Kezdem azzal, hogy a címben szereplő szó talán nincs.
Vagy inkább eddig nem volt.
Most már van.

Jancsóságok. Ilyen szó van. Jancsó Miklós filmjeinek visszatérő elemeit jelentik, a vastag gyertyákat, a mezítelen testeket, a fehér ruhás táncosokat (koreográfus: Novák senior), a lovasokat, a semmibe meredő, letargikus ábrázatokat, hogy csak néhányat említsek. (a képen fehér ruhában medwe is szerepel ;-))

A szabólenczségek elkövetője egy ifjú művész, Szabó-Lencz Péter, alias Petyka.
Bővebben a petyka.com weboldalról.

A meglátni és megszeretni tipikus esete volt az indexen gyakran megjelenő urbanista blog egyik posztja, Egy festő, akit megihletett a KÖKI bontása címmel és benne, rajta a fent látható festmény, amire megfájdult a fogam és szerencsésen addig halogattam a vásárlást, amíg lemaradtam róla, mert más gyorsabb volt.

Elmentünk a Vörösmarty Mozi galériájában megrendezett kiállításra és a szánk maradt tátva az összes hatástól. A romlás XXI. századi virágait megörökítő kompozíciót tökéletesen aláfestette a mozi büféjében trágárkodó félrészeg szaki ordibálása. Néztük a graffitikkel ékített, lepukkant épületeket, és a vad színek ellenére mégsem találtuk nyomasztónak a képeket, mert mindegyiken volt valami az enyészeten úrrá lévő fiatalos optimizmus, játékosság, dinamika - és nagyon jól éreztük magunkat ettől.

Úgy fél éve egy másik moziban már a Szabó-Lencz Péter kiállítás megnyitóján és volt alkalmunk megjelenni.
Imádtuk.
Szedett-vedett volt, a rendetlenségbe hajlóan lezser, mókás, jókedvű és ordítóan fiatalos, mint egy kötelezően megrendezett szakközépiskolás irodalmi színpad, osztályfőnöki órával egybekötve.

Itt fogalmazódott meg bennünk a szabólenczség, mint olyan.
A valóság sajátos, első pillantásra nyomasztó ábrázolása, amiről másodikra kiderül, hogy mégsem az, hiszen (majdnem) minden Szabó-Lencz képen van csodálkozó őz, gyalogos galamb, szabadon szárnyaló madár, szárnyaló lufi, a kisgyerekét sétáltató anyuka, nyugalmat árasztó megfogalmazásban, a közlekedési lámpa gyalogosoknak szóló szabad jelzése, hogy csak néhányat említsek az ifjú művész kötelező és derűt árasztó szimbólumaiból.

Petyka ma 30 éves.
Isten éltesse!

:-)

A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak  értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.

Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált,  az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
 

nyííí. 
nyííííííí. 
nyihihihihííííííí.     

szün  

nyinyinyi   

szün  

nyíííííí íííííííííííí   ííííí    
nyinyinyinyi 
nyih. 
nyikkk.  
ny
 

Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.