Amikor belenéztem a közszolgálati tévé ünnepi műsorába, a Hősök terén épp Bánk áriája, a híres Hazám, hazám ment.
Megállapítottam, hogy a tenor nem elsőosztályú, de szépen megtanulta a számára idegen, magyar szöveget. Aztán kiderült, hogy nem vendégművész hangsúlyoz magyartalanul, hanem Fekete Attila művész úr.

Mivel Nagy Imre újratemetésének napján a műsorvezetők (egy öntelt úrfi és egy setesuta nőnemű középiskolás) szerint mindenki szerette egymást, sőt, idős emberek is kézenfogva mentek az utcán, a csöpögő szeretetet megidézendő egy a gesztusaiban szexuális ajánlatra váró hölgy előadásában a Habanéra következett, Bizet Carmenjéből.

Az erőltetett asszociálás egyre kétségbeesettebb magyarázatokkal szolgált, hogy a kivégzett mártírokra miért ilyen katyvasz műsorral emlékezünk. Hogy hogy került oda Miklósa Erika és Polgár László előadásában a Don Giovanni egyik édelgős duettje szájpuszival a végén, arra már nem is volt magyarázat, viszont a csapnivalóan előadott magyar slágeregyveleget úgy konferálták fel: az Omega, az LGT és az Illés számaiban megjelent a szabadságvágy, így aztán mi sem természetesebb, hogy az említett együttesek repertoárjából egyetlen szám sem került a főleg Máté Péter és Demjén számokból összeállított műsorba.
Előadhatták volna még a Macskaduettet, hiszen nyilván látta a gyászmenetet a temetőben két macska is. De egy cirmos egészen biztosan!

Az már csak hal a tortán, hogy a vége felé Beethoven IX. szimfóniájának negyedik tételéből csupán két részlet fért a megemlékezésbe.
Ha Nagy Imre és a mártírtársak valahonnan nézhették volna a tiszteletükre összegányolt közszolgálati cirkuszt, riszáló és pillogó művésznőkkel, hamis művészurakkal, széteső kórussal és oda nem illő számokkal, biztosan megbánták volna mindent, amit EZÉRT az utókorért tettek.

Szerintem.