Svábok, cigányok és egyéb zsidók
Bächer-est a Spinoza házban

Ifjúkoromban végigásítoztam néhány monoton felolvasó-estet, vagy inkább a többi embert figyeltem: ki van jelen, ki halad együtt az előadással, ki hogyan alszik vagy éppen hogyan palástolja az unalmát. A színpad sem nyújtott ilyenkor más képet: két szék, asztalka vizeskancsóval, egy haknizó színész és egy önmagától elszállt tollforgató.
Rajongok ugyanakkor Bächer Iván estjeiért.
A gondolatébresztő írásaiért.
Azok mesteri összeszerkesztéséért.
A mindig színvonalas előadásiért.
Az írások között a szerző által előadott Chopin betétekért.
Végül pedig magáért a szerzőért, aki szégyenlős kisfiúként úgy üli végig a saját írásainak felolvasását, mint aki biztos benne, hogy utána alaposan megdorgálják.

Tegnap este a Dob utcai intézmény hátsó helyiségében szorongott vagy háromszor annyi ember, amennyi kényelmesen elfért volna, de az ilyen ritka eseményekért talán megéri felvállalni a másfél óra alatt elgémberedett tagokat, a levegőtlenséget és jónéhány nem túl kellemes ember karnyújtásnyit sem elérő közelségét. A közönséget ugyanis túlnyomó többségében kissé elhanyagolt külsejű középkorú és idősebb hölgyek alkotják.

A felolvasott művek pedig egy témát jártak körül: azt az iszonyatos rombolást, amit a XX. század Európában végzett. Népek tűntek el, kulturális, gasztronómiai, néprajzi értékek váltak semmivé az ember vakmerő vállalkozásai miatt.
Körbejártuk az országot kívül és belül, hagyományokat elevenítettünk fel, mindezt a Bächer Ivántól megszokott iróniával és szarkazmussal átitatva.
Megtudtuk, mi kell ahhoz, hogy legyen végre valódi magyar Nobel-díjasunk is, olyan, aki itthon él és alkot, továbbá akit mindenki elfogad magyarnak. Végül akár megkönnyebbülten fel is sóhajthattunk volna: de jó hogy most már a XXI. században vagyunk és átléptünk mindent, ami az előző periódusban Európát rongálta. Igenám, de a műsor egy származás alapján összeállított listával ért véget.
Ez Magyarországon, egy legális magyar újságban jelent meg, nem is olyan régen.
Szerencse, hogy az árpádsávék szerint kétes pedigréjű emberek neveinek felolvasását még egy szál zongora is képes volt elnyomni...