Rendben, hogy a nyelv folyamatosan változik,
de az nagyon nincs rendben, amikor a félművelt ember rosszul használ egy idegen szót és ezt lassan annyira megszokjuk, hogy a szó eredeti jelentése is megváltozik.

Az alternatív szó azt jelenti, hogy KETTŐ dolog közül választhatunk,

tehát van egy lehetőségünk és van annak az alternatívája, a másik lehetőség.

Ha netán akad valahol egy harmadik is, akkor az már nem alternatíva, de nem is alternatívák, még kevésbé alternatívákok.
Miért is nem?
Mert a Magyar Tudományos Akadémia az alternatíva kifejezést úgy definiálta, hogy két vagylagos lehetőség közötti választás.

Divatos dolog nyelvi kérdésben is a guglihoz nyúlni, aztán diadalmasan a világ elé tárni az ott megjelenő 56.789 találatot és megkérdezni, hogy akkor ezek mind rosszul tudják?

Igen, mind rosszul tudják, sőt, e logika szerint a tehénlepény is ehető, hisz százmilliárd légy nem tévedhet!

Aki szerint a  "nyelvében él a nemzet" nem csak üres szólam és igényesen használja az anyanyelvét, az nyelvi kérdésekben nem a google találati listájából, hanem a Magyar Tudományos Akadémia kiadványaiból okul.

Más alternatíva ugyanis erre nincs.
 

ajánlott link:

kultura.hu/main.php

ps: belátom, a félművelt túl erős.

Olyan felemelő érzés elsőre megérteni valamit, legyen az dalszöveg, rádióreklám, vagy a szomszéd néni kiabálása.
Gyerekkoromban pl. évekig nem értettem a Mennyből az angyal egy sorát, nevesen azt hogy "Szép ajándékot vivén szívökben", ugyanis ez a minden karácsonykor meghallgatott lemezen valahogy így hangzott: cíbaja négó, cíbici tőde - aminek ugyan sok értelme nincs, de az ünnep szép volt úgy is.
Tizenhuszon évvel később a sajtóból tudtam meg, hogy a problémámmal nem voltam egyedül, ugyanis Galsai Pongrác írta valamelyik lapban, hogy a fia ugyanezen dal eléneklése utánezzel fordult hozzá:

- Papa, mi az hogy tőtök?  ("ő lesze néktek üdvözitőtök" a hangsúly aláhúzással jelezve)

Egy ötéves kislány a gyerek-istentiszteleten a hozsánna helyett azt énekelte, hogy kosárka, mivel olvasni még nem tudott és azt az értelmetlen szót sem magyarázta el neki senki, egy másik leányka pedig megkérdezte az őt templomba vivő nagyit, hogy nem esnek-e le az angyalkák, ha olyan magasan uzsonnáznak  (hozsánna a magasságban).
Ilyenekből persze jutott nekem is, gyermekkori zenés kínzatásaim címmel majd' egy éve megcsörgettem a múltam nehéz szilánkjait.

A jelenem dicsekvésre kevés okot adó tényezője, hogy gyakran hallgatom a közszolgálati rádiót, elsősorban a Bartókot, sokkal ritkábban a Kossuthot. Mindkettőn régóta fut egy reklám, amiben a vatkarádióról, abban pedig rutkaiborról beszél egy kissé negédeskedő, de annál pöszébb hang.
Oké, aki olyan régi hallgató mint én, annak az évtizedek selypítő, raccsoló, pöszögő rádiósai után egy újabb beszédhibás mikrofongyalázó már fel sem tűnik, viszont ez itt valami reklám lenne, aminek a célja másodsorban emberek megnyerése. (tudjuk elsősorban pénzmozgás, bevétel, majd osztás)

Biztosan megint nem én vagyok a célcsoport, de tessék mondani, van aki ezt érti?
Mi az a vatkarádió?
Hol fogható?
A rutkaibor az kannás, vagy palackozott?
Iható? 

Vagy ez megint csak a figyelemfelkeltés sajátos formája?
Majdnem húsz éve a tévében ment egy reklámspot, a vége felé egy nő beszólt és azt mondta: műgörény!
Amikor ötödször láttam, felhívtam a tv műsorügyeletét és megkérdeztem, mi az a műgörény?
A telefonos úr jót nevetett és közölte, hogy a reklámban a végszó nem műgörény, hanem az hogy működik!
Aha, így mindjárt más!

Később a Blikk reklámja gondolkodtatott el: vajon miért úgy végződik, hogy Szpotocsnye? Akkor szerencsére már volt internet és rá lehetett keresni.
Anno ezt találtam a témáról, egy kedves fórumozó lefordította a kifejezést, az viszont örök rejtély, hogy miért beszélt szlovákul egy olyan reklám, aminek érintőlegesen sincs köze az északi szomszédhoz.

Most meg itt a vatkarádió és rutkaibor.
A gugliban nincs róla semmi.
Persze holnap már lesz.
Az én béna blogom.
Hajlunk meg így, sötét tudatlanságban?

utóirat bő héttel később:
Nem egészen hülyén halok majd meg, mert megtudtam, hogy a vatkarádió az helyesen Vackarádió, a rutkaibor - amit mások ugyanitt Ruttka Ibornak értettek - az egy Ruttkai Bori névre hallgató előadóművész.
Már szinte mindent tudni véltem, amikor megjelent itt Berger Zsolt, aki csak ez egyetlen beszólása kedvéért regisztrált nicket hogy megírja: nagyon haragszik rám névtelenre, ő Berger Zsolt, névvel.
De vajon ki a fene az a Berger Zsolt?
És miért hozta ki a sodrából, hogy nem értek egy rádióreklámot?
 

Amikor belenéztem a közszolgálati tévé ünnepi műsorába, a Hősök terén épp Bánk áriája, a híres Hazám, hazám ment.
Megállapítottam, hogy a tenor nem elsőosztályú, de szépen megtanulta a számára idegen, magyar szöveget. Aztán kiderült, hogy nem vendégművész hangsúlyoz magyartalanul, hanem Fekete Attila művész úr.

Mivel Nagy Imre újratemetésének napján a műsorvezetők (egy öntelt úrfi és egy setesuta nőnemű középiskolás) szerint mindenki szerette egymást, sőt, idős emberek is kézenfogva mentek az utcán, a csöpögő szeretetet megidézendő egy a gesztusaiban szexuális ajánlatra váró hölgy előadásában a Habanéra következett, Bizet Carmenjéből.

Az erőltetett asszociálás egyre kétségbeesettebb magyarázatokkal szolgált, hogy a kivégzett mártírokra miért ilyen katyvasz műsorral emlékezünk. Hogy hogy került oda Miklósa Erika és Polgár László előadásában a Don Giovanni egyik édelgős duettje szájpuszival a végén, arra már nem is volt magyarázat, viszont a csapnivalóan előadott magyar slágeregyveleget úgy konferálták fel: az Omega, az LGT és az Illés számaiban megjelent a szabadságvágy, így aztán mi sem természetesebb, hogy az említett együttesek repertoárjából egyetlen szám sem került a főleg Máté Péter és Demjén számokból összeállított műsorba.
Előadhatták volna még a Macskaduettet, hiszen nyilván látta a gyászmenetet a temetőben két macska is. De egy cirmos egészen biztosan!

Az már csak hal a tortán, hogy a vége felé Beethoven IX. szimfóniájának negyedik tételéből csupán két részlet fért a megemlékezésbe.
Ha Nagy Imre és a mártírtársak valahonnan nézhették volna a tiszteletükre összegányolt közszolgálati cirkuszt, riszáló és pillogó művésznőkkel, hamis művészurakkal, széteső kórussal és oda nem illő számokkal, biztosan megbánták volna mindent, amit EZÉRT az utókorért tettek.

Szerintem.

Villány ősidők óta lakott település, ahol bronzkori cuccok is kerültek elő a föld alól és ahol a kelták óta folyik a jó bor. A rómaiak Viliannak hívták, amely elnevezés Vylyan formában köszön vissza XV. századi iratokból.

Ezt a nevet védette le néhai Debreczeni Pál, a szegedi tanács pénzügyi osztályvezetője és  borosgazdává előlépve 1988-ban Nagyharsányban megalapította a Vylyan Borászatot.
A többit már tudjuk, vagyis annyit mindenképpen, hogy a Vylyan feliratú palackok általában jó kis nedűket rejtenek.

Amit nem tudunk, az a név kiejtése.
Valami rejtélyes okból kifolyólag Villány történelmi nevét tíz emberből hét úgy ejti hogy VILIEN, kettő meg sehogy, mert nem tudja, hogy kell, inkább kér Bockot vagy Polgárt, mert azt egyszerűbb kimondani.

Ez még nem volna olyan nagy baj.

Az viszont  annál inkább, hogy tegnap egy éven belül a harmadik pincér vette magának a bátorságot, hogy kijavítsa a kiejtésemet.
No nem vilienról viliánra, hanem fordítva.
A pincérek többsége szerint a Vylyan helyes kiejtése vilien.
Ez sem olyan nagy baj, nem ez az egyetlen dolog, amit vendéglátósék rosszul tudnak.

Az a szereptévesztés viszont nagyon nagy gáz, hogy egy pincér kijavítja a vendéget.
Akkor is kifogásolható, ha a vendég valamit rosszul mond, de ha őpincérsége épp a jót javítja rosszra, az már szánalmas!

2-3 hete egy remek borozóban száraz muskotály iránt érdeklődtem.
A korai huszonéves pincérféleség kihúzta magát és a következőt mondta:

- Uram, a muskotály az mindig édes!

Oké, fiam, nem csak pimaszul pofátlan vagy, hanem bántóan buta is, ugyanis a kenyéradó gazdád még tavalyelőtt is palackozott száraz muskotályt, kár hogy ezt nem tudod, kár hogy ennyire nem értesz a szakmádhoz, az meg már több mint kellemetlen, hogy ezzel a  felkészültséggel ilyen nagy arcot hordasz - gondoltam, de ezt sem ott, nehogy belegázoljak a fiatal nemzedék szárnybontogatásába, hanem inkább másnap, itthon.

Mi lenne, ha egy pincér ismerné azt a helyet, ahol dolgozik?
Tisztában lenne azzal, hogy mi van az étlapon, hogy miről volt híres öt éve, vagy hogy nevezték 30 évvel ezelőtt a vendéglőjét.
Mi lenne, ha egy pincér helyesen ki tudná ejteni azoknak az ételeknek és italoknak a nevét, aminek a szállításával telik a napja? (nem mondja, hogy gordonblú, kápdzsekk,  csivazregál, vörcseszter, szegvin, csátóbriand, brucsetta, kecsöp, kontrő, glenfidics )
Mi lenne, ha egy pincér pontosan tudná, hogy a vendég kiszolgálása, nem pedig kioktatása végett vette fel a fehér inget és arra a néhány számmal nagyobb mellényt?

Hogy mi lenne?
Külföld!
 

Ezüstfenyő, Hotel Gold, Telkibánya

A legutóbbi kirándulás miatt először egy kakás WC-kefe ugrik be. Amire az eredetit kicserélték...

Nemegyszer kérdezték a kedves olvasóim, miért nem a helyszínen teszem szóvá a kifogásaimat?
Nos azért nem, mert akkor végigvitázhatnám az országot és én elsősorban jól érezni szeretem magam, továbbá a helyszíni reklamációkból származhat némi kellemetlenség (lásd az utóiratot!), de minimális az esély arra, hogy kijavítsanak egy hibát, míg a nagyobb nyilvánosság azért sokkal ösztönzőbb.
Tapasztaltam.

Jártunk már néhányszor Telkibányán, mindig az Ezüstfenyőben szálltunk meg és begyűjtöttünk jónéhány kedves emléket. Sokfélét.
Most az első reggeli utána  recepción kívánságlistát adtunk át a következőkkel:

kérjük szépen
- eltávolítani pormacskákat a mennyezetről
- és a többhónapos mocskot (rovartetemek, pókháló, madátoll és -ürülék ) a teraszunkról
- a WC deszka csavarjait meghúzni, mert veszélyesen inog
- a WC-kefét kicserélni, mert olyan mocskos, hogy már a Keleti pályaudvarról sem lopnák el
- hangulatlámpában az izzót kicserélni
- a kézmosó üres szappantartóját feltölteni és kettőnknek egynél több aprótasakos tusfürdőt kirakni

Este arra mentünk vissza, hogy ég a lámpa, tiszta a szoba és a terasz, de a WC-deszka ugyanúgy billeg és a kefét ugyan kicserélték, de csak egy kevésbé ótvarra (lásd a lenti fotókat).
A vízköves, szappanmaradékos kosárba bevágtak vagy harminc tasak sampont és tusfürdőt. (ez épp olyan túlzás, mint az hogy kettőnknek volt összesen egy)
Ettől persze nem lett sokkal jobb a szobánk, a szálloda meg egy kicsit sem, ugyanis

- a szakadt zuhanyfüggöny és az általa elkerített fülke alja még penészes volt
- a szobánk fala alulról vizesedett
- a szűk fürdőszobában csak a mosdókagyló keskeny peremére lehetett kipakolni
- az ajtók eléggé ütött-kopottak voltak, a fürdőajtó belső oldaláról hiányzott az élfólia, viszont lisztharmat-szerű penész borította
. a víznyomás eléggé ingadozott, a melegvíz pedig nem egyenletesen jött, vagyis a kedves vendég élvezhetett egy kéretlen értornát, amennyiben a víz hőmérsékelete egyfolytábana  forró és a hűvös között ingadozott
- a lepedőnkön érkezéskor (!) szőrszál, a kispárnán kézzel lesöpörhető piszok
- nincs egy ülőhely, csak az ágy széle
- ételszag az egész házban
- az étterem teraszának a burkolata és a zsírfoltos asztalok régen megértek a cserére
- a piszkos lépcső mellett egy ottfelejtett partvis szomorkodott mindvégig, talán ha valamelyik vendégnek kedve szottyan takarítani, ne kelljen sokat eszköz után kutatnia
- az étterem este nyolckor bezár (ilyennel nemrég Bajoroszágban is találkoztam)

És volt más egyéb problémánk is.
A második éjszaka hajnalig tartó esküvői buli zajlott, amiről a foglaláskor elfelejtettek tájékoztatni. No nem csak a zaj, a részeg emberek ordenáré kurjongatása volt zavaró, hanem a zártkörű rendezvény miatt az étterem már délután bezárt és ez az erdő közepén meglehetősen ciki tud lenni.

Amikor az étterem működött, akkor sem volt benne sok köszönet.
Péntek este a pincér szerepében tetszelgő háziasszony (úgy volt öltözve és kábé annyit tudott a vendéglátásról) közölte, hogy már nem tud hozni "szarvas- és vadéleteket" mert túl sok fogyott belőlük. Amikor bélszínt kértem volna, akkor figyelmeztett, hogy az előbb már megmondta: nincs marha. Ja hogy szarvast mondott, akkor elnézést. Kimért bor az nincs, csak egész üveggel.
A bor bemutatása teljesen kimaradt, az asszonyság kihúzta a dugót a szobahőmérsékletű fehérbor palackjából, letette az asztalra és otthagyott minket.
Elmentem utána, mert eltűnt teljesen, hogy nincs borhűtőjük?
Ezen a hőmérsékleten ugyanis a bor élvezhetetlennek tűnt.
Később hűvösebben is, mert ugyan sikerült találnunk egy pezsgősvödröt, amibe beraktuk az esküvőri bulira készülő Ezüstfenyő Hotel egész jégkocka-készletét (kb. két maréknyit) ami kicsit lehűtötte a borunkat, de nem lett tőle sokkal jobb. Olyan volt, mint a tartósítószerrel telenyomott görög borok, keserű utóízzel és másnap reggeli fejfájással.
Ezek után szinte mindegy is, hogy mit ettünk. (az amúgy nem volt rossz)
Másnap a reggelinél ugyanez az asszonyság volt szolgálatban egy másikkal, jól elbeszélgettek a pultnál és mindig a vendégek vették észre és tették szóvá, ha elfogyott valami. Az esküvőre osszetolt asztalokat úgy hagyták, gondolván hogy a reggeliző szállóvendégeknek jó lesz úgy is, viselkedjenek násznépként.
A büféasztal pedig úgy működött, hogy két asztalt elég ügyetlenül odatoltak a falhoz, arra volt minden kirakva, de a fal felől csak egyvalaki közelíthette meg a terüljasztalkámat, mert nem volt több hely, így kábé annyit kerülgettük egymást és várakoztunk, mintha egyszerre ötvenen lettünk volna ott - pedig mindössze 2-3 családról volt szó.
Normál fekete-tea nem volt, csak ízesített, a fóliába csomagolt kockasajtokat pedig a szeletelt sajtokra pakolva tálalták, a joghurtok hűtés nélkül álltak az asztalon.
Az egész étterem tele volt szúnyoggal, szúnyogháló sehol nem volt, konnektorba dugható szúnyogirtó pedig csak a portán, a kedves vendégek csapkodjanak és vakarózzanak egészséggel!

Valamikor ez a szálloda nagyon jó volt és szerettük a korábbi mókás neve ellenére (Ezüstfenyő Hotel Gold), most meg már nagyon nemjónak tartjuk és nagyon nem szeretjük, hívják akárhogyan.
A háromcsillagos objektumban kábé harmincezret hagytunk mindezért..

Hotel Aquarell, Cegléd
A posztom eredeti címe ez volt: Gyöngy a disznók előtt.
Igen, mert gyöngyszemre bukkantunk, Bodócs László séf személyében, aki méltatlan környzetben dolgozik. Méltatlan az az új építésű szálloda a ceglédi strand mellett, amelyiknek a konyháját vezeti és méltatlan az általunk megtapasztalt vendégsereg, amelyik a több látogatásunk alkalmával is körülöttünk pakolta az arcába a kaját.


Kezdem a nemjóval.
A szálloda amúgy nem lenne rossz, sőt.
Csakhogy a személyzet nem igazán odavaló. Mintha nem lenne a környéken szakképzett munkaerő, vagy lenne, csak nem fizetnék meg őket, ezért máshova mennek dolgozni.
Találkoztunk furkó pincérrel, akinek este busásan jattoltunk, másnap reggel köszönés nélkül ment el mellettünk.
Láttunk az élményfürdőben úszómestert, amelyik pultosfiúként is dolgozott, vagy fordítva, pultost, aki úszómesterkedett, de mindkettőnek gyenge volt.
A megrendelt italokat nem akarta kihozni a nyugágyainkhoz, továbbá úgy gondolta, hogy amíg ő leadminisztrálja a rendelést (4-5 perc), addig majd mi ott ácsorgunk a pultjánál, aztán amikor az egyik vendége elvesztette az eszméletét a medencében, rá kellett ordítani, hogy mozogjon már, mert a szép szóra nem mozdult, kérlelésre meg úgy indult meg mint egy csiga.
Volt dolgunk pincérrel, akitől Grand Marniert rendeltünk, erre elment megkérdezni a bárba, hogy "meg tudják-e csinálni?".
A pincérrel azonos felkészültségű olvasóim kedvéért mondom, hogy az említett ital gyárban készül és üvegben vásárolható, tehát a bárnak nem elkészítenie kell, hanem a kupak lecsavarása után pohárba töltenie. Először hallani ezt medwe-olvasóként nem probléma, de négycsillagos pincérként ciki, nagyon is.
Laktunk olyan szobában, aminek fürdője is úszott, mert a zuhanyfülkét rosszul szigetelték és kifolyt a víz.
Mindegyiknek rossz volt a hangszigetelése, az első érkezésünkkor a folyosón úgy tűnt, mintha valamelyik szobában pornófilmet néznének jó hangosan és a hölgy már igen közel van a csúcshoz.

Az étterem, vagyis a konyha Bodócs László séfnek köszönhetően közel kiváló. Amikor először jártunk ott négyesben és feladtuk a rendelést, kijött megnézni, kik vagyunk - és barátságosan bemutatkozott. Megszerettük, őt is és a főztjét is.
Aztán visszamentünk még néhányszor az étlap végigevése céljából- és mindig megéreztük, ha nem volt jelen.

A kakaslevest mindig vissza kellett küldeni, mert langyosan hozták ki. Az ételválaszték a kókuszos mangóleves kivételével (ez nem igazán ízlett.) fantasztikus. Minden egyes fogás arról szólt, hogy valaki jókedvében alkotta.

Hanem a közönség!
Soha nem fogom megérteni, hogyan tudja magát jólérezni bárki mackónadrágban és strandpapucsban csokornyakkendős pincérek és öltönyös vendégek között, damaszttal terített asztal mellett egy gyertyafényes vacsorát fogyasztva.
Az Aquarell közönségének kábé a fele volt ilyen, akámikor mentünk oda.
Azon már meg sem lepődtünk, amikor a szomszéd asztalhoz telepedett társaság százhúsz kilós, lenőtt hajú, töredezett körmű hölgytagja a kuriózumokkal teli étlap átfutása után így fordult a pincérhez: valami rendes étel nincs?
A pincér visszakérdezett, a kedves hölgyvendég mire gondolt, erre ő: hát pörkölt, töltöttkáposzta, vagy valami ehető étel.

Az elején azt írtam: a posztom eredeti címe az volt hogy Disznók elé gyöngyöt.
Nem szeretnék beállni azok közé, akik ugyanúgy Magyarországon élnek mint én, de egyfolytában sötétség és elmaradottság miatt pocskondiázzák a hazájukat - viszont Cegléden közelről láttam, miről beszélnek.
Kérdés, hogy ki bírja tovább.
Az Aquarell vezetése kiböjtöli azt az időt, amíg odaszokik a séf műalkotásaira igényes közönség, vagy Bodócs úr unja meg a gyúrónadrágos rántotthús- és pörköltzabálókat.
Arra már gondolni sem merek, hogy egyszer a közönség igénye nő fel arra a szintre.
De ki tudja, egyszer hátha!

tessék bekukkantani a galériába, beszéljenek helyettem a fotók és az ételek nevei

Széchenyi Étterem, Esztergom

Egy gyors beszámoló fénykép nélkül.
Volt Esztergomban a Széchenyi téren egy OTP.
Ifjúkoromban ott gyűjtögettem a pénzecskémet.
Aztán sokkal később lett belőle Philippe a belga, a fura, meglátogathatatlan és medwe számára értékelhetetlen étterem.
Aztán egyszer csak Philippe hirtelen eltűnt és a helyén hatalmas fantáziával egy gróf Széchenyiről elnevezett étterem nyílt.
Ez is csak másodszorra sikerült, mert az első próbálkozás alkalmával az egész étteremben vastagon állt a cigarettafüst. Ott a dohányzókat úgy különítik el a füstmentesektől, hogy az egyik bagázs balra, a másik jobbra, de az egész terem akkora, mint két nappali szoba, így nehezen oldható meg a törvényben előírt tiszta levegő.

Másodszor sem fogad senki, bár van az étteremben két kedves, mosolygós kisleány, nyilván szünidős diákok és semmit nem tudnak a szakmáról, meg nem is akarnak tanulni, nem ismerik az étlapot, nem ismerik a választékot, nem tudják a vendéglátás alapfogalmait sem.
Az étlap ígéretes, de sajnos a kinézett fogásokról le kell mondanunk, mert ez sincs meg az sincs, az egyik elfogyott, a másik nem is volt.
Végülis úgy állítjuk össze a mönüt, hogy az egyikünk levesezik, a másikunk desszertezik, közötte mindketten kérünk egy főételt.
A fokhagymakrémleves nem igazán nyerő.
Valami tejszínes lé némi fokhagymaízzel, de még normál levesnek is híg, nemhogy krémlevesnek!
A főételeinkre igen sokat várunk, ehhez képest a libacomb párolt káposztával és hagymás törtburgonyával inkább tűnik melegített és egy kicsit kiszárított silónak, mint rendes éttermi ételnek. A Vegyes grillnyárs fóliás burgonyával nevű fogásból a hús frissen készül és tökéletes, a köret viszont hanyagul melegített, kásás, széteső krumplira épül. Ott is marad a tányéron.
A desszert pedig, a gyümölcsrizs meggyszósszal és csokoládéforgáccsal még egy menzán is szégyen lenne, ha mondjuk nem is nagy, szerintem éhes egyetemisták olcsón bevágnák, de 300 Ft fölött már nem.
Két ásványvízzel és két gyümölcslével 7000 Ft a cech, ami még akkor is túlzás lenne, ha minden rendben lett volna.
De nem volt.

PS:
Jószándékú ember lévén készséggel elhiszem, hogy ha egy írásom nyomán itt vagy máshol születik egy hosszú, indulatos reakció, az nem az étteremtől származik, hanem csakis valaki olyantól, aki "néha benéz oda". Egy regionális veszekedőfórumon olvastam a következőt:

A Széchenyi étterem már a nyitás napjától nemdohányzó és ott már a kezdetektől kínosan ügyeltek arra, hogy az éttermen belül senki se dohányozzon, csak a teraszon. Én többek között ezért járok időnként abba az étterembe (is), ha Esztergomban vagyok.
Az étterem nemdohányzó volta ezért némi kétkedésre adhat okot arra vonatkozóan, hogy (az írás alapján helyi kötődésű) medwe blogger valóban járt-e az étteremben. Ahhoz, hogy valaki elmarasztalóan írjon az éteről, nem feltétlenül szükséges meg is kostólnia azt sehol, hiszen a bejárat mellett kívülről elolvashatja a menüt és az árakat is. A Széchenyi esetében az abalakon benézve láthatja az egész éttermet és a pult mögött álló személyzetet is. Az étel minősége utólag lényegében ellenőrizhetetlen, így annak kritikája is az, de a cigarettefüst ténye igen és az a Széchenyi étterem és kávézó esetén az éttermen belül teljesen kizárt. Furcsa, hogy miért lehet fontos egy olyan étteremről szóló topikban megszólalnia bárkinek is, ahol még sosem járt?

Ha az étterem a nyitástól kezdve nemdohányzó, annál kutyább, hogy dohányoznak benne, az meg pech hogy én pont akkor akartam ott ebédelni.
Nagyon nem szeretnék a fenti sorok szerzőjével cserélni.
Nem csak azért nem, mert akkor megint a Széchenyiben kellene mennem, hanem mert ilyen aranyos marhaságokat gyártana a fantáziám, hogy medwe az utcáról bekukucskálva találja ki az éttermi kalandjait.
Vajon miért tenné, hiszen pénzt nem kap az oldalért, szándékosan lejáratni meg nem kell senkit, hiszen megteszi azt mindenki saját maga. Egyszer csapnivaló szolgáltatással, másszor meg a törzsvendégnek álcázott írói munkásságával.
A Széchenyi nehezen silabizálható és botrányosan szkennelhető számlája talán kicsit meggyőzi azokat, akik a látogatásomban és az értékelésemben kételkedtek.
Ahol ilyen a névjegy (beleértve a kalandom utóéletét is), ott a konyha és a kiszolgálás sem lehet sokkal jobb, mint ahogy fentebb leírtam.

Voltam annyira mazochista, hogy odamentem mégegyszer:

Tessék engem beperelni!

Kedves Szilárd!
Remélem, nem veszed rossznéven, hogy tegezlek, bár én vagyok az idősebb, amúgy ezt nem tenném, mert Te vendéglős vagy, én pedig vendég és ebben a relációban illendő egy bizonyos udvarias távolságtartás. Mégis közvetlenebbül szólok Hozzád, mert a neten így szokás, továbbá nehogy bárki azt higgye: reklamálok, vagy haragszom.
Kívülállók számára bemutatlak: Sági Szilárd vagy a TV2 Hal a tortán produkciójának szakértője, egy "belvárosi" étterem tulajdonosa, az a megnyerő fiatalember, aki remek tanácsokat ad a főzéshez és a fejét fogja, amikor a tévésztárok valami ostobaságot művelnek a konyhában.

Magunk között legyen szólva: nekem szimpatikus vagy, jól mutatsz a képernyőn, olykor tanulok is a megjegyzéseidből, sőt, szerintem szépen beszélsz, annyira, hogy a Magyar Rádióban biztos nem engednének megszólalni, mert ahhoz minimális követelmény a selypítés vagy a raccsolás.

Aki ennyi mindent tud mint Te, annak nyilván az étterme is tökéletes. Mégsem elsősorban a kíváncsiság vitt a Café Mojitóba, hanem mert egy jót akartam enni - és tényleg nem a hibákra voltam kíváncsi, hanem egy igazi kulináris élményre vágytam.

Már az asztalfoglalás során meglepődtem, ugyanis a pincéred letegezett. Azt kérdezte: "Jártatok már nálunk?". Nos még nem jártunk Nálatok, feltételezem, Ti sem jártatok nálam, így nem olvastad az Így kell enni? című és nagy vitát kavaró bejegyzésemet, amiben a képernyőn díszelgő "sztárok" neveletlensége miatt morogtam. Ha összegyűjteném az éttermi modortalanságokat, első helyen állna, hogy a pincér NE TEGEZZE LE a vendéget, még akkor sem, ha azonos korosztályba tartoznak, maximum ha korábban egy bokorban pipiltek a Sziget Fesztiválon.

Két meglepetés ért, amikor megérkeztünk. Azt gondoltam ugyanis, hogy a tévészereplés miatt tömve lesz a caféd, de nem így volt, fölöslegesen foglaltunk asztalt, továbbá azt hittem, ennél sokkal igényesebb a műintézmény megjelenése.
Abból, ahogy a promós filmedben gondosan törölgeted a csiszolt talpas poharakat, bármire gondolhattam, csak a romkocsma szerű kinézetre nem.
Kétségtelen, hogy van a helynek egyfajta hangulata, de nem tudjuk nem észrevenni a maszatos tükröket, a bejárati ajtó felső élét lepő ujjnyi vastag port, az üvegportál koszos felső részét, amin az utcára is alig lehet kilátni, a fal mentén raktározott poros tartalék asztallapokat, a kétes tisztaságú vizesblokkot, ahol nem volt se szappan, se WC-papír. Az a poén viszont jó, hogy a férfi-női ajtót egy sajátos hieroglifa aljára biggyesztett, stilizált punci illetve fütyi különbözteti meg.

A pincérünk nagyon kedves, udvarias és igyekvő.
Felveszi a rendelésünket, majd sajnálkozva jön vissza, hogy a kinézett ételekből nem tud féladagot hozni. Nem baj, akkor jöjjön az egész, éhesek vagyunk. Addigis kérünk egy alkoholmentes Pina coladát, amit nem nagyon szeretünk, mert inkább jégkása, mint koktél és ugyancsak hideg van odakinn - meg bent is, mert mindkét bejárati ajtó alapból tárva-nyitva várja a betérőket.
7 Celsius fokban.
Ennénk valami jó forró levest is, de a frankfurtit nem szeretjük, a többi, a gazpacho, a minestrone és a hideg eperleves meg a számunkra nem az a kifejezett testet-lelket melengető étek.

Jó sok idő telik el, ami alatt érkezik újabb két vendég, becsukódik az egyik bejárati ajtó és sűrűsödni kezd a levegő. Pincérünk jön az ételekkel és egy kései bocsánatkéréssel: sajnos kacsamájat roston nem tud hozni, mert nincs. Ami van: a Vasalt csirkecombfilé steakburgonyával, a Pulyka steak friss zöldsalátával és tepsis burgonyával, meg Grillezett sertéskaraj dijoni szószban, krokettel.
Meg jónéhány kérdés a szakértőhöz, annál is inkább, mivel sok vendéglős szerint én kiröhögtetem magam a hozzá-nem-értésemmel

Kedves Szilárd!
1. Jól tudom, hogy a filé azt jelenti: a sütés előtt kicsontozzák a húst?
2. Jól látom, hogy ami a fogás elfogyasztása után a tányéromon maradt, az a csirke csontja?
3. Jól gondolom, hogy akkor valami ezzel a fogással nagyon nem stimmel?
4. Nem ciki egy belvárosinak mondott café, bar & restaurantban csorba tányérokban szervírozni a vacsorát?
5. Nem gáz a talpaspohár-törölgetős reklám után barna csomagolópapírral teríteni?
6. Rendben van az, hogy a pulykasteak belseje rózsaszín? Hallottam már rosé kacsamellről, illetve angolos és félangolos marháról, de az utóbbi állat esetén a pincér mindig megkérdezi a vendéget, hogy szeretné. Van ugyanis aki idegenkedik a sületlen hústól és csak well-done szereti azt. Itt Nálad senki nem kérdezett semmit, csak jött a rózsaszín pulyka.
7. El lehet készíteni egy grillezett sertéskarajt úgy, hogy ne legyen kemény és rágós? Ha igen, akkor mi miért nem olyat kaptunk?
8. Lehet úgy tálalni a csirkét és a pulykát, hogy ne zsiradékban tocsogva érkezzen?
9. Van-e jobb megoldás, mint a krokettet és a sültkrumplit tálalás előtt mégegyszer bedobni a forró olajba, amitől az barna lesz és alaposan megszívja magát?

Muszáj valami desszertet is választanunk, különben éhen maradnánk. A gesztenyepüré szóba sem jöhet, hiszen sprayhabbal készül és műanyagot nem eszünk, ha nem muszáj.
Kinézzük a gyümölcsös joghurt tortát meg a Mojito kelyhet, aminek a Mojitóhoz annyi köze van, hogy a Café Mojitóban kutyulják össze a somlói galuskát némi fagylalttal.
Kisvártatva pincérünk szégyenkezve jön vissza, hogy ez már neki kellemetlen, nem szilárdult meg a yoghurt a tortán, de az eddigi problémák miatt a ház vendége vagyunk egy-egy Mojito kehelyre.

Nekünk ekkor már elegünk van a Mojitóból, elsősorban a sűrűsödő levegő, a terjengő dohányfüst miatt. Nem kérjük az ajándékot, hanem szabadulnánk.
Pincérünk csak úgy az asztalra teszi a számlát, se tok, se tálca, de legalább nem kurjantja be az összeget. 7460 Ft, amiben van még egy ásványvíz, egy üdítő és két pohár kellemes, szekszárdi fehérbor.
Nem vagyunk oda ettől az egésztől, sokkal többet vártunk a szakértő úr éttermétől.
Csalódtunk, Szilárd!
Az elején a Belvárost azért tettem idézőjelbe, mert a Franzstadt szélén lévő Ráday utca onnan egy kicsit arrébb esik, legalább annyira, mint a Café Mojito a médiaszereplésében sugallt színvonaltól.
De ez már csak hal a tortán.
Tisztelettel:
medwe
 

Ez még nem lett volna baj, sőt! Csak volt egy olyan érzésem, hogy az egyik egységben ezzel akarták befogni a pofánkat. A másik hely csak úgy szimplán jó volt, de az egyik miatt szükségessé is vált az alkoholfogyasztás. Kezdem a másikkal, az Öreghegy Hotellel. A sümegi vár tövében van egy nagy parkoló, abban pedig egy TOURIST INFO feliratú pavilon. Itt kérdeztük meg, merre a szálloda. A kislánynak fogalma sem volt róla. (???) De nem csak ő nem tudta, hiába faggattunk más boltosokat, egy közeli közértben a személyzetet és a vásárlókat, senki nem hallott még erről a szállodáról.

A rendőrök az országúton igazoltattak, beálltunk a sor végére és megkérdeztük: ők sem tudták.
Aztán az egyik polgárőr a fejéhez kapott és megmutatta, merre menjünk.
Ő sem egészen a jó irányba küldött, de szerencsére útközben láttunk egy táblát, ami eligazított.
Fenn a hegyoldalban, festői környezetben, szőlők és nyaralók között van ez a panzió, ami inkább néz ki egy nagyobb vityillónak, mint vendéglátó egységnek, a neve sincs kiírva, csak az hogy üdvözlik a kedves vendéget. A borospince előtt kacsaúsztató, benne két barátságos vadkacsával, kövezett parkoló, joviális fiatalember fogad, kiderül, ő a szakács és pálinkával kínál. Ezért is, azért is szeretjük őt.
A teraszon terjengő nehéz olajszagért már kevésbé, de úgysem itt fogunk vacsorázni.
Elfoglaljuk a szobánkat, egyszerű, tiszta, ha a fürdőben lenne néhány kampó, amire törölközőt, ruhát, ilyesmit lehet akasztani, akkor azt mondom, kényelmes is, így csak majdnem az.
Van viszont szúnyogháló az ablakon, dermedt csend, hangtalan matrac, egyszóval jó éjszakának nézünk elébe. (Jó is lett!)

Sümeg helyi szolgáltatása, a Vártaxi jön értünk, ami némi aprópénzért átvisz a szemben levő hegyre.
Megnézzük a várat - szép, különösen a kilátás - aztán a belvárost, majd megkeressük a helyiek szerint legjobb éttermet, a Scotti Udvarházat.

Kerthelyiségbe lépünk, ahol hatalmas a sürgés-forgás, csak azt nem értjük, miért, hiszen talán ha négy asztalnál ülnek, a személyzet létszáma nagyobbnak tűnik, de lehet hogy csak az ideges rohangálásuk miatt látszanak többnek. Nem is fogad minket senki, ezért elhaladunk egy iszonyú randa, kék fénnyel megvilágított fehér gipszdekoráció mellett és választunk magunknak egy asztalt.

Kevéssel később felfedeznek minket, majd jóval később odajön egy ifiúr, hogy mit tehet értünk.
Mi - minő meglepetés - étlapot kérünk, mert vacsoráznánk.
Ifiúr el, mi pedig nézelődni kezdünk.
Van itt minden, kacsaúsztató valódi kacsákkal - ez úgylátszik itt Sümegen kötelező eleme a vendéglátásnak - valódi aranyhalakkal, buja növényzettel, szóval jól néz ki a hely.
Megkapjuk az étlapokat is - közben az egyikünk közli a pincérrel, hogy hozzon valami azonnal ehetőt, ugyanis rosszul van az éhségtől, mire a pincér azt mondja, hogy azt sajnos nem lehet, mert a konyha sorbarakja a megrendeléseket és soronkívül nem hozhat ki semmit. Ha velős kenyeret kérünk, ez a legegyszerűbb, az is legalább 20 perc. Kérünk akkor egy szelet kenyeret, hogy majd megsózzuk.
Később a farkaséhes kollég úgy dönt, hogy mivel nem jön az a szelet kenyér, kíváncsi a velős kenyérre is, ezért elmegy a pincér után és rendel kettőt, merthogy közben én is érdeklődni kezdtem, meg a mardosó étvágy ezek szerint ragadós.
Eltelik agy tíz perc, megjönnek az italaink és kérdezzük az ifiurat, hogy hol a kenyér?
Erre visszakérdez, hogy azt komolyan tetszettünk-e gondolni, mert hogy ő ilyet még az életében nem hallott!
Igen, komolyan.
Normál esetben ilyenkor a pincér odamegy a pulthoz, felkapja az első kenyereskosarat, ilyen szokott lenni az éttermekben, előre elkészítve és asztalkendővel, szalvétával letakarva, itt a Scottiban nem így történik. A pincér elmegy, aztán hosszú percekig megint nem látjuk.
Másokat látunk, civileket, akik a pult körül állnak és a személyzet többi tagjával trécselnek. Végülis szombat este van, hadd szórakozzanak a fiatalok.
Egyszer csak a pincérünk kinéz a csapatból, meglátja hogy a nyakunkat nyújtogatjuk, a fejéhez kap és jön a kenyérrel.
Aztán hozza a velős kenyeret is.
Kettőt tetszettek kérni? Jaj elnézést, csak egyet rendeltem a konyhától, a másik minimum negyedóra.
Oké, akkor hagyjuk.
Nagyon fura ez a kenyér.
Egyáltalán nem úgy néz ki mint a velő, hanem úgy, mint amikor a maradék húsokat összedzsamiskálják, csak a fene érti, hogy miért van májra emlékeztető íze.
Éhes barátom legyint és beburkolja.
Eltelik megint egy fertályóra és nem történik semmi.
Pedig rendeltünk ezt-azt a kissé viharvert étlapról.
Még meg is beszéltük a részleteket a pincérünkkel, aki majdnem mindent tudott, csak azt nem, hogy mi a különbség a sümegi és a sümegies étel között, merthogy volt töltöttkáposzta, meg gombóc, meg más is sümegiesen, más étel viszont egyszerűen csak sümegi. Vajon mit nem tud a sümegies töltöttkáposzta a sümegihez képest, ami miatt nem jogosult az elnevezésre?
Nem tudtuk meg.
Az viszont hamar kiderült, miért akadozik a kiszolgálás a Scottiban.
Egyetlen szót sem szólnék, ha hosszas várakozás után FRISS ételek kerülnének az asztalunkra, mert akkor legalább tudjuk, mi tartott ilyen sokáig.
A Scottiban mikrózott vackokat kaptunk és azért ilyen hosszú kihagyásokkal, mert az étterem nem csak helyben eteti a vendégeket, hanem kiszállítást is vállal és a mi pincérünk a motoros futár.
Sümeg nem egy tágas metropolis, ezt a várból láttuk, de ahhoz kellemetlenül nagy, hogy a legjobb éttermének a vendégei a szennyes edény fölött üldögéljenek, amíg a pincérük az utcán motorozik.
Közben tulajforma ember jön tálcával és széles-mézes műmosollyal mézes pálinkát kínál körbe a kedves vendégeknek. Úgy a kaja közben, mindegy hogy ki hol tart...
Pincérünk megérkezik, bukósisak le, fehér köpeny föl, így végre házi kenyérben sült csülköt ehetünk tormával és káposztával, továbbá sümegies töltöttkáposztát csuporban, rajta sült kenyérrel - ezek egész jók, meg rántott karfiolt rizzsel - ez egyáltalán nem jó. A rizs langyos és száraz (kihűlt és összetöppedt, amíg a pincérünk egy pizzásdobozzal a kezében a Kossuth vagy a Petőfi utca 24-et kereste), a karfiol bundája pedig keserűre égett.
Ketten még bepróbálkozunk a desszerttel, a "kézzel húzott és kemencében sült"  tökös-mákos rétes melegített vacak - biztos a mikróból húzták ki kézzel, a sümegies szilvásgombóc pedig katasztrófa. Az étlap szerint ez rumaromába áztatott friss, fahéjas szilvával készül. Kérdés hogy hogyan lehet a rumaromába bármit is beáztatni, hiszen abból két csepp elég egy sziruphoz, de nem is ez a baj: a szilvának sem rum- sem fahéjíze nincs és nem is friss, hanem egy lekvárszerű trutyi, amit egy keményre mikrózott, száraz tésztaburok rejt, azt is rosszul, mert kibuggyant belőle.
Amúgy sümegiesen!
Ez szinte érintetlenül menne vissza a konyhába, de nem megy, mert a pincérünk megint veszi a bukósisakot és eltűnik.
A számlát is a leszedetlen asztal felett adja át.
Kérdezi, hogy minden rendben volt-e.
Mondjuk nem és mutatjuk neki csak a gombócot.
Szeme nem rebben azonnal lehúzza a számláról.
Jártunk közben a budiban is - a szaga alapján nevezem így a vizesblokkot - aminek külön érdekessége, hogy az állva könnyebülő férfivendégek egy ablakon keresztül szemlélhetik a kerthelyiség jobboldalát - akik meg ott étkeznek, azok őket.
Jó kis látvány, akárhonnan nézem!
A vacsoránk kettő és fél órát vett igénybe.
Fogyasztottunk még két korsó soproni sört - ez jó volt - meg egy pohár vörösbort, az ihatatlan. A helyette hozott ásványvíz már nem is szerepelt a számlán. Egyszóval a sümegi Scotti Udvarház röviden: valami agyrém.
Nagyon nagy szükség volt azokra ajándék pálinkákra!
Kettő feketepont.

PS. Kedves barátom hétfőn hív minket, hogy jól vagyunk-e, ő ugyanis gyomorrontással fetreng az ágyában és a velős kenyérre gyanakszik...

Szombaton elhunyt Zoltán Béla, a Benkó Dixieland trombitása.
Ő kezelte a Benkó Baráti Kör levelezését és a saját lakáscímén lehetett jegyet rendelni a például a május 7-i koncertre.
Nem ő az első aki a világhírű zenekarból eltávozik.
Vajda Sándor bőgős nem sokkal azután halt meg, hogy a Benkó Dixieland 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét és ő ezt a díjat annak ellenére nem vehette át, hogy évtizedeken keresztül ő is sokat tett a zenekar sikeréért, ám az egészségi állapota miatt ki kellett maradnia a zenekarból. Sanya jó bőgős volt, de pótolható.
Zoltán Béla szerintem utánozhatatlan, pótolhatatlan.
A hivatalos közlemény szerint a májusi koncert nem marad el.
Én nem tudom, akarom-e látni Benkóékat a világ legjobb dixie trombitása nélkül.
Mert ő az volt és ezt nem én állítom, hanem a főnöke.

Pedig volt idő, amikor rajongtam érte!
Egyoldalú szerelmünk akkor kezdődött, amikor a Budapest Klezmer Band-del lépett fel.  Amikor a Madáchban ment a Hegedűs a háztetőn, megtudtuk, hogy Illényi Katica nem csak a hegedűn remekel, hanem énekelni és játszani is tud.

Muszáj leszögezni: a nő gyönyörű és mestere a hangszerének.
A rajongásomat mit sem befolyásolta, amikor a tehetségét aprópénzre váltva az operett vizeire evezett és olyan kiválóságok oldalán tűnt fel, mint Farkas Bálint, aki majdnem olyan szép, mint Alain Delon, de az énektudása és a hangja alapján inkább csak a Hallhatatlanok Társulatában számíthat előkelő helyre.
Nyilván mint a legtöbb szép és fiatal nő, Katica is imádta, hogy csodás ruhákban ünnepli a nem túlságosan igényes és egyáltalán nem vájtfülű közönség, de ezt még el lehetett nézni a Honthy Hannáéra emlékeztető, arcra fagyott műmosollyal egyetemben.

Volt viszont egy koncertje a Zeneakadémián, még 2007 áprilisában, amin más elfoglaltságom miatt nem tudtam megjelenni. Az egyik tévécsatorna jóvoltából felvételről és két részletben nézhettem meg nem is olyan rég.

Nos a dolog egyenesen elborzasztott.
Az hogy valaki fantasztikusan hegedül és szép, meg hogy a nevére megtelik egy nagyterem, az dicséretes.
Az viszont hogy az illető hölgy teljesen elszáll magától, a rajongói szeretetével és a közönsége türelmével visszaélve narcisztikus édelgésbe kezd, talán megbocsáthatatlan.
Illényi Katicának már igazán volna mire szerénynek lennie, de ő sajnos ennek még a látszatára sem törekszik.
Igazán nem tudom, mit csináltam volna a helyszínen.
Felállok és elhagyom a termet?
Nemigen.
Sokkal inkább végigszenvedem a többórás öntömjénezést, kényszeredett csendben hódolva egy magáról megfeledkezett művészember önimádatának oltára előtt.
Az hogy hegedül és énekel, rendben van. Az hogy táncol is hozzá, az nagyon nincs rendben! Könyörgöm, senki nem mondta neki, hogy Katica drága, ha előnytelen cuccban sokat ugrabugrálsz a színpadon, úgy nézel ki mint egy gnóm?
A csodás ruhaköltemény pedig a verítéktől a testéhez tapadt és a koncert végére már gusztustalan volt a két nagy izzadságfolt a hátán és a hasán.

Tessék mondani, kell valakinek egy közel két gigabájtos, semekkora monitoron megjelenni nem tudó fotó?
Ugye hogy nem?
Pedig az illenyikatica.hu honlapról letölthető akár több ilyen is.
A művésznő pont úgy tárja magát a világháló nyilvánossága elé, amilyen a zeneakadémiai koncertjén volt: harsányan, magamutogatóan, önelégülten. Fotók, sokasága, hosszú, tolakodó önéletrajz, Katica érdekfeszítő meséi, pl, kettő is arról, hogy milyen szétszórtnak tartja saját magát.
Nem lenne elég ha csak hegedülne???
Ha azt mondom: ez már egy kicsit sok, akkor finom voltam.
Nem, sajnos ez nem sok, ez durva túlzás, ez személyi kultusz, ez émelyít, viszolyogtat, segítség, menekülnöm kell!
Ha lehet, nem kérek többet Illényi Katicából, de a nyomulását elnézve úgy tűnik, nemsokára kötelező lesz!

7470

Három fotóm jelent meg a Népszabadság Zrt. által jegyzett A 100 legjobb magyar étterem c. kiadványban.
A dolog szépséghibája, hogy a megkérdezésem, a beleegyezésem és a forrás (medwe.hu) feltüntetése nélkül.
Végül még örülhettem is, hogy nem pereltek be.

Pont a Népszabadság Zrt. ne tudná, hogy mit jelentenek a szerzői jogok, hogy egy fotó szellemi alkotásnak számít, hogy a jogtulajdonos belegyezése nélküli másodközlés pedig jogsértés?

A reklámokból tudhatjuk, hogy a Népszabadság Magyarország legkedveltebb napilapja és naponta egymillió ember kíváncsi rá.

Ha egy ilyen kedvelt napilap arra fanyalodik, hogy szerénységemtől lopjon, akkor én igazán kitüntetve érezhetem magam, hiszen medweségem páratlan elismerése, hogy a fotóim megjelentek a magyar média zászlóshajójának egyik kiadványában.
Képzelem, hány fotós töri magát, hogy csak egy egész pici képecskéjét közölje a Népszabó, és csak egyszer, valahol hátul.
Nekem meg - aki fotós sem vagyok - hipp-hopp az ölembe hullik.

A kiadványhoz gratulálni nem tudok, már csak azért sem, mert Magyarország legjobb éttermei ennél a silány füzetecskénél igényesebb kivitelezésű, minimum keménytáblás megemlékezést kívánnának, az említett helyek többségén csak az étlap százszor színvonalasabb.
A kérdés pedig, Hogy melyik a legjobb 100 étterem, egyenesen butaság.
Milyen szempontból legjobb?
Melyik a legjobb étel, a legjobb autó, a legjobb ruhamárka?
Ki a legszebb nő és hol lakik?
Hol a legjobb lakni és miért nem költözik mindenki oda? 

a plágium elkövetője ahelyett hogy csendben szégyellte volna magát, még neki állt feljebb:

fejér gábor	2006. júl. 31. 14:24 | Válasz | #6
Kedwesnek igazán nem mondható Medwe! Ha vetted volna a fáradságot és elolvastad volna a fotósok listáját, akkor nyilván felfedezhetted volna a köztük a nevedet. Természetesen szívesen felvettem volna a kapcsolatot Veled, ha erre módom, illetve időm lett volna. Honlapod információja szerint a képek szabadon felhasználhatók a szerző megjelölésével!!! Ez megtörtént, munkádat, illetve segítségedet, amit az ominózus három kép elkészítésével tettél, ezúton is köszönöm. Üdvözlettel: Fejér Gábor képszerkesztő

	2006. júl. 31. 14:35 | Válasz | #7
Kedwes Fejér Gábor! Álljon meg a menet még mielőtt belekezdenénk egymás minősítésébe! 1. a fotók szellemi alkotásnak számítanak, aminek a tulajdonjoga a készítőjüket illeti 2. a galériám láblécében szerepel, hogy a fotók a forrás megjelölésével felhasználhatók 3. a fotók forrása a medwe.hu weblap 4. ez a kiadványban sehol sem szerepel, bár ezt általában a fotók alá illik írni 5. a kiadvány 4. oldalán lévő tartalomjegyzék alsó fertályán alig olvashatóan szerepel a következő: a szám fotósai: az éttermek saját felvételei (??), Velledits Éva stb.stb. és medwe Nomármost. Én nagyon nem vagyok sem a Népszabadság Zrt., sem a kiadvány fotósa, de még csak fotós sem. (bár kétségtelenül felemelő érzés lehet "az éttermek saját felvételei" nevű fotóssal egy társaságban szerepelni) Az hogy a nicknevem ilyen formán belekerült az impresszumba, teljesen ellentmond annak amit hetedik éve nem győzök hangsúlyozni: független vagyok és amit itt csinálok, inkognitóban és a saját költségemre teszem. A nicknevem negatív hírbe hozása természetesen nem helyettesíti a forrás feltüntetését, tehát ez dupla hiba. Nem volt időd a velem való kapcsolatfelvételre? Az más, kár hogy nem tudtam előbb! Én kérek elnézést.

fejér gábor	2006. júl. 31. 15:28 | Válasz | #10
Kedves Medwe! Szeretném leszögezni, hogy állításoddal ellentétben a képeidet, - melynek szerzői jogait természetesen nem vonja senki kétségbe - N E M lopta el sem én, sem pedig a Népszabadság! Elfogadom, hogy a forrás megjelölése nem úgy történt, ahogy ezt igényeled. Ez az én hibám! Amennyiben úgy érzed, hogy nickneved feltüntetése az impresszumban sérti a független imázsodat, akkor ezért megkövetlek, nem állt szándékomban gondot okozni! Az egyébként többek által tömören csak szarnak titulált kiadvánnyal elég sok munkám volt, ezért nem volt időm levelezésre. Az utolsó pillantig reménykedtem benne ugyanis, hogy a két étteremből is tudok képet kapni, vagy készíttetni. Ami a képek alatti fotósnév elhelyezést illeti, arra a design sajnos nem adott lehetőséget. Az egymás minősítése cimű fejezethez csak annyit, hogy Veled ellentétben én elérhető vagyok, amennyiben először megkerestél volna a gondoddal, akkor most talán nem kéne itt leveleznünk! Üdvözlettel: Fejér Gábor képszerkesztő

Továbbra is hálás vagyok a Népszabadságnak,

- mert a fotóim lenyúlása tőlük kivételes elismerés

- mert megtudtam, hogy ha a tolvaj kijelenti: nem is lopott, akkor tényleg nem

- mert a megrövidítésemet megúsztam egy arrogáns levéllel, amikor be is perelhettek volna

- mert megtanultam, hogy NEKEM kell megkeresnem minden képszerkesztőt, amelyik a munkásságomból akar meríteni

ennyi

A nyár legaranyosabb élménye volt a látogatásunk Káli-medencében, benne Köveskál és a Kővirág Panzió. Varga Irén az ajánlótopikban így csinált kedvet hozzá:

Szia Medwe!
Ajánlatom: Köveskál - Kővirág (panzió és étterem)
Nem válogatósnak, hanem igényesnek tartom magam az étkek kérdésében... és kényesnek arra, hogy mi van a tényéromon.
Értem ezalatt:
- a láthatóan friss és jó minőségű alapanyagból főzött remekeket,
- hiteles és éttermüket életük közepének, nem pusztán üzleti húzásnak, megélhetési forrásnak tekintő tulajok által megteremtett környezetet,
- valóban tápláló étkeket.
Elvem, hogy még egyszer be nem teszem a lábam oda, ahol képesek tartósítószeres-poros-műcuccos , főtt gyorskajára azt mondani, hogy étel. (Tesztleves: paradicsom. Ha ettől bárhol lángol a torkom, mást már nem is kóstolok. Kővirágban: megtanulnám, hogy csinálják!!)
A Kővirágban kellemesen eldúdolgat az éhes (magyar és elég sok külföldi) vándornak Sebestyén Márta. Eközben a fiatal, mindenkivel barátságos, kedves tulajok , Katalin és Gyuri a saját kemencében sütött finomságokkal (kenyér, padlizsánkrém, kacsacomb, rétes, toros stb.), az utánozhatatlan, frissen szedett mentával megbolondított házi bodza szörppel, díjnyertes, teljesen megfizethető kimért borokkal, magyar konyha remekeivel száguldozik.
A hely szellemében keveredik az antik, a régi magyaros a maival. Mindenből a java kiszemelgetve.
Árak teljesen barátságosak, egy 2 személyes vacsi (ffi-nő) , aperitiffel, borral, desszerttel max. 7-8 E Ft.
Finom, tiszta hely.
Bagzani lehet a szabadban.
Az idén ismét ott nyaralunk, s nagy része van benne az étteremnek is.
üdv!
(honlapjuk: http://www.kovirag.hu/ )

Nos a hely valóban gyönyörű, a kétszintes lakosztály nagyon érdekes, majd részletesen bemutatom, a konyha nem jó, a kiszolgálás mosolyogtatóan amatőr, az árak pedig helyenként jóval meghaladják az értük kapott javakat.

Érkezésünkkor a szoba még nincs kész, se ágynemű, se törölköző, merthogy a Patyolat járata késik. Nem is emlékszem, mikor jártam utoljára olyan szálláson, ami ilyen vigasztalan képpel fogadott. A párnánkra helyezett welcome csokit és friss virágot nem vártunk, de a pucér matracokra odahányt viseltes párna és paplan - huzat nélkül persze - nem dobják fel túlságosan az ódon bútorokkal berendezett, fehérre meszelt falú szobákat.

A kemencébe is kár benézni, büdös szemétdombot találunk benne...

Ennek ellenére elhatározzuk, hogy jól fogjuk érezni magunkat, mert a sok bibi ellenére van a helynek valami ellenállhatatlan bája.
Belakjuk a félkész szobákat és leülünk a barátságosan berendezett kerthelyiségben, egy nagy csapat külföldi kerékpár-túrás közé, megkóstolni a híres-nevezetes házi szörpöket.
Finomak, szagos müge, bodza meg mindenféle, csak az áruk húzós kissé: egy pohár közelebb van az ezer forinthoz, mint az általunk reálisnak tartotthoz.

Tetszik az étterem belseje, határozottan szépen rendezték be: jól mutat a pácolt gerendák alatt a parasztbútor, a fehérre meszelt kemence és a téglából épített pult. Az egyik falon ódon falióra tokjából készített kis vitrin, benne könyvek, gyertyatartó, alatta kézimunkával leterített, lábbalhajtós varrógépen mázas gyertyatartók, több asztalon a friss növények mellett egy ódon befőttesüvegbe ömlesztett borosdugók sűrítik a dekorációt.

Kellemes zene szól.
Ami nem kellemes: a fiatalember, akiről kiderül, hogy a tulaj. Két hölgy sürgölődik a pultban, a fiatal Szandra és az idősebb Róza, mi pedig akik arrébb ülünk a pulttól, pontosan halljuk a fiatalember utasításait, amivel a kéttagú kisegítő személyzetet fincoltatja.
Igen, fincoltatja, mert amilyen élvezettel Gyuri főnökúr parancsolgat nekik, az jóval több, mint irányítás. Fehér embernek egyenesen bántó.
Az még rendben van, amikor egy ifjonc megrészegül a vezetés, az emberek feletti uralkodás lehetőségeitől, de miért kell azt a vendégeinek is hallani?
Az is rendben van, hogy a vendég komfortérzete érdekében zajlik az egész, de én mint vendég kissé feszengek, amikor látom, mások számára ez mennyi kellemetlenséggel jár. Szívesen kihagytam volna, amikor Rózát kellett a hátsó helyiségben sírva mosogatni látnom, ráadásul nem véletlenül tévedtem oda, hanem egészen pontosan az asztalomtól láttam.
Szóval szegény Róza és szegény Szandra!

Pálinkázunk (muskotályos szőlő, kajszibarack), sörözünk aztán borozunk, hogy vigaszt nyerjünk a személyzet sanyarú sorsa okozta lelki fájdalmainkra.
A csapolt sörből  kapásból hiányzik kétujjnyi, a mértéket jelentő vonalkát a hab sem éri el. Később - csak ellenőrzésképp - kérünk egy másikat: az is pontosan ennyi, tehát nem egyszeri tévedésről van szó...

Finom a harcsahalászlé, ráadásul kérésre csinálnak nekünk féladagot - csupán azt nem szeretjük, hogy a konyhában az alapléből nem sikerült kipasszírozni a pikkelyeket...

A harcsapörkölt túróscsuszával nem az, aminek az étlap hirdeti, hanem inkább a rácpontyot idéző lecsós hal, a csuszatészta sótlan vízben szétfőzött, olcsó, tojásmentes vacak, de a pörcöt sem pirították meg rendesen. Nagyon nem jó!

A "Kirántott hús zalai módra" nevű, egy szelet bundázott akármiből álló fogást pedig vissza kell küldenünk, ugyanis meglehetősen hússzínű a belseje és a sertésből nem szeretjük a félangolosat. Szó nélkül hoznak nekünk egy másikat.

Megkóstoljuk még a Somlói galuskát, a palacsintát és a rétest - előbbi nagyon finom, az utóbbi pedig a hely kedveskedése, ugyanis az étlapon nem szerepel, csak a vacsoránkkal egyidőben zajló esküvői buli résztvevői nem bírnak a megrendelt mennyiséggel, ezért a maradékot kiosztják a többi vendég között.
Közben a szomszéd asztalhoz a tulaj ismerősei, ráadásul vendéglátósok telepednek, amikor magukra maradnak, alaposan kitárgyalják a konyhát - és ők sincsenek oda a tapasztaltaktól...

Megisszuk a félliteres kimért, kellemes szürkebarátot, rendezzük a cechet (7293 Ft) - és mosolygós meghívást kapunk a másnapi "bőséges reggelire".
A szobánkban látjuk a Patyolat teherautója érkezésének csalhatatlan nyomait, felhúzták az ágyalat és két, azaz kettő (!) darab kéztörlőt tettek az ágyunkra.
Mi finom emberek vagyunk, kérem, akik nem törlik tápcsatornájuk indulási és érkezési oldalát ugyanazzal a textíliával, ezért megkeressük az illetékest és kérünk másikat is.
Nem könnyű vállalkozás, ám végül a textilraktárnak kinevezett pajtát is megjárva hozzájutunk egy nagyméretű, egy kisméretű törölközőhöz, meg némi magyarázathoz: sajnáljuk, a Patyolat nem győzi.
Még sétálunk egyet a patyolat tisztaságú faluban és nyugovóra térünk a recsegős ágyainkban. Nehéz éjszakát töltünk ott, a falusi álmunkat még kutyaugatás sem zavarja, de minden egyes mozdulatunkat olyan nyikorgás és ropogás kíséri, mintha az elvarázsolt kastélyban most nyitnák fel a száz éve zárva tartott ajtót.

Nagyon kíváncsiak vagyunk arra a bizonyos "bőséges reggelire" ezért másnap a legszebb ruhánkban ülünk az étkezőbe. Van az asztalon friss péksütemény, vaj és lekvár, Róza pedig egy tányér virslit tesz az asztalunkra. Mondjuk neki, hogy talán tévedés, mi ilyet nem kértünk, mire ő: ez a reggeli.
Az egyikünk csupán egy kávét kér, mire Róza megtorpan, elgondolkodik, majd bizonytalanul kijelenti: azt csak "pluszban" tudja hozni, mert a virsli a reggeli.
Sebaj!
Távozásunkkor még azt is bevallja, hogy nem tudja a kasszagépet kezelni, az előttünk fizetőknek nem ad semmit, nekünk pedig egy ollóval sebtiben megformázott kartondarabra kézzel ír elismervényt, hogy a szobáért a pénzt átvette.

Elméletben feketepontos a hely, mert nem jó, mégis jól éreztük magunkat, talán még aludni is visszamennénk, ha nem kell enni, de egy málnaszörpre beülni feltétlenül érdemes! Az emlék kellemes, ezért a Kővirág egy sárga szmájlit kap.

Svábok, cigányok és egyéb zsidók
Bächer-est a Spinoza házban

Ifjúkoromban végigásítoztam néhány monoton felolvasó-estet, vagy inkább a többi embert figyeltem: ki van jelen, ki halad együtt az előadással, ki hogyan alszik vagy éppen hogyan palástolja az unalmát. A színpad sem nyújtott ilyenkor más képet: két szék, asztalka vizeskancsóval, egy haknizó színész és egy önmagától elszállt tollforgató.
Rajongok ugyanakkor Bächer Iván estjeiért.
A gondolatébresztő írásaiért.
Azok mesteri összeszerkesztéséért.
A mindig színvonalas előadásiért.
Az írások között a szerző által előadott Chopin betétekért.
Végül pedig magáért a szerzőért, aki szégyenlős kisfiúként úgy üli végig a saját írásainak felolvasását, mint aki biztos benne, hogy utána alaposan megdorgálják.

Tegnap este a Dob utcai intézmény hátsó helyiségében szorongott vagy háromszor annyi ember, amennyi kényelmesen elfért volna, de az ilyen ritka eseményekért talán megéri felvállalni a másfél óra alatt elgémberedett tagokat, a levegőtlenséget és jónéhány nem túl kellemes ember karnyújtásnyit sem elérő közelségét. A közönséget ugyanis túlnyomó többségében kissé elhanyagolt külsejű középkorú és idősebb hölgyek alkotják.

A felolvasott művek pedig egy témát jártak körül: azt az iszonyatos rombolást, amit a XX. század Európában végzett. Népek tűntek el, kulturális, gasztronómiai, néprajzi értékek váltak semmivé az ember vakmerő vállalkozásai miatt.
Körbejártuk az országot kívül és belül, hagyományokat elevenítettünk fel, mindezt a Bächer Ivántól megszokott iróniával és szarkazmussal átitatva.
Megtudtuk, mi kell ahhoz, hogy legyen végre valódi magyar Nobel-díjasunk is, olyan, aki itthon él és alkot, továbbá akit mindenki elfogad magyarnak. Végül akár megkönnyebbülten fel is sóhajthattunk volna: de jó hogy most már a XXI. században vagyunk és átléptünk mindent, ami az előző periódusban Európát rongálta. Igenám, de a műsor egy származás alapján összeállított listával ért véget.
Ez Magyarországon, egy legális magyar újságban jelent meg, nem is olyan régen.
Szerencse, hogy az árpádsávék szerint kétes pedigréjű emberek neveinek felolvasását még egy szál zongora is képes volt elnyomni...