- Már mindent elöntött a liberális szenny, a színházakban buziság van! - ellentüntet lila fejjel az árpádsávos dörnerista.

- Értem én - így a riporter - de milyen színdarabokra tetszik gondolni?

- Én nem járok színházba, te buzi köcsög! Én a magyar kultúráért tüntetek, érted már, bazmeg? Namost elhúzol innen a mikrofonoddal, vagy szétbasszam a libsi fejedet?

Erre a terápiára nem önszántamból mentem és nem is a doktornő küldött.
Kedves hölgyek fogtak kézen és vittek magukkal.
Beültünk egy nagy-nagy terembe, ahol rajtunk kívül még sokan csinálták ugyanazt.
Tehát máris van mentség a tetteinkre.

Érzések.

Hirtelen sötét lett és csak valami hangeffektus szólt.
Aha, kezdődik a sokkolás.
Aztán bejött még közénk egy ember, világos lett és énekelni kezdett.
Nagyon dühös lettem, mert rájöttem, hogy becsaptak.
Az a két nő, aki odacincált.
Már megint a Madách Színházban ülök és már megint valami dilinyós musicalen.
Még nem tudom, hogy a méregtől, vagy az unalomtól fogok megpusztuválni??
Remélem, a szépséges Polyák Lilla ma nem ér rá!
Aztán rájöttem, hogy ez is benne van a tréningben.

A terápia ugyanis sok-sok kacagással folytatódott.
Volt már olyan, hogy ültem ugyanott (pl. az iszonyatos Spamaloton) és a nézőtér fele röhögött, én meg a fejemet fogtam, hogy hogy a fenébe mernek ilyen lejmolt, lapos, erőltetett és közönséges poénokkal a Zemberek elé állni? Most viszont nekem is csorogtak a könnyeim.
Elcsattant egy-két szövegbe csempészett szakállas vicc, azokat kihagyhatták volna, de a terápia működött. Odamentem depressziósan, mogorván, harapósan és lám: most épp fetrengek a jókedvtől. Már az sem zavart, hogy végülis csak odajött a *Polyák Lilla és már megint énekelt.

Áramszünet is volt, mert valaki olyat mondott, hogy kiment a biztosíték, pedig szerencsére politikáról szó sem esett, akkor a terápia a sötétben folytatódott és egy kicsit átment idétlenkedésbe, mert olyan tomésdzserris volt, amikor mindenki eltaknyolt a színpadon. Aztán világos lett és a betegek választhattak, hogy a pereces sorba, a pisis sorba, vagy a narancslés-szendós sorba tolakodnak bele.

A terápiánk még mindig orvosi felügyelet nélkül ment tovább, de olyan jól éreztük magunkat, hogy nem mentünk haza, pedig volt, aki haza akart.
Volt velünk pl. egy ropi lány, nagyon hülye neve volt szegénynek, meg olyan üldözési mániája, hogy a legszívesebben megrugdostam volna egy kicsit. Egy nagydarab, közönséges picha meg mindig hazudozott, már azt vártam, mikor ismeri be, hogy ő a Pamela Anderson, vagy a Csala Zsuzsa. Volt ott aztán valami amatőr színjátszó, aki sóhajtás előtt a levegőt is fertőtlenítette. A legjobban viszont az a buzigyerek tetszett, amelyikről kiderült, hogy igazából a lányokat szereti, csak a liberális szüleinek kellett megfelelni, azért lett balett-táncos és ratyi.
Jött még egy nagyon hülye csávó, amelyik mindent elfelejtett, na abban aztán magamra ismertem.
Féltem, hogy átmegyünk valami rózsaszín szirupos giccsbe, de aztán kiderült, hogy az elveszett testvérek mégsem itt fognak egymásra találni és ennek nagyon megörültem.
Aztán kicsit a sírás fojtogatta a torkomat, mert rájöttem, hogy nagyon szar az élet és mindenki jobbat hazudik magának, de végülis egy rendes terápiának ez is a része, Csernus doktor nyilvános ámokfutása óta tudom.

A végén a csoport minden távozó tagját egyenként meg kellett ünnepelnünk, amit azért tartok nagy csacsiságnak, mert akkor is nagyon megtapsoltuk volna őket, ha ezt külön nem írják bele a forgatókönyvbe. Balla Eszter, Nagy Sándor, Dobos Judit és Szente Vajk fantasztikusat alakított, többször kaptak nyíltszíni tapsot. Megérdemelték.

Nagyon tetszett az egész, igazán jól ki volt találva minden, meg végre egy friss, haza darab, csak azt nem értem, miért kellett a végére úgy lehangolni a betegeket?
Nyilván felejteni és jobbulni mentünk oda és a terápia eleje meg a közepe ki is kapcsolt, de a végén miért kellett őszintén a képünkbe vágni a saját szánalmasságunkat?
Kérem, én régi páciens vagyok, ezért tessék nekem elhinni, a saját nyomoromat még a vékonka slusszpoén sem tudta ellensúlyozni!
 

- medwe, akar a Polyák Lilláról beszélni?
- Drága doktornő, ha nem muszáj, inkább nem.
- Mi a baja vele?
- Tulajdonképp semmi. Szép nő és biztos kedves is, de nem szeretek a közelben lenni, amikor énekel.
- Hamis?
- Nem, nem hamis, minden hang a helyén van, de állandóan kiabál és ez engem zavar.
- Hogy mondja?
- Hát olyan erővel harsog, hogy a csinos pofija is eltorzul egy kicsit, a bal szeme gúvad ki, vagy a jobb szűkül össze, nem tudom, csúnyán ejti az óóóó-kat, inkább aaa-nak hallom és a játéka is olyan nemoké.
- Mire gondol?
- Pillanatnyilag a szeretkezésre, de ez most hogy jön ide?
- A művésznőről beszéljünk!
- Ja?? Hát olyan mű. Látszik rajta, hogy játszik, én meg az olyan színészt szeretem, amelyik elhiteti velem, hogy ő a szerep.
- Miért ilyen kritikus?
- Drága doktornő, dehogy vagyok kritikus, én csak egy egyszerű, színházba járó ember vagyok és leírom, amit gondolok.
- Nem úgy értettem. Miért ilyen szigorú mindig? Bántották és a vitriolos kritikáival áll bosszút?
- Doktornő, épp az imént mondtam, hogy ezek nem kritikák. Benyomások. Szubjektív vélemények. Érzések. Magamnak és másoknak. Ha úgy vesszük, akkor a negatív gondolataim kiteregetésével bosszút is állok a harmatgyenge produkciók elkövetőin.
- Mi lenne, ha mindig csak a jót venné észre?
- Akkor nem a medwe lennék, kezicsókolom.

Régen aludtam el színházi előadáson, most megtörtént, többször is.
Móricz Zsigmond: Sári bíró c. darabját untam Sopronban.
Nem kicsit, nagyon.

Annak ellenére, hogy volt benne jó is.
Tetszett a díszlet.

Örültem Nagy Gábornak, akibe a hetvenes évek elején a Bob herceg miatt minden csitri szerelmes volt, akit sok filmben, majd a Vígszínházban lehetett látni, itt egyre jelentéktelenebb szerepekben és aki végül eltűnt a képernyőről és a budapesti színházakból is. Sopronba kell mennie, aki színpadon szeretné őt látni - és érdemes is, ebben a darabban kiváló nagygazdát vitt a színpadra

Először láttam Germán Líviát és Nagy Gábor mellett ő a másik színművész, aki miatt vissza fogok menni Sopronba, mert szeretném látni a többi alakítását is.

A legjobban azonban Benkő Péter játéka tetszett.
Őt igazán komédiás szerepben még nem láttam, itt pedig mókásan vidám volt és felszabadult, mintha nem is érte volna annyi megpróbáltatás a magánéletében (tudjuk, hogy fiatal házas korában elvesztette első feleségét, aki légiutas kísérő volt a MALÉV berlini járatán, ami máig tisztázatlan körülmények között lezuhant, később pedig a harmadik párjának köszönhetően kevés híján börtönbe került).
A törékeny testalkatú színész csak a mozgásával még azt is el tudta velem hitetni, hogy drabális falusi nagyemberként ül le az asztalhoz, veszi a lába közé a hatalmas pocakját és a hosszú  szárú pipát.

huvosvolgyis.jpgA bírónét alakító Hűvösvölgyi Ildikót tartottam a szereposztás mélypontjának. Erőtlen, lagymatag játékában soha nem látszott a nagypofájú falusi ténsasszony, akitől retteg az egész közösség, élén azzal az emberrel, aki csak a férje, de egyáltalán nem az ura, pedig a darab elméletben erre épül. Szerintem Sári asszony miatt volt bűnunalmas az előadás nagyobb része.

Mikó István azzal a kéttagú zenekarral jelent meg a színpadon, amelyikkel néhány napja a Hűvösvölgyi Vigadó Svejk produkciójában szerepelt. Ott szerettem, itt kevésbé.
A múlt század első felében elkövetett amerikai filmek kötelező eleme volt a betétdal, a főszereplők dalra fakadtak, amit nagyszüleink nyilván szerettek, mi kissé untuk, gyerekeink meg kinevetik, vagy le se fütyülik.

Nekem ennyire korszerűtlennek tűntek a Sári bíró erősen népies, vagy inkább kissé primitív, csasztuska szerű betétdalai. Amikor negyedszer vonult be mindenki, hogy előadja a következő nótát, lefáradtam, pedig nem sejthettem, hogy jönnek még negyvenötször. Ezek a danászások zenének gyengék, hagyományőrzésnek siralmasak, viccnek meg laposak voltak.

Egy ilyen közel százéves népi játékot színpadra lehetne állítani akár jól is.
Sopronban szerintem nem sikerült.
A közönség sem tűnt túl boldognak.
Én azért örültem, hogy ott voltam és nem csak azért, mert ha nem örültem volna, akkor is csak ott lettem volna.
 

 

Gyógyír északi szélre, Fullajtár Andrea, Őze ÁronHirtelen azt hittem: dupla szerencsém volt, aztán kiderült, csak szimpla.
A szerencse így is az, ami.

A valamikor Filmmúzeum, ma Belvárosi Színház címoldalán nem szerepel Daniel Glattauer darabja, az Orlai Produkció weblapjáról viszont kiderül: a darab megy, ráadásul sűrűn, így nem az utolsó előadást sikerült elcsípnem és bátran tudom ajánlani.

Azoknak, akik nem értik, hogy a fenében lehet az interneten ismerkedni, sőt, hogy lesz az internetes kapcsolatból barátság, szerelem, netán házasság. Mert lesz, akkor is, ha a kívülálló számára ez hihetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan.

Azoknak, akik - esetleg már több sikertelen házasság után - már letettek arról, hogy valaha megtalálják a nagy Őt. Van remény!

Azoknak, akik szeretik a jó színházat, meggyőző alakításokkal, jól megírt figurákkal és azok hiteles ábrázolásával, sokatmondó dialógusokkal, eltalált színpadképpel, magával ragadó cselekménysorral.

Azoknak, akik képesek csupán a szemükkel és a fülükkel élvezni a NŐt.
Fullajtár Andreát
nem először láttam, de ebben a szerepében fedeztem fel, hogy csodaszép és igazi nő.

Azoknak, akik látják és érzékelik a darab többi szereplőit, pedig mindvégig csak ketten jelennek meg a színpadon.

Azoknak, akik a látszólag eseménymentes rendezés ellenére több helyszínre is képesek eljutni.

Azoknak, akik könnyedén veszik tudomásul, hogy a darab nem végetér, hanem félbeszakad. Persze tudjuk, valamikor lesz majd folytatás is, hiszen az eredeti mű kétkötetes és a Gyógyír északi szélre című darab csak az első kötet alapján készült.

A befejezetlenség adta hiányérzet hamar elmúlik, mert az előadásnak nem kevés az erénye.

Aki már olvasta mások csetelését (nekem sajnos többször kellett) az pontosan tudja, milyen unalmas, milyen érdektelen. Ezt a virtuális párbeszédet nem csak érdekessé tették, hanem látványossá is.

Nem lehet könnyű dolga a két színésznek, hiszen a valóságban nem látják egymást, így a színpadon sem néznek egymásra - a kapcsolat közöttük mégis valódi, sőt, olykor úgy tűnt, mintha titkos, rejtjeles üzenetekkel szórakoztatnák is egymást. Talán a papírra vetett szövegtől tértek el helyenként?

Őze Áron megjelenésében és gesztusaiban - nem tehetek róla - még mindig az édesapját keresem, akit az elmúlt század egyik legnagyobb színészóriásának tartok és nagyon hiányzik. Őze Lajos 49 éves korában 1984-ben épp a mai napon hunyt el és az égi páholyban egészen biztosan nagyon büszke a fiára, aki egy napon talán túl is szárnyalja szépemlékű édesapját.
 

Fesztbaum BélaMűvelt-érzékeny polgártársaim egy része szerint manapság a magyar színjátszásban nincsenek nagyágyúk.
A fenét nincsenek, csak el kellene szakadni a tévéképernyőtől és meg kell nézni néhány színielőadást.
Például a Vígszínházban Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjét, ami A léggömb elrepül címmel fut.

Egyedül a színész képes egymaga órákra lekötni egy kisteremnyi néző figyelmét.
A színész tudja néhány laza kellék és egy korabeli ruha segítségével felidézni a két világháború közötti Magyarország boldog békeidejét, a kávéházakban pezsgő szellemi életét,

az akkori fiatal értelmiség gondolatait, érzéseit, vágyait, bohém infantilizmusát és az ijesztő történelmi környezet meghatározta koravénségét.

A színész képes monológként előadni a pápa és az ő szent színe előtt megszeppent fiatal magyar hírlapíró dialógusát úgy, hogy abban megjelenik mindkét szereplő egyénisége és változása. Az egyik oldódik és egészen annyira felbátorodik, hogy áldást kér a szegény nemzetére, a másik leereszkedő látszatérdeklődéssel nyit, majd a konkrét kérés hatására nyilvánvalóvá teszi a saját értéktelen ürességét.

A színész képes leülni a zongorához és különösebb cezúrák nélkül előadni egy kuplét úgy, hogy testtartásában és arckifejezésében megjelenik a műfaj korabeli lesajnálása, de a saját kritikája is, közben a zongorakíséretet hol saját maga adja, hol hangszórókból jön, hol pedig együtt szól az élő és a gépzene, méghozzá tökéletes harmóniában!

A színész képes zsivajgó természeti jelenségek, fák és állatok bőrébe bújni és ironikusan bemutatkozni tölgyfaként, fenyőfaként, Fesztbaumként, tehénként, medveként, hiénaként úgy, hogy a szerepekhez csupán egy megfelelő színű sálat csavar a nyakára, majd lazán megszabadul tőlük.

A színész képes úgy odaállni elénk, hogy olykor azt hisszük, tényleg Kosztolányi Dezső az, aki épp most jött a megszokott kávéházából.

A színész tudja elfelejtetni velünk a kényelmetlen körülményeket, a fekete falú, levegőtlen kistermet a feszengős székekkel, a csendbe recsegve belefingó nézőtárssal, a diszkrét elektromos bűzt árasztó reflektorokkal, és a színész visz minket magával, amikor elrepül a léggömbön.

Jó ilyenkor vele tartani.

Egy régi piréz mondás szerint csak az lépjen fel zenés darabban, aki tud is énekelni.
Legalább egy kicsit! Léccilécci!

Vígszínház.
Hegedűs a háztetőn.
Vájtfülű néző a plafonon.

A rendezés részben nagyon rendben van.
Meggyőző és ötletes a díszlet, a fények, a mozgás.
Még a kórusok is jól szólnak.
De a szólók, istenem, a szólók!

Kovács Patrícia (Hódel szerepében) kellemes jelenség, szeretem őt a képernyőn és a színpadon is.
Kíváncsi voltam a hangjára.
Csúnya. Reszelős. Kidolgozatlan.

Pap Vera (Cejtel nagymama és Jente) ugyanilyen csalódás, amilyen felejthetetlen alakítása volt az Angi Verában, a Névtelen várban vagy a Boldogtalanokban, itt a Hegedűsben csak a bizonytalan énekhangjára emlékeznék, ha nem felejtetné el velem néhány sokkal rosszabb teljesítmény.
A harmatgyenge Igó Éva (Golde), vagy a semmilyen Szőcs Artur (Percsik).

Az abszolút gyenge pont szerintem a főszereplő, reb Tevje.
Hegedűs D. Géza.
Galíciai jöttment szabolcsi tájszólással.
Aki legalább kétszer látta a klasszikus filmet Topollal, vagy valamelyik régi hazai előadást a Topolt utánzó Bessenyei Ferenccel, az akkor is el tudja játszani a tejesembert, ha nem járt színművészeti iskolába, de van énekhangja.
Ki kell mondani, kíméletlenül: Hegedüs D. Géza HAMISAN énekel.
Bűnhamisan.

A "Szeretsz engem" kezdetű duettben - amiről 1-2 hete már megemlékeztem - hatszor kérdezi Goldét, hogy szereti-e, nos a művész úrnak mindössze egyszer sikerült hiba nélkül kiénekelni azt a négy hangot: az ötödik alkalommal.
Hatodszor megint fals lett.
Bántóan.

Nem sokszor volt alkalmam színházban könnyekig hatódni, de a londoni Palladiumban,  Topol főszereplésével olyan Hegedűst láttam, amire életem végéig emlékezni fogok. 
Meglepően jó volt sok éve a Madáchban Husztival, Békés Italával és Illényi Katicával.

A Vígszínház előadása nem volt semmilyen élmény. Olyanra sikerült, mint életem első gulyása: benne volt minden, ami kell, de mégsem lett az igazi. A darabban vannak szívszorító pillanatok, szinte nincs ép érzelmű ember, akit ne érintene meg a lányos apa szívfájdalma, egy nép szenvedése, a családot minden körülmények között összetartani akaró anya imája, a szüleit elhagyó gyerek búcsúja, az atyai szeretet és az évezredes hagyomány között vergődő főszereplő tépelődése - ám mindez ebben az előadásban nem hat.
Csak lemegy.
Szinte nyomtalanul.

Ami miatt érdemes volt odamenni: Fesztbaum Béla (Lázár Wolf) és Harkányi Endre (rabbi) játéka. Fesztbaumról ki sem derült, hogy ő az, meg kell nézni a színlapot - és szerintem ez az igazi színészi munka.
Készültünk a másik szereposztásra is, a rajongott Reviczky Gáborral, de mégegyszer ezt az előadást - néhány hét távlatából - még az ő kedvéért se.

Megint a pirézeknek lett igazuk.