Az Értől az Oceánig

 

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

 Ady Endre

Adytól kölcsönöztek címet annak magyar nép- és világzenét népszerűsítő koncertsorozatnak, amelynek szombat este a Művészetek Palotájában volt az utolsó előtti állomása a Folkside, a Makám, a Tárkány művek és a Csík zenekar részvételével.

A fidelio.hu beharangozójához csak a koncert után volt szerencsém és örültem, hogy az olvasottakkal ellentétben a Fesztiválszínházban nem látszott a fogyatkozó közönség, ugyanis teltház volt.

A Folkside a műsorvezető szerint néhány zenész nem olyan régi egymásra csodálkozásából született zsenge zenekar. Érdekes dolgokat produkáltak, szívesen meghallgatnám őket mégegyszer, mert az első találkozásunkból három dolog maradt meg: a rossz hangosítás (olykor csak láttam a hangszereket, de nem hallottam őket), hogy a frontember úgy
 

mozgott a gitárjával a színpadon, mint egy ideges gázlómadár, amelyik tojásokat szeretne rakni, de nem leli az alkalmas helyet, továbbá hogy azért jó kis kezdeményezés az akusztikus népi hangszerek, a kongákból épített dobszerkó és elektromos gitár együtt.
Őszintén remélem, hogy a bőgős komolyabb sérülés megúszta, hogy a reflektoroktól elvakítva átesett a színpadra fektetett hangszerén.

A Makám együttest még a nyolcvanas évek közepén hallottam a Kolindával együtt, majd eltűntek a hazai színpadokról, úgy tudtam, külföldre mentek.
Örültem hogy újra látom-hallom őket, bár csak a zenekarvezető volt ismerős, aki fiatalokkal - elsősorban csinos lányokkal - vette körül magát. Játszottak balkáni népzenét, illetve olyan népi ihletésű muzsikát, amit átszőttek modernebb, könnyűzenei szálak. Jó volt őket hallgatni, bár a koncert vége felé úgy éreztem, hogy ha az énekes mégegyszer azt visítja, hogy rrrrrrrrrrrrr, jihááááá, akkor hozzávágok valamit, mert a rrrrrrrr jihá nyilván fontos és igen jó dolog, de nem félpercenként.

Csalódtunk a Tárkány Művekben, akikért eddig csak netes videók közvetítésével tudtunk rajongani. Népzenei feldolgozások jazzköntösben, illetve jazz slágerek népzenei feldolgozásban - ezt szerettük volna élőben hallani, ehelyett lapos sanzonokat játszottak,a miket az sem tudott különösen feldobni, hogy ők adják elő.

Mi pedig ezeket szeretjük:


 

Ami pedig az est fénypontját jelentő Csík zenekart illeti, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hazai zenei élet kiemelkedő és szerencsés pillanata volt, amikor Csík János találkozott Lovasi Andrással. Bár a Kossuth-díjas ikon aznap este nem volt jelen, a szelleme igen.

A Csík Lovasi  (Csillag vagy fecske) mellett játszott HOBÓ bluest (Közép-európai HOBO blues), Quimbyt (Most múlik pontosan), de valami miatt én ebből az estéből a következő dalt hoztam magammal:

 

Mindent köszönök!
Mindenkinek.

Haydn: A teremtés
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenye
Közreműködik: Szutrély Katalin – szoprán, Kálmán László – tenor, Kovács István – basszus
Koncertmester: Paulik László Vezényel: Vashegyi György

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

 

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

süti beállítások módosítása