges buli, télidőben.
A hoppmester felkonferálja a művésznőt - "sanzonest következik".
X.B. takarásból előtűnik, csapzott barna paróka, ezüst-szerű testhezálló nagyestélyi, a fekete harisnyával színben harmonizáló vedlő fekete tollboa, elegánsnak álmodott könyékig érő, szintén fekete bársonyhatású kesztyű.
A közönség aztán megtudja, a fehér és valamilyen más színű ruha dilemmájában a művésznőn látható gyöngyházfényű csili-vili győzött.
A paróka sem egyértelmű, többen az "igazán moshatott volna hajat" legyintéssel intézik el a dolgot.
Egyesek a dekoltázsra harapnak csak és boldogok a melltartó otthonfelejtése miatt, a többinek meg tök mindegy, csendes szenvedésüket néha tapssal oldják.

Könnyed bevezetés, mely szerint a "sanzonest" valójában musical-est, kedvenc musical betétjeivel.
Első a New York, New York - nagy merészség a nagy elődök követése.
Hát nem is sikerül a sárga ösvényen maradni, többen inkább Kansasbe képzelik magukat, ha már Dorothy idekerült valahogy.
A következő számok még borzasztóbbak, az ínyencnek nem igazán mondható közönség számára ismeretlen dallamok.

Ez az est nem az új kedvencek születésének órája.
X.B. elemében van, mikrofonjával bejárja a székek közötti réseket.
A terem doboz-akusztikája Sokol rádió hangzás-szintjére állítja be a műsort.
Legalább a hang technikailag illik a hamiskás énekszóhoz.
A közönség rettentően jól szórakozik - az első sorban ülők kivételével.
Ők már röhögni sem mernek. Egy-két éltesebb úr szeme kocsányon lóg, élvezi a szűk rucit, a többi meg elgondolkodik, hova is nézzen.

A műsor félidejében előkerülő két, valahonnan kikölcsönzött háttértáncosnő megjelenése sem oldja a feszültséget, profinak nem mondható, ultragagyi öltözet és mozgáskultúra jellemzi megjelenésüket.
A smink házi, a frizura igénytelen, ahogy a kilátszó melltartópántok is - de így legalább a művésznő ragyogását nem homályosítják el.
Az ABBA-számnál a többség inkább Pierce Brosnant hallgatná szívesebben énekelni (még a férfiak is), elgondolkozva azokon a mélységeken, ahova a közismert dallamot alázni lehet.
Az est fénypontja, amikor a táncoslányok felkérnek egy-egy idősebb urat táncolni, és a nézőközönség kaján vigyorától kísérve az arcukon
műmosollyal  libegnek.

Egyszer csak végeszakad a mulatságnak - egy hölgy megjegyzi: "nem gondoltam volna, hogy ilyen jót fogunk szórakozni".
Néhányuknak összejött, könnyesre röhögték magukat a félórás hakni alatt.
Az udvarias többség azonban nem mert nyíltan derülni.
Nem biztos, hogy ez volt X.B. eredeti szándéka, de végül is így sem rossz.
Percek múlva már csak a tollboa parkettán maradt anyagmaradványai emlékeztetnek a show-ra.

A legközelebbi céges buli lehet, hogy inkább karaoke party lesz?
Felhőtlen és legális röhögéssel ...

Régen aludtam el színházi előadáson, most megtörtént, többször is.
Móricz Zsigmond: Sári bíró c. darabját untam Sopronban.
Nem kicsit, nagyon.

Annak ellenére, hogy volt benne jó is.
Tetszett a díszlet.

Örültem Nagy Gábornak, akibe a hetvenes évek elején a Bob herceg miatt minden csitri szerelmes volt, akit sok filmben, majd a Vígszínházban lehetett látni, itt egyre jelentéktelenebb szerepekben és aki végül eltűnt a képernyőről és a budapesti színházakból is. Sopronba kell mennie, aki színpadon szeretné őt látni - és érdemes is, ebben a darabban kiváló nagygazdát vitt a színpadra

Először láttam Germán Líviát és Nagy Gábor mellett ő a másik színművész, aki miatt vissza fogok menni Sopronba, mert szeretném látni a többi alakítását is.

A legjobban azonban Benkő Péter játéka tetszett.
Őt igazán komédiás szerepben még nem láttam, itt pedig mókásan vidám volt és felszabadult, mintha nem is érte volna annyi megpróbáltatás a magánéletében (tudjuk, hogy fiatal házas korában elvesztette első feleségét, aki légiutas kísérő volt a MALÉV berlini járatán, ami máig tisztázatlan körülmények között lezuhant, később pedig a harmadik párjának köszönhetően kevés híján börtönbe került).
A törékeny testalkatú színész csak a mozgásával még azt is el tudta velem hitetni, hogy drabális falusi nagyemberként ül le az asztalhoz, veszi a lába közé a hatalmas pocakját és a hosszú  szárú pipát.

huvosvolgyis.jpgA bírónét alakító Hűvösvölgyi Ildikót tartottam a szereposztás mélypontjának. Erőtlen, lagymatag játékában soha nem látszott a nagypofájú falusi ténsasszony, akitől retteg az egész közösség, élén azzal az emberrel, aki csak a férje, de egyáltalán nem az ura, pedig a darab elméletben erre épül. Szerintem Sári asszony miatt volt bűnunalmas az előadás nagyobb része.

Mikó István azzal a kéttagú zenekarral jelent meg a színpadon, amelyikkel néhány napja a Hűvösvölgyi Vigadó Svejk produkciójában szerepelt. Ott szerettem, itt kevésbé.
A múlt század első felében elkövetett amerikai filmek kötelező eleme volt a betétdal, a főszereplők dalra fakadtak, amit nagyszüleink nyilván szerettek, mi kissé untuk, gyerekeink meg kinevetik, vagy le se fütyülik.

Nekem ennyire korszerűtlennek tűntek a Sári bíró erősen népies, vagy inkább kissé primitív, csasztuska szerű betétdalai. Amikor negyedszer vonult be mindenki, hogy előadja a következő nótát, lefáradtam, pedig nem sejthettem, hogy jönnek még negyvenötször. Ezek a danászások zenének gyengék, hagyományőrzésnek siralmasak, viccnek meg laposak voltak.

Egy ilyen közel százéves népi játékot színpadra lehetne állítani akár jól is.
Sopronban szerintem nem sikerült.
A közönség sem tűnt túl boldognak.
Én azért örültem, hogy ott voltam és nem csak azért, mert ha nem örültem volna, akkor is csak ott lettem volna.
 

 

Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.

 


 

 

Gyógyír északi szélre, Fullajtár Andrea, Őze ÁronHirtelen azt hittem: dupla szerencsém volt, aztán kiderült, csak szimpla.
A szerencse így is az, ami.

A valamikor Filmmúzeum, ma Belvárosi Színház címoldalán nem szerepel Daniel Glattauer darabja, az Orlai Produkció weblapjáról viszont kiderül: a darab megy, ráadásul sűrűn, így nem az utolsó előadást sikerült elcsípnem és bátran tudom ajánlani.

Azoknak, akik nem értik, hogy a fenében lehet az interneten ismerkedni, sőt, hogy lesz az internetes kapcsolatból barátság, szerelem, netán házasság. Mert lesz, akkor is, ha a kívülálló számára ez hihetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan.

Azoknak, akik - esetleg már több sikertelen házasság után - már letettek arról, hogy valaha megtalálják a nagy Őt. Van remény!

Azoknak, akik szeretik a jó színházat, meggyőző alakításokkal, jól megírt figurákkal és azok hiteles ábrázolásával, sokatmondó dialógusokkal, eltalált színpadképpel, magával ragadó cselekménysorral.

Azoknak, akik képesek csupán a szemükkel és a fülükkel élvezni a NŐt.
Fullajtár Andreát
nem először láttam, de ebben a szerepében fedeztem fel, hogy csodaszép és igazi nő.

Azoknak, akik látják és érzékelik a darab többi szereplőit, pedig mindvégig csak ketten jelennek meg a színpadon.

Azoknak, akik a látszólag eseménymentes rendezés ellenére több helyszínre is képesek eljutni.

Azoknak, akik könnyedén veszik tudomásul, hogy a darab nem végetér, hanem félbeszakad. Persze tudjuk, valamikor lesz majd folytatás is, hiszen az eredeti mű kétkötetes és a Gyógyír északi szélre című darab csak az első kötet alapján készült.

A befejezetlenség adta hiányérzet hamar elmúlik, mert az előadásnak nem kevés az erénye.

Aki már olvasta mások csetelését (nekem sajnos többször kellett) az pontosan tudja, milyen unalmas, milyen érdektelen. Ezt a virtuális párbeszédet nem csak érdekessé tették, hanem látványossá is.

Nem lehet könnyű dolga a két színésznek, hiszen a valóságban nem látják egymást, így a színpadon sem néznek egymásra - a kapcsolat közöttük mégis valódi, sőt, olykor úgy tűnt, mintha titkos, rejtjeles üzenetekkel szórakoztatnák is egymást. Talán a papírra vetett szövegtől tértek el helyenként?

Őze Áron megjelenésében és gesztusaiban - nem tehetek róla - még mindig az édesapját keresem, akit az elmúlt század egyik legnagyobb színészóriásának tartok és nagyon hiányzik. Őze Lajos 49 éves korában 1984-ben épp a mai napon hunyt el és az égi páholyban egészen biztosan nagyon büszke a fiára, aki egy napon talán túl is szárnyalja szépemlékű édesapját.
 

Valentin-nap

A Valentin-napnak hívott birkaság már begyűrűzött a kultúrába is.
Sajnos.
A valaha sokkal jobb  napokat megért Madách Színház kommercializálódásának újabb lépése volt a tegnapi cukormázas bemutató, a Végtelen szerelem.
 

Mintha a közszolgálati tévé "Csináljuk a fesztivált" című produkciója lépett volna a színpadra, idétlenkedő műsorvezetővel, találomra összefércelt  zeneszámokkal, tölteléknek meg az igényesség látszatát kelteni igyekvő irodalmi idézetekkel.

 

 

Kétszer nyolc ifjú színész énekére és táncára, továbbá kétszer két balett-táncos művészetére épül a legújabb közönségcsalogató akármi. A kiírás szerint szerelemkoncert, ami elméletben lehetne új műfaj is, de ami tegnap a színpadon zajlott, az inkább valami bazári összevisszaság volt, ami leginkább a zizire hasonlít: olcsó, színes és nem üli meg a gyomrot.

A zenés ajándékkosárban együtt szorongott Demjén Rózsi, Baudelaire, Hacsaturján, John Lennon és a Beatles, Ady Endre, Lionel Richie, Máté Péter, Andrew Lloyd Webber,  Juhász Gyula, meg a számokat legtöbbször éles, bántó hangon elharsogó énekesek. A színvonal érdekében beletehettek volna még egy kis Rejtő Jenőt, Desmond Tutut, Stahl Juditot, Teller Edét, Zsirinnovszkijt, Markosnádast és két evőkanál juharszirupot...


Némelyik duett egész jól szólt, de szerelmes dalokat musicalszínészekkel énekeltetni olyan, mint amikor valaki fazekak és fedők püfölésével akarja utánozni az Amadindát.
Az előadók mentségére szóljon, hogy legalább intonációs problémákkal nem küszködtek (szemben pl. a Vígszínház művészeivel) de szerintem nagyon nem szép dolog egy szerelmes dalt érzelmek és különböző hangszínek nélkül mosolyogva végigkiabálni.
 

Többször volt olyan érzésem, mintha a Megasztár sokadik döntőjének közös produkcióját látnám, bár ott a játékosokat ilyen éneklésért a zsüri porig alázza, a közönség meg sms-ben kiszavazza.

Feke Pál volt a kakukktojás, őt mindig jó volt hallgatni, bármit énekelt, ugyanakkor a szépséges Polyák Lilla kellemetlen hangja gyakran bántotta a fülemet.

Néha betolták, majd kicibálták az univerzális Hajdú Steve művészurat, aki sokféle produkcióban látható, de mindenütt ugyanazt az egy arcot mutatja. Ebben a műsorban a szerelem kémiáját magyarázgatta, egyszer valóban szellemesen, másszor inkább közönségesen, de leginkább erőltetett jópofasággal.

A műsor utolsó 20 percében már egyre jobban vártam a végét, a körülöttem fészkelődő nézőtársak meggyőztek arról, hogy ezt a Valentin-napi katyvaszt nem egyedül untam.
Belegondolni is nehéz, hogy valamikor ezeken a deszkákon játszott Mensáros László, Gábor Miklós, Dayka Margit, Zenthe Ferenc vagy Márkus László.
Mivé lettél, Madách Színház???

 

Egy régi piréz mondás szerint csak az lépjen fel zenés darabban, aki tud is énekelni.
Legalább egy kicsit! Léccilécci!

Vígszínház.
Hegedűs a háztetőn.
Vájtfülű néző a plafonon.

A rendezés részben nagyon rendben van.
Meggyőző és ötletes a díszlet, a fények, a mozgás.
Még a kórusok is jól szólnak.
De a szólók, istenem, a szólók!

Kovács Patrícia (Hódel szerepében) kellemes jelenség, szeretem őt a képernyőn és a színpadon is.
Kíváncsi voltam a hangjára.
Csúnya. Reszelős. Kidolgozatlan.

Pap Vera (Cejtel nagymama és Jente) ugyanilyen csalódás, amilyen felejthetetlen alakítása volt az Angi Verában, a Névtelen várban vagy a Boldogtalanokban, itt a Hegedűsben csak a bizonytalan énekhangjára emlékeznék, ha nem felejtetné el velem néhány sokkal rosszabb teljesítmény.
A harmatgyenge Igó Éva (Golde), vagy a semmilyen Szőcs Artur (Percsik).

Az abszolút gyenge pont szerintem a főszereplő, reb Tevje.
Hegedűs D. Géza.
Galíciai jöttment szabolcsi tájszólással.
Aki legalább kétszer látta a klasszikus filmet Topollal, vagy valamelyik régi hazai előadást a Topolt utánzó Bessenyei Ferenccel, az akkor is el tudja játszani a tejesembert, ha nem járt színművészeti iskolába, de van énekhangja.
Ki kell mondani, kíméletlenül: Hegedüs D. Géza HAMISAN énekel.
Bűnhamisan.

A "Szeretsz engem" kezdetű duettben - amiről 1-2 hete már megemlékeztem - hatszor kérdezi Goldét, hogy szereti-e, nos a művész úrnak mindössze egyszer sikerült hiba nélkül kiénekelni azt a négy hangot: az ötödik alkalommal.
Hatodszor megint fals lett.
Bántóan.

Nem sokszor volt alkalmam színházban könnyekig hatódni, de a londoni Palladiumban,  Topol főszereplésével olyan Hegedűst láttam, amire életem végéig emlékezni fogok. 
Meglepően jó volt sok éve a Madáchban Husztival, Békés Italával és Illényi Katicával.

A Vígszínház előadása nem volt semmilyen élmény. Olyanra sikerült, mint életem első gulyása: benne volt minden, ami kell, de mégsem lett az igazi. A darabban vannak szívszorító pillanatok, szinte nincs ép érzelmű ember, akit ne érintene meg a lányos apa szívfájdalma, egy nép szenvedése, a családot minden körülmények között összetartani akaró anya imája, a szüleit elhagyó gyerek búcsúja, az atyai szeretet és az évezredes hagyomány között vergődő főszereplő tépelődése - ám mindez ebben az előadásban nem hat.
Csak lemegy.
Szinte nyomtalanul.

Ami miatt érdemes volt odamenni: Fesztbaum Béla (Lázár Wolf) és Harkányi Endre (rabbi) játéka. Fesztbaumról ki sem derült, hogy ő az, meg kell nézni a színlapot - és szerintem ez az igazi színészi munka.
Készültünk a másik szereposztásra is, a rajongott Reviczky Gáborral, de mégegyszer ezt az előadást - néhány hét távlatából - még az ő kedvéért se.

Megint a pirézeknek lett igazuk.
 

Mi az eredeti neve? Mikor született?
 

 zalamarkus.jpg

 

Agárdy Gábor - Gabriel Arkalijan (1929-2006)
Ágay Karola - Staud Karola (1927-2010)
Andor Éva - Prácser Éva (1939-2014) 
Angela Gheorghiu - Angela Burlacu (1965-)
Áprily Lajos - Jékely Lajos József (1887-1967)
Assisi Szent Ferenc - Giovanni di Bernardone (1182-1226)
Audrey Hepburn  - Edda Hepburn van Heemstra (1929-1993)
Alfonzó  - Markstein (később Markos) József (1912-1987)
Básti Lajos - Berger Lajos (1911-1977)
Ben Kingsley - Krishna Banji (1943)
Black - Colin Vearncombe (1962-2016)
Bilicsi Tivadar - Grawátsch Tivadar (1901-1981)
Bíró Ica - Boruzs Ilona (1957)
Blaha Lujza - Reindl Ludovika (1850-1926)
Bob Dylan - Robert Allan Zimmermann (1941)
Bonnie Tyler - Gaynor Hopkins (1951)
Bruno Walter - Bruno Schlesinger (1876-1962)
Bud Spencer - Carlo Pedersoli (1929-2016)
Bujtor István - Frenreisz István (1942-2009)
Cary Grant - Archibald Alexander Leach (1904-1986)
Charles Bronson - Charles Dennis Buchinsky  (1921 - 2003)
Cher - Cherilyn Sarkisian LaPiere (1946)
Chubby Checker - Ernest Evans (1941)
Chuck Norris - Carlos Ray Norris (1940)
Cipő - Bódi László (1965-2013)
Claudia Cardinale - Claude Joséphine Rose Cardin (1938)
Cliff Richard - Harry Roger Webb (1940)
Csákányi László - Zsigovits László (1921-1992)
Dalida - Yolanda Cristina Gigliotti (1933-1987)
David Bowie - David Robert Jones (1947-2016)
Didi Hallervorden  - Dieter Herbst  (1935)
Dobó Kata - Kovács Katalin (1974)
Dolly - Penczi Mária (1949)
Donovan - Philip Leitch (1946)
Donna Summer - Ladonna Adrian Gaines (1948-2012)
Édith Piaf - Édith Giovanna Gassion (1915-1963)
Edvin Marton - Csűry Lajos (1976)
Efráim Kishon - Hoffmann Ferenc (1924-2005)
Elton John  - Reginald Kenneth Dwight (1947)
Enya  - Eithne Ni Bhraonain (1961)
Eörsi István - Schleiffer Ede (1931-2005)
Fábri Zoltán - Furtkovits Zoltán (1917-1994)
Felix Salten - Salzmann Zsigmond (1869-1945)
Fernandel - Fernand Joseph Desire Contandin (1903-1971)
Feszty Árpád - Rehrenbeck Árpád Szilveszter (1856-1914)
Flipper Öcsi - Jeszenszky Béla (1962-2008)
Franco Nero - Francesco Giuseppe Sparanero (1941)
Fred Astaire - Frederick Austerlitz (1899-1987)
Freddie Mercury  - Farouk Bulsara (1946-1991)
Garas Dezső - Grósz Dezső (1934-2012)
Gárdonyi Géza - Cziegler Géza (1863-1922)
Gene Wilder - Jerome Silberman (1933-2016)
George Michael  - Georgikosz Kyriakosz Panayiotou (1963-2016)
Glenn Gould - Glenn Herbert Gold (1932-1982)
Gombaszögi Ella - Grün Ella (1989-1951)
Gombaszögi Frida - Grün Frida (1890-1961)
Greta Garbo - Greta Lovisa Gustafsson (1905-1990)
Guillaume Apollinaire - Wilhelm Albert Włodzimierz Apolinary Kostrowicki (1880-1918)
Hacser Józsa - Hatscher Jozefin Mária (1931-2014)
Hans Habe - Békessy János (1911-1977)
Honthy Hanna - Hügel Hajnalka (1893-1978)
Hulk Hogan - Terry Gene Bollea (1953-)
Huszti Péter - Hendel Péter (1944-)
Jászai Mari - Kripl Maria Anna (1850-1926)
Jávor Pál - Jermann Pál Gusztáv (1902-1959)
John Denver - Henry John Deutschendorf (1943-1997)
John Wayne - Marion Robert Morrison (1907-1979)
Judy Garland - Frances Ethel Gumm (1922-1969)
Kabos Gyula - Kann Gyula (1887-1941)
Kabos László - Krausz László (1923-2004)
Kádár János - Czermanik, később Csermanek János József (1912-1989)
Kállai Ferenc - Krampner Ferenc (1925-2010)
Karády Katalin - Kanczler Katalin (1910-1990)
Kézdy György - Krausz György (1936-2013)
Kiki - Patkó Béla (1957)
Kirk Douglas - Yssur Danielovics Jemszkij (1916)
Koós János - Kupsa János (1937)
Korda György - Klein György (1939)
Körmendi Vilmos - Keilwert Vilmos (1931-2016)
Lackfi János - Oláh János (1971)
Madonna -  Veronica Ciccone (1958)
Márai Sándor - Grosschmid Sándor Károly Henrik (1900-1989)
Maria Callas - Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz (1923-1977)
Marina Vlady - Marina Catherine De Poliakoff-Baidarov (1938)
Marton Éva - Heinrich Éva (1943)
Máthé Erzsi - Mertz Erzsébet (1927)
Michael Caine - Maurice Joseph Micklewhite (1933)
Mindszenty József - Pehm József (1892-1975)
Moldova György - Reif György (1934)
Moliére - Jean-Baptiste Poquelin (1622-1673)
Muddy Waters - McKinley Morganfield (1913-1983)
Munkácsy Mihály  - Lieb Mihály Leó (1844-1900)
Müller Péter Sziámi - Kovalcze Végh Péter Iván (1951)
Natalie Wood  - Natasa Gurdin (1938-1981)
Omar Sharif  - Michael Shalhoub (1932-2015)
Paco de Lucia - Francisco Sánchez Gómez (1947-2014)
Palerdi András - Érdi András Pál (1967)
Pásztor Erzsi - Pápay Erzsébet (1936)
Paul Shane - George Frederick Speight (1940-2013)
Pierre Richard - Pierre Richard Charles Léopold Defays (1934)
Pink - Alicia Beth Moore (1979)
Puskás Öcsi - Purczeld Ferenc (1927-2006)
Radnóti Miklós - Glatter, később Radnóczi Miklós (1909-1944)
Rajnai Gábor - Joánovics Gábor (1885-1961)
Rákosi Mátyás - Rosenfeld Mátyás (1892-1971)  (és nem Róth Manó!)
Rákosi Szidi - Kremsner Szidónia (1852-1935)
Ray Charles - Ray Charles Robinson  (1930-2004)
Rejtő Jenő - Reich Lajos (1905-1943)
René Kollo - René Viktor Kollodzieyski (1937)
Ringo Starr - Richard Starkey (1940)
Sir Richard Burton - Richard Walter Jenkins (1925-1984)
Robert Capa - Friedmann Endre (1913-1954)
Roman Polanski - Raymund Roman Thierry Liebling (1933)
Ruttkai Éva - Russ Éva (1927-1986)
Sandro Botticelli - Alessandro di Mariano Filipepi  (1445-1510)
Schobert Norbert - Horváth Ferenc (1970)
Seress Rezső - Spitzer Rudi (1889-1968)
Simándy József - Schulder József (1916-1997)
Somogyvári Rudolf - Skoda Rezső (1916-1976)
Sophia Loren - Sofia Villani Scicolone (1934)
Stevie Wonder - Stevland Hardaway Judkins Morris (1950)
Sulyok Mária - Szautner Mária (1908-1987)
Székely Mihály - Spagatner Mihály (1901-1963)
Szepesy György - Friedländer György (1922-2018)
Szirtes Ádám - Szvitek Ádám (1925-1989)
Szomory Dezső - Weisz Mór (1869-1944)
Szuhay Balázs - Szluha Balázs (1935-2001)
Sting - Gordon Matthew Thomas Sumner (1951)
Tábori Nóra - Suba Eleonóra Ibolya (1928-2005)
Terence Hill - Mario Girotti (1939)
Tina Charles - Tina Hoskins (1954)
Tina Turner - Anna Mae Bullock (1939)
Tom Jones - Thomas Jones Woodward (1940)
Tony Curtis  - Bernard Schwarz (1925-2010)
Vangelis - Evangelos Odysseas Papathanassiou (1943)
Vitray Tamás - Neufeld Tamás (1932)
Vujity Tvrtko - Balogh Szilárd (1972)
Wahorn András - Pintér András (1953)
William Edward Boeing - Wilhelm Edward Böing (1881–1956)
Willy Brandt - Herbert Ernst Karl Frahm (1913-1992)
Winkler Róbert - Kulcsár Szabolcs (1968)
Woody Allen - Allen Stewart Königsberg (1935)
Yma Sumac - Zoila Augusta Emperatriz Chavarri del Castillo (1922-2008)
Yves Montand - Ivo Livi (1921-1991)
Yul Brynner - Julij Boriszovics Brinner (1920-1985)
Zala Márk - Márkus László (1949-1985)
Zalatnay Sarolta - Charlotte Sacher (1947)
Zenthe Ferenc - Rameshofer Ferenc (1920-2006)
 

 

 

7101110042

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

 

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.