2011.11.26. 11:09
Kiröhögték szegény Xantus Barbarát 18+
Ma már kerülöm a céges évzárókat, de volt idő, amikor örömmel fogadtam minden meghívást. Az ilyen bulik kötelező kelléke a haknizó művész szánalmas vergődése, aminek nem tudni, ki várja jobban a végét: a közönség, vagy a fellépő. A most következő sorokat még az év elején küldte egy régi barát.
|
Céges buli, télidőben.
A hoppmester felkonferálja a művésznőt - "sanzonest következik".
X.B. takarásból előtűnik, csapzott barna paróka, ezüst-szerű testhezálló nagyestélyi, a fekete harisnyával színben harmonizáló vedlő fekete tollboa, elegánsnak álmodott könyékig érő, szintén fekete bársonyhatású kesztyű.
A közönség aztán megtudja, a fehér és valamilyen más színű ruha dilemmájában a művésznőn látható gyöngyházfényű csili-vili győzött.
A paróka sem egyértelmű, többen az "igazán moshatott volna hajat" legyintéssel intézik el a dolgot.
Egyesek a dekoltázsra harapnak csak és boldogok a melltartó otthonfelejtése miatt, a többinek meg tök mindegy, csendes szenvedésüket néha tapssal oldják.
Könnyed bevezetés, mely szerint a "sanzonest" valójában musical-est, kedvenc musical betétjeivel.
Első a New York, New York - nagy merészség a nagy elődök követése.
Hát nem is sikerül a sárga ösvényen maradni, többen inkább Kansasbe képzelik magukat, ha már Dorothy idekerült valahogy.
A következő számok még borzasztóbbak, az ínyencnek nem igazán mondható közönség számára ismeretlen dallamok.
Ez az est nem az új kedvencek születésének órája.
X.B. elemében van, mikrofonjával bejárja a székek közötti réseket.
A terem doboz-akusztikája Sokol rádió hangzás-szintjére állítja be a műsort.
Legalább a hang technikailag illik a hamiskás énekszóhoz.
A közönség rettentően jól szórakozik - az első sorban ülők kivételével.
Ők már röhögni sem mernek. Egy-két éltesebb úr szeme kocsányon lóg, élvezi a szűk rucit, a többi meg elgondolkodik, hova is nézzen.
A műsor félidejében előkerülő két, valahonnan kikölcsönzött háttértáncosnő megjelenése sem oldja a feszültséget, profinak nem mondható, ultragagyi öltözet és mozgáskultúra jellemzi megjelenésüket.
A smink házi, a frizura igénytelen, ahogy a kilátszó melltartópántok is - de így legalább a művésznő ragyogását nem homályosítják el.
Az ABBA-számnál a többség inkább Pierce Brosnant hallgatná szívesebben énekelni (még a férfiak is), elgondolkozva azokon a mélységeken, ahova a közismert dallamot alázni lehet.
Az est fénypontja, amikor a táncoslányok felkérnek egy-egy idősebb urat táncolni, és a nézőközönség kaján vigyorától kísérve az arcukon műmosollyal libegnek.
Egyszer csak végeszakad a mulatságnak - egy hölgy megjegyzi: "nem gondoltam volna, hogy ilyen jót fogunk szórakozni".
Néhányuknak összejött, könnyesre röhögték magukat a félórás hakni alatt.
Az udvarias többség azonban nem mert nyíltan derülni.
Nem biztos, hogy ez volt X.B. eredeti szándéka, de végül is így sem rossz.
Percek múlva már csak a tollboa parkettán maradt anyagmaradványai emlékeztetnek a show-ra.
A legközelebbi céges buli lehet, hogy inkább karaoke party lesz?
Felhőtlen és legális röhögéssel ...
2010.01.03. 15:24
Szenvedés és kortárs zene
A kortárs zenéhez kötődik a 2009-es év legjobb és legrosszabb zenei élménye.
Egy zenetudóst hallottam siránkozni, hogy a zenefogyasztó közönség mindössze 200 év termésére kíváncsi, ami előtte és utána íródott, arra sajnos nem.
Nem igazán tudok egyérteni a muzsikussal, ugyanis a Spyro Gyra szerintem éppúgy kortárs zene, mint Ligeti és Kurtág, csak más műfaj.
A zenetörténet számtalan olyan korszakváltást ismer, amikor az uralkodó műfajok egyszerűen kimentek a divatból, a nagyhatalmú és tekintélyes kritikusok leszólták az úttörőket - nemrég olvastam egy csokrot a Chopint rendszeresen fikázó Heinrich Friedrich Rellstab kritikáiból, erre előkotortam a Megbukott zenekritikák c. régi könyvemet, hogy értő utókorként cöcögjek Haydn, Mozart és Beethoven kortársainak értetlenkedésén és kajánul gondoljak azokra a zeneközeli emberekre, akik meg vannak győződve a fülsértő szerzeményeik nagyszerűsége mellett arról is, hogy 100-200 év múlva ők lesznek a Bach és a Mendelssohn.
Jártam tehát a Kongresszusi Központban a Spyro Gyra koncertjén, aminek napokig a hatása alatt voltam és azt mondtam, hogy éljen a kortárs zene, aztán csalódtam egy marha nagyot a Hilliard Énekegyüttes és az Arditti Quartet közös fellépésén.
A Hilliardot először a Bazilikában hallottam Garbarekkel és azóta is ez a csúcsélmény jut eszembe, ha meghallom a madrigáljaikat, de amit október végén a Müpában műveltek, az lerombolt minden szép emléket.
Modern zenére készültem és meg is kaptam, de kicsikét másképp. A Hilliard nem úgy szólt mint egy énekegyüttes, hanem mint négy egyszerre éneklő férfi.
Az Arditti a modernek mellett játszott Beethoven vonósnégyest is, de valahogy az is olyan volt, mint valami tavalyelőtti átirat: nehéz, disszonáns, lelket és türelmet próbáló.
Az utolsó zeneszám, James Clarke 4. sz címnélküli műve volt a szenvedés csúcsa. Az énekegyüttesnek látszó négy férfiú egyenként kiabálta a világba a fájdalmát, közben a vonósnégyes is bántóan hangicsált, az első hegedűs például egész végig egyetlen hangot nyúzott, úgy hogy
nyííí.
nyííííííí.
nyihihihihííííííí.
szün
nyinyinyi
szün
nyíííííí íííííííííííí ííííí
nyinyinyinyi
nyih.
nyikkk.
ny
Lemondóan ültem ott mert tudtam hogy már nem tart sokáig, azért titokban reménykedtem, hátha kivágódik valamelyik ajtó és bekiabál egy rémült kislány, hogy "Apu, Buksi kiszökött!!!"
Azonnal rohantam volna megkeresni, hiába eső, hiába sötét, hiába hideg, hiába a sok potenciális önkéntes, aki körülöttem feszengett.
Eddig mindössze egyetlen ember mondta nekem hogy tetszett, a Hangfürt kedves munkatársa, de szerencsére nem vagyunk egyformák.