Valentin-nap

A Valentin-napnak hívott birkaság már begyűrűzött a kultúrába is.
Sajnos.
A valaha sokkal jobb  napokat megért Madách Színház kommercializálódásának újabb lépése volt a tegnapi cukormázas bemutató, a Végtelen szerelem.
 

Mintha a közszolgálati tévé "Csináljuk a fesztivált" című produkciója lépett volna a színpadra, idétlenkedő műsorvezetővel, találomra összefércelt  zeneszámokkal, tölteléknek meg az igényesség látszatát kelteni igyekvő irodalmi idézetekkel.

 

 

Kétszer nyolc ifjú színész énekére és táncára, továbbá kétszer két balett-táncos művészetére épül a legújabb közönségcsalogató akármi. A kiírás szerint szerelemkoncert, ami elméletben lehetne új műfaj is, de ami tegnap a színpadon zajlott, az inkább valami bazári összevisszaság volt, ami leginkább a zizire hasonlít: olcsó, színes és nem üli meg a gyomrot.

A zenés ajándékkosárban együtt szorongott Demjén Rózsi, Baudelaire, Hacsaturján, John Lennon és a Beatles, Ady Endre, Lionel Richie, Máté Péter, Andrew Lloyd Webber,  Juhász Gyula, meg a számokat legtöbbször éles, bántó hangon elharsogó énekesek. A színvonal érdekében beletehettek volna még egy kis Rejtő Jenőt, Desmond Tutut, Stahl Juditot, Teller Edét, Zsirinnovszkijt, Markosnádast és két evőkanál juharszirupot...


Némelyik duett egész jól szólt, de szerelmes dalokat musicalszínészekkel énekeltetni olyan, mint amikor valaki fazekak és fedők püfölésével akarja utánozni az Amadindát.
Az előadók mentségére szóljon, hogy legalább intonációs problémákkal nem küszködtek (szemben pl. a Vígszínház művészeivel) de szerintem nagyon nem szép dolog egy szerelmes dalt érzelmek és különböző hangszínek nélkül mosolyogva végigkiabálni.
 

Többször volt olyan érzésem, mintha a Megasztár sokadik döntőjének közös produkcióját látnám, bár ott a játékosokat ilyen éneklésért a zsüri porig alázza, a közönség meg sms-ben kiszavazza.

Feke Pál volt a kakukktojás, őt mindig jó volt hallgatni, bármit énekelt, ugyanakkor a szépséges Polyák Lilla kellemetlen hangja gyakran bántotta a fülemet.

Néha betolták, majd kicibálták az univerzális Hajdú Steve művészurat, aki sokféle produkcióban látható, de mindenütt ugyanazt az egy arcot mutatja. Ebben a műsorban a szerelem kémiáját magyarázgatta, egyszer valóban szellemesen, másszor inkább közönségesen, de leginkább erőltetett jópofasággal.

A műsor utolsó 20 percében már egyre jobban vártam a végét, a körülöttem fészkelődő nézőtársak meggyőztek arról, hogy ezt a Valentin-napi katyvaszt nem egyedül untam.
Belegondolni is nehéz, hogy valamikor ezeken a deszkákon játszott Mensáros László, Gábor Miklós, Dayka Margit, Zenthe Ferenc vagy Márkus László.
Mivé lettél, Madách Színház???

 

Villány ősidők óta lakott település, ahol bronzkori cuccok is kerültek elő a föld alól és ahol a kelták óta folyik a jó bor. A rómaiak Viliannak hívták, amely elnevezés Vylyan formában köszön vissza XV. századi iratokból.

Ezt a nevet védette le néhai Debreczeni Pál, a szegedi tanács pénzügyi osztályvezetője és  borosgazdává előlépve 1988-ban Nagyharsányban megalapította a Vylyan Borászatot.
A többit már tudjuk, vagyis annyit mindenképpen, hogy a Vylyan feliratú palackok általában jó kis nedűket rejtenek.

Amit nem tudunk, az a név kiejtése.
Valami rejtélyes okból kifolyólag Villány történelmi nevét tíz emberből hét úgy ejti hogy VILIEN, kettő meg sehogy, mert nem tudja, hogy kell, inkább kér Bockot vagy Polgárt, mert azt egyszerűbb kimondani.

Ez még nem volna olyan nagy baj.

Az viszont  annál inkább, hogy tegnap egy éven belül a harmadik pincér vette magának a bátorságot, hogy kijavítsa a kiejtésemet.
No nem vilienról viliánra, hanem fordítva.
A pincérek többsége szerint a Vylyan helyes kiejtése vilien.
Ez sem olyan nagy baj, nem ez az egyetlen dolog, amit vendéglátósék rosszul tudnak.

Az a szereptévesztés viszont nagyon nagy gáz, hogy egy pincér kijavítja a vendéget.
Akkor is kifogásolható, ha a vendég valamit rosszul mond, de ha őpincérsége épp a jót javítja rosszra, az már szánalmas!

2-3 hete egy remek borozóban száraz muskotály iránt érdeklődtem.
A korai huszonéves pincérféleség kihúzta magát és a következőt mondta:

- Uram, a muskotály az mindig édes!

Oké, fiam, nem csak pimaszul pofátlan vagy, hanem bántóan buta is, ugyanis a kenyéradó gazdád még tavalyelőtt is palackozott száraz muskotályt, kár hogy ezt nem tudod, kár hogy ennyire nem értesz a szakmádhoz, az meg már több mint kellemetlen, hogy ezzel a  felkészültséggel ilyen nagy arcot hordasz - gondoltam, de ezt sem ott, nehogy belegázoljak a fiatal nemzedék szárnybontogatásába, hanem inkább másnap, itthon.

Mi lenne, ha egy pincér ismerné azt a helyet, ahol dolgozik?
Tisztában lenne azzal, hogy mi van az étlapon, hogy miről volt híres öt éve, vagy hogy nevezték 30 évvel ezelőtt a vendéglőjét.
Mi lenne, ha egy pincér helyesen ki tudná ejteni azoknak az ételeknek és italoknak a nevét, aminek a szállításával telik a napja? (nem mondja, hogy gordonblú, kápdzsekk,  csivazregál, vörcseszter, szegvin, csátóbriand, brucsetta, kecsöp, kontrő, glenfidics )
Mi lenne, ha egy pincér pontosan tudná, hogy a vendég kiszolgálása, nem pedig kioktatása végett vette fel a fehér inget és arra a néhány számmal nagyobb mellényt?

Hogy mi lenne?
Külföld!
 

  

 

 

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe