mozgott a gitárjával a színpadon, mint egy ideges gázlómadár, amelyik tojásokat szeretne rakni, de nem leli az alkalmas helyet, továbbá hogy azért jó kis kezdeményezés az akusztikus népi hangszerek, a kongákból épített dobszerkó és elektromos gitár együtt.
Őszintén remélem, hogy a bőgős komolyabb sérülés megúszta, hogy a reflektoroktól elvakítva átesett a színpadra fektetett hangszerén.

A Makám együttest még a nyolcvanas évek közepén hallottam a Kolindával együtt, majd eltűntek a hazai színpadokról, úgy tudtam, külföldre mentek.
Örültem hogy újra látom-hallom őket, bár csak a zenekarvezető volt ismerős, aki fiatalokkal - elsősorban csinos lányokkal - vette körül magát. Játszottak balkáni népzenét, illetve olyan népi ihletésű muzsikát, amit átszőttek modernebb, könnyűzenei szálak. Jó volt őket hallgatni, bár a koncert vége felé úgy éreztem, hogy ha az énekes mégegyszer azt visítja, hogy rrrrrrrrrrrrr, jihááááá, akkor hozzávágok valamit, mert a rrrrrrrr jihá nyilván fontos és igen jó dolog, de nem félpercenként.

Csalódtunk a Tárkány Művekben, akikért eddig csak netes videók közvetítésével tudtunk rajongani. Népzenei feldolgozások jazzköntösben, illetve jazz slágerek népzenei feldolgozásban - ezt szerettük volna élőben hallani, ehelyett lapos sanzonokat játszottak,a miket az sem tudott különösen feldobni, hogy ők adják elő.

Mi pedig ezeket szeretjük:

Ami pedig az est fénypontját jelentő Csík zenekart illeti, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hazai zenei élet kiemelkedő és szerencsés pillanata volt, amikor Csík János találkozott Lovasi Andrással. Bár a Kossuth-díjas ikon aznap este nem volt jelen, a szelleme igen.

A Csík Lovasi  (Csillag vagy fecske) mellett játszott HOBÓ bluest (Közép-európai HOBO blues), Quimbyt (Most múlik pontosan), de valami miatt én ebből az estéből a következő dalt hoztam magammal:

Mindent köszönök!
Mindenkinek.

Végre egy igazi fesztivál, valódi fesztiválhangulattal és rengeteg résztvevővel.
Igaz, van hagyománya a dolognak, mert a Szegedi Borfesztivál 2012 honlapja szerint ez már a 18. alkalom, így nagykorú lett a sorozat és hadd gonoszkodjak egy kicsit: itt lenne érdemes körülnézni minden önértékelési zavarral küzdő szervezőnek, amelyik fesztiválnak hirdeti az egyszerű, sátras lagzi méretű és színvonalú hétvégi rendezvényét.

Hol ebédelünk? - kérdezte kedves barátom, aki a hármas pályán úszott.
Én a négyesen és két dolog járt a fejemben.
Hogy ne csapjak többet huszonhét tempónál, meg hogy de jó is a lazac.

- Szerintem ne menjünk étterembe - így én, miután kijött a huszonhét tempó - támadt egy ötletem. Vegyünk lazacot és percek alatt megcsinálom, ihletem van.

Ezeket vettük kettőnknek:

Székely Zsolt a MÁV szimfonikusok tubása, kisegítőként, vendégként vesz rész a Budapesti Fesztiválzenekar olasz-spanyol turnéján. Ausztriában nevelkedett, és a Zeneakadémia megkezdése előtt a Honvéd Művészegyüttes Szimfonikus Zenekarában kezdte zenekari pályáját, majd a MÁV Szimfonikusoknál folytatta. Hosszabb ideje jár kisegíteni a Fesztiválzenekarba, de mint két koncert között egy kellemes séta során elárulta: ez az utolsó, többet nem jön, sőt, a pályát is elhagyja.

Mi történt?

A hazai vendéglátás nagyon sokat változott 2000-2008 között, amíg éttermeket teszteltem és azóta is, elsősorban előnyére. Bizonyos gyerekbetegségeket - úgy gondolom - képtelen levetkőzni és amíg a vendéglátós képzés nem pótolja a gyerekszoba hiánya miatti alapvető emberi hiányosságokat, addig így is marad. Mindez lorien konyhai partizán gasztroblogger receptjéről jutott eszembe, ami ezzel a címmel jelent meg: Szarvasgerinc turbolyapesztóval, kiflikrumplival.

Végre egy olyan recept, ami nem csak a pesztót emlegeti, mint egynémely önértékelési zavarral küzdő restaurácia nagyképű étlapja. Ha ilyenkor a kedves vendég a pincértől érdeklődik a pesztó felől, akkor a csálinger kihúzza magát és büszke oktatásba kezd a pesztó mibenlétéről.

Igenám, csakhogy a vendégek egy része már régen tudja, mi az a pesztó és nem egy alulképzett feketekötényes kioktatására kíváncsiak, hanem arra, hogy mi mindent zúztak bele abba a pesztóba.

A pesztó jelentése ugyanis "zúzott".
Az olasz szó etimológiáját illetően megoszlanak a vélemények, van aki szerint a pestare igéből következik a pesto, mások szerint azt a kis mozsárszerű edényt jelöli, amiben a művelet, a legtöbbször zöld növények péppé törése zajlik.

Egyáltalán nem mindegy, miből áll az a pesztó, ugyanis sekélyes gasztronómiai ismereteim (és tapasztalataim) szerint olyan, hogy "a pesztó" nem létezik, a pesztó gyűjtőnév, méghozzá olajos trutymákok gyűjtőneve, amibe sok minden belefér.
A pesto.lap.hu kiváló gyűjtemény, az ételkiegészítő történetétől kezdve az olasz kultúra idevágó elemein át a csodás receptekig majd' minden megtalálható benne. (bár az hogy ki és mi az igazi olasz, biztosan hiányzik belőle ;-))

Szerintem felületes az az étlap, ami azt írja, hogy csirkemell pesztóval - és erre jön a fentebb említett pincér, aki boldogan elmondja az idevágó másfél mondatos tudományát, de hogy AZ a bizonyos pesztó miből van, nem tudja, jobb esetben kimegy a konyhára megkérdezni, rosszabb esetben blöfföl valamit, mégrosszabb helyzetben cöcög egy kicsit a vendég felkészületlenségén.

Nem tartom túl igényesnek azt az éttermet, ami kiírja az étlapra, hogy rántott szelet vagy rántott sajt, előbbi szinte teljesen kikopott a hazai gasztronómiából, utóbbit is teljesen kiszorítja a rántott camembert, rántott trappista és társai (remélhetőleg idővel a rántott-bundázott silóról is leszoknak a zemberek), de az sem vall valami kifinomult ízlésre, hogy pulykarolád pestóval.

Én szeretném tudni már az étlapról, hogy mit zúztak össze a kedvemért.
Turbolyapesztó, bazsalikomos pesztó, fenyőmagos pesztó.

A pesztó tehát növényekből, magvakból és fűszerekből álló ételkiegészítő és természetes ízfokozó, továbbá nagyon jó tükre az éttermek  egyéni kultúrájának.
Senki ne féljen megkérdezni a pincért, ha az étlap nem tünteti fel a pesztót alkotó növényt!

- Hát te meg hova viszed azt a batyut?
- Összeszedtük a fölös ruhát és elvisszük a Vöröskeresztnek.
- Hova?
- A kedvenc szupermarketünk mellett van a konténerük, abba dobáljuk bele és a Vöröskereszt kiosztja a rászorulóknak.
- Honnan vetted, hogy a Vöröskereszté a konténer?
- Rá van írva!

Mi is van ráírva a konténerekre?
Tessék csak egy kicsit figyelmesebben olvasni!
A ruhagyűjtést a G.L.H. Kft végzi.

Ki az a G.L.H. Kft?
Valami jótékonysági szervezet?
Egy nagy túróst!
Magyarország piacvezető használtruha kereskedője!
Ott van a neten, meg lehet nézni!

Hogy kerül a konténerekre a Vöröskereszt neve?
Nagyon egyszerű: a kereskedő csorgat némi némi aprót a Vöröskeresztnek és máris kiírhatja, hogy ő a jóságos támogató. Néhányan emlékezni vélnek arra is, hogy ezeken a mentőautó színű konténereken korábban még volt valódi vörös kereszt is, csak valami miatt eltávolítódott...

Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a segítő szándékkal beledobált ruhaneműt nem a Vöröskereszt juttatja el a rászorulóknak, hanem a G.L.H. Kft adja el azon a piacon, ahol ő a piacvezető, vagyis a legsikeresebb cég.

Akkor a minimum, hogy vigyünk neki adományokat, hisz rászorul!
Ráadásul higgyük közben azt, hogy a Vöröskeresztet támogatjuk!

De az ajtót - azt ÓVATOSAN léccilécci! :-)
 

TETSZETT? itt nyomja meg

esetleg legyünk barátok? ;-)

Haydn: A teremtés
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenye
Közreműködik: Szutrély Katalin – szoprán, Kálmán László – tenor, Kovács István – basszus
Koncertmester: Paulik László Vezényel: Vashegyi György

Létezik egy szép francia szó, a trouvaille. Azt jelenti: felfedezés. Vagy éppen azt hogy ötlet. Ez lehet hirtelen. A magyar nyelvben úgy hallottam feltűnni, hogy ha valami nem volt túl nagy durranás, arra azt mondták, hogy "hát ez nem egy nagy truváj". Talán a gyakori  "nem nagy dolog" kijelentés miatt kerül be a truváj a dolog, etvasz, vaszisztdasz, történet, cucc, ügy töltelékszavak sorába.

Ami biztos: ha (és amennyiben ;-)) egy nagyképű szociológus orra alá mikrofon kerül, a truváj szó kötelezően elhangzik, akár passzol, akár nem. A szociológus az "első etapban" persze nem azért tanult évekig, hogy ne tudja a mondókáját úgy alakítani, hogy elsüthesse ezt a kiemelkedő műveltségre utaló, fontos(kodó) kifejezést.

Hallottam már azt a szót is, hogy truvájkodás, szinte kizárólag olyan összefüggésben, hogy valaki az ürességét, egyszerűségét nagyképűsködéssel, hencegéssel igyekszik leplezni.

Truváj és truvájkodás.
Olyan, mint az ok és okozat,
meg a bűn és bűnhődés.
Na!
 

Röviden: helyes: gajra vágjuk, gajra ment helytelen: gallyra vágjuk, gallyra ment

bővebben:

gallyra menni lehet, de nem sok értelme van.
Letörik például, kivéve ha egy nem elhízott mókus megy a gallyra.

A gally jelentése: vékony faág. Rőzse, ha letörik és sok van egy helyen.

A gaj jelentése: eredetileg gajdesz, ami jiddis szó, halál, pusztulás, enyészet.
Gajra megy: tönkremegy, elpusztul, megszűnik, meghal.

Ma megint egy újságban olvastam, hogy valami gallyra vágta a fogyókúrát.
Én meg ettől magamat hanyatt.
 

- Már mindent elöntött a liberális szenny, a színházakban buziság van! - ellentüntet lila fejjel az árpádsávos dörnerista.

- Értem én - így a riporter - de milyen színdarabokra tetszik gondolni?

- Én nem járok színházba, te buzi köcsög! Én a magyar kultúráért tüntetek, érted már, bazmeg? Namost elhúzol innen a mikrofonoddal, vagy szétbasszam a libsi fejedet?

A zemberek főleg ingatlanhirdetésekben találkoznak a penthouse kifejezéssel és a sok kéglikupec fellengzős dumái miatt nem tudják biztosan, mit is jelent? Hogy mi a penthouse pontos jelentése?   Érdekes módon a penthouse más jelent itthon és külföldön.

Az USA ingatlanpiacán pontos számoknak kell megfelelni, csak ekkor írhatják ki egy ingatlanra, hogy az penthouse és nem téved nagyot, aki úgy gondolja, hogy ez valami luxus közeli kategória.

Itthon ahány ingatlanos, annyiféle penthouse.
Figyelemre méltó a 4szoba.hu magazin Mennyit ér a penthouse? című írása, amiben öt patinás ügynökség vezetője mondja el, mit is kell penthouse alatt értenünk? Mind más.

Annyi világosan kiderül az elmondottakból, hogy ha egy társasház legfelső szintjén van egy olyan színvonalas, nem tetőtéri lakás, amelyik legalább két irányba néz, az összes lakószoba előtt panorámás terasz van és a terasz mérete megközelíti a lakás alapterületét, az penthouse.

Nem penthouse az új építésű társasházak legfelső szintje néhány négyzetméteres erkélyekkel, nem penthouse a körfolyosós ház legfelső szinti udvari lakása és nem penthouse egy tetőtéri beépítés pusztán attól, hogy ott a lift legfelső megállója és a liftből közvetlenül a nappaliba léphetünk.

Sok ilyen kérót penthouse-nak, vagy penthouse jellegűnek árulnak, de láttam már olyan álláshirdetést is, hogy "az iroda penthauszba (!) van, gyere dolgozz velünk!"

Mindezt csak azért írom le, mert a napokban egy cimborát azzal akartak megetetni, hogy befektetésnek ajánlottak neki egy végtörlesztés miatt sürgősen eladó penthouse lakást és majdnem bedőlt, mert a kupec 2 perc alatt bebizonyította, hogy a penthouse-ra mindig van kereslet, ami igaz is, csakhogy egy új kégli akkor sem penthouse, ha a VII. kerületi hatemeletes társasház harmadik emeletén van és a 10 négyzetméteres erkélyről gyönyörű panoráma nyílik a szomszédos házak foghíjas cserepezésű tetőkölteményeire és omladozó kéményeire.
Meg látszik a halaskofa is a Gellérthegyen, de azért legalább nem számoltak neki külön semmit.
 

Wass Albert fotó: littleborz.freeblog.hu

Nekem semmi bajom nincs Wass Alberttel és nem is érdekel, sem a személye, sem a munkássága. Miért írok akkor mégis róla? Mert  egy korábbi posztomban említettem a nevét, egészen pontosan azért, mert a csepeli polgármester felhívást tett közzé, hogy imádkozzunk Orbán Viktorért, az ajánlott "ókeresztény" imádságról pedig kiderült, hogy egy Wass Albert vers, ezért voltam bátor leírni ezt a mondatot: "... Schmitt Pált is célba vette a gonosz ármány és mormoljon mindenki ókeresztény imádságnak álcázott Wass Albert verseket" Pusztán ennyi elég volt ahhoz, hogy valaki megkérdezze: mi a baj Wass Alberttel? Ebben az egyre agresszívabb és egyre inkább ellenséges légkörben nagyon tudok örülni, amikor valaki kérdez, még ha a kérdésben máris van egy valótlan, vagy inkább téves állítás, akkor is.

Mert kérdés helyett mindjárt fikázhatna, gyalázkodhatna, kritizálhatna, trágárkodhatna, ahogy sokan teszik, amikor meghallják pl. Wass Albert nevét hozsannázás nélkül.

Szóval nekem Wass Alberttel semmi bajom.
Hajdani barátaim kedvéért el is olvastam néhány művét, majd miután elmondtam ezekről a véleményemet, hajdani barátaim megszakították velem a kapcsolatot. Volt aki csak úgy szimplán nem állt velem szóba többet, volt pedig aki válogatott sértésekkel körített, kilométeres epeömlés kíséretében mondta fel a kapcsolatot. Volt ebben a liberális féregtől kezdve a hazaáruló büdös komcsin át a metszettfaszú slojmiig minden.

Szóval nekem Wass Alberttel semmi bajom.

Sokak Wass Albertre ikonként tekintenek és nekik vörös posztó a nevének említése.
Nem is olvastak tőle semmit, csak annyit tudnak, hogy mindenki ellenség, aki szerint nem Wass Albert a magyar Shakespeare, sőt, Sexpír Vilmos az angol WA!.
Velük sincs bajom semmi.
Csak ne kelljen velük beszélgetnem.

utóirat:
az említett íróért rajongó kultúrkörben hangzott el, hogy a volt munkásőrök imádják a nevükben a dupla wét, ezért vagyok én medwe és ezért Andrassew az Iwán.
Wajon Wass Albert is a miénk?  ;-)

Lájkolj, vagy legyünk barátok!

Gerényi Gábor

Aki egy kicsit is ismerős a régi internettós illetve indexes ügyekben, annak Wágner urat nem szükséges bemutatni. Valamikor 10 éve segítséget kértem a mi Wágnerünktől, aki visszakérdezett, hogy miért nem fordulok a Gégéhez? -  A BéBé ugye a Brigitte Bardot, a CéCé a Claudia Cardinale, a DéDé a Daniel Defoe, de ki az a GéGé?  - Hát a Gerényi Gábor! - válaszolt a cibervilág legeredetibb arca. Fordultam a Gégéhez, a Gégé pedig segített, nem csak akkor, hanem azóta is számtalanszor, pedig nem voltam se kutyája, se macskája, se medwéje. Volt idő, amikor kicsit nehezen igazodtam el az elektronikus média legújabb útvesztőiben és Gégének hála, sikerült. Gégé néhány rövid, de velős beszélgetés során korszerűsítette a médiaismereteimet, aminek következtében megkíméltem magam és a cégem legalább három rossz befektetéstől, továbbá van egy olyan projectem, amiben teljesen az ő, a korunkat megelőző iránymutatására hagyatkoztam annak ellenére, hogy maradi, de a kockázatot szerető ember lévén egyetlen szavát sem hittem el - és maradéktalanul bevált.

Gégé már önálló szócikk a Wikipédiában és a Médiapédiában is, ám amikor ma délelőtt a blogjában jelentette, hogy az utolsó alapítóként elhagyja az Index.hu-t, mégis voltak olyanok, akik megkérték: talán mutatkozna be.
Megtette, mert ő nagyvonalúan képes kezelni a troll ostobaságát is.
A trollét, aki olyan vehemenciával bizonygatja,  hogy nem érdekli sem a szar index, sem Gégé blogja, amivel össze lehetne ütni egy közepes honlapot is.

Gégé megígérte, hogy a közeljövőben a blogján sorozatot indít az elmúlt 14 év legérdekesebb eseményeiből.

Gégé!
Én eddig is sokat tanultam Tőled, így kíváncsian várom a tapaszatalaidat, amit meg eddig kaptam, azért ezúton is köszönet!

 

Az Index a címlapján keresi 2011 legjobb mémjét, ami sokakat hozott izgalomba.
A zemberek egy része lázasan kutat az emlékeiben és a postafiókjában, hogy idén melyik mém tetszett a legjobban, a másik része pedig nagyon szeretné tudni:

mi az hogy mém?

A mém röviden az interneten hirtelen népszerűvé váló személy, jelenség vagy esemény, amit rövid idő alatt milliók ismernek meg, küldenek tovább az ismerősöknek, aztán mire a bulvármédia is felfigyel rá, már meg is unják, esetleg el is felejtik.
Mint Szalacsi, a polgárjenő, a bikicsunáj, a sün, vagy épp a vaccpaör.

A mém szó állítólag 1976-ban született, de már létezik a jelenséggel foglalkozó tudományág, a memetika. Az új szó alapja a görög miméma, ez utánzást jelent, a kifejezés pedig egy genetikai tárgyú szakkönyvben látott először napvilágot.
Akit esetleg a részletek is izgatnak, kattintson ide.

 

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:

társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság
(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

Tegnap este Berlin Tegel repülőterén beterelték a MALÉV utasait egy buszba  és nagyon sokáig nem történt semmi. Nagyjából 10 perce szorongtunk kis helyre összezárva, amikor egy böszme úriember vörös fejjel ordítani kezdett, hogy "we are not beef", amiben nagyon igaza volt, mert bár egyikünk sem hasonlított marhahúsra, tényleg úgy bántak velünk, mint a barmokkal. A böszme kifurakodott a buszból, elkapott egy reptéri dolgozót, a képébe ordított, majd még mindig rákvörös fejjel visszajött a buszba és erre elindultunk.

Az apró kellemetlenséget a MALÉV minden igényt kielégítő  fedélzeti lakomával feledtette, az utasok még választhattak is, hogy egy fenyőfa formájú édes keksszel, vagy 10-12 darab, körömnyi sóspereccel töltik meg a bendőjüket. A jóllakottságtól békésen szuszogva kezdtük élvezni a leszállást, amikor kitört a botrány.

Egy amúgy is elmebeteg külsejű, középkorú hölgy a világoskék mohair sapkájában nem volt hajlandó kikapcsolni a telefonját.
Először ugye a hangosbeszélő mondja be három nyelven, hogy a leszállás idejére minden elektromos cuccot tessenek kikapcsolni, mert veszélyeztethetik a navigációt.
Másodszor a stewardessek nézik végig, hogy szófogadó volt-e mindenki.
Nos ez a hülye utas nem.
A légikisasszony angolul és nagyon udvariasan kérte, hogy kapcsolja ki a telefonját, mire a nő közölte, hogy ez ki van kapcsolva.
Igenám, csakhogy nem volt kikapcsolva, mert világított a képernyője.
Egyre ingerültebb szóváltás következett, amiben az idióta tyúk már hangosan vernyákolt, hol azt emlegetve, hogy nincs bekapcsolva, hol meg azt, hogy ez nem is telefon, hanem zseblámpa, azért világít.
A sztyuvi el akarta tőle venni, ő meg nem hagyta magát, szabályos dulakodásba kezdett.

Végül a berlini reptéren ordibáló böszme oldotta meg a helyzetet, kicsavarta a nő kezéből a bekapcsolt akármit és átadta a személyzetnek, végül németül jól leteremtette a nőt.

A dolog látszólag így ért véget, leszállás után a nő még hisztizett, hogy tönkretették a telefonját, de nagyon remélem, hogy nem marad ennyiben.
Amerikában vagy a briteknél rendőrautó várta volna a magáról megfeledkezett utast, akin - a demokrácia hazái ide vagy oda - azonnal kattan a bilincs, ha netán ellenáll, még a karját is kicsavarják és azt kell mondjam, megérdemli.

Amit ez az őrült nő csinált, színtiszta bűncselekmény, méghozzá a légi közlekedés veszélyeztetése.
Ha egy ejnye-bejnye és a MALÉV járatairól való kitiltás nélkül megússza, az az igazi botrány!
 

Tegnap sokadszor szándékoztak helyreigazítani ugyanabban a kérdésben.
Nem először írtam ugyanis egy ételre, hogy ízetlen.
Az ügyeletes nyelvőr pedig mindjárt ugrott, hogy maximum a tréfa az ízetlen, az ételre azt mondjuk, hogy íztelen.

Nokéremtisztelettel.

A nyelv is - mint minden egyéb - folyamatosan változik.
A szabályai, vagyis a nyelvtan - mint annyi minden más - kizárólag emberek megegyezésén alapul, vagyis az sem objektív és az sem olyan változatlan, minthogy kétszer kettő az négy, vagy hogy a Föld gömbölyű.

A Magyar Tudományos Akadémia kiadójának alapművében, a Magyar Értelmező Kéziszótárban (Budapest, 2003. Ak.) az 586. oldalon a következő szócikk olvasható:

ízetlen
1. Nem kielégítő ízű.
2. ritk vál Száraz, kedélytelen.
3. pejor Sértően ízléstelen, illetlen

Márpedig amíg a MTA alapművének legfrissebb kiadásában ez olvasható, addig tisztelettel köszöntöm az összes amatőr és profi nyelvészt, az összes botcsinálta korrektort és okostojást, a magam részéről - élve a választási lehetőségemmel - az azonos jelentésű íztelen és ízetlen kifejezések közül az utóbbit használom.

Mindez a medwefórumban 2006 júniusában jelent meg, úgy tűnik, fölöslegesen, az ostobi kiigazítást ma is megkaptam.

Talán mert Mikes Éva 2008 októberében a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Kultúráért Felelős Államtitkársága által jegyzett kultúra.hu magazinba a következőket írta:
Az, hogy a leves ma már szinte kizárólag ízetlen, nem pedig - helyesen - íztelen, ugyanide tartozik. Az ízetlen ízlés nélkülit, azaz ízléstelent jelent, amilyen egy bántó, rossz tréfa lehet. Íz nélküli az étel, azaz íztelen.
Nem tudom, ki az a Mikes Éva, de ha már ilyen bátran kijelenti hogy mi mit jelent, legalább az Akadémiai Kiadó szótárából meggyőződhetett volna róla.

Én meg, ha akarom, akkor úgy mondom, hogy omlósz! :-)

Erre a terápiára nem önszántamból mentem és nem is a doktornő küldött.
Kedves hölgyek fogtak kézen és vittek magukkal.
Beültünk egy nagy-nagy terembe, ahol rajtunk kívül még sokan csinálták ugyanazt.
Tehát máris van mentség a tetteinkre.

Érzések.

Hirtelen sötét lett és csak valami hangeffektus szólt.
Aha, kezdődik a sokkolás.
Aztán bejött még közénk egy ember, világos lett és énekelni kezdett.
Nagyon dühös lettem, mert rájöttem, hogy becsaptak.
Az a két nő, aki odacincált.
Már megint a Madách Színházban ülök és már megint valami dilinyós musicalen.
Még nem tudom, hogy a méregtől, vagy az unalomtól fogok megpusztuválni??
Remélem, a szépséges Polyák Lilla ma nem ér rá!
Aztán rájöttem, hogy ez is benne van a tréningben.

A terápia ugyanis sok-sok kacagással folytatódott.
Volt már olyan, hogy ültem ugyanott (pl. az iszonyatos Spamaloton) és a nézőtér fele röhögött, én meg a fejemet fogtam, hogy hogy a fenébe mernek ilyen lejmolt, lapos, erőltetett és közönséges poénokkal a Zemberek elé állni? Most viszont nekem is csorogtak a könnyeim.
Elcsattant egy-két szövegbe csempészett szakállas vicc, azokat kihagyhatták volna, de a terápia működött. Odamentem depressziósan, mogorván, harapósan és lám: most épp fetrengek a jókedvtől. Már az sem zavart, hogy végülis csak odajött a *Polyák Lilla és már megint énekelt.

Áramszünet is volt, mert valaki olyat mondott, hogy kiment a biztosíték, pedig szerencsére politikáról szó sem esett, akkor a terápia a sötétben folytatódott és egy kicsit átment idétlenkedésbe, mert olyan tomésdzserris volt, amikor mindenki eltaknyolt a színpadon. Aztán világos lett és a betegek választhattak, hogy a pereces sorba, a pisis sorba, vagy a narancslés-szendós sorba tolakodnak bele.

A terápiánk még mindig orvosi felügyelet nélkül ment tovább, de olyan jól éreztük magunkat, hogy nem mentünk haza, pedig volt, aki haza akart.
Volt velünk pl. egy ropi lány, nagyon hülye neve volt szegénynek, meg olyan üldözési mániája, hogy a legszívesebben megrugdostam volna egy kicsit. Egy nagydarab, közönséges picha meg mindig hazudozott, már azt vártam, mikor ismeri be, hogy ő a Pamela Anderson, vagy a Csala Zsuzsa. Volt ott aztán valami amatőr színjátszó, aki sóhajtás előtt a levegőt is fertőtlenítette. A legjobban viszont az a buzigyerek tetszett, amelyikről kiderült, hogy igazából a lányokat szereti, csak a liberális szüleinek kellett megfelelni, azért lett balett-táncos és ratyi.
Jött még egy nagyon hülye csávó, amelyik mindent elfelejtett, na abban aztán magamra ismertem.
Féltem, hogy átmegyünk valami rózsaszín szirupos giccsbe, de aztán kiderült, hogy az elveszett testvérek mégsem itt fognak egymásra találni és ennek nagyon megörültem.
Aztán kicsit a sírás fojtogatta a torkomat, mert rájöttem, hogy nagyon szar az élet és mindenki jobbat hazudik magának, de végülis egy rendes terápiának ez is a része, Csernus doktor nyilvános ámokfutása óta tudom.

A végén a csoport minden távozó tagját egyenként meg kellett ünnepelnünk, amit azért tartok nagy csacsiságnak, mert akkor is nagyon megtapsoltuk volna őket, ha ezt külön nem írják bele a forgatókönyvbe. Balla Eszter, Nagy Sándor, Dobos Judit és Szente Vajk fantasztikusat alakított, többször kaptak nyíltszíni tapsot. Megérdemelték.

Nagyon tetszett az egész, igazán jól ki volt találva minden, meg végre egy friss, haza darab, csak azt nem értem, miért kellett a végére úgy lehangolni a betegeket?
Nyilván felejteni és jobbulni mentünk oda és a terápia eleje meg a közepe ki is kapcsolt, de a végén miért kellett őszintén a képünkbe vágni a saját szánalmasságunkat?
Kérem, én régi páciens vagyok, ezért tessék nekem elhinni, a saját nyomoromat még a vékonka slusszpoén sem tudta ellensúlyozni!
 

- medwe, akar a Polyák Lilláról beszélni?
- Drága doktornő, ha nem muszáj, inkább nem.
- Mi a baja vele?
- Tulajdonképp semmi. Szép nő és biztos kedves is, de nem szeretek a közelben lenni, amikor énekel.
- Hamis?
- Nem, nem hamis, minden hang a helyén van, de állandóan kiabál és ez engem zavar.
- Hogy mondja?
- Hát olyan erővel harsog, hogy a csinos pofija is eltorzul egy kicsit, a bal szeme gúvad ki, vagy a jobb szűkül össze, nem tudom, csúnyán ejti az óóóó-kat, inkább aaa-nak hallom és a játéka is olyan nemoké.
- Mire gondol?
- Pillanatnyilag a szeretkezésre, de ez most hogy jön ide?
- A művésznőről beszéljünk!
- Ja?? Hát olyan mű. Látszik rajta, hogy játszik, én meg az olyan színészt szeretem, amelyik elhiteti velem, hogy ő a szerep.
- Miért ilyen kritikus?
- Drága doktornő, dehogy vagyok kritikus, én csak egy egyszerű, színházba járó ember vagyok és leírom, amit gondolok.
- Nem úgy értettem. Miért ilyen szigorú mindig? Bántották és a vitriolos kritikáival áll bosszút?
- Doktornő, épp az imént mondtam, hogy ezek nem kritikák. Benyomások. Szubjektív vélemények. Érzések. Magamnak és másoknak. Ha úgy vesszük, akkor a negatív gondolataim kiteregetésével bosszút is állok a harmatgyenge produkciók elkövetőin.
- Mi lenne, ha mindig csak a jót venné észre?
- Akkor nem a medwe lennék, kezicsókolom.

Ma már kerülöm a céges évzárókat, de volt idő, amikor örömmel fogadtam minden meghívást. Az ilyen bulik kötelező kelléke a haknizó művész szánalmas vergődése, aminek nem tudni, ki várja jobban a végét: a közönség, vagy a fellépő. Nálam a negatív csúcs egy szakmai szövetség előszilvesztere, ahol már a meghívóra rányomtatták, hogy "jókedv kötelező!" Talán ezért volt a hangulat olyan nyomott egészen addig, amíg nem kezdett hatni a pezsgő. Az est fénypontja volt Straub Dezső, aki egy vacak kazettás rádiómagnóról saját magának nyomatta a zenei alapot, az éneklő számok között olyan vicceket mesélt, amiken csak a házigazdák nevettek és rajta látszott a legjobban, hogy nagyon kínosnak tartja az egészet.  - Miért járatja le magát egy ilyen ismert művész? - kérdezte mellettem valaki. - Azért a tízezer forintért, amit ezért a cikis félóráért felcsókol - jött a válasz. (kilencvenes évek közepe) A most következő sorokat még az év elején küldte egy régi barát. Akkor nem volt apropója, de most újra itt az évzáró szezon, mostanában jönnek a meghívók, rajtuk ismert fellépők nevei...

Céges buli, télidőben.
A hoppmester felkonferálja a művésznőt - "sanzonest következik".
X.B. takarásból előtűnik, csapzott barna paróka, ezüst-szerű testhezálló nagyestélyi, a fekete harisnyával színben harmonizáló vedlő fekete tollboa, elegánsnak álmodott könyékig érő, szintén fekete bársonyhatású kesztyű.
A közönség aztán megtudja, a fehér és valamilyen más színű ruha dilemmájában a művésznőn látható gyöngyházfényű csili-vili győzött.
A paróka sem egyértelmű, többen az "igazán moshatott volna hajat" legyintéssel intézik el a dolgot.
Egyesek a dekoltázsra harapnak csak és boldogok a melltartó otthonfelejtése miatt, a többinek meg tök mindegy, csendes szenvedésüket néha tapssal oldják.

Könnyed bevezetés, mely szerint a "sanzonest" valójában musical-est, kedvenc musical betétjeivel.
Első a New York, New York - nagy merészség a nagy elődök követése.
Hát nem is sikerül a sárga ösvényen maradni, többen inkább Kansasbe képzelik magukat, ha már Dorothy idekerült valahogy.
A következő számok még borzasztóbbak, az ínyencnek nem igazán mondható közönség számára ismeretlen dallamok.

Ez az est nem az új kedvencek születésének órája.
X.B. elemében van, mikrofonjával bejárja a székek közötti réseket.
A terem doboz-akusztikája Sokol rádió hangzás-szintjére állítja be a műsort.
Legalább a hang technikailag illik a hamiskás énekszóhoz.
A közönség rettentően jól szórakozik - az első sorban ülők kivételével.
Ők már röhögni sem mernek. Egy-két éltesebb úr szeme kocsányon lóg, élvezi a szűk rucit, a többi meg elgondolkodik, hova is nézzen.

A műsor félidejében előkerülő két, valahonnan kikölcsönzött háttértáncosnő megjelenése sem oldja a feszültséget, profinak nem mondható, ultragagyi öltözet és mozgáskultúra jellemzi megjelenésüket.
A smink házi, a frizura igénytelen, ahogy a kilátszó melltartópántok is - de így legalább a művésznő ragyogását nem homályosítják el.
Az ABBA-számnál a többség inkább Pierce Brosnant hallgatná szívesebben énekelni (még a férfiak is), elgondolkozva azokon a mélységeken, ahova a közismert dallamot alázni lehet.
Az est fénypontja, amikor a táncoslányok felkérnek egy-egy idősebb urat táncolni, és a nézőközönség kaján vigyorától kísérve az arcukon műmosollyal  libegnek.

Egyszer csak végeszakad a mulatságnak - egy hölgy megjegyzi: "nem gondoltam volna, hogy ilyen jót fogunk szórakozni".
Néhányuknak összejött, könnyesre röhögték magukat a félórás hakni alatt.
Az udvarias többség azonban nem mert nyíltan derülni.
Nem biztos, hogy ez volt X.B. eredeti szándéka, de végül is így sem rossz.
Percek múlva már csak a tollboa parkettán maradt anyagmaradványai emlékeztetnek a show-ra.

A legközelebbi céges buli lehet, hogy inkább karaoke party lesz?
Felhőtlen és legális röhögéssel ...

(Mackó uram elhallgatása óta nem jelent meg a medweblogban más tollából származó írás. Most végre hurrá, kaptam egyet, igaz, szépen kértem azokat, akikkel együtt menekültünk egy hétvégén az ország egyetlen jólevegőjű városába. Ők olvasták a Hotel Fagusról szóló korábbi bejegyzésemet, de egyrészt nem vagyunk egyformák, másrészt hozzáértő ajánlásuk volt... Tehát: milyen a Hotel Fagus, azaz íme egy újabb Hotel Fagus vélemény )

2 éjszakás pihenésre érkeztünk feleségemmel és 2 gyermekemmel a Hotel Fagusba. Nagyok voltak elvárásaink, hiszen szakmabéli barátunk szerint ez most Sopronban a csúcs!
Volt időnk a ráhangolódásra, mivel elég hosszú az út Budapestről, talán egyszer még az autópálya is elér idáig.

A recepción szívélyes a fogadtatás, bár nehéz megemészteni, hogy a nyitott parkolóért fizetni kell. Ilyennel először a siófoki Azúrban találkoztunk. Kérdésemre, hogy miért nem építik be az árba, azt a választ kaptam, hogy nem lenne ildomos a vonattal érkező vendégekkel szemben…. Lelki szemeim előtt meg is jelentek a négy csillagos wellness szállodába érkezők, amint csomagjaikkal kászálódnak lefele a pesti személyről a siófoki állomáson. No, azóta nem kérdezek ilyet!

Gyorsan kézhez kapjuk a szobakártyákat, azzal a figyelmeztetéssel, hogy törülközőt és tiszta ágyneműt majd ezután húznak, hiszen a patyolatból még nem jött a járat. Kicsit meglepő  ez így koradélután. Másnap este még meglepőbb volt a kései törölköző csere!

A szálloda modern, a szobák tágasak, a fürdőszobára sem lehet panasz. Mindenhol kellemes meleg. Kivételt csak a későbbiekben leírtak képezik.  Irány a wellness központ. Mivel az egyeztetett masszázs előtt fél órával érkezünk s a recepciós hölgy közli, hogy akár már most lehetőség van a kezdésre, szeretném feleségem 1 órás masszázsát fél órával meghosszabbítani…
- Lehetne?- kérdem én.
- NEM!- böffen a válasz oldalról, egy férfitól.
-Jó napot kívánok! Tehát ön a masszőr! - gondolom magamban.
Kezdetnek nem túl biztató.
A továbbiakban sem tűnik túl barátkozónak, de nem is az a lényeg, hanem, hogy tud masszírozni, s ezzel manapság nem sok szálloda masszőre dicsekedhet.
A körülmények viszont nem éppen kellemesek: fény, hőfok, stb.

Amíg asszonykámat gyúrják, a gyerekekkel csobbanunk egyet.
Szomorúan vesszük tudomásul, hogy a medencét igen kicsire szabták, viszont szinte üres, melynek egyszerű az oka: hideg a víz!
Azért úszom benne egy-két hosszt, hadd lássák a gyermekeim, milyen vagány az apjuk….aztán dideregve a pezsgőfürdők felé vesszük az irányt.
Igen, kettő van belőlük.
Itt két csoportot figyelünk meg: akiknek jutott hely a  meleg, vagy inkább langyos vízben, s akik ácsingózva várakoznak, hátha valaki megunja testének áztatását, s felszabadul egy hely a heringes dobozban.
Hát ennyit a wellnessről.

Félpanziót kértünk, nézzük a vacsorát. A liftben lévő faliújság tájékoztat róla, hogy két turnusban lehet a büféasztalhoz járulni. Recepción rákérdezünk… senki semmit sem tud róla, telefon ide, oda, majd amoda. Nem, ma már bármikor lehet menni-hangzik a válasz. Ettől függetlenül a következő napon is megjelenik a turnusos és egyben fals információ  a faliújságon.

Életem legszűkebb helyén vacsorázunk. Bele sem merek gondolni, mi van itt teltház esetén…. Középen, hosszú asztalon a kínálat. Akinek ehhez közel esik az asztala, annak könnyen kiverik a kezéből a villát. Kivárunk egy távolabbi üresedő helyet. Azért itt is szűkösen férünk, óvatosan mozgunk, nehogy a szomszéd ölébe borítsa levesét. A választékra és a minőségre nem lehet panaszunk, egyedül gyermekeinknek találunk nehezen fogyasztható étket: báránycomb, narancsos kacsa nem szerepel az iskolai menza terítékén, így szokatlan is számukra! Pedig könnyű lenne a gyerekek kedvébe járni: ketchup, sült krumpli és rántott hús. 
Sok szállodában már felismerték ezt a „titkot”.

Reggelinél folytatódik a lökdösődés, lapjával közlekedünk. A padló ragad a gyümölcslének csúfolt műitaloktól. Teámhoz a kávé automatából nyerhetek forró vizet, így kénytelen vagyok angolosan, némi tejjel dúsítva elfogyasztani, ugyanis kicsit csöpög belőle a tej, de csak mert kávét ivott az előttem lévő...
Éhen nem maradunk, de menekülünk a zsúfoltságból, s hálát adok az Istennek, hogy nincs teltház!

A szállodára alaposan ráférne egy nagytakarítás, de a rövidlátóknak ez talán fel sem tűnik.  Harmadik napunk reggelén pukiszag árasztja el a szállodát. Vagy az előző esti babgulyás, vagy valami csőtörés okolható. Nem kérdezünk rá!

Kijelentkezés flottul megy, ismét készségesek a recepción. Vegyes érzésekkel távozunk, alapvetően jól éreztük magunkat, az ár-érték arányra sem lehet panaszunk.
De hogy ez lenne Sopronban a legjobb…

Régen aludtam el színházi előadáson, most megtörtént, többször is.
Móricz Zsigmond: Sári bíró c. darabját untam Sopronban.
Nem kicsit, nagyon.

Annak ellenére, hogy volt benne jó is.
Tetszett a díszlet.

Örültem Nagy Gábornak, akibe a hetvenes évek elején a Bob herceg miatt minden csitri szerelmes volt, akit sok filmben, majd a Vígszínházban lehetett látni, itt egyre jelentéktelenebb szerepekben és aki végül eltűnt a képernyőről és a budapesti színházakból is. Sopronba kell mennie, aki színpadon szeretné őt látni - és érdemes is, ebben a darabban kiváló nagygazdát vitt a színpadra

Először láttam Germán Líviát és Nagy Gábor mellett ő a másik színművész, aki miatt vissza fogok menni Sopronba, mert szeretném látni a többi alakítását is.

A legjobban azonban Benkő Péter játéka tetszett.
Őt igazán komédiás szerepben még nem láttam, itt pedig mókásan vidám volt és felszabadult, mintha nem is érte volna annyi megpróbáltatás a magánéletében (tudjuk, hogy fiatal házas korában elvesztette első feleségét, aki légiutas kísérő volt a MALÉV berlini járatán, ami máig tisztázatlan körülmények között lezuhant, később pedig a harmadik párjának köszönhetően kevés híján börtönbe került).
A törékeny testalkatú színész csak a mozgásával még azt is el tudta velem hitetni, hogy drabális falusi nagyemberként ül le az asztalhoz, veszi a lába közé a hatalmas pocakját és a hosszú  szárú pipát.

A bírónét alakító Hűvösvölgyi Ildikót tartottam a szereposztás mélypontjának. Erőtlen, lagymatag játékában soha nem látszott a nagypofájú falusi ténsasszony, akitől retteg az egész közösség, élén azzal az emberrel, aki csak a férje, de egyáltalán nem az ura, pedig a darab elméletben erre épül. Szerintem Sári asszony miatt volt bűnunalmas az előadás nagyobb része.

Mikó István azzal a kéttagú zenekarral jelent meg a színpadon, amelyikkel néhány napja a Hűvösvölgyi Vigadó Svejk produkciójában szerepelt. Ott szerettem, itt kevésbé.
A múlt század első felében elkövetett amerikai filmek kötelező eleme volt a betétdal, a főszereplők dalra fakadtak, amit nagyszüleink nyilván szerettek, mi kissé untuk, gyerekeink meg kinevetik, vagy le se fütyülik.

Nekem ennyire korszerűtlennek tűntek a Sári bíró erősen népies, vagy inkább kissé primitív, csasztuska szerű betétdalai. Amikor negyedszer vonult be mindenki, hogy előadja a következő nótát, lefáradtam, pedig nem sejthettem, hogy jönnek még negyvenötször. Ezek a danászások zenének gyengék, hagyományőrzésnek siralmasak, viccnek meg laposak voltak.

Egy ilyen közel százéves népi játékot színpadra lehetne állítani akár jól is.
Sopronban szerintem nem sikerült.
A közönség sem tűnt túl boldognak.
Én azért örültem, hogy ott voltam és nem csak azért, mert ha nem örültem volna, akkor is csak ott lettem volna.
 

Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.