Hol ebédelünk? - kérdezte kedves barátom, aki a hármas pályán úszott.
Én a négyesen és két dolog járt a fejemben.
Hogy ne csapjak többet huszonhét tempónál, meg hogy de jó is a lazac.

- Szerintem ne menjünk étterembe - így én, miután kijött a huszonhét tempó - támadt egy ötletem. Vegyünk lazacot és percek alatt megcsinálom, ihletem van.

Ezeket vettük kettőnknek:

Alhattam volna még, de a komornám behozta a reggelimet, erre mindig felébredek.

- Jóreggelt, medwe úr! - köszöntött jövőbevetett mosollyal.

- Jóreggelt Yvonne - durcáskodtam a paplan alól.

- De medwe úr - mondta Yvonne csak így kisbetűvel - emlékeztetném, hogy a kegyelmes asszony menesztette Yvonne-t, mivel telerakta a hátsó lépcsőházat Pörzse Sándor portrékkal és dulakodni akart, amikor leszedtük.
Én Rozál vagyok, az új komorna, szolgálatára.

Nem ébredtem még egészen fel, de máris gyanakodtam, hogy ez az egész csak ballib provokáció.

- Mi a reggeli, Yvonne? - kérdeztem unottan.

- Rozál, szolgálatára - kekeckedett velem a némber és sorolni kezdte, mi van a tálcán:

- Vörösrák carpaccio mandulamousse-szal és zöldsalátamártásch-sal. A rákot a Juan de Fuca csatornában fogták, mert az ottani klíma miatt egész különlegesen omlós a húsa, a mandula argentin, kimagasló vitamin- és zsírsavtartalommal, a zöldséget hajnalban szedték a konyhakertben. Aztán van még itt fúziós imbisz is, kérem szeretettel.

- Micsoda ???

- Hát tetszik tudni, gyömbérfinggal infuzionált szusirizshab, konfitált pellerinnel.

- Valami más?

- Hogyne, kérem! Hoztam még medwe úrnak szenthomár bélszíntortillát a Bengáli-öbölből, chiliolajcseppentéssel bolondított limettaszósszal és ma sem hagyta ki a szakács a rózsavízből készített emulziót agnolottis pecsókával, Ruen wa pleusse módra.

- Kockasajt nincs?

- Hogyan tetszik mondani, kérem?

- Jól hallotta, Yvonne, azt kérdeztem, hogy van-e kockasajt. Répcelaki. Háromszög alakú, az alján enyhe ívvel. Alufóliába csomagolva, olyan kis piros izével, amit ha meghúzok, akkor leszakad.

- Rozál vagyok, és a medwe úr ugye csak viccel velem????

- Nem, Rozál - és kezdtem egy kicsit bepipulni - én ma rosszat álmodtam és kockasajtot akarok reggelizni, érti??? Vigye vissza ezeket kacifántos szarokat a konyhára és mondja meg Bélának, hogy zizegős pirítóst kérek, natúr, joghurtos és pritaminos kockasajttal! Megértette?

Hidegvérű arisztokrata lennék, de amikor kajával kapcsolatban értetlenkednek velem, netán provokálnak, akkor kijön belőlem az ősproli. Ocsmány dolog, de tudok én ordítva bazmegelni úgy, hogy a baldachin is remeg, mint a kocsonya.
Yvonne is remegni kezdett, de azért még volt annyi vér a pucájában, hogy tovább ellenkezzen.

- Béla már nem dolgozik nálunk. Két hete Marc-Antoine Sommelier kétcsillagos séf vezeti a konyhát, medwe úr kérem, és nagyon meg fog bántódni, ha vissza tetszik utasítani a reggelijét, amibe az egész szívét és a lelkét is beletette.

Megenyhülve néztem végig a tálcán.

- Az két a gumidarab ottan micsoda?

- Azok Michelin-csillagok, kérem. Sommelier úr maga vágta ki Önnek, biciklibelsőből és ő díszítette vele az elemózsiakompozíciót, mivel páratlanul sokat ad az esztétikára.

- Rendben. Kockasajtot kérek. Most!

- Bátorkodom emlékeztetni medwe urat, hogy medwe úr köztudottan egy igazi ínyenc. Gasztroblogot is ír.

- Én akkor is kenhető, zsíros, ömlesztett tejipari terméket kívánok, sztaniolban!

- Mi lesz ebből, ha kiderül?

- Nem fog kiderülni. Azért fizetem a személyzetet, hogy ne járjon el a szája senkinek.

- Ne feledje, medwe úr, vannak akik többet kínálhatnak az információért, de zsarolással is kiszedhetik belőlünk a medwe úr titkait. Rendszeresen turkálnak a kukáinkban és megtalálhatják a csomagolóanyagot. A Homo Gastropitecus Mindenható Egyletének fülébe is juthat a dolog és akkor ízekre szedik a blogjaikban.

- Hozza a kockasajtomat!

Yvonne nem tehetett mást, felcsókolta a díszes tálcát és elkullogott vele, majd kis idő múlva visszajött egy menzai, enyhén zsíros pléhlappal, azon donaldkacsás tányérban három forró, illatos pirítós és a három répcelaki sajtcsoda, meg egy bögre citromos tea.
Mennyei!

Lassan és élvezettel toltam a silót az arcomba, közben valaki észrevétlenül behozta a reggeli lapokat. Épp ott tartottam, hogy Szíjjártó Péter kifejti: a zemberek szeretik a kockasajtot és ha ők jövőre kormányra kerülnek, akkor nem lesz sajtáremelés, amikor kopogtak az ajtómon.
Nem udvariasan kopogtak, ahogy megszoktam, hanem kissé türelmetlenül, izgatottan. 

- Tessék! - kiáltottam, ahogy a filmekben láttam.

Színmagyar Walter Jákob volt az, a titkárom.

- Medwe úr, baj van.

- No! - utánoztam Bolgár Györgyöt, aki élő adásban kezeli így a fontos bejelentéseket.

- Morvai Krisztina épp az imént szólalt fel Brüsszelben. Kifogásolta az ellenzékkel szemben tanúsított folyamatos rendőri brutalitást, a magyarok módszeres irtását és medwe úr reggelijét.

- Mi baja volt velem?

- Azt mondta, hogy a hiszterikoliberáljudeoplutokrata dagadék magukfajta direkt zabálja fel a szegény sorsú magyarok elől az olcsó táplálékot, amivel szándékos népirtást követ el.

- Mit szólt erre a bizottság?

- Kuncogtak, ahogy szoktak és az elnök csak annyit mondott: köszönjük, Emese. De medwe úr biztos lehet abban, hogy ennek még lesz következménye, állítólag egy tulipános-ládának öltözött kéményseprő-különítmény már el is indult a kastély felé.

- Mire készülnek?

- Sajtótájékozatót tartanak, felolvassák a követeléseiket, például hogy engedjék ki Kutyaházit, megdobálják a villanyrezsót és kirámolják az éléskamrát.

- Kibírjuk.

- De ez még nem minden.

- Mondja, ne kíméljen!

- Medwe úr, el sem merem mondani. Kérem, ne haragudjon meg rám - riadozott a titkár.

- Mondja, Jákob, nem lesz baj! - biztattam, mert joviális maradok a nehéz helyzetekben is.

- A világsajtó is felfigyelt a dologra.

- Nem mondja!

- De mondom! Nekem is úgy mondták, hogy az Index főszerkesztője, az az Uj Péter személyesen bazmegelt a blogjában és nyilvánosan gratulált medwe úrnak.

- Jákobom, ez nagyszerű! - vidámkodtam.

- Én nem vagyok ebben olyan biztos - demonstrálta SZWJ, hogy rosszabbul él, mint nyolc éve.

Én viszont jobban élek!  Sokkan jobban, még ha ezt szégyellnem is kellene.
Például mivel akkor eszek kockasajtot, amikor akarok!

 

 

*   *   *

 

Hogy ezt az egészet csak álmodtam-e, most így hirtelen nem tudom, a legbiztosabb ha belenézek Uj Péter blogjába, hogy valóban foglalkozott a kockasajtommal, vagy csak aljas rágalom az egész?
Biztosan az, hiszen a főszerkesztő úr - a még MTBD-vel is pertuban lévő művelt-érzékeny társalgó -  egészen biztosan nem bazmegel, meg aztán ideje sincs ilyen csip-csup ügyekre.

 

 

 *   *   *

 

 

kapcsolódó linkek:

MTBD blogja

Uj Péter blogja

Széchenyi Étterem, Esztergom

Egy gyors beszámoló fénykép nélkül.
Volt Esztergomban a Széchenyi téren egy OTP.
Ifjúkoromban ott gyűjtögettem a pénzecskémet.
Aztán sokkal később lett belőle Philippe a belga, a fura, meglátogathatatlan és medwe számára értékelhetetlen étterem.
Aztán egyszer csak Philippe hirtelen eltűnt és a helyén hatalmas fantáziával egy gróf Széchenyiről elnevezett étterem nyílt.
Ez is csak másodszorra sikerült, mert az első próbálkozás alkalmával az egész étteremben vastagon állt a cigarettafüst. Ott a dohányzókat úgy különítik el a füstmentesektől, hogy az egyik bagázs balra, a másik jobbra, de az egész terem akkora, mint két nappali szoba, így nehezen oldható meg a törvényben előírt tiszta levegő.

Másodszor sem fogad senki, bár van az étteremben két kedves, mosolygós kisleány, nyilván szünidős diákok és semmit nem tudnak a szakmáról, meg nem is akarnak tanulni, nem ismerik az étlapot, nem ismerik a választékot, nem tudják a vendéglátás alapfogalmait sem.
Az étlap ígéretes, de sajnos a kinézett fogásokról le kell mondanunk, mert ez sincs meg az sincs, az egyik elfogyott, a másik nem is volt.
Végülis úgy állítjuk össze a mönüt, hogy az egyikünk levesezik, a másikunk desszertezik, közötte mindketten kérünk egy főételt.
A fokhagymakrémleves nem igazán nyerő.
Valami tejszínes lé némi fokhagymaízzel, de még normál levesnek is híg, nemhogy krémlevesnek!
A főételeinkre igen sokat várunk, ehhez képest a libacomb párolt káposztával és hagymás törtburgonyával inkább tűnik melegített és egy kicsit kiszárított silónak, mint rendes éttermi ételnek. A Vegyes grillnyárs fóliás burgonyával nevű fogásból a hús frissen készül és tökéletes, a köret viszont hanyagul melegített, kásás, széteső krumplira épül. Ott is marad a tányéron.
A desszert pedig, a gyümölcsrizs meggyszósszal és csokoládéforgáccsal még egy menzán is szégyen lenne, ha mondjuk nem is nagy, szerintem éhes egyetemisták olcsón bevágnák, de 300 Ft fölött már nem.
Két ásványvízzel és két gyümölcslével 7000 Ft a cech, ami még akkor is túlzás lenne, ha minden rendben lett volna.
De nem volt.


PS:
Jószándékú ember lévén készséggel elhiszem, hogy ha egy írásom nyomán itt vagy máshol születik egy hosszú, indulatos reakció, az nem az étteremtől származik, hanem csakis valaki olyantól, aki "néha benéz oda". Egy regionális veszekedőfórumon olvastam a következőt:

A Széchenyi étterem már a nyitás napjától nemdohányzó és ott már a kezdetektől kínosan ügyeltek arra, hogy az éttermen belül senki se dohányozzon, csak a teraszon. Én többek között ezért járok időnként abba az étterembe (is), ha Esztergomban vagyok.
Az étterem nemdohányzó volta ezért némi kétkedésre adhat okot arra vonatkozóan, hogy (az írás alapján helyi kötődésű) medwe blogger valóban járt-e az étteremben. Ahhoz, hogy valaki elmarasztalóan írjon az éteről, nem feltétlenül szükséges meg is kostólnia azt sehol, hiszen a bejárat mellett kívülről elolvashatja a menüt és az árakat is. A Széchenyi esetében az abalakon benézve láthatja az egész éttermet és a pult mögött álló személyzetet is. Az étel minősége utólag lényegében ellenőrizhetetlen, így annak kritikája is az, de a cigarettefüst ténye igen és az a Széchenyi étterem és kávézó esetén az éttermen belül teljesen kizárt. Furcsa, hogy miért lehet fontos egy olyan étteremről szóló topikban megszólalnia bárkinek is, ahol még sosem járt?


Ha az étterem a nyitástól kezdve nemdohányzó, annál kutyább, hogy dohányoznak benne, az meg pech hogy én pont akkor akartam ott ebédelni.
Nagyon nem szeretnék a fenti sorok szerzőjével cserélni.
Nem csak azért nem, mert akkor megint a Széchenyiben kellene mennem, hanem mert ilyen aranyos marhaságokat gyártana a fantáziám, hogy medwe az utcáról bekukucskálva találja ki az éttermi kalandjait.
Vajon miért tenné, hiszen pénzt nem kap az oldalért, szándékosan lejáratni meg nem kell senkit, hiszen megteszi azt mindenki saját maga. Egyszer csapnivaló szolgáltatással, másszor meg a törzsvendégnek álcázott írói munkásságával.
A Széchenyi nehezen silabizálható és botrányosan szkennelhető számlája talán kicsit meggyőzi azokat, akik a látogatásomban és az értékelésemben kételkedtek.
Ahol ilyen a névjegy (beleértve a kalandom utóéletét is), ott a konyha és a kiszolgálás sem lehet sokkal jobb, mint ahogy fentebb leírtam.


Voltam annyira mazochista, hogy odamentem mégegyszer:

Tessék engem beperelni!

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 



a sümegi kalandok fotógalériájaEz még nem lett volna baj, sőt!
Csak volt egy olyan érzésem, hogy az egyik egységben ezzel akarták befogni a pofánkat.
A másik hely csak úgy szimplán jó volt, de az egyik miatt szükségessé is vált az alkoholfogyasztás.

Kezdem a másikkal, az Öreghegy Hotellel.
A sümegi vár tövében van egy nagy parkoló, abban pedig egy TOURIST INFO feliratú pavilon.
Itt kérdeztük meg, merre a szálloda.
A kislánynak fogalma sem volt róla. (???)
De nem csak ő nem tudta, hiába faggattunk más boltosokat, egy közeli közértben a személyzetet és a vásárlókat, senki nem hallott még erről a szállodáról.

A rendőrök az országúton igazoltattak, beálltunk a sor végére és megkérdeztük: ők sem tudták.
Aztán az egyik polgárőr a fejéhez kapott és megmutatta, merre menjünk.
Ő sem egészen a jó irányba küldött, de szerencsére útközben láttunk egy táblát, ami eligazított.
Fenn a hegyoldalban, festői környezetben, szőlők és nyaralók között van ez a panzió, ami inkább néz ki egy nagyobb vityillónak, mint vendéglátó egységnek, a neve sincs kiírva, csak az hogy üdvözlik a kedves vendéget. A borospince előtt kacsaúsztató, benne két barátságos vadkacsával, kövezett parkoló, joviális fiatalember fogad, kiderül, ő a szakács és pálinkával kínál. Ezért is, azért is szeretjük őt.
A teraszon terjengő nehéz olajszagért már kevésbé, de úgysem itt fogunk vacsorázni.
Elfoglaljuk a szobánkat, egyszerű, tiszta, ha a fürdőben lenne néhány kampó, amire törölközőt, ruhát, ilyesmit lehet akasztani, akkor azt mondom, kényelmes is, így csak majdnem az.
Van viszont szúnyogháló az ablakon, dermedt csend, hangtalan matrac, egyszóval jó éjszakának nézünk elébe. (Jó is lett!)

Sümeg helyi szolgáltatása, a Vártaxi jön értünk, ami némi aprópénzért átvisz a szemben levő hegyre.
Megnézzük a várat - szép, különösen a kilátás - aztán a belvárost, majd megkeressük a helyiek szerint legjobb éttermet, a Scotti Udvarházat.

Kerthelyiségbe lépünk, ahol hatalmas a sürgés-forgás, csak azt nem értjük, miért, hiszen talán ha négy asztalnál ülnek, a személyzet létszáma nagyobbnak tűnik, de lehet hogy csak az ideges rohangálásuk miatt látszanak többnek. Nem is fogad minket senki, ezért elhaladunk egy iszonyú randa, kék fénnyel megvilágított fehér gipszdekoráció mellett és választunk magunknak egy asztalt.

Kevéssel később felfedeznek minket, majd jóval később odajön egy ifiúr, hogy mit tehet értünk.
Mi - minő meglepetés - étlapot kérünk, mert vacsoráznánk.
Ifiúr el, mi pedig nézelődni kezdünk.
Van itt minden, kacsaúsztató valódi kacsákkal - ez úgylátszik itt Sümegen kötelező eleme a vendéglátásnak - valódi aranyhalakkal, buja növényzettel, szóval jól néz ki a hely.
Megkapjuk az étlapokat is - közben az egyikünk közli a pincérrel, hogy hozzon valami azonnal ehetőt, ugyanis rosszul van az éhségtől, mire a pincér azt mondja, hogy azt sajnos nem lehet, mert a konyha sorbarakja a megrendeléseket és soronkívül nem hozhat ki semmit. Ha velős kenyeret kérünk, ez a legegyszerűbb, az is legalább 20 perc. Kérünk akkor egy szelet kenyeret, hogy majd megsózzuk.
Később a farkaséhes kollég úgy dönt, hogy mivel nem jön az a szelet kenyér, kíváncsi a velős kenyérre is, ezért elmegy a pincér után és rendel kettőt, merthogy közben én is érdeklődni kezdtem, meg a mardosó étvágy ezek szerint ragadós.
Eltelik agy tíz perc, megjönnek az italaink és kérdezzük az ifiurat, hogy hol a kenyér?
Erre visszakérdez, hogy azt komolyan tetszettünk-e gondolni, mert hogy ő ilyet még az életében nem hallott!
Igen, komolyan.
Normál esetben ilyenkor a pincér odamegy a pulthoz, felkapja az első kenyereskosarat, ilyen szokott lenni az éttermekben, előre elkészítve és asztalkendővel, szalvétával letakarva, itt a Scottiban nem így történik. A pincér elmegy, aztán hosszú percekig megint nem látjuk.
Másokat látunk, civileket, akik a pult körül állnak és a személyzet többi tagjával trécselnek. Végülis szombat este van, hadd szórakozzanak a fiatalok.
Egyszer csak a pincérünk kinéz a csapatból, meglátja hogy a nyakunkat nyújtogatjuk, a fejéhez kap és jön a kenyérrel.
Aztán hozza a velős kenyeret is.
Kettőt tetszettek kérni? Jaj elnézést, csak egyet rendeltem a konyhától, a másik minimum negyedóra.
Oké, akkor hagyjuk.
Nagyon fura ez a kenyér.
Egyáltalán nem úgy néz ki mint a velő, hanem úgy, mint amikor a maradék húsokat összedzsamiskálják, csak a fene érti, hogy miért van májra emlékeztető íze.
Éhes barátom legyint és beburkolja.
Eltelik megint egy fertályóra és nem történik semmi.
Pedig rendeltünk ezt-azt a kissé viharvert étlapról.
Még meg is beszéltük a részleteket a pincérünkkel, aki majdnem mindent tudott, csak azt nem, hogy mi a különbség a sümegi és a sümegies étel között, merthogy volt töltöttkáposzta, meg gombóc, meg más is sümegiesen, más étel viszont egyszerűen csak sümegi. Vajon mit nem tud a sümegies töltöttkáposzta a sümegihez képest, ami miatt nem jogosult az elnevezésre?
Nem tudtuk meg.
Az viszont hamar kiderült, miért akadozik a kiszolgálás a Scottiban.
Egyetlen szót sem szólnék, ha hosszas várakozás után FRISS ételek kerülnének az asztalunkra, mert akkor legalább tudjuk, mi tartott ilyen sokáig.
A Scottiban mikrózott vackokat kaptunk és azért ilyen hosszú kihagyásokkal, mert az étterem nem csak helyben eteti a vendégeket, hanem kiszállítást is vállal és a mi pincérünk a motoros futár.
Sümeg nem egy tágas metropolis, ezt a várból láttuk, de ahhoz kellemetlenül nagy, hogy a legjobb éttermének a vendégei a szennyes edény fölött üldögéljenek, amíg a pincérük az utcán motorozik.
Közben tulajforma ember jön tálcával és széles-mézes műmosollyal mézes pálinkát kínál körbe a kedves vendégeknek. Úgy a kaja közben, mindegy hogy ki hol tart...
Pincérünk megérkezik, bukósisak le, fehér köpeny föl, így végre házi kenyérben sült csülköt ehetünk tormával és káposztával, továbbá sümegies töltöttkáposztát csuporban, rajta sült kenyérrel - ezek egész jók, meg rántott karfiolt rizzsel - ez egyáltalán nem jó. A rizs langyos és száraz (kihűlt és összetöppedt, amíg a pincérünk egy pizzásdobozzal a kezében a Kossuth vagy a Petőfi utca 24-et kereste), a karfiol bundája pedig keserűre égett.
Ketten még bepróbálkozunk a desszerttel, a "kézzel húzott és kemencében sült"  tökös-mákos rétes melegített vacak - biztos a mikróból húzták ki kézzel, a sümegies szilvásgombóc pedig katasztrófa. Az étlap szerint ez rumaromába áztatott friss, fahéjas szilvával készül. Kérdés hogy hogyan lehet a rumaromába bármit is beáztatni, hiszen abból két csepp elég egy sziruphoz, de nem is ez a baj: a szilvának sem rum- sem fahéjíze nincs és nem is friss, hanem egy lekvárszerű trutyi, amit egy keményre mikrózott, száraz tésztaburok rejt, azt is rosszul, mert kibuggyant belőle.
Amúgy sümegiesen!
Ez szinte érintetlenül menne vissza a konyhába, de nem megy, mert a pincérünk megint veszi a bukósisakot és eltűnik.
A számlát is a leszedetlen asztal felett adja át.
Kérdezi, hogy minden rendben volt-e.
Mondjuk nem és mutatjuk neki csak a gombócot.
Szeme nem rebben azonnal lehúzza a számláról.
Jártunk közben a budiban is - a szaga alapján nevezem így a vizesblokkot - aminek külön érdekessége, hogy az állva könnyebülő férfivendégek egy ablakon keresztül szemlélhetik a kerthelyiség jobboldalát - akik meg ott étkeznek, azok őket.
Jó kis látvány, akárhonnan nézem!
A vacsoránk kettő és fél órát vett igénybe.
Fogyasztottunk még két korsó soproni sört - ez jó volt - meg egy pohár vörösbort, az ihatatlan. A helyette hozott ásványvíz már nem is szerepelt a számlán. Egyszóval a sümegi Scotti Udvarház röviden: valami agyrém.
Nagyon nagy szükség volt azokra ajándék pálinkákra!
Kettő feketepont.

PS. Kedves barátom hétfőn hív minket, hogy jól vagyunk-e, ő ugyanis gyomorrontással fetreng az ágyában és a velős kenyérre gyanakszik...

szilvásgombóc,  ohhohhó - ebbiz nagyon nem jó!

süti beállítások módosítása