Hotel Aquarell, Cegléd
A posztom eredeti címe ez volt: Gyöngy a disznók előtt.
Igen, mert gyöngyszemre bukkantunk, Bodócs László séf személyében, aki méltatlan környzetben dolgozik. Méltatlan az az új építésű szálloda a ceglédi strand mellett, amelyiknek a konyháját vezeti és méltatlan az általunk megtapasztalt vendégsereg, amelyik a több látogatásunk alkalmával is körülöttünk pakolta az arcába a kaját.


Kezdem a nemjóval.
A szálloda amúgy nem lenne rossz, sőt.
Csakhogy a személyzet nem igazán odavaló. Mintha nem lenne a környéken szakképzett munkaerő, vagy lenne, csak nem fizetnék meg őket, ezért máshova mennek dolgozni.
Találkoztunk furkó pincérrel, akinek este busásan jattoltunk, másnap reggel köszönés nélkül ment el mellettünk.
Láttunk az élményfürdőben úszómestert, amelyik pultosfiúként is dolgozott, vagy fordítva, pultost, aki úszómesterkedett, de mindkettőnek gyenge volt.
A megrendelt italokat nem akarta kihozni a nyugágyainkhoz, továbbá úgy gondolta, hogy amíg ő leadminisztrálja a rendelést (4-5 perc), addig majd mi ott ácsorgunk a pultjánál, aztán amikor az egyik vendége elvesztette az eszméletét a medencében, rá kellett ordítani, hogy mozogjon már, mert a szép szóra nem mozdult, kérlelésre meg úgy indult meg mint egy csiga.
Volt dolgunk pincérrel, akitől Grand Marniert rendeltünk, erre elment megkérdezni a bárba, hogy "meg tudják-e csinálni?".
A pincérrel azonos felkészültségű olvasóim kedvéért mondom, hogy az említett ital gyárban készül és üvegben vásárolható, tehát a bárnak nem elkészítenie kell, hanem a kupak lecsavarása után pohárba töltenie. Először hallani ezt medwe-olvasóként nem probléma, de négycsillagos pincérként ciki, nagyon is.
Laktunk olyan szobában, aminek fürdője is úszott, mert a zuhanyfülkét rosszul szigetelték és kifolyt a víz.
Mindegyiknek rossz volt a hangszigetelése, az első érkezésünkkor a folyosón úgy tűnt, mintha valamelyik szobában pornófilmet néznének jó hangosan és a hölgy már igen közel van a csúcshoz.

Az étterem, vagyis a konyha Bodócs László séfnek köszönhetően közel kiváló. Amikor először jártunk ott négyesben és feladtuk a rendelést, kijött megnézni, kik vagyunk - és barátságosan bemutatkozott. Megszerettük, őt is és a főztjét is.
Aztán visszamentünk még néhányszor az étlap végigevése céljából- és mindig megéreztük, ha nem volt jelen.

A kakaslevest mindig vissza kellett küldeni, mert langyosan hozták ki. Az ételválaszték a kókuszos mangóleves kivételével (ez nem igazán ízlett.) fantasztikus. Minden egyes fogás arról szólt, hogy valaki jókedvében alkotta.

Hanem a közönség!
Soha nem fogom megérteni, hogyan tudja magát jólérezni bárki mackónadrágban és strandpapucsban csokornyakkendős pincérek és öltönyös vendégek között, damaszttal terített asztal mellett egy gyertyafényes vacsorát fogyasztva.
Az Aquarell közönségének kábé a fele volt ilyen, akámikor mentünk oda.
Azon már meg sem lepődtünk, amikor a szomszéd asztalhoz telepedett társaság százhúsz kilós, lenőtt hajú, töredezett körmű hölgytagja a kuriózumokkal teli étlap átfutása után így fordult a pincérhez: valami rendes étel nincs?
A pincér visszakérdezett, a kedves hölgyvendég mire gondolt, erre ő: hát pörkölt, töltöttkáposzta, vagy valami ehető étel.

Az elején azt írtam: a posztom eredeti címe az volt hogy Disznók elé gyöngyöt.
Nem szeretnék beállni azok közé, akik ugyanúgy Magyarországon élnek mint én, de egyfolytában sötétség és elmaradottság miatt pocskondiázzák a hazájukat - viszont Cegléden közelről láttam, miről beszélnek.
Kérdés, hogy ki bírja tovább.
Az Aquarell vezetése kiböjtöli azt az időt, amíg odaszokik a séf műalkotásaira igényes közönség, vagy Bodócs úr unja meg a gyúrónadrágos rántotthús- és pörköltzabálókat.
Arra már gondolni sem merek, hogy egyszer a közönség igénye nő fel arra a szintre.
De ki tudja, egyszer hátha!

tessék bekukkantani a galériába, beszéljenek helyettem a fotók és az ételek nevei