Hirtelen azt hittem: dupla szerencsém volt, aztán kiderült, csak szimpla. A szerencse így is az, ami. A valamikor Filmmúzeum, ma Belvárosi Színház címoldalán nem szerepel Daniel Glattauer darabja, az Orlai Produkció weblapjáról viszont kiderül: a darab megy, ráadásul sűrűn, így nem az utolsó előadást sikerült elcsípnem és bátran tudom ajánlani.

Azoknak, akik nem értik, hogy a fenében lehet az interneten ismerkedni, sőt, hogy lesz az internetes kapcsolatból barátság, szerelem, netán házasság. Mert lesz, akkor is, ha a kívülálló számára ez hihetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan.

Azoknak, akik - esetleg már több sikertelen házasság után - már letettek arról, hogy valaha megtalálják a nagy Őt. Van remény!

Azoknak, akik szeretik a jó színházat, meggyőző alakításokkal, jól megírt figurákkal és azok hiteles ábrázolásával, sokatmondó dialógusokkal, eltalált színpadképpel, magával ragadó cselekménysorral.

Azoknak, akik képesek csupán a szemükkel és a fülükkel élvezni a NŐt.
Fullajtár Andreát nem először láttam, de ebben a szerepében fedeztem fel, hogy csodaszép és igazi nő.

Azoknak, akik látják és érzékelik a darab többi szereplőit, pedig mindvégig csak ketten jelennek meg a színpadon.

Azoknak, akik a látszólag eseménymentes rendezés ellenére több helyszínre is képesek eljutni.

Azoknak, akik könnyedén veszik tudomásul, hogy a darab nem végetér, hanem félbeszakad. Persze tudjuk, valamikor lesz majd folytatás is, hiszen az eredeti mű kétkötetes és a Gyógyír északi szélre című darab csak az első kötet alapján készült.

A befejezetlenség adta hiányérzet hamar elmúlik, mert az előadásnak nem kevés az erénye.

Aki már olvasta mások csetelését (nekem sajnos többször kellett) az pontosan tudja, milyen unalmas, milyen érdektelen. Ezt a virtuális párbeszédet nem csak érdekessé tették, hanem látványossá is.

Nem lehet könnyű dolga a két színésznek, hiszen a valóságban nem látják egymást, így a színpadon sem néznek egymásra - a kapcsolat közöttük mégis valódi, sőt, olykor úgy tűnt, mintha titkos, rejtjeles üzenetekkel szórakoztatnák is egymást. Talán a papírra vetett szövegtől tértek el helyenként?

Őze Áron megjelenésében és gesztusaiban - nem tehetek róla - még mindig az édesapját keresem, akit az elmúlt század egyik legnagyobb színészóriásának tartok és nagyon hiányzik. Őze Lajos 49 éves korában 1984-ben épp a mai napon hunyt el és az égi páholyban egészen biztosan nagyon büszke a fiára, aki egy napon talán túl is szárnyalja szépemlékű édesapját.
 

Művelt-érzékeny polgártársaim egy része szerint manapság a magyar színjátszásban nincsenek nagyágyúk. A fenét nincsenek, csak el kellene szakadni a tévéképernyőtől és meg kell nézni néhány színielőadást. Például a Vígszínházban Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjét, ami A léggömb elrepül címmel fut. Egyedül a színész képes egymaga órákra lekötni egy kisteremnyi néző figyelmét. A színész tudja néhány laza kellék és egy korabeli ruha segítségével felidézni a két világháború közötti Magyarország boldog békeidejét, a kávéházakban pezsgő szellemi életét,

az akkori fiatal értelmiség gondolatait, érzéseit, vágyait, bohém infantilizmusát és az ijesztő történelmi környezet meghatározta koravénségét.

A színész képes monológként előadni a pápa és az ő szent színe előtt megszeppent fiatal magyar hírlapíró dialógusát úgy, hogy abban megjelenik mindkét szereplő egyénisége és változása. Az egyik oldódik és egészen annyira felbátorodik, hogy áldást kér a szegény nemzetére, a másik leereszkedő látszatérdeklődéssel nyit, majd a konkrét kérés hatására nyilvánvalóvá teszi a saját értéktelen ürességét.

A színész képes leülni a zongorához és különösebb cezúrák nélkül előadni egy kuplét úgy, hogy testtartásában és arckifejezésében megjelenik a műfaj korabeli lesajnálása, de a saját kritikája is, közben a zongorakíséretet hol saját maga adja, hol hangszórókból jön, hol pedig együtt szól az élő és a gépzene, méghozzá tökéletes harmóniában!

A színész képes zsivajgó természeti jelenségek, fák és állatok bőrébe bújni és ironikusan bemutatkozni tölgyfaként, fenyőfaként, Fesztbaumként, tehénként, medveként, hiénaként úgy, hogy a szerepekhez csupán egy megfelelő színű sálat csavar a nyakára, majd lazán megszabadul tőlük.

A színész képes úgy odaállni elénk, hogy olykor azt hisszük, tényleg Kosztolányi Dezső az, aki épp most jött a megszokott kávéházából.

A színész tudja elfelejtetni velünk a kényelmetlen körülményeket, a fekete falú, levegőtlen kistermet a feszengős székekkel, a csendbe recsegve belefingó nézőtárssal, a diszkrét elektromos bűzt árasztó reflektorokkal, és a színész visz minket magával, amikor elrepül a léggömbön.

Jó ilyenkor vele tartani.