szociológus nyilatkozik

Létezik egy szép francia szó, a trouvaille.
Azt jelenti: felfedezés. Vagy éppen azt hogy ötlet. Ez lehet hirtelen.
A magyar nyelvben úgy hallottam feltűnni, hogy ha valami nem volt túl nagy durranás, arra azt mondták, hogy "hát ez nem egy nagy truváj".

Talán a gyakori  "nem nagy dolog" kijelentés miatt kerül be a truváj a dolog, etvasz, vaszisztdasz, történet, cucc, ügy töltelékszavak sorába.

Ami biztos: ha (és amennyiben ;-)) egy nagyképű szociológus orra alá mikrofon kerül, a truváj szó kötelezően elhangzik, akár passzol, akár nem. A szociológus az "első etapban" persze nem azért tanult évekig, hogy ne tudja a mondókáját úgy alakítani, hogy elsüthesse ezt a kiemelkedő műveltségre utaló, fontos(kodó) kifejezést.

Hallottam már azt a szót is, hogy truvájkodás, szinte kizárólag olyan összefüggésben, hogy valaki az ürességét, egyszerűségét nagyképűsködéssel, hencegéssel igyekszik leplezni.


Truváj és truvájkodás.
Olyan, mint az ok és okozat,
meg a bűn és bűnhődés.
Na!
 

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével idén sem hagyta ki a karácsony táján megszeretett titokkoncerteket. A Budapesti Kongresszusi Központban három estén élvezhette a nagyérdemű a zenét és a zenén túliakat. Kínai szocreál és japán folklór, Strauss és Darius Milhaud, argentin tangó (külön hála a zenekar táncra perdülő tagjainak) és brazil jazz, végül a zeneirodalom egyik gyöngyszeme: Ravel Bolerója egy üstdobból előbújó és a végén Fischer Ivánnal frivol erotikában összefonódó táncossal.
A koncertek visszhangjából szemezgetek:


társasaság a büfében
PHD. Virányossy Zebulon pulmonológus, csokornyakkendőben, fekete szmokingban, traktortalpú bakancsban
A szaxofonos kislányért aggódtam, ugyanis a játéka közben a mikrokapillárisok permeabilitása miatti hiperaemia már a tüdőbetegségekre jellemző plethora tüneteire hasonlított, csak nehogy megártson neki a sok zenélés, még olyan szép és olyan fiatal, kár lenne érte, ha a kezeim közé kerülne.
Virányossyné Dr. Ízisz Eldorádó, bírósági tanácselnök
Ne dolgozzatok már megint, Zebi, inkább nézzétek, ott a Valki László, milyen jól néz ki még mindig, pedig már elmúlt hetven. A felesége, a Gönczöl Katalin meg hogy megöregedett, alig ismertem rá, pedig együtt titkárkodtunk a KISZ-ben. Az meg ott a Dés László, ugye? De ki az a kövér nő a fényes blúzban, aki velük van?

 

két nercbundás budai úriasszony
az Opel Corsájuk felé menet a parkolóban
... azér jobb lett volna a zenét és a táncot jobban szétválasztani, meg hát tudod, Amálkám, az a fiú a tangó után igazán a helyére kísérhette volna azt a szép kislányt! Hát hol tanultak ezek jómodort?

  

Fidelio.hu szerkesztőségi kritika
A Fesztiválzenekar technikailag hozta a tökéletest, mint mindig, amikor Fischer Iván irányítása alatt muzsikál, ám rendkívül szerencsétlen az a vonulat, ahogy a világ tíz legjobb zenekarának egyike folyamatosan kommercializálódik és a művészi értékek tolmácsolása helyett inkább a fajsúlyában jóval könnyebb szórakoztató vonal szolgálatába rendeződik vagy inkább áll. Könnyű persze boldogan úszni a tapsban egy habkönnyű keringő után, de miért nem Bartók, miért nem Wagner, miért nem Honegger, miért nem inkább Ligeti vagy méginkább Kurtág?
 

 
Magyar Nemzet
Ünnepi beszélgetés Kocsis Zoltánnal szeretetről és jószolgálatiságról
(...)  ...  (...)

 

kurucinfó
Karácsonynak csúfolt hanuka a nézőtéren
Az antimagyarizmus égbekiáltó megnyilvánulása, ahogy a karácsony ürügyén internacionalista propagandává silányított macskazenével traktálták a magyarokat. A színpadon a sok zsidó mellett kötelező elem lett a nigger és a rizsevő sárga is, ezt sulykolják belénk, hogy mi nem számítunk, nem is létezünk! Szegény nemzetvezetőnk motollaként forog a sírjában!!! Ha nem lépünk, jövőre a fél zenekar bevallja hogy buzi és a nézőtéren is kötelezővé teszik a ma még csak a színpadon szokásos fajtalankodást.
 

 

Sok hűh a semmiért
Fáy Miklós, Népszabadság

(...) A Fesztiválzenekar hiábavaló erőlködése egyetlen témát járt körül - azt is rosszul - a fékevesztett kozmopolitizmusba csomagolt elvágyódást. Miért is nem jó nekünk itt?
Szeretem, amikor ilyen kérdéseket teszek fel, ám kevésbé szeretem, amikor a ki nem mondott kérdéseimet a művészet nem válaszolja meg. Ma este a helyén volt minden, a pálca Fischer kezében, a hangmérnök az üvegkalickában, még a szép pulóverem alól kilógó ingem is, mégsem éreztem katarzist.
Nem és nem.
A katarzis az nem olyan, ami csak úgy megérkezik egy a japán nyelvet helytelen hangsúlyozással gyalázó kislány társaságába. (...)

 

 

parlamenti interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez
Pörzse Sándor (JOBBIK)
Meddig tűrjük még ezt az álmokfutást, amit az szdsz liberális holdudvara a magyar kultúrában, vagy inkább kulturálatlanságban művel?
Tudja-e, miniszter úr, hogy Szent Karácsony Ünnepén a Fesztiválzenekart Fischer Géza karmester egy marcipánfallosszal vezényelte?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a koncert végén egy néger prostituált erotikus násztáncot járt a zenekarral, amit a tisztességben megőszült magyar nagymamák csak sikoltozva tudtak végignézni?
Tudja-e, miniszter úr, hogy a rendezvénynek helyt adó budapesti intézményt azzal gyalázták meg, hogy a falai közt csupa külföldi vonatkozású, idegen darabot játszottak? Egyetért-e, miniszter úr, hogy egy magyar közpénzből muzsikáló zenekar a legszentebb magyar ünnepen kizárólag magyar műveket játsszon?
Miért kell nekünk Strauss és Ravel, amikor van Bartókunk, Petőfink és Fényes Adolfunk?
Ezek talán nem elég jók, hogy a szerzeményeiket előadják?
Várom a  válaszát!

 

végül egy valódi kritika, a legsznobb blogból:

Koncert, extrákkal

 

Főleg a szereposztás vitt az Operába.
Sümegi Eszterért régen rajongok, Perencz Béla számomra "A bariton", Kiss B. Attilát  nemrég hallottam Bánk bán szerepében, nagyon érdekelt, milyen lesz Cavaradossinak, végül Haramza Lászlót már láttam László királynak a Hunyadi Lászlóban, de csak tévében, azon kívül, hogy 100 éve énekeltem vele egy kórusban, élőben nem még volt hozzá szerencsém.

Az előadás tetszett, szuper volt.
Az élvezetét azonban szinte teljesen tönkretette, hogy kifogtam a nézőtéri zombi legrosszabb fajtájából mindjárt hármat is.

Épp elsötétedett minden, amikor berobbant a páholyba egy idős házaspár és valamelyikük édesanyja. Utóbbi nagyon örült, hogy időben érkeztek és ezt kedélyes heherészéssel tudatta is a világgal, csakhogy közben odalenn elkezdődött a zene, amit viszont a nagyothalló néni nem vett észre.

A későnjövő viszonylag hamar elcsendesedik és beleolvad a nézők sötét és csendes maszlagába, a nézőtéri zombi azonban soha! A kulturális evolúció e három csúcspéldányának a felvonás végéig nem sikerült eltűnnie, csörögtek, zörögtek, beszélgettek, retikült borítottak ki,  széket húzogattak, cukorkát bontottak, papírzsebkendőt csomagoltak, gyógyszeres fiolát ejtettek le, műsorfüzetet morzsolgattak, botot döntöttek föl, karkötőt koccantottak valami másik fémhez, karórát húztak fel, aprópénzt szórtak szét - szóval egyfolytában szórakoztatták a többi nézőt, aki - valljuk be férfiasan - nem ezért váltott jegyet az Operába, nem ezért mosakodott ki, nem ezért öltöztette a testét és a lelkét ünneplőbe és nem ezért ért oda pontosan.

Az előadás fénypontján  a levélária dallamát a kulturáltan szórakozó, művelt úr elkezdte maga elé nyüszíteni.
Mint a kutya, amelyiket a kizárták a disznótorból.
Kétszer kértem meg, hogy hagyja abba, másodszor már hangosan - hiába.

Tehetetlen dühömben lenyomtam neki egy tockost, mire azonnal hátraütött, de a vinnyogást egy pillanatra sem hagyta abba.
Ököllel csaptam nagyot a fejére, erre megfordult.
Mindketten felálltunk és arrébb rúgtuk a székeket.
A dübörgésre a nézőtéren forgolódás kezdődött, de a sötétben senki nem látott semmit.
Az öreg néni megragadta a botját és nagyot húzott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki annyit sem mondott hogy nyekk, mert egy aranyozott oszlopdísz volt.
Én a további verekedést megelőzendő egyetlen jobbegyenessel eltrafáltam a nézőtárs állkapcsát, aki így félrefittyent pofával énekelve hasbarúgott.

A hőstenor a színpadon  már épp ott tartott, hogy "e muoio disperato" (kétségbeesetten halok meg), amikor - ahogy a fimeken láttam - egy reccsentéssel kitekertem az operalátogató nyakát és az élettelen testét ledobtam az emeletről.

Az ária közben ért véget, így a felcsattanó taps elnyomta az áldozat padlóla érkezésének tompa puffanását.
Én leporoltam a nadrágomat, még lekentem egy csattanós sallert a diadalmasan maga elé motyogó öregasszonynak és emelt fővel távoztam.
Senki nem mert hozzám szólni, így az esemény nem követelt több emberéletet.

A sajtó csak azért hallgat a történtekről, mert mindenki aggódik a színpadi deviancia  (a Toscában nemi erőszak, gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság) kiterjedésétől és a nézőtéri zombik elleni agresszió tömegessé válásától.

 


 

 

A matematika sosem tartozott az erősségeim közé, de ha jól számolom, akkor e szavakkal fél tizenegy után négy perccel lehetne pontos időjelzést adni.
Egyszerűbb lenne úgy, hogy huszonkét óta harmincnégy perc, még egyszerűbb, hogy fél tizenegy múlt négy perccel.

Csakhogy.

Mindez nem vicc és sajnos nem is a Rádiókabaréban hangzott el, hanem tegnap este a közszolgálati Kossuth Rádióban. Aki kételkedik, bátran hallgassa meg a rádió hangtárában, a 22 órás Krónikára kattintva hívható elő és 22:19:36-nál hallható.

Mátyus Kati Mátyus Kati.
Így hívják e csodaszép hölgyet, aki még bőven a szocik idején került a Magyar Rádióba és valamit nagyon tudhat, mert népszerű, mert sokan ajnározzák őt internet-szerte, sőt, valamelyik tévéújságban már címlaplány is volt.

 

Hogy miben áll Kati nagy tudománya, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy ő a magyar rádiózás egyik kormányokon átívelő gyenge pontja.
Amellett, hogy csúnyán és orrhangon beszél, rosszul hangsúlyozva, olykor érthetetlenül  olvas, még sűrűn bakizik is.
A fenti pontos időjelzés is tőle származik.
Negyed tizenegy múlt tizenkilenc perccel!

Elnézve a fotót, tényleg szép.
Csakhogy.
Katikát az én adómból fizetik és - mi fájdalom - a szépségét én nem tudom élvezni.
Én rádióhallgatóként hosszabb ideje szenvedek az ő mikrofon elé engedésétől.
Csak kérdem, nem lehetne-e inkább egy olyan bányarémet odaültetni, aki kellően utálja a kommunistákat, nem beszédhibás, szépen ejti a szavakat és érthetően hangsúlyoz?

 

Perszehogy oda lehetne, de miért nekem legyen jó, aki ezt az egészet fizeti, annak a bérével együtt, aki a döntést hozza és naponta látja a szépséget?

Persze Mátyus Kati egy fokkal még mindig jobb, mint szegény Szakonyi Judit, aki általában hétvégéken, így ma is a hírolvasással küzd.
Tessék ma belehallgatni bármelyik híradásba.
Egy fájdalom az egész, mert a hölgy orgánuma ugyan szép, de nem nagyon érti, amit felolvas. Ő is az előző nyócév terméke és helyette sem találtak senkit, aki korábban valamelyik fideszmédiában nyomult és alkalmas bemondónak?

Ne tessen már mondani, mert még elhiszem!
 


  lásd még ezt:

 

Logopédust a közszolgálati médiába!!!

Bela Ursus volt III. Ehune piréz választófejedelem legnépszerűbb főszakácsa, az ő idejében messze földről jöttek a vendégek és kóstolták a magyar ősökkel büszkélkedő séf híres főztjét.

Nagyapja, Geláz Aszpartám ugyancsak szakács volt, de ő nem vitte olyan sokra, mint a híres unoka, mindössze Apafi Mihály tábori konyháján fözött a tiszabüdösi csata idején. Valami irigy gasztropithecus megdumálta a fejedelmet, hogy a pénteki vacsorát nem is úgy kellett volna főzni, mert a húst túlsütötte, a lepény túl lapos lett, a tojásban meg nincs tápérték, ezért szegény Aszpartám szégyenében elbujdokolt. Először a Szováta mellett lévő Medve-tó egyik büfébódéjában kapott állást, később Berlinbe ment, ahol feleségül vette a vastagbokájú Brünhilde Petz kisasszonyt, ő pedig megszülte a későbbi Bela Ursus édesanyját.

Bela - vagy inkább írjuk magyarosan: Béla mester - a gasztronómia történetének első fusion konyhásza, kisujjában voltak a magyar és az erdélyi ételcsodák, a berlini és branderburgi rémségek, de dolgozott egy ideig Marseille egyik előkelő kikötői bordélyházában is, ahol mindent ellesett a világjáró ínyenc hajóskapitányoktól, akik előszeretettel csődültek be a konyhába hogy elmondják: ők mit és hogy szeretnek.

 

Béla a magyaros szűzérméket továbbfejlesztve egy ünnepi alkalomra a következőket főzte a fejelem konyháján.

1. Lobogó sósvízben feltett főni fejenként 15 deka csavart száraztésztát.

2. felszeletelte a sertésszűzet, amit apróra vágott és olajon megfonnyasztott hagymán megpirított

3. a közben talált húsvéti sonkamaradékot apróra kockázta és előkészítette a csiperkegombát

4. amikor a hús mindkét oldalán fehérre pirult, akkor enyhén megsózta és rádobta a gombát

5. közben összekevert 3 deci főzőtejszínt 2 evőkanál dijoni mustárral, a sonkakockákkal és egy teáskanál kristálycukorral

6. az egészet ráöntötte a gombás húsra és összerottyantotta, majd a kifőtt és leszűrt csavarttésztával tálalta.

III. Ehune piréz választófejedelmet nem zavarta, hogy a kép egy része fotosop, sőt, büszkén végignézett a habzsoló vendégseregen és dörgő hangon kérdezte a szakácsot:

- Bela, váccpáör?

A magyar származású séf nem jött zavarba, mert tudta, hogy a fejedelem az étek neve után érdeklődik, de a nagyonünnepi alkalmakkor elfelejti az anyanyelvét.

Pirézes szűzérmék, kegyelmes uram - mondta piréz nyelven és hibátlan kiejtéssel, amitől a nagyúr még büszkébb lett.

- Klep jór henc - adta meg a jelet, mire az asztalnál ülő többszáz előkelőség tapsviharban tört ki.

Bela a kötelezően álszerény mosolygás közben meg volt győződve arról, hogy az ő és nagyapja büszke népe egyszer még komoly csillagként ragyogja be a gasztronómia egét.

Turkáltam a neten, hogy készül a spagetti carbonara?
Azt láttam, mint mindig: ugyanaz a recept sok oldalról visszaköszön, helyenként módosításokkal, máskor meg szóról szóra. Megy a lopkovice itt is.
Nomeg a butaság.
Már a wikipédia is átvett egy olyan "autentikus" receptet, ami szerint a carbonara az szénbányász, az ő ételük volt ez a spagetti, amihez a tojást munkába menet egy tyúkólból lopták és amikor megjött az étvágyuk, akkor tüzet raktak és főzni kezdtek. 

Hogy ehhez mit szólt a bányamester, a szénporos szakik odalenn a tárnát gyújtották fel, vagy külön felhozatták magukat ebédszünetre, az szinte mindegy és az sem számít, hogy a carbonaro az szénégető, a szénbányász meg carboniere.
Az olasz receptek általában tartalmazzák az "eredeti olasz", az "igazi olasz" kitételeket, olykor tagadólag is, hogy "egy olasz soha..."

Mert azt itt Magyarországon mindenkinél jobban kell tudni, hogy az igazi olasz mit hogyan.
Én az előző posztomban elmondtam, hogy én vagyok az igazi olasz és punktum, ezért most leírom, hogy csináltam ma vacsorát.
Eredeti olasz spagetti alla carbonarát.
Alla medwe módra.
A recept azért eredeti, mert most találtam ki és nem nyúltam sehonnan!
(lehet hogy ez is elterjed majd?)
 

1. Feltettem másfél liter vizet, amit forrás után megsóztam és belekevertem egy félkilós gyermelyi spagetti kétharmadát.

2. közben két evőkanál olívaolajon elkezdtem pirítani egy marék füstölt baconkockát, amihez hozzátettem egy fej felkockázott vereshagymát, később két szelet főtt füstöltsonkát felcsíkozva és 20 deka csiperkegombát felszeletelve. Lassú tűzön hagytam pirulni.

3. Felvertem egy tojást egy kétdecis doboz főzőtejszínnel.

4. hozzákevertem egy darab reszelt füstöltsajtot és egy teáskanál kristálycukrot

5. a kifőtt tésztát leszűrtem és bedobtam a serpenyőbe, elkevertem a raguval

 

6. a tejszínes-sajtos tojást rákotortam a tésztára 

 

 

7. Elkevertem és csak felforrósítottam, nem pirítottam, hogy ne száradjon ki, ne süljön meg a tojat.

 

8. Előmelegített tányérra halmoztam és tekertem rá egy sor frissen őrölt színesborsot. Tehettem volna bele fokhagymát is, de nem mindenki szereti. Ettől persze még igazi spaghetti alla carbonara marad.
Aki szerint mégsem, az nevezze bátran úgy hogy Spaghetti Alla Pugacsova*, engem az sem zavar. :-)
 

 A Lojzi névre hallgató vörösborral öblítettük.
Fenséges volt!

 

 

 

Pugacsova
Pugacsova
Vondrackova
Vondrackova
Konczova
Konczova

* Alla Pugacsova  - a fiatalabb olvasók kedvéért mondom, egy ruszki bárisnya, annakidején a Szovjetunióban ugyanolyan kötelező és kizárólagos "sztár", mint Csehszlovákiában Helena Vondracková,  vagy nálunk Koncz Zsuzsa.
Együttérzéssel kérem a klipeket nézni és hallgatni, ezek a mi fiatalságunk nehézségei (ezek mellett persze)

medwe-italiano Van nekem egy gyerekkori barátom, a Vittorio.
Eredetileg Győzőnek hívták, de az anyja lelépett egy olasz kamionossal és 9 évvel a disszidálása után egy hónapra vendégül látta az itthon felejtett fiacskáját.
A Zitáliát megjárt Győzővel ekkortól kezdve nem lehetett bírni.
Az addig szerény, csendes, visszahúzódó, jelentéktelen fiúcska nagyhangú, beképzelt figurává avanzsált, akcentusa lett és olasz szavakat használt.
A nyelvet ugyan nem tudta, nem is akarta megtanulni, de olyan jól hangzott a szia helyett, hogy "csáó bellisszima mijja", meg hogy onnantól ő lett az iskola sztárja és az olasz ügyek szakértője. Le is ugatott rendesen mindenkit, ha kellett, ha nem.
Olykor a tanárokat is kijavította, ha mondjuk az ókori Rómáról volt szó és nem talált rendben valamit.

Néhányan nagyon megutálták, de - mi meglepetés - a többség rajongva tisztelte.
Anyuka gyakran küldött cuccokat, ebből néha leesett ez-az a többieknek is, később Vittorióból komoly seftes lett. Akkoriban a sok hülye még egy üres olasz sörösdobozért is képes volt pénzt, vagy komoly cseretárgyat adni.

Az élet messze sodort minket egymástól, el is felejtettem mindazt, amit Vittorio képviselt, míg az elmúlt évtizedben vissza nem köszönt.
Nem a Győző gyerek, hanem a mentalitása.

A nyomorult honfitársak kioktatása olaszból és a nulla tudással járó hatalmas arc.

Mások Hollandiában, Spanyolországban, Ausztriában élnek, de nincs bennük akkora kultúrfölény és nem akarnak egyfolytában másokat alázni - csak akik Olaszországból tudnak valamit.

Találkozni velük az olasz éttermekben, de a legsűrűbben a neten nyilvánulnak meg.
Olasz vacsorák leírása, olasz ételek receptje - és ki sem fogyunk a mindentudó szakértőkből, akik pontosan tudják és csupa nagybetűvel teszik közzé, hogy EGY OLASZ SOHA nem eszik répát zellerrel, SOHA NEM veszi balkezébe a kiskanalat, SOHA NEM pödri meg a szemöldökét evés előtt - és hogy is mer megszólalni az a tudatlan stronzzo, aki ezzel nincs tisztában.

 

Tele vannak a receptoldalak IGAZI OLASZ leírásokkal, ORIGINAL ITALIANO mindenfélével, egy gyakori pizza vagy spagetti, egy minestrone számtalan eltérő receptúrája létezik, de a legtöbb úgy tudja, hogy Ő AZ IGAZI OLASZ, a többi csak szánalmas és silány kísérletezés.

Nos közlöm minden érintettel, hogy ennek vége.
Mától mindenki (még Gianni Annoni is) elmehet a sóhivatalba, ugyanis

ÉN VAGYOK AZ IGAZI OLASZ!

És a nejem is. Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy egyedül mi készítünk VALÓDI OLASZ pizzákat és tésztaételeket. Autentikusabbak vagyunk mindenkinél, hiszen többször kajáltunk a digóknál, gyakran van pizza vacsorára és nem csak hogy olaszrizlinget iszunk hozzá, nem csak úgy ejtjük a pizzát, hogy "piccá" - és lenézünk mindenkit, aki két zével mongya, hanem ami mindennél fontosabb:
a Vittorio az én barátom, a többiek nem is ismerik!

 

Naugye!

Így próbáljatok a jövőben olasz recepteket firkászni!
Szánalmasan ácsingózó nyomoroncok!

 

 

és még valami:

ha már IGAZI OLASZ vagyok, akkor nesze nektek egy IGAZI OLASZ spaghetti alla carbonara

 

Alhattam volna még, de a komornám behozta a reggelimet, erre mindig felébredek.

- Jóreggelt, medwe úr! - köszöntött jövőbevetett mosollyal.

- Jóreggelt Yvonne - durcáskodtam a paplan alól.

- De medwe úr - mondta Yvonne csak így kisbetűvel - emlékeztetném, hogy a kegyelmes asszony menesztette Yvonne-t, mivel telerakta a hátsó lépcsőházat Pörzse Sándor portrékkal és dulakodni akart, amikor leszedtük.
Én Rozál vagyok, az új komorna, szolgálatára.

Nem ébredtem még egészen fel, de máris gyanakodtam, hogy ez az egész csak ballib provokáció.

- Mi a reggeli, Yvonne? - kérdeztem unottan.

- Rozál, szolgálatára - kekeckedett velem a némber és sorolni kezdte, mi van a tálcán:

- Vörösrák carpaccio mandulamousse-szal és zöldsalátamártásch-sal. A rákot a Juan de Fuca csatornában fogták, mert az ottani klíma miatt egész különlegesen omlós a húsa, a mandula argentin, kimagasló vitamin- és zsírsavtartalommal, a zöldséget hajnalban szedték a konyhakertben. Aztán van még itt fúziós imbisz is, kérem szeretettel.

- Micsoda ???

- Hát tetszik tudni, gyömbérfinggal infuzionált szusirizshab, konfitált pellerinnel.

- Valami más?

- Hogyne, kérem! Hoztam még medwe úrnak szenthomár bélszíntortillát a Bengáli-öbölből, chiliolajcseppentéssel bolondított limettaszósszal és ma sem hagyta ki a szakács a rózsavízből készített emulziót agnolottis pecsókával, Ruen wa pleusse módra.

- Kockasajt nincs?

- Hogyan tetszik mondani, kérem?

- Jól hallotta, Yvonne, azt kérdeztem, hogy van-e kockasajt. Répcelaki. Háromszög alakú, az alján enyhe ívvel. Alufóliába csomagolva, olyan kis piros izével, amit ha meghúzok, akkor leszakad.

- Rozál vagyok, és a medwe úr ugye csak viccel velem????

- Nem, Rozál - és kezdtem egy kicsit bepipulni - én ma rosszat álmodtam és kockasajtot akarok reggelizni, érti??? Vigye vissza ezeket kacifántos szarokat a konyhára és mondja meg Bélának, hogy zizegős pirítóst kérek, natúr, joghurtos és pritaminos kockasajttal! Megértette?

Hidegvérű arisztokrata lennék, de amikor kajával kapcsolatban értetlenkednek velem, netán provokálnak, akkor kijön belőlem az ősproli. Ocsmány dolog, de tudok én ordítva bazmegelni úgy, hogy a baldachin is remeg, mint a kocsonya.
Yvonne is remegni kezdett, de azért még volt annyi vér a pucájában, hogy tovább ellenkezzen.

- Béla már nem dolgozik nálunk. Két hete Marc-Antoine Sommelier kétcsillagos séf vezeti a konyhát, medwe úr kérem, és nagyon meg fog bántódni, ha vissza tetszik utasítani a reggelijét, amibe az egész szívét és a lelkét is beletette.

Megenyhülve néztem végig a tálcán.

- Az két a gumidarab ottan micsoda?

- Azok Michelin-csillagok, kérem. Sommelier úr maga vágta ki Önnek, biciklibelsőből és ő díszítette vele az elemózsiakompozíciót, mivel páratlanul sokat ad az esztétikára.

- Rendben. Kockasajtot kérek. Most!

- Bátorkodom emlékeztetni medwe urat, hogy medwe úr köztudottan egy igazi ínyenc. Gasztroblogot is ír.

- Én akkor is kenhető, zsíros, ömlesztett tejipari terméket kívánok, sztaniolban!

- Mi lesz ebből, ha kiderül?

- Nem fog kiderülni. Azért fizetem a személyzetet, hogy ne járjon el a szája senkinek.

- Ne feledje, medwe úr, vannak akik többet kínálhatnak az információért, de zsarolással is kiszedhetik belőlünk a medwe úr titkait. Rendszeresen turkálnak a kukáinkban és megtalálhatják a csomagolóanyagot. A Homo Gastropitecus Mindenható Egyletének fülébe is juthat a dolog és akkor ízekre szedik a blogjaikban.

- Hozza a kockasajtomat!

Yvonne nem tehetett mást, felcsókolta a díszes tálcát és elkullogott vele, majd kis idő múlva visszajött egy menzai, enyhén zsíros pléhlappal, azon donaldkacsás tányérban három forró, illatos pirítós és a három répcelaki sajtcsoda, meg egy bögre citromos tea.
Mennyei!

Lassan és élvezettel toltam a silót az arcomba, közben valaki észrevétlenül behozta a reggeli lapokat. Épp ott tartottam, hogy Szíjjártó Péter kifejti: a zemberek szeretik a kockasajtot és ha ők jövőre kormányra kerülnek, akkor nem lesz sajtáremelés, amikor kopogtak az ajtómon.
Nem udvariasan kopogtak, ahogy megszoktam, hanem kissé türelmetlenül, izgatottan. 

- Tessék! - kiáltottam, ahogy a filmekben láttam.

Színmagyar Walter Jákob volt az, a titkárom.

- Medwe úr, baj van.

- No! - utánoztam Bolgár Györgyöt, aki élő adásban kezeli így a fontos bejelentéseket.

- Morvai Krisztina épp az imént szólalt fel Brüsszelben. Kifogásolta az ellenzékkel szemben tanúsított folyamatos rendőri brutalitást, a magyarok módszeres irtását és medwe úr reggelijét.

- Mi baja volt velem?

- Azt mondta, hogy a hiszterikoliberáljudeoplutokrata dagadék magukfajta direkt zabálja fel a szegény sorsú magyarok elől az olcsó táplálékot, amivel szándékos népirtást követ el.

- Mit szólt erre a bizottság?

- Kuncogtak, ahogy szoktak és az elnök csak annyit mondott: köszönjük, Emese. De medwe úr biztos lehet abban, hogy ennek még lesz következménye, állítólag egy tulipános-ládának öltözött kéményseprő-különítmény már el is indult a kastély felé.

- Mire készülnek?

- Sajtótájékozatót tartanak, felolvassák a követeléseiket, például hogy engedjék ki Kutyaházit, megdobálják a villanyrezsót és kirámolják az éléskamrát.

- Kibírjuk.

- De ez még nem minden.

- Mondja, ne kíméljen!

- Medwe úr, el sem merem mondani. Kérem, ne haragudjon meg rám - riadozott a titkár.

- Mondja, Jákob, nem lesz baj! - biztattam, mert joviális maradok a nehéz helyzetekben is.

- A világsajtó is felfigyelt a dologra.

- Nem mondja!

- De mondom! Nekem is úgy mondták, hogy az Index főszerkesztője, az az Uj Péter személyesen bazmegelt a blogjában és nyilvánosan gratulált medwe úrnak.

- Jákobom, ez nagyszerű! - vidámkodtam.

- Én nem vagyok ebben olyan biztos - demonstrálta SZWJ, hogy rosszabbul él, mint nyolc éve.

Én viszont jobban élek!  Sokkan jobban, még ha ezt szégyellnem is kellene.
Például mivel akkor eszek kockasajtot, amikor akarok!

 

 

*   *   *

 

Hogy ezt az egészet csak álmodtam-e, most így hirtelen nem tudom, a legbiztosabb ha belenézek Uj Péter blogjába, hogy valóban foglalkozott a kockasajtommal, vagy csak aljas rágalom az egész?
Biztosan az, hiszen a főszerkesztő úr - a még MTBD-vel is pertuban lévő művelt-érzékeny társalgó -  egészen biztosan nem bazmegel, meg aztán ideje sincs ilyen csip-csup ügyekre.

 

 

 *   *   *

 

 

kapcsolódó linkek:

MTBD blogja

Uj Péter blogja

süti beállítások módosítása