Ez még nem lett volna baj, sőt! Csak volt egy olyan érzésem, hogy az egyik egységben ezzel akarták befogni a pofánkat. A másik hely csak úgy szimplán jó volt, de az egyik miatt szükségessé is vált az alkoholfogyasztás. Kezdem a másikkal, az Öreghegy Hotellel. A sümegi vár tövében van egy nagy parkoló, abban pedig egy TOURIST INFO feliratú pavilon. Itt kérdeztük meg, merre a szálloda. A kislánynak fogalma sem volt róla. (???) De nem csak ő nem tudta, hiába faggattunk más boltosokat, egy közeli közértben a személyzetet és a vásárlókat, senki nem hallott még erről a szállodáról.

A rendőrök az országúton igazoltattak, beálltunk a sor végére és megkérdeztük: ők sem tudták.
Aztán az egyik polgárőr a fejéhez kapott és megmutatta, merre menjünk.
Ő sem egészen a jó irányba küldött, de szerencsére útközben láttunk egy táblát, ami eligazított.
Fenn a hegyoldalban, festői környezetben, szőlők és nyaralók között van ez a panzió, ami inkább néz ki egy nagyobb vityillónak, mint vendéglátó egységnek, a neve sincs kiírva, csak az hogy üdvözlik a kedves vendéget. A borospince előtt kacsaúsztató, benne két barátságos vadkacsával, kövezett parkoló, joviális fiatalember fogad, kiderül, ő a szakács és pálinkával kínál. Ezért is, azért is szeretjük őt.
A teraszon terjengő nehéz olajszagért már kevésbé, de úgysem itt fogunk vacsorázni.
Elfoglaljuk a szobánkat, egyszerű, tiszta, ha a fürdőben lenne néhány kampó, amire törölközőt, ruhát, ilyesmit lehet akasztani, akkor azt mondom, kényelmes is, így csak majdnem az.
Van viszont szúnyogháló az ablakon, dermedt csend, hangtalan matrac, egyszóval jó éjszakának nézünk elébe. (Jó is lett!)

Sümeg helyi szolgáltatása, a Vártaxi jön értünk, ami némi aprópénzért átvisz a szemben levő hegyre.
Megnézzük a várat - szép, különösen a kilátás - aztán a belvárost, majd megkeressük a helyiek szerint legjobb éttermet, a Scotti Udvarházat.

Kerthelyiségbe lépünk, ahol hatalmas a sürgés-forgás, csak azt nem értjük, miért, hiszen talán ha négy asztalnál ülnek, a személyzet létszáma nagyobbnak tűnik, de lehet hogy csak az ideges rohangálásuk miatt látszanak többnek. Nem is fogad minket senki, ezért elhaladunk egy iszonyú randa, kék fénnyel megvilágított fehér gipszdekoráció mellett és választunk magunknak egy asztalt.

Kevéssel később felfedeznek minket, majd jóval később odajön egy ifiúr, hogy mit tehet értünk.
Mi - minő meglepetés - étlapot kérünk, mert vacsoráznánk.
Ifiúr el, mi pedig nézelődni kezdünk.
Van itt minden, kacsaúsztató valódi kacsákkal - ez úgylátszik itt Sümegen kötelező eleme a vendéglátásnak - valódi aranyhalakkal, buja növényzettel, szóval jól néz ki a hely.
Megkapjuk az étlapokat is - közben az egyikünk közli a pincérrel, hogy hozzon valami azonnal ehetőt, ugyanis rosszul van az éhségtől, mire a pincér azt mondja, hogy azt sajnos nem lehet, mert a konyha sorbarakja a megrendeléseket és soronkívül nem hozhat ki semmit. Ha velős kenyeret kérünk, ez a legegyszerűbb, az is legalább 20 perc. Kérünk akkor egy szelet kenyeret, hogy majd megsózzuk.
Később a farkaséhes kollég úgy dönt, hogy mivel nem jön az a szelet kenyér, kíváncsi a velős kenyérre is, ezért elmegy a pincér után és rendel kettőt, merthogy közben én is érdeklődni kezdtem, meg a mardosó étvágy ezek szerint ragadós.
Eltelik agy tíz perc, megjönnek az italaink és kérdezzük az ifiurat, hogy hol a kenyér?
Erre visszakérdez, hogy azt komolyan tetszettünk-e gondolni, mert hogy ő ilyet még az életében nem hallott!
Igen, komolyan.
Normál esetben ilyenkor a pincér odamegy a pulthoz, felkapja az első kenyereskosarat, ilyen szokott lenni az éttermekben, előre elkészítve és asztalkendővel, szalvétával letakarva, itt a Scottiban nem így történik. A pincér elmegy, aztán hosszú percekig megint nem látjuk.
Másokat látunk, civileket, akik a pult körül állnak és a személyzet többi tagjával trécselnek. Végülis szombat este van, hadd szórakozzanak a fiatalok.
Egyszer csak a pincérünk kinéz a csapatból, meglátja hogy a nyakunkat nyújtogatjuk, a fejéhez kap és jön a kenyérrel.
Aztán hozza a velős kenyeret is.
Kettőt tetszettek kérni? Jaj elnézést, csak egyet rendeltem a konyhától, a másik minimum negyedóra.
Oké, akkor hagyjuk.
Nagyon fura ez a kenyér.
Egyáltalán nem úgy néz ki mint a velő, hanem úgy, mint amikor a maradék húsokat összedzsamiskálják, csak a fene érti, hogy miért van májra emlékeztető íze.
Éhes barátom legyint és beburkolja.
Eltelik megint egy fertályóra és nem történik semmi.
Pedig rendeltünk ezt-azt a kissé viharvert étlapról.
Még meg is beszéltük a részleteket a pincérünkkel, aki majdnem mindent tudott, csak azt nem, hogy mi a különbség a sümegi és a sümegies étel között, merthogy volt töltöttkáposzta, meg gombóc, meg más is sümegiesen, más étel viszont egyszerűen csak sümegi. Vajon mit nem tud a sümegies töltöttkáposzta a sümegihez képest, ami miatt nem jogosult az elnevezésre?
Nem tudtuk meg.
Az viszont hamar kiderült, miért akadozik a kiszolgálás a Scottiban.
Egyetlen szót sem szólnék, ha hosszas várakozás után FRISS ételek kerülnének az asztalunkra, mert akkor legalább tudjuk, mi tartott ilyen sokáig.
A Scottiban mikrózott vackokat kaptunk és azért ilyen hosszú kihagyásokkal, mert az étterem nem csak helyben eteti a vendégeket, hanem kiszállítást is vállal és a mi pincérünk a motoros futár.
Sümeg nem egy tágas metropolis, ezt a várból láttuk, de ahhoz kellemetlenül nagy, hogy a legjobb éttermének a vendégei a szennyes edény fölött üldögéljenek, amíg a pincérük az utcán motorozik.
Közben tulajforma ember jön tálcával és széles-mézes műmosollyal mézes pálinkát kínál körbe a kedves vendégeknek. Úgy a kaja közben, mindegy hogy ki hol tart...
Pincérünk megérkezik, bukósisak le, fehér köpeny föl, így végre házi kenyérben sült csülköt ehetünk tormával és káposztával, továbbá sümegies töltöttkáposztát csuporban, rajta sült kenyérrel - ezek egész jók, meg rántott karfiolt rizzsel - ez egyáltalán nem jó. A rizs langyos és száraz (kihűlt és összetöppedt, amíg a pincérünk egy pizzásdobozzal a kezében a Kossuth vagy a Petőfi utca 24-et kereste), a karfiol bundája pedig keserűre égett.
Ketten még bepróbálkozunk a desszerttel, a "kézzel húzott és kemencében sült"  tökös-mákos rétes melegített vacak - biztos a mikróból húzták ki kézzel, a sümegies szilvásgombóc pedig katasztrófa. Az étlap szerint ez rumaromába áztatott friss, fahéjas szilvával készül. Kérdés hogy hogyan lehet a rumaromába bármit is beáztatni, hiszen abból két csepp elég egy sziruphoz, de nem is ez a baj: a szilvának sem rum- sem fahéjíze nincs és nem is friss, hanem egy lekvárszerű trutyi, amit egy keményre mikrózott, száraz tésztaburok rejt, azt is rosszul, mert kibuggyant belőle.
Amúgy sümegiesen!
Ez szinte érintetlenül menne vissza a konyhába, de nem megy, mert a pincérünk megint veszi a bukósisakot és eltűnik.
A számlát is a leszedetlen asztal felett adja át.
Kérdezi, hogy minden rendben volt-e.
Mondjuk nem és mutatjuk neki csak a gombócot.
Szeme nem rebben azonnal lehúzza a számláról.
Jártunk közben a budiban is - a szaga alapján nevezem így a vizesblokkot - aminek külön érdekessége, hogy az állva könnyebülő férfivendégek egy ablakon keresztül szemlélhetik a kerthelyiség jobboldalát - akik meg ott étkeznek, azok őket.
Jó kis látvány, akárhonnan nézem!
A vacsoránk kettő és fél órát vett igénybe.
Fogyasztottunk még két korsó soproni sört - ez jó volt - meg egy pohár vörösbort, az ihatatlan. A helyette hozott ásványvíz már nem is szerepelt a számlán. Egyszóval a sümegi Scotti Udvarház röviden: valami agyrém.
Nagyon nagy szükség volt azokra ajándék pálinkákra!
Kettő feketepont.

PS. Kedves barátom hétfőn hív minket, hogy jól vagyunk-e, ő ugyanis gyomorrontással fetreng az ágyában és a velős kenyérre gyanakszik...