Bela Ursus volt III. Ehune piréz választófejedelem legnépszerűbb főszakácsa, az ő idejében messze földről jöttek a vendégek és kóstolták a magyar ősökkel büszkélkedő séf híres főztjét.

Nagyapja, Geláz Aszpartám ugyancsak szakács volt, de ő nem vitte olyan sokra, mint a híres unoka, mindössze Apafi Mihály tábori konyháján fözött a tiszabüdösi csata idején. Valami irigy gasztropithecus megdumálta a fejedelmet, hogy a pénteki vacsorát nem is úgy kellett volna főzni, mert a húst túlsütötte, a lepény túl lapos lett, a tojásban meg nincs tápérték, ezért szegény Aszpartám szégyenében elbujdokolt. Először a Szováta mellett lévő Medve-tó egyik büfébódéjában kapott állást, később Berlinbe ment, ahol feleségül vette a vastagbokájú Brünhilde Petz kisasszonyt, ő pedig megszülte a későbbi Bela Ursus édesanyját.

Bela - vagy inkább írjuk magyarosan: Béla mester - a gasztronómia történetének első fusion konyhásza, kisujjában voltak a magyar és az erdélyi ételcsodák, a berlini és branderburgi rémségek, de dolgozott egy ideig Marseille egyik előkelő kikötői bordélyházában is, ahol mindent ellesett a világjáró ínyenc hajóskapitányoktól, akik előszeretettel csődültek be a konyhába hogy elmondják: ők mit és hogy szeretnek.

Béla a magyaros szűzérméket továbbfejlesztve egy ünnepi alkalomra a következőket főzte a fejelem konyháján.

1. Lobogó sósvízben feltett főni fejenként 15 deka csavart száraztésztát.

2. felszeletelte a sertésszűzet, amit apróra vágott és olajon megfonnyasztott hagymán megpirított

3. a közben talált húsvéti sonkamaradékot apróra kockázta és előkészítette a csiperkegombát

4. amikor a hús mindkét oldalán fehérre pirult, akkor enyhén megsózta és rádobta a gombát

5. közben összekevert 3 deci főzőtejszínt 2 evőkanál dijoni mustárral, a sonkakockákkal és egy teáskanál kristálycukorral

6. az egészet ráöntötte a gombás húsra és összerottyantotta, majd a kifőtt és leszűrt csavarttésztával tálalta.

III. Ehune piréz választófejedelmet nem zavarta, hogy a kép egy része fotosop, sőt, büszkén végignézett a habzsoló vendégseregen és dörgő hangon kérdezte a szakácsot:

- Bela, váccpáör?

A magyar származású séf nem jött zavarba, mert tudta, hogy a fejedelem az étek neve után érdeklődik, de a nagyonünnepi alkalmakkor elfelejti az anyanyelvét.

Pirézes szűzérmék, kegyelmes uram - mondta piréz nyelven és hibátlan kiejtéssel, amitől a nagyúr még büszkébb lett.

- Klep jór henc - adta meg a jelet, mire az asztalnál ülő többszáz előkelőség tapsviharban tört ki.

Bela a kötelezően álszerény mosolygás közben meg volt győződve arról, hogy az ő és nagyapja büszke népe egyszer még komoly csillagként ragyogja be a gasztronómia egét.