Művelt-érzékeny polgártársaim egy része szerint manapság a magyar színjátszásban nincsenek nagyágyúk. A fenét nincsenek, csak el kellene szakadni a tévéképernyőtől és meg kell nézni néhány színielőadást. Például a Vígszínházban Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjét, ami A léggömb elrepül címmel fut. Egyedül a színész képes egymaga órákra lekötni egy kisteremnyi néző figyelmét. A színész tudja néhány laza kellék és egy korabeli ruha segítségével felidézni a két világháború közötti Magyarország boldog békeidejét, a kávéházakban pezsgő szellemi életét,

az akkori fiatal értelmiség gondolatait, érzéseit, vágyait, bohém infantilizmusát és az ijesztő történelmi környezet meghatározta koravénségét.

A színész képes monológként előadni a pápa és az ő szent színe előtt megszeppent fiatal magyar hírlapíró dialógusát úgy, hogy abban megjelenik mindkét szereplő egyénisége és változása. Az egyik oldódik és egészen annyira felbátorodik, hogy áldást kér a szegény nemzetére, a másik leereszkedő látszatérdeklődéssel nyit, majd a konkrét kérés hatására nyilvánvalóvá teszi a saját értéktelen ürességét.

A színész képes leülni a zongorához és különösebb cezúrák nélkül előadni egy kuplét úgy, hogy testtartásában és arckifejezésében megjelenik a műfaj korabeli lesajnálása, de a saját kritikája is, közben a zongorakíséretet hol saját maga adja, hol hangszórókból jön, hol pedig együtt szól az élő és a gépzene, méghozzá tökéletes harmóniában!

A színész képes zsivajgó természeti jelenségek, fák és állatok bőrébe bújni és ironikusan bemutatkozni tölgyfaként, fenyőfaként, Fesztbaumként, tehénként, medveként, hiénaként úgy, hogy a szerepekhez csupán egy megfelelő színű sálat csavar a nyakára, majd lazán megszabadul tőlük.

A színész képes úgy odaállni elénk, hogy olykor azt hisszük, tényleg Kosztolányi Dezső az, aki épp most jött a megszokott kávéházából.

A színész tudja elfelejtetni velünk a kényelmetlen körülményeket, a fekete falú, levegőtlen kistermet a feszengős székekkel, a csendbe recsegve belefingó nézőtárssal, a diszkrét elektromos bűzt árasztó reflektorokkal, és a színész visz minket magával, amikor elrepül a léggömbön.

Jó ilyenkor vele tartani.

Egy régi piréz mondás szerint csak az lépjen fel zenés darabban, aki tud is énekelni.
Legalább egy kicsit! Léccilécci!

Vígszínház.
Hegedűs a háztetőn.
Vájtfülű néző a plafonon.

A rendezés részben nagyon rendben van.
Meggyőző és ötletes a díszlet, a fények, a mozgás.
Még a kórusok is jól szólnak.
De a szólók, istenem, a szólók!

Kovács Patrícia (Hódel szerepében) kellemes jelenség, szeretem őt a képernyőn és a színpadon is.
Kíváncsi voltam a hangjára.
Csúnya. Reszelős. Kidolgozatlan.

Pap Vera (Cejtel nagymama és Jente) ugyanilyen csalódás, amilyen felejthetetlen alakítása volt az Angi Verában, a Névtelen várban vagy a Boldogtalanokban, itt a Hegedűsben csak a bizonytalan énekhangjára emlékeznék, ha nem felejtetné el velem néhány sokkal rosszabb teljesítmény.
A harmatgyenge Igó Éva (Golde), vagy a semmilyen Szőcs Artur (Percsik).

Az abszolút gyenge pont szerintem a főszereplő, reb Tevje.
Hegedűs D. Géza.
Galíciai jöttment szabolcsi tájszólással.
Aki legalább kétszer látta a klasszikus filmet Topollal, vagy valamelyik régi hazai előadást a Topolt utánzó Bessenyei Ferenccel, az akkor is el tudja játszani a tejesembert, ha nem járt színművészeti iskolába, de van énekhangja.
Ki kell mondani, kíméletlenül: Hegedüs D. Géza HAMISAN énekel.
Bűnhamisan.

A "Szeretsz engem" kezdetű duettben - amiről 1-2 hete már megemlékeztem - hatszor kérdezi Goldét, hogy szereti-e, nos a művész úrnak mindössze egyszer sikerült hiba nélkül kiénekelni azt a négy hangot: az ötödik alkalommal.
Hatodszor megint fals lett.
Bántóan.

Nem sokszor volt alkalmam színházban könnyekig hatódni, de a londoni Palladiumban,  Topol főszereplésével olyan Hegedűst láttam, amire életem végéig emlékezni fogok. 
Meglepően jó volt sok éve a Madáchban Husztival, Békés Italával és Illényi Katicával.

A Vígszínház előadása nem volt semmilyen élmény. Olyanra sikerült, mint életem első gulyása: benne volt minden, ami kell, de mégsem lett az igazi. A darabban vannak szívszorító pillanatok, szinte nincs ép érzelmű ember, akit ne érintene meg a lányos apa szívfájdalma, egy nép szenvedése, a családot minden körülmények között összetartani akaró anya imája, a szüleit elhagyó gyerek búcsúja, az atyai szeretet és az évezredes hagyomány között vergődő főszereplő tépelődése - ám mindez ebben az előadásban nem hat.
Csak lemegy.
Szinte nyomtalanul.

Ami miatt érdemes volt odamenni: Fesztbaum Béla (Lázár Wolf) és Harkányi Endre (rabbi) játéka. Fesztbaumról ki sem derült, hogy ő az, meg kell nézni a színlapot - és szerintem ez az igazi színészi munka.
Készültünk a másik szereposztásra is, a rajongott Reviczky Gáborral, de mégegyszer ezt az előadást - néhány hét távlatából - még az ő kedvéért se.

Megint a pirézeknek lett igazuk.