Hotel Aquarell, Cegléd
A posztom eredeti címe ez volt: Gyöngy a disznók előtt.
Igen, mert gyöngyszemre bukkantunk, Bodócs László séf személyében, aki méltatlan környzetben dolgozik. Méltatlan az az új építésű szálloda a ceglédi strand mellett, amelyiknek a konyháját vezeti és méltatlan az általunk megtapasztalt vendégsereg, amelyik a több látogatásunk alkalmával is körülöttünk pakolta az arcába a kaját.


Kezdem a nemjóval.
A szálloda amúgy nem lenne rossz, sőt.
Csakhogy a személyzet nem igazán odavaló. Mintha nem lenne a környéken szakképzett munkaerő, vagy lenne, csak nem fizetnék meg őket, ezért máshova mennek dolgozni.
Találkoztunk furkó pincérrel, akinek este busásan jattoltunk, másnap reggel köszönés nélkül ment el mellettünk.
Láttunk az élményfürdőben úszómestert, amelyik pultosfiúként is dolgozott, vagy fordítva, pultost, aki úszómesterkedett, de mindkettőnek gyenge volt.
A megrendelt italokat nem akarta kihozni a nyugágyainkhoz, továbbá úgy gondolta, hogy amíg ő leadminisztrálja a rendelést (4-5 perc), addig majd mi ott ácsorgunk a pultjánál, aztán amikor az egyik vendége elvesztette az eszméletét a medencében, rá kellett ordítani, hogy mozogjon már, mert a szép szóra nem mozdult, kérlelésre meg úgy indult meg mint egy csiga.
Volt dolgunk pincérrel, akitől Grand Marniert rendeltünk, erre elment megkérdezni a bárba, hogy "meg tudják-e csinálni?".
A pincérrel azonos felkészültségű olvasóim kedvéért mondom, hogy az említett ital gyárban készül és üvegben vásárolható, tehát a bárnak nem elkészítenie kell, hanem a kupak lecsavarása után pohárba töltenie. Először hallani ezt medwe-olvasóként nem probléma, de négycsillagos pincérként ciki, nagyon is.
Laktunk olyan szobában, aminek fürdője is úszott, mert a zuhanyfülkét rosszul szigetelték és kifolyt a víz.
Mindegyiknek rossz volt a hangszigetelése, az első érkezésünkkor a folyosón úgy tűnt, mintha valamelyik szobában pornófilmet néznének jó hangosan és a hölgy már igen közel van a csúcshoz.

Az étterem, vagyis a konyha Bodócs László séfnek köszönhetően közel kiváló. Amikor először jártunk ott négyesben és feladtuk a rendelést, kijött megnézni, kik vagyunk - és barátságosan bemutatkozott. Megszerettük, őt is és a főztjét is.
Aztán visszamentünk még néhányszor az étlap végigevése céljából- és mindig megéreztük, ha nem volt jelen.

A kakaslevest mindig vissza kellett küldeni, mert langyosan hozták ki. Az ételválaszték a kókuszos mangóleves kivételével (ez nem igazán ízlett.) fantasztikus. Minden egyes fogás arról szólt, hogy valaki jókedvében alkotta.

Hanem a közönség!
Soha nem fogom megérteni, hogyan tudja magát jólérezni bárki mackónadrágban és strandpapucsban csokornyakkendős pincérek és öltönyös vendégek között, damaszttal terített asztal mellett egy gyertyafényes vacsorát fogyasztva.
Az Aquarell közönségének kábé a fele volt ilyen, akámikor mentünk oda.
Azon már meg sem lepődtünk, amikor a szomszéd asztalhoz telepedett társaság százhúsz kilós, lenőtt hajú, töredezett körmű hölgytagja a kuriózumokkal teli étlap átfutása után így fordult a pincérhez: valami rendes étel nincs?
A pincér visszakérdezett, a kedves hölgyvendég mire gondolt, erre ő: hát pörkölt, töltöttkáposzta, vagy valami ehető étel.

Az elején azt írtam: a posztom eredeti címe az volt hogy Disznók elé gyöngyöt.
Nem szeretnék beállni azok közé, akik ugyanúgy Magyarországon élnek mint én, de egyfolytában sötétség és elmaradottság miatt pocskondiázzák a hazájukat - viszont Cegléden közelről láttam, miről beszélnek.
Kérdés, hogy ki bírja tovább.
Az Aquarell vezetése kiböjtöli azt az időt, amíg odaszokik a séf műalkotásaira igényes közönség, vagy Bodócs úr unja meg a gyúrónadrágos rántotthús- és pörköltzabálókat.
Arra már gondolni sem merek, hogy egyszer a közönség igénye nő fel arra a szintre.
De ki tudja, egyszer hátha!

tessék bekukkantani a galériába, beszéljenek helyettem a fotók és az ételek nevei

Széchenyi Étterem, Esztergom

Egy gyors beszámoló fénykép nélkül.
Volt Esztergomban a Széchenyi téren egy OTP.
Ifjúkoromban ott gyűjtögettem a pénzecskémet.
Aztán sokkal később lett belőle Philippe a belga, a fura, meglátogathatatlan és medwe számára értékelhetetlen étterem.
Aztán egyszer csak Philippe hirtelen eltűnt és a helyén hatalmas fantáziával egy gróf Széchenyiről elnevezett étterem nyílt.
Ez is csak másodszorra sikerült, mert az első próbálkozás alkalmával az egész étteremben vastagon állt a cigarettafüst. Ott a dohányzókat úgy különítik el a füstmentesektől, hogy az egyik bagázs balra, a másik jobbra, de az egész terem akkora, mint két nappali szoba, így nehezen oldható meg a törvényben előírt tiszta levegő.

Másodszor sem fogad senki, bár van az étteremben két kedves, mosolygós kisleány, nyilván szünidős diákok és semmit nem tudnak a szakmáról, meg nem is akarnak tanulni, nem ismerik az étlapot, nem ismerik a választékot, nem tudják a vendéglátás alapfogalmait sem.
Az étlap ígéretes, de sajnos a kinézett fogásokról le kell mondanunk, mert ez sincs meg az sincs, az egyik elfogyott, a másik nem is volt.
Végülis úgy állítjuk össze a mönüt, hogy az egyikünk levesezik, a másikunk desszertezik, közötte mindketten kérünk egy főételt.
A fokhagymakrémleves nem igazán nyerő.
Valami tejszínes lé némi fokhagymaízzel, de még normál levesnek is híg, nemhogy krémlevesnek!
A főételeinkre igen sokat várunk, ehhez képest a libacomb párolt káposztával és hagymás törtburgonyával inkább tűnik melegített és egy kicsit kiszárított silónak, mint rendes éttermi ételnek. A Vegyes grillnyárs fóliás burgonyával nevű fogásból a hús frissen készül és tökéletes, a köret viszont hanyagul melegített, kásás, széteső krumplira épül. Ott is marad a tányéron.
A desszert pedig, a gyümölcsrizs meggyszósszal és csokoládéforgáccsal még egy menzán is szégyen lenne, ha mondjuk nem is nagy, szerintem éhes egyetemisták olcsón bevágnák, de 300 Ft fölött már nem.
Két ásványvízzel és két gyümölcslével 7000 Ft a cech, ami még akkor is túlzás lenne, ha minden rendben lett volna.
De nem volt.

PS:
Jószándékú ember lévén készséggel elhiszem, hogy ha egy írásom nyomán itt vagy máshol születik egy hosszú, indulatos reakció, az nem az étteremtől származik, hanem csakis valaki olyantól, aki "néha benéz oda". Egy regionális veszekedőfórumon olvastam a következőt:

A Széchenyi étterem már a nyitás napjától nemdohányzó és ott már a kezdetektől kínosan ügyeltek arra, hogy az éttermen belül senki se dohányozzon, csak a teraszon. Én többek között ezért járok időnként abba az étterembe (is), ha Esztergomban vagyok.
Az étterem nemdohányzó volta ezért némi kétkedésre adhat okot arra vonatkozóan, hogy (az írás alapján helyi kötődésű) medwe blogger valóban járt-e az étteremben. Ahhoz, hogy valaki elmarasztalóan írjon az éteről, nem feltétlenül szükséges meg is kostólnia azt sehol, hiszen a bejárat mellett kívülről elolvashatja a menüt és az árakat is. A Széchenyi esetében az abalakon benézve láthatja az egész éttermet és a pult mögött álló személyzetet is. Az étel minősége utólag lényegében ellenőrizhetetlen, így annak kritikája is az, de a cigarettefüst ténye igen és az a Széchenyi étterem és kávézó esetén az éttermen belül teljesen kizárt. Furcsa, hogy miért lehet fontos egy olyan étteremről szóló topikban megszólalnia bárkinek is, ahol még sosem járt?

Ha az étterem a nyitástól kezdve nemdohányzó, annál kutyább, hogy dohányoznak benne, az meg pech hogy én pont akkor akartam ott ebédelni.
Nagyon nem szeretnék a fenti sorok szerzőjével cserélni.
Nem csak azért nem, mert akkor megint a Széchenyiben kellene mennem, hanem mert ilyen aranyos marhaságokat gyártana a fantáziám, hogy medwe az utcáról bekukucskálva találja ki az éttermi kalandjait.
Vajon miért tenné, hiszen pénzt nem kap az oldalért, szándékosan lejáratni meg nem kell senkit, hiszen megteszi azt mindenki saját maga. Egyszer csapnivaló szolgáltatással, másszor meg a törzsvendégnek álcázott írói munkásságával.
A Széchenyi nehezen silabizálható és botrányosan szkennelhető számlája talán kicsit meggyőzi azokat, akik a látogatásomban és az értékelésemben kételkedtek.
Ahol ilyen a névjegy (beleértve a kalandom utóéletét is), ott a konyha és a kiszolgálás sem lehet sokkal jobb, mint ahogy fentebb leírtam.

Voltam annyira mazochista, hogy odamentem mégegyszer:

Tessék engem beperelni!