Ha akarsz valami jót, akkor végy jegyet a Vígszínházba, Yasmina Reza Az öldöklés istene című darabjára, előtte menj pipilni, mert nincs szünet, utána meg sétálj át a színház mögötti épülettömb sarkán lévő a Pandzsáb indiai étterembe, ahol Budapest legsutább kiszolgálásával megkapod a város egyik legjobb indiai szakácsának műremekeit.

Az autóddal az Újlipótban ne próbálkozz, csak felbosszantod magad, érdemes a Markó utca és a Pálffy tér (vagy hogy hívják most éppen) környékén letenni a járgányt és sétálni egy kicsit.

A darab felhőtlen szórakozást ígér, két Enikő, Eszenyi és Börcsök, továbbá Epres Attila és Kern András mindent elkövet, hogy mindenki jólérezze magát. A darab is remek, mert olyan, mint egy görbe tükör, belenézel és megláthatnád magad, de te nem, te elhatárolódsz, mert mindenki más képmutató, kicsinyes, sznob, mindenkinek tele a hócipője a saját életével meg a párjáéval, de neked nem, mert te kivétel vagy, ezért aztán jót tudsz szórakozni mások eléd pakolt nyomorán.

Végülis semmi különös nincs abban, amikor egy 11 éves gyerek bottal kiüti egy másik 11 éves gyerek két fogát, hiszen nem esik messze az alma a fájától és bizony a négy fa semmivel nem jobb a két almánál, sőt.
Az almáknak még van esélyük nem elcseszni az életüket, a fáiknak már annyi.

A botos fogápolást elsimítandó találkozik két házaspár, gazdagék és csóróék.
Először a hitelességet közelítően játsszák az agyukat, finomkodnak és úgy igyekeznek szépnek és jónak mutatni magukat, hogy még maguk is elhiszik, később kiderül, hogy ami a két életmód közötti ordító különbséget megtestesíti, mind csak szánalmas máz, üres külsőség, a történet valamennyi szereplője sérült és boldogtalan. (Ugye mi nézők, blogírók és blogolvasók egyáltalán nem, a mi életünk aztán működik a javából!)

Epres Attila és Börcsök Enikő alakítása lenyűgöző, Kern és Eszenyi épp olyan, mint bármelyik szerepében, előbbiben azért van valami szerethető, utóbbi végtelenszer ciklikusan visszatérő affektálását már húsz éve is untam. Mutattak persze újat is, Kern olykor úgy improvizált, hogy Epres a szerepéből kicsit kicsúszva elröhögte magát, Eszenyi pedig egy bűvész ügyességével okádta tele a színpadot - aki a hányás trükkjére kíváncsi, netán érzékenyebb gyomrú, annak felhívom a figyelmét arra, ahogy a művésznő a ruhája hajtókáját fogja és a lavór mögé bújva tankolja fel az újabb szétköpni való szmötyit.

A két dududúús dalbetéttel nem nagyon tudtam mit kezdeni, olyan filmeket már 50 éve nem gyártanak, ahol a színészek kötelezően számot adnak az ének- és tánctudásukról, bár előfordulhat, hogy a zenés darabok legeslegújabb kori reneszánsza miatt kellett kétszer is  megragadniuk a mikrofont és danászni egyet.
A második dududdúú amolyan pótcselekvésnek tűnt, szerintem ennél hatásosabban is be lehetett volna fejezni a darabot, de senki nem lehet hibáztatni azért, mert nem telik mindig jó slusszpoénra.