Már megint a közszolgálati rádió és már megint egy buta melléfogás!

Amikor Mariska néni azt mondja, hogy a kertjében a borsópalánták mellett megy a szorgalmi út, azzal nincs gyepi_hangya.jpgsemmi baj, hiszen ő azt is pontosan tudja, hogy a szomszéd a coszpocból építette a házát, amin van anterna és ő már füzetett kaukciót is. Már akkor is  hideg volt  mégis csak egy szandár volt rajta, ezért infulendzás lett és most kapja az inekciót.

A közszolgálati Kossuth Rádió mai Déli Krónikáját nem Mariska néni szerkesztette, hanem Nánási Anikó, a szombathelyi repülőtér megrongálásáról sem Mariska néni tudósított, hanem Gergó Judit.

A hangtárban még 3 hétig ott éktelenkedik a tanult rádiós tévedése, amikoris 12:27:03-nál a következőt mondja:

vélhetően a szorgalmi útról a vízelvezető árkon át hajtottak be az amúgy zárt területre

A Magyar Rádió munkatársa tehát nem tudja, hogy a szolgalom, a szolgalmi jog, a servitus a szolga szóból eredeztethető, nem pedig a szorgalomból, a szerkesztő sem volt elég szorgalmas, mert vagy ő sem tudja, mi a különbség a szolgalom és a szorgalom között, vagy nem hallgatta meg, mit enged adásba.

Ez pedig kérem tisztelettel kínos.
Olyan Mariska néni színvonalú.
Pedig ugye az adómból fenntartott közszorgalmi adónak illene tudni, mit beszél!
 

Gyógyír északi szélre, Fullajtár Andrea, Őze ÁronHirtelen azt hittem: dupla szerencsém volt, aztán kiderült, csak szimpla.
A szerencse így is az, ami.

A valamikor Filmmúzeum, ma Belvárosi Színház címoldalán nem szerepel Daniel Glattauer darabja, az Orlai Produkció weblapjáról viszont kiderül: a darab megy, ráadásul sűrűn, így nem az utolsó előadást sikerült elcsípnem és bátran tudom ajánlani.

Azoknak, akik nem értik, hogy a fenében lehet az interneten ismerkedni, sőt, hogy lesz az internetes kapcsolatból barátság, szerelem, netán házasság. Mert lesz, akkor is, ha a kívülálló számára ez hihetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan.

Azoknak, akik - esetleg már több sikertelen házasság után - már letettek arról, hogy valaha megtalálják a nagy Őt. Van remény!

Azoknak, akik szeretik a jó színházat, meggyőző alakításokkal, jól megírt figurákkal és azok hiteles ábrázolásával, sokatmondó dialógusokkal, eltalált színpadképpel, magával ragadó cselekménysorral.

Azoknak, akik képesek csupán a szemükkel és a fülükkel élvezni a NŐt.
Fullajtár Andreát
nem először láttam, de ebben a szerepében fedeztem fel, hogy csodaszép és igazi nő.

Azoknak, akik látják és érzékelik a darab többi szereplőit, pedig mindvégig csak ketten jelennek meg a színpadon.

Azoknak, akik a látszólag eseménymentes rendezés ellenére több helyszínre is képesek eljutni.

Azoknak, akik könnyedén veszik tudomásul, hogy a darab nem végetér, hanem félbeszakad. Persze tudjuk, valamikor lesz majd folytatás is, hiszen az eredeti mű kétkötetes és a Gyógyír északi szélre című darab csak az első kötet alapján készült.

A befejezetlenség adta hiányérzet hamar elmúlik, mert az előadásnak nem kevés az erénye.

Aki már olvasta mások csetelését (nekem sajnos többször kellett) az pontosan tudja, milyen unalmas, milyen érdektelen. Ezt a virtuális párbeszédet nem csak érdekessé tették, hanem látványossá is.

Nem lehet könnyű dolga a két színésznek, hiszen a valóságban nem látják egymást, így a színpadon sem néznek egymásra - a kapcsolat közöttük mégis valódi, sőt, olykor úgy tűnt, mintha titkos, rejtjeles üzenetekkel szórakoztatnák is egymást. Talán a papírra vetett szövegtől tértek el helyenként?

Őze Áron megjelenésében és gesztusaiban - nem tehetek róla - még mindig az édesapját keresem, akit az elmúlt század egyik legnagyobb színészóriásának tartok és nagyon hiányzik. Őze Lajos 49 éves korában 1984-ben épp a mai napon hunyt el és az égi páholyban egészen biztosan nagyon büszke a fiára, aki egy napon talán túl is szárnyalja szépemlékű édesapját.
 

Fesztbaum BélaMűvelt-érzékeny polgártársaim egy része szerint manapság a magyar színjátszásban nincsenek nagyágyúk.
A fenét nincsenek, csak el kellene szakadni a tévéképernyőtől és meg kell nézni néhány színielőadást.
Például a Vígszínházban Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjét, ami A léggömb elrepül címmel fut.

Egyedül a színész képes egymaga órákra lekötni egy kisteremnyi néző figyelmét.
A színész tudja néhány laza kellék és egy korabeli ruha segítségével felidézni a két világháború közötti Magyarország boldog békeidejét, a kávéházakban pezsgő szellemi életét,

az akkori fiatal értelmiség gondolatait, érzéseit, vágyait, bohém infantilizmusát és az ijesztő történelmi környezet meghatározta koravénségét.

A színész képes monológként előadni a pápa és az ő szent színe előtt megszeppent fiatal magyar hírlapíró dialógusát úgy, hogy abban megjelenik mindkét szereplő egyénisége és változása. Az egyik oldódik és egészen annyira felbátorodik, hogy áldást kér a szegény nemzetére, a másik leereszkedő látszatérdeklődéssel nyit, majd a konkrét kérés hatására nyilvánvalóvá teszi a saját értéktelen ürességét.

A színész képes leülni a zongorához és különösebb cezúrák nélkül előadni egy kuplét úgy, hogy testtartásában és arckifejezésében megjelenik a műfaj korabeli lesajnálása, de a saját kritikája is, közben a zongorakíséretet hol saját maga adja, hol hangszórókból jön, hol pedig együtt szól az élő és a gépzene, méghozzá tökéletes harmóniában!

A színész képes zsivajgó természeti jelenségek, fák és állatok bőrébe bújni és ironikusan bemutatkozni tölgyfaként, fenyőfaként, Fesztbaumként, tehénként, medveként, hiénaként úgy, hogy a szerepekhez csupán egy megfelelő színű sálat csavar a nyakára, majd lazán megszabadul tőlük.

A színész képes úgy odaállni elénk, hogy olykor azt hisszük, tényleg Kosztolányi Dezső az, aki épp most jött a megszokott kávéházából.

A színész tudja elfelejtetni velünk a kényelmetlen körülményeket, a fekete falú, levegőtlen kistermet a feszengős székekkel, a csendbe recsegve belefingó nézőtárssal, a diszkrét elektromos bűzt árasztó reflektorokkal, és a színész visz minket magával, amikor elrepül a léggömbön.

Jó ilyenkor vele tartani.

A matematika sosem tartozott az erősségeim közé, de ha jól számolom, akkor e szavakkal fél tizenegy után négy perccel lehetne pontos időjelzést adni.
Egyszerűbb lenne úgy, hogy huszonkét óta harmincnégy perc, még egyszerűbb, hogy fél tizenegy múlt négy perccel.

Csakhogy.

Mindez nem vicc és sajnos nem is a Rádiókabaréban hangzott el, hanem tegnap este a közszolgálati Kossuth Rádióban. Aki kételkedik, bátran hallgassa meg a rádió hangtárában, a 22 órás Krónikára kattintva hívható elő és 22:19:36-nál hallható.

Mátyus Kati Mátyus Kati.
Így hívják e csodaszép hölgyet, aki még bőven a szocik idején került a Magyar Rádióba és valamit nagyon tudhat, mert népszerű, mert sokan ajnározzák őt internet-szerte, sőt, valamelyik tévéújságban már címlaplány is volt.

 

Hogy miben áll Kati nagy tudománya, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy ő a magyar rádiózás egyik kormányokon átívelő gyenge pontja.
Amellett, hogy csúnyán és orrhangon beszél, rosszul hangsúlyozva, olykor érthetetlenül  olvas, még sűrűn bakizik is.
A fenti pontos időjelzés is tőle származik.
Negyed tizenegy múlt tizenkilenc perccel!

Elnézve a fotót, tényleg szép.
Csakhogy.
Katikát az én adómból fizetik és - mi fájdalom - a szépségét én nem tudom élvezni.
Én rádióhallgatóként hosszabb ideje szenvedek az ő mikrofon elé engedésétől.
Csak kérdem, nem lehetne-e inkább egy olyan bányarémet odaültetni, aki kellően utálja a kommunistákat, nem beszédhibás, szépen ejti a szavakat és érthetően hangsúlyoz?

 

Perszehogy oda lehetne, de miért nekem legyen jó, aki ezt az egészet fizeti, annak a bérével együtt, aki a döntést hozza és naponta látja a szépséget?

Persze Mátyus Kati egy fokkal még mindig jobb, mint szegény Szakonyi Judit, aki általában hétvégéken, így ma is a hírolvasással küzd.
Tessék ma belehallgatni bármelyik híradásba.
Egy fájdalom az egész, mert a hölgy orgánuma ugyan szép, de nem nagyon érti, amit felolvas. Ő is az előző nyócév terméke és helyette sem találtak senkit, aki korábban valamelyik fideszmédiában nyomult és alkalmas bemondónak?

Ne tessen már mondani, mert még elhiszem!
 


  lásd még ezt:

 

Logopédust a közszolgálati médiába!!!

Kizárólag rajtam és a társaságon múlt, hogy végülis jó volt a Gerlóczy Kávéházban.
Nem örültem, amikor kiderült, hogy ott leszünk, mert medwekoromban egy feketepontot adtam nekik, mégis határozottan kellemes volt 2011 utolsó szabadban tölthető estéjén a város közepén olyan körülmények között vacsorázni, mintha egy jobbfajta beachen lennénk, susogó lombok alatt, illusztris emberek közelében, sürgő-forgó és többségükben kitüntetően figyelmes pincérek látómezejében. A vendégsereg túlnyomó többsége külföldi. A választék étel- és italfronton is figyelemre méltó. Az árak sem tragikusak. Az élő hárfamuzsika a téren nem nagyon élvezhető, de kihallatszik, tudható, hogy van és hogy jó. A faszénparázs felől olykor ínycsiklandó illatok érkeznek. A hűtőpultban egy citromgerezdekkel dekorált makrélakupac emlékeztet az elmúlásra.

Pincérünk egész működése pedig a helyhez méltatlan balfácánságra.

Nem tudni, tehet-e arról, hogy minden nagyon lassan készül és az ételek fele langyosan kerül elénk, ez lehet a konyha mulasztása is, de az biztosan az ő sara, hogy minden harmadik fogást elfelejti, hogy a konyhán történő informálódást követően is határozott magabiztossággal bizonygatja: a rizottójuk teljes kiőrlésű búzából készült, hogy a hatalmas társaság utolsó számláját nem hajlandó megbontani, mondván neki nincs erre háromnegyed órája, aztán persze mondanom sem kell, hogy vannak olyan tételek, amiket biztosan duplán zsebel be, mert fogalma sincs, hogy addig ki mit fizetett ki, mi meg nem állunk oda egy szaros ezresért vitázni, talán az ő hibája az is, hogy must helyett fehérbort hoz, hogy a mellettem ülő hölgyeket a sorban utánam, de előttem átnyúlkálva szolgálja ki, hogy kétszer is rámtehénkedik, pedig lett volna hely bőven egyet lépnie balra (bár lehet hogy az mostanában politikailag inkorrekt, így megbocsátom neki).

A konyha teljesítménye erősen hullámzó.
A vargányagomba leves nem rossz, nagy szerencse, hogy volt benne két darab valódi vargányagomba is, de az arányok miatt hívhatták volna zöldséglevesnek, mert találtam benne pl. csíkozott uborkát is, nem keveset.

A rákos spagetti zöldséges csirke sauté-val nekem tömény nagyképűség, a fenének kell Budapest közepén egy szimpla serpenyős ételt félig franciául kiírni. Lett volna inkább egy kicsit jobb, a rákot és a csirkét például ha feleannyi ideig pirítja a tanult gasztroszakember, akkor a víziállat nem a gumira hasonlít jobban, a kétlábú pedig nem szárad ki. Attól sem voltam oda, hogy egyetlen barna íz uralta a fogás összes alkotóelemét, egyedül a ráknak volt egy kis rákíze.

Szerényedésre adhatna alapot a Caraibe-i csokoládé mousse mangó szósszal.
Ha az amúgy látványos és finom desszertet a karibi térségből származtatjuk, akkor miért caraibe? Inkább a kiváló mangó szószból kennének szét a tányéron egy csapott evőkanálnyi helyett egy egész evőkanálnyit! Vagy kettőt.

Sznobkodás és fukarkodás helyett tetszenének inkább hajszálpontosan számlázni, az étkeket frissen és forrón felszolgálni, a rendelést nem eltéveszteni és bizonygatni azt a majomságot, hogy a rizottó teljes kiőrlésű búzából készül.
Őrléssel ugyanis főleg lisztet csinálnak, rizottót semmiképp.
 

emberisegelleni.jpgHa Madách ma írná Az ember tragédiáját, a homousion-homoiusion ellentét helyett bátran használhatná az emberiség-emberiességet is, egyforma ürügy mindkettő arra, hogy jobb sorsra érdemes emberek essenek egymásnak.

A két fogalom fölötti böstörködésnek már köteteket megtöltő irodalma van, amit fölösleges ide belinkeni, mert nem izgat sem a vita, sem a hétköznapi emberek szóhasználata.
Szokás szerint azon akadok fenn, amikor a média, azon belül is a közszolgálati média használja a kifejezést rosszul.

Igen, rosszul!

Amikor a Kossuth rádió híreiben a bemondó vagy a műsorvezető emberiesség elleni bűncselekményt emleget, vagy a szóhoz érve elbizonytalanodik és valami köztes torzót présel ki a fogai között.
Mostanában az emberiség elleni bűncselekmény akkor kerül a hírekbe, amikor meghal a szabadkai csendőr, vagy nem adják ki Zentait, vagy Hágába szállítanak valami délszláv háborús bűnöst.
Ezek esetében egyértelműen emberiség elleni bűnökről beszélünk, mivel a hatályos büntetőjog XI. fejezete szerint a háborús uszítás, a népirtás, az apartheid, a nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása vagy a vöröskereszttel való visszaélés mind ebbe a körbe tartozik.

Az emberiség versus emberiesség kérdés megközelíthető nyelvi alapon, logikai alapon, fordítói alapon, vegyészkorrektori alapon, bármilyen alapon, csakhogy jogi kifejezésről lévén szó a nem jogi alapon való megközelítésnek nem sok értelme van.

Aki a magyar jogi egyetemeken eljut az első félévi vizsgákig és mondjuk római jogból megbukva elmegy hamburgert sütni, az sem fogja elfelejteni azt az alaptételt, hogyaszongya

NULLUM CRIMEN SINE LEGE

azaz nincs bűncselekmény törvény nélkül, vagyis csak az a tett számít bűncselekménynek, amit az elkövetésekor a jog annak minősített. (a primitív rómaiak még nem ismerték a visszamenőleges hatályú törvényalkotást, de van itten fejlődés, kérem, hogy attul kódulunk!)

Tetszettek figyelni?

A rómaiak azt mondják, hogy a TÖRVÉNY határozza meg, mi a bűncselekmény, így a hatályos büntetőjogban szereplő kifejezéseket kell használnunk akkor, amikor bűncselekményekről beszélünk.
Pontosítok.
Nekünk ugyan nem, mert mi gyarló, műveletlen és félművelt zemberek vagyunk és akkor vagyunk pongyolák és akkor dobálózunk félreértett jogi szövegekkel, amikor nekünk tetszik.

Az adónkból fenntartott közszolgálati médiának viszont kutya kötelessége az igényesség, a pontosság, a szakszerűség.
Egy hírszerkesztőnek mindenkinél jobban kellene tudnia, hogy nem beszélhet emberiesség elleni bűncselekményről, amikor valakit emberiség elleni bűncselekménnyel vádolnak.

Már csak azért sem, mert bár az emberiesség elleni bűncselekmény Magyarországon nem létezik, mégsem ugyanazokat a csúnya dolgokat takarja, mint a soha el nem évülő,  emberiség elleni bűncselekmények.

Az ENSZ 1998-ban Rómában megalapította a Nemzetközi Büntetőbíróságot.
Erről készült az úgynevezett Római Statútum.
A Római Statútum megkülönbözteti az emberiség és az emberiesség elleni bűncselekményeket. Az előbbi kategóriába tartoznak pl. a népirtás és a háborús devianciák, az utóbbiba többek között az emberölés, az erőszakos közösülés, a jogtalan bebörtönzés és az apartheid.
Csakhogy.
Magyarország hiába írta alá 1999 januárjában a Római Statútumot, az Országggyűlés hiába ratifikálta 2001 novemberében, azt a mai napig nem hirdették ki és a hatályos büntető törvénykönyvbe sem emelték át.

Addig, amíg a törvény nem beszél emberiesség elleni bűncselekményről, addig jó lenne, ha a közszolgálati média sem tenné.

Összefoglalva:

emberiség elleni bűncselekmény a hatályos jogban van

emberiesség elleni bűncselekmény a hatályos jogban nincs

Hogy milyen bűncselekmény létezik, azt pedig nem a nyelvészek, nem a korrektorok, nem a fordítók és nem is az internetezők döntik el, hanem a Magyarországon hatályban lévő jog.

Ennyi.

 

 

 

esetleg még ezek:

Alternatíva csak egy van!

Vaj sincs a fülem mögött!

Később halnék szörnyet - ha lehet

Helység, helyiség, hejj!!

Nem-e változik a nyelvünk?

Kultiválom-e a spenótot?

Fáradság vs. fáradtság

Most akkor nem minden különböző??

Leszúrták, túlélte!!!!

Ejtjük vagy vétjük a hibát?

Miért fran a svájci ?

Miért csapódik most minden?

Kecsöp, dzsiviszi, vörcseszter, gordonblú

Adekválunk egyet, Józsi?

Kenterbe verjelek vagy orrba?

Helyes kiejtés, téves kiejtés

Mi az hogy Kesznyéte?

Van református pap, vagy nincs református pap?

Zsidó mise, evangélikus müezzin?

Paparazzi, kvázi, uszkve!

Logopédust a közszolgálati médiába!!!

Szabó-Lencz Péter: KÖKI

Kezdem azzal, hogy a címben szereplő szó talán nincs.
Vagy inkább eddig nem volt.
Most már van.

Jancsóságok.
Ilyen szó van.
Jancsó Miklós filmjeinek visszatérő elemeit jelentik, a vastag gyertyákat, a mezítelen testeket, a fehér ruhás táncosokat (koreográfus: Novák senior), a lovasokat, a semmibe meredő, letargikus ábrázatokat, hogy csak néhányat említsek.
(a képen fehér ruhában medwe is szerepel ;-))

 

jancsóság

A szabólenczségek elkövetője egy ifjú művész, Szabó-Lencz Péter, alias Petyka.
Bővebben a petyka.com weboldalról.

A meglátni és megszeretni tipikus esete volt az indexen gyakran megjelenő urbanista blog egyik posztja, Egy festő, akit megihletett a KÖKI bontása címmel és benne, rajta a fent látható festmény, amire megfájdult a fogam és szerencsésen addig halogattam a vásárlást, amíg lemaradtam róla, mert más gyorsabb volt.

Elmentünk a Vörösmarty Mozi galériájában megrendezett kiállításra és a szánk maradt tátva az összes hatástól. A romlás XXI. századi virágait megörökítő kompozíciót tökéletesen aláfestette a mozi büféjében trágárkodó félrészeg szaki ordibálása. Néztük a graffitikkel ékített, lepukkant épületeket, és a vad színek ellenére mégsem találtuk nyomasztónak a képeket, mert mindegyiken volt valami az enyészeten úrrá lévő fiatalos optimizmus, játékosság, dinamika - és nagyon jól éreztük magunkat ettől.

Úgy fél éve egy másik moziban már a Szabó-Lencz Péter kiállítás megnyitóján és volt alkalmunk megjelenni.
Imádtuk.
Szedett-vedett volt, a rendetlenségbe hajlóan lezser, mókás, jókedvű és ordítóan fiatalos, mint egy kötelezően megrendezett szakközépiskolás irodalmi színpad, osztályfőnöki órával egybekötve.

Itt fogalmazódott meg bennünk a szabólenczség, mint olyan.
A valóság sajátos, első pillantásra nyomasztó ábrázolása, amiről másodikra kiderül, hogy mégsem az, hiszen (majdnem) minden Szabó-Lencz képen van csodálkozó őz, gyalogos galamb, szabadon szárnyaló madár, szárnyaló lufi, a kisgyerekét sétáltató anyuka, nyugalmat árasztó megfogalmazásban, a közlekedési lámpa gyalogosoknak szóló szabad jelzése, hogy csak néhányat említsek az ifjú művész kötelező és derűt árasztó szimbólumaiból.

Petyka ma 30 éves.
Isten éltesse!

:-)

Szabó-Lencz Péter: Budapest avantgarde

Aki számít, mind itt van! - mondta mellettem valaki a tömegben, amikor a párját bökdöste, hogy nézd már, ott a Szilágyi János, a Kulka János, a Horvát János, a Gálvölgyi János, a Kern János, az Eszenyi János, a Bächer János meg még sok János, akinek az arca ugyan ismerős, de a neve momentán nem ugrik be. 

Harmadik alkalommal élvezhette a nagyérdemű újlipócia seregszemléjét, a családias hangulatú Pozsonyi Pikniket. Egymást érték a jobbál jobb programok, a látogató szó szerint a bőség zavarával küzdhetett. Zenei, irodalmi és színházi produkciók a nagyszínpadon, szteptánc, Padödő a kisszínpadon, operaáriák civil lakások erkélyeiről, utcai táncház és bábjáték a kicsinyeknek, flódnikóstoló  Raj Ráchel standján (vigyázat, a belinkelt weblap ordítani kezd!), utcai székmasszázs, a Fővárosi Vízművek ingyenitatója, antikváriumok, vendéglátó egységek (pl. a piknikcsillagos Firkász étterem) standjai.

Minket mégis inkább a Deák Gábor vezette várostörténeti körséta érdekel, ami a Jászai térről indul és a Szent István parki Raoul Wallenberg emlékműnél fejeződik be. Lenyűgöző előadásban van része a nagyjából 80-100fős közönségnek, remek dolog egy nagytudású embert hallgatni, aki van annyira szerény, hogy megkéri a hallgatóit, hogy ha valaki valamit másképp vagy jobban tud, az nyugodtan szólaljon meg.
A hallgatóságból olykor érkezik néhány értékes kiegészítés, szakmai megjegyzés a Bauhaushoz építésztől, pontosítás holocaust túlélőtől, vagy az elmúlt 20 év történelmének bennfenteseitől.
A bő másfél óra csak rövid kivonata a városrész történelmének, amiben van tragédia, tragikomédia, fájdalom, szenvedés, vidámság, tudás, szenvedély, szarkazmus, irónia - és ami az elmúlt évek politikai vonatkozásait illeti: ostobaság a köbön.
Deák Gábor
Deák Gábor

Ökrös Ottó és Fellegi Balázs műsora a nagyszínpadon, ízelítő a Firkász Étterem és Kávéház-beli esték hangulatából.

Balkoncert. Herczenik Anna, a Magyar Állami Operaház ifjú szopránénekesnője.  Az ária végén úgy tűnt, ledobja a karjában tartott csecsemőt a közönség közé, pedig csak az összetekert lepedőt rázta ki, ami tele volt virággal.

A Relax City munkatársai a helyszínen alaposan meggyömöszölték a vállalkozó kedvű nézelődőket.

A gyerekek sem unatkoztak, bábelőadás, mesés francia nyelvlecke és utcai táncház várta őket.

 

Michael Flatley újlipócia-beli követői a kisszínpadon szórakoztatták a nagyérdeműt.

Tartalmas, színvonalas program, hála és köszönet annak aki kitalálta és évről-évre megszervezi, meg hogy nem esik túlzásba és nem hívja fesztiválnak, ahogy ma már fesztiválnak csúfolnak minden olyan rajcsúrt, ahol sör van, zsibvásár és tülekedés.

Bajban lesznek, akik e szép szó pontos formáját a gugliban keresik.
Vagy tulképp nem lesznek bajban, csak nem találnak biztos forrást.
Az meg végképp butaság, hogy az a helyes, amelyikből többet talál a kereső.

Van egy régi angol szó, ami az árucserét jelenti.
Ez úgy szól, hogy barter.
Már húsz éve is bevett dolog volt barternek hívni minden olyan kétoldalú üzleti tranzakciót, amit nem követett pénzmozgás, azaz barter az is, amikor a gazdaság két jeles szereplője egymásnak szolgáltat: én megcsinálom az adóbevallásodat, te megjavítod a kocsimat.

barter.jpg

A barter szó szerepel az akadémiai értelmező szótárban is.
A bartel, horribile dictu bartell szó pedig nem szerepel.

A nyelvészeti megmondóemberek és az önkéntes nyelvrendőrök bizonyára százszor elmondták már, hogy fölösleges okvetetlenkedés a nyelv és a helyesírás szabályain lovagolni, éljen a szabadság és mindenki azt mondja, ami jólesik neki.
Igazuk van.

Én soha nem javítanám ki azokat, akiknek a beszédében vagy írásában

barter helyett bartel,
pszichológus helyett szihológus,
államfő helyett álamfő,
kaució helyett kaukció,
adekvát helyett adekvált,
bornírt helyett bonírt,
fáradság helyett fáradtság,
kartell helyett karter,
hatalom helyett vaccpaör,
notórius helyett notórikus,
helység helyett helyiség,
szuverén jog helyett szuvenír jog

szerepel, maximum szükség esetén segítene a megítélésükben.
Mint ahogy egyszer egy állásinterjú ott ért véget - és váltott át udvariaskodó  csevegésbe - amikor a cégemhez jelentkező vezetőjelölt azt találta mondani, hogy BIZNIC.

összegezve tehát, a barter vagy bartel kérdést eldöntenő:

BARTER
 

 

Ha akarsz valami jót, akkor végy jegyet a Vígszínházba, Yasmina Reza Az öldöklés istene című darabjára, előtte menj pipilni, mert nincs szünet, utána meg sétálj át a színház mögötti épülettömb sarkán lévő a Pandzsáb indiai étterembe, ahol Budapest legsutább kiszolgálásával megkapod a város egyik legjobb indiai szakácsának műremekeit.

Az autóddal az Újlipótban ne próbálkozz, csak felbosszantod magad, érdemes a Markó utca és a Pálffy tér (vagy hogy hívják most éppen) környékén letenni a járgányt és sétálni egy kicsit.

A darab felhőtlen szórakozást ígér, két Enikő, Eszenyi és Börcsök, továbbá Epres Attila és Kern András mindent elkövet, hogy mindenki jólérezze magát. A darab is remek, mert olyan, mint egy görbe tükör, belenézel és megláthatnád magad, de te nem, te elhatárolódsz, mert mindenki más képmutató, kicsinyes, sznob, mindenkinek tele a hócipője a saját életével meg a párjáéval, de neked nem, mert te kivétel vagy, ezért aztán jót tudsz szórakozni mások eléd pakolt nyomorán.

Végülis semmi különös nincs abban, amikor egy 11 éves gyerek bottal kiüti egy másik 11 éves gyerek két fogát, hiszen nem esik messze az alma a fájától és bizony a négy fa semmivel nem jobb a két almánál, sőt.
Az almáknak még van esélyük nem elcseszni az életüket, a fáiknak már annyi.

A botos fogápolást elsimítandó találkozik két házaspár, gazdagék és csóróék.
Először a hitelességet közelítően játsszák az agyukat, finomkodnak és úgy igyekeznek szépnek és jónak mutatni magukat, hogy még maguk is elhiszik, később kiderül, hogy ami a két életmód közötti ordító különbséget megtestesíti, mind csak szánalmas máz, üres külsőség, a történet valamennyi szereplője sérült és boldogtalan. (Ugye mi nézők, blogírók és blogolvasók egyáltalán nem, a mi életünk aztán működik a javából!)

Epres Attila és Börcsök Enikő alakítása lenyűgöző, Kern és Eszenyi épp olyan, mint bármelyik szerepében, előbbiben azért van valami szerethető, utóbbi végtelenszer ciklikusan visszatérő affektálását már húsz éve is untam. Mutattak persze újat is, Kern olykor úgy improvizált, hogy Epres a szerepéből kicsit kicsúszva elröhögte magát, Eszenyi pedig egy bűvész ügyességével okádta tele a színpadot - aki a hányás trükkjére kíváncsi, netán érzékenyebb gyomrú, annak felhívom a figyelmét arra, ahogy a művésznő a ruhája hajtókáját fogja és a lavór mögé bújva tankolja fel az újabb szétköpni való szmötyit.

A két dududúús dalbetéttel nem nagyon tudtam mit kezdeni, olyan filmeket már 50 éve nem gyártanak, ahol a színészek kötelezően számot adnak az ének- és tánctudásukról, bár előfordulhat, hogy a zenés darabok legeslegújabb kori reneszánsza miatt kellett kétszer is  megragadniuk a mikrofont és danászni egyet.
A második dududdúú amolyan pótcselekvésnek tűnt, szerintem ennél hatásosabban is be lehetett volna fejezni a darabot, de senki nem lehet hibáztatni azért, mert nem telik mindig jó slusszpoénra.

 

Valentin-nap

A Valentin-napnak hívott birkaság már begyűrűzött a kultúrába is.
Sajnos.
A valaha sokkal jobb  napokat megért Madách Színház kommercializálódásának újabb lépése volt a tegnapi cukormázas bemutató, a Végtelen szerelem.
 

Mintha a közszolgálati tévé "Csináljuk a fesztivált" című produkciója lépett volna a színpadra, idétlenkedő műsorvezetővel, találomra összefércelt  zeneszámokkal, tölteléknek meg az igényesség látszatát kelteni igyekvő irodalmi idézetekkel.

 

 

Kétszer nyolc ifjú színész énekére és táncára, továbbá kétszer két balett-táncos művészetére épül a legújabb közönségcsalogató akármi. A kiírás szerint szerelemkoncert, ami elméletben lehetne új műfaj is, de ami tegnap a színpadon zajlott, az inkább valami bazári összevisszaság volt, ami leginkább a zizire hasonlít: olcsó, színes és nem üli meg a gyomrot.

A zenés ajándékkosárban együtt szorongott Demjén Rózsi, Baudelaire, Hacsaturján, John Lennon és a Beatles, Ady Endre, Lionel Richie, Máté Péter, Andrew Lloyd Webber,  Juhász Gyula, meg a számokat legtöbbször éles, bántó hangon elharsogó énekesek. A színvonal érdekében beletehettek volna még egy kis Rejtő Jenőt, Desmond Tutut, Stahl Juditot, Teller Edét, Zsirinnovszkijt, Markosnádast és két evőkanál juharszirupot...


Némelyik duett egész jól szólt, de szerelmes dalokat musicalszínészekkel énekeltetni olyan, mint amikor valaki fazekak és fedők püfölésével akarja utánozni az Amadindát.
Az előadók mentségére szóljon, hogy legalább intonációs problémákkal nem küszködtek (szemben pl. a Vígszínház művészeivel) de szerintem nagyon nem szép dolog egy szerelmes dalt érzelmek és különböző hangszínek nélkül mosolyogva végigkiabálni.
 

Többször volt olyan érzésem, mintha a Megasztár sokadik döntőjének közös produkcióját látnám, bár ott a játékosokat ilyen éneklésért a zsüri porig alázza, a közönség meg sms-ben kiszavazza.

Feke Pál volt a kakukktojás, őt mindig jó volt hallgatni, bármit énekelt, ugyanakkor a szépséges Polyák Lilla kellemetlen hangja gyakran bántotta a fülemet.

Néha betolták, majd kicibálták az univerzális Hajdú Steve művészurat, aki sokféle produkcióban látható, de mindenütt ugyanazt az egy arcot mutatja. Ebben a műsorban a szerelem kémiáját magyarázgatta, egyszer valóban szellemesen, másszor inkább közönségesen, de leginkább erőltetett jópofasággal.

A műsor utolsó 20 percében már egyre jobban vártam a végét, a körülöttem fészkelődő nézőtársak meggyőztek arról, hogy ezt a Valentin-napi katyvaszt nem egyedül untam.
Belegondolni is nehéz, hogy valamikor ezeken a deszkákon játszott Mensáros László, Gábor Miklós, Dayka Margit, Zenthe Ferenc vagy Márkus László.
Mivé lettél, Madách Színház???

 

András napja van ma.
Isten éltesse az összes Andrást, beleértve az Endréket is!

A győri Tanítóképzőben végzett nagymamám mesélt az Andráskerékről, ami akkoriban (1920-as, 30-as évek) a leánykollégium évente ismétlődő izgalmas programja volt.
November 29-én délután a lányok papírból tenyérnyi köröket vágtak ki, amiket kétcentis bevagdosással hat cikkre osztottak.
Az egyik kör cikkeibe egy-egy férfi keresztnevet írtak, a másikba foglalkozásokat, a harmadikba település- vagy utcaneveket.
A köröket betették a párnájuk alá, lefeküdtek és alig várták, hogy eljöjjön az éjfél.
Akkor felkeltek az ágyikóból és háromszor megkerülték azt, miközben kórusban és vihogva a következő versikét kántálták:

Ágyláb, léplek
Szent András kérlek
mondd meg nekem, kedvesem,
ki lesz az én jegyesem!


Ezután elővették a párna alól a korongokat, a sötétben mindegyiken behajtották az egyik cikket, visszatették a párna alá és nyugovóra tértek.

Csak reggel volt szabad megnézni az eredményt.

Nagymamám egyszer azt is elmondta, hogy neki kijött az Antal, továbbá az hogy, mérnök meg hogy Baross utca. Néhány hónappal később a vonaton megismerkedett egy fiatalemberrel, akinél ez mind stimmelt.
Boldogan újságolta tanárának, egy apácának, hogy
-Anasztázia nővér, kijött az Andráskerék!

A nővér a részleteket megismerve csak legyintett:
- Ugyan, az ilyen vonat-ismerkedéseknek semmi teteje!

Igaza is lett, nagymamám soha többet nem hallott a mérnökúrról.
A következő évben azért újból eljátszották ezt a játékot, meg az összes többit, amivel abban az időben a fiatalok jól elszórakoztatták magukat.
A későbbi boldog visszaemlékezésből egyvalami kimaradt: az 1929-33-as világgazdasági válság.

Őszintén remélem, hogy a mostani ifjúság sem engedi zavartatni magát és tud úgy játszani, amiről néhány évtized múltán vidáman mesél majd az unokáknak.

Hihetetlen, hogy nem is olyan régen még jól meg lehetett élni a mozik előtti jegyüzérkedésből.
Egyszerű volt a recept: a jegyüzér adott egy kilót a pénztárosnak (a kiló akkor pénzben száz forintot, a száz forint pedig egy hétvégéi bevásárlást jelentett), a pénztáros pedig eladott neki egy egész tömbnyi jegyet, amit aztán az üzér a "haver, jegy érdekel?" mondat ismételgetésével 50-100-200%-os felárral az utcán értékesített.

Hihetetlen, hogy ebben az időben tömve volt a 85 budapesti mozi többsége, igaz a magyar, szovjet, vagy bolgár filmeket nem kísérte akkora érdeklődés.
Az is hihetetlen, hogy valamikor az átlagember heti szórakozását jelentette a hétvégi mozi.
Akkoriban a tévé egyetlen csatornája szombat estére a következőt nyújtotta: tévémaci után ünnepi tévétorna a csinos ikerlányokkal, Híradó, Vers mindenkinek, majd a Derrick soron következő epizódjával egy kis darab a nyugati életformából.
Hétfőn - bár minden dolgozó látta - elmesélték egymásnak a munkahelyeken.

A falusi mozi a helybélinek elfogadott létforma, az átutazónak örök élmény.
Mint nekem valamikor az isaszegi mozi.

A fénykorában is kidőlt-bedőlt épület családi házas övezetben állt, néhány száz méterre a faluközponttól, ami akkor a következőket jelentette: iskola, templom, Pogonyi cukrászda, Csata étterem (vagy inkább korcsma) orvosi rendelő, tanácsháza.
A mozi előterében Babi néni üldögélt a kis asztala mögött és árult darabra Fruttit, cigaretta-rágót, tehéncukrot (Krówka vajkaramella), Inota csokit, Űrhajós szeletet, krumplicukrot (bitang rossz fehér tégladarabka), padlószíjat (ánizs ízesítésű gumicsík) - emlékszik még valaki ezekre?
Edit néni, a pénztárban letépte a jegyet a tömbről, lebélyegezte a tőpéldányt és amit a néző kapott, azt is, majd ficnivel a kézben várhattunk a sorunkra.

Annus néni, a jegyszedő egymaga többet tett a mozi és Isaszeg közbiztonságáért, mint ma egy tápos türhőkommandót felvonultató security cég. A cigányok ugyanis féltek tőle, mint a tűztől és aki nem viselte jól magát, azt Annus néni a következő héten nem engedte be, rosszabb esetben az ilyen büntetés hetekig is eltarthatott. Az első öt sor mindig tele volt az említett nemzetiséggel, oda ültek be a négyforintos jegyükkel, a sötétben szorgosan rágták és köpködték a magot, olykor összeszólalkoztak, néha verekedés is volt, de ilyenkor jött Annus néni az elemlámpával és súlyosabb esetben fejbe is csapta a filmkultúrára igénytelenebb ügyfelét.

A Filmhíradó vakpalijával indult a műsor, a főcím alatt hangosan dolgozó villanymotor húzta szét a vászon elé eszkábált függönyt, elvégre színházban vagyunk, vagy mi, a falusi népeknek is jár a kultúra.
Végetért a pártkongesszus, az elvtársak leszögezték, hogy befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása.
Koszigin és Brezsnyev meglátogatta a nemrég átadott gimnasztyorkai gépállomást.
Edvárd király, angol király fogadta Losonczi Pált. 
Méhkerék képviselője beszámolt a Parlamentben, hány házban van már fürdőszoba és korszerű tévékészülék.
A somogykutricai Vörös Vicsor Óvodában a csöppségek partizándalokkal készülnek a november hetedikei ünnepségre.
Üzérkedésért szabadságvesztésre ítélték Bordabéli Barna Béla, tápióbotlási lakost, mert a helyi kátéesz libamáj üzemágában hulladékként átvett libatollat párnatömésre adta el.
Végül a kis vidám színes, ami a véres diktatúra súlyos bűneit hivatott elfedni, hogy jólérezze magát a lakosság: szovjet elvtársak mártóztak meg a Bajkál-tó vizében, miután léket vágtak a jégbe. Fogyott a csája, meg a vodka, még az ég is nevetett, deszépisazélet, kedves lakosság, igaz?
Függöny össze.

Függöny szét.
Jött a film.

Néztük, de sokkal jobban szórakoztunk a cselekményt kommentelő beszólásokon.
Lélegzet-visszafojtva követtük a főhős szerelmeskedését, mire beszólt valaki:
- Veszed ki a kezedet a nadrágodból, Jóska?!

Hatalmas késsel kezében lopakodik a gonosz gyilkos az áldozata felé, mire valaki felidézi a régi Csala Zsuzsás reklám kísérőhangját: pecsenyekacsa, pecsenyekacsa...

De volt olyan is, hogy az egyik néző recsegve szellentett, mire a fél közönség felröhögött.

Voltak kisebb-nagyobb szünetek.
Amikor elszakadt a film.
Vagy nem azonnal indult a következő tekercs.
Ilyenkor füttykoncert kezdődött, többen pedig azt kiabálták, hogy "Lexíííí!"
Félix volt ugyanis a mozigépész becsületes neve.
Hosszabb szünetek esetén trágárabb beszólásokat is hallottunk, de aztán fenyegetően villant Annus néni elemlámpája és csend lett.

Természetes volt a járkálás, aki nem bírta végigülni a másfél órát, az kimehetett az udvaron lévő pottyantósba, aztán visszajött és ha kellett, felállította az egész sort.
Ez is érdemelt néhány szellemes megjegyzést.
Pl. "Mit kószálsz itt, más ilyen korban már rég meghalt!"

Volt, aki a film közben Szepesi György közvetítését hallgatta zsebrádión a Mohács Véménd - Csömör NB II-es rangadóról, mások félhangosan civakodtak egymással, egyszóval kellemes, családias légkör jellemezte a hatvanas-hetvenes évek falusi moziját.

Ez az, ami azzal a korral együtt eltűnt örökre.
Isten őrizz, hogy visszasírjam, de jólesik emlékezni arra, ami ebből szép volt.
A múlt héten a Pesti Színházban jártam, az indította ezt az emlékezést.
(részletek később)

Tegnap ettem életem legjobb fokhagymalevesét.
Cipóban.
Én csináltam mindkettőt.

A cipó normál lepénytésztából (szűk 3 dl langyos víz, egy evőkanál cukor, fél kiló Szatmári búzaliszt, a solymári Auchanban most 77 Ft, az elmúlt évek legjobb lisztje!, két deka budafoki kockaélesztő rámorzsolva, két kávéskanál só, 3 evőkanál szőlőmagos étolaj, késhegynyi aszkorbinsav, kenyérsütő gép) készült, szombaton ugyanis spenótos-juhtúrós lepény volt az ebéd, ennek a tésztájából szakítottam ki három félöklömnyi darabkát. Megformáztam, letakarva megkelesztettem (egy óra), megsütöttem (mostanában felfűtök 210 fokra, beteszem a tepsit és azonnal visszaveszem 150 fokra, aztán negyedóra múlva nézem meg, mennyi idő kell még neki).

A fokhagymalevesre régen vágytam és volt itthon sok fokhagyma.
Körülnéztem az internetes szakácskönyvekben és elborzadtam, mert minden recept tartalmazott valami fujabelemjönki dolgot, úgymint leveskocka, meg Vegeta.
Ilyeneket jó ideje nem használok, mert műízek, műzsír, műtartósító, műélvezet, művese, pfuj.

A medwe-féle fokhagymaleves ezekből készült:

  • egy nagy fej vereshagyma
  • 3 deka vaj
  • 3 fej fokhagyma
  • 2 nagy pohár víz (kb. 6 dl)
  • púpozott evőkanál liszt
  • egy deci főzőtejszín
  • csapott evőkanál kristálycukor
  • só, fehérbors, szerecsendió, kakukkfű
  • 3 saját készítésű zsemlecipó

Egy kis fazékban felolvasztottam a vajat, rádobtam a felkockázott vöröshagymát, 1-2 perc múlva enyhén megsóztam.
Beleszórtam a megtisztított és egészben hagyott fokhagyma-gerezdeket, kicsit pirítottam, majd amikor szükségesnek látszott, felöntöttem egy kevés vízzel.
Mindig megvártam, amíg újraforr és fokozatosan adagoltam hozzá a vizet és meg is sóztam egy kicsit.
Összekutyultam a lisztet a tejszínnel és a cukorral, néhány kanállal rálöttyintettem a csendesen zubogó fazékből, elkevertem, majd visszaküldtem az egész szmötyit a fazékba.
Forraltam egy kicsit, majd botmixerrel jól eldolgoztam az egészet.
Közben Hajós András konyhatündérkedésén kuncogtam.
Szórtam rá egy kis fehérborsot, szerecsendiót és a Gabi asszony termesztette pasaréti kakukkfüvet, rottyantottam rajta egyet és már mertem is a sütőben előmelegített, levágott tetejű és kivájt belű, illatos cipókba.
Nem is maradt belőle semmi, sőt, alighanem még Ken Lee amerikai tengerészgyalogosnak is ízlett volna!
 

Bélának szakértőként sem tetszett a dolog, merthogy a szakdolgozatát is az esélyegyenlőségről írta..

Ettől függetlenül az egész étterem haragos pillantásokat lövellt az egyik asztal irányába, volt aki otthagyta az ebédjét, felállt és pánikszerű gyorsasággal elhagyta az önkiszolgálót.

Fajgyűlölet, megint a zsigeri fajgyűlölet! - gondolta az autentikus Béla és már fogalmazta is a következő szösszenetét.
"Elfogadhatatlan, hogy miután az elnyomott kisebbség beilleszkedni akaró egyedei megjelennek egy számukra szokatlan környezetben, ahol a saját kultúrájuk szerint merészelnek létezni, azonnal kivívják az intoleráns átlagember gyűlöletét. Ez nem civilizált, ez nem európai, ez nem kultúremberhez és nem a harnadik évezredhez méltó!" - háborgott Béla, egyelőre csak úgy magában.

Közben a felfelé törekvő állampolgárok olyan ricsajjal fogyasztották az ebédjüket, hogy az intoleránsok a legtávolabbi sarokban sem értették egymás szavát. A két vörös lófarkas, hordóhasú asszonyság a pultnál válogató, hétéves forma Sanyikát dirigálta, mit hozzon még nekik.

Sanyika a maszatos kezével kotorászott az ételek között, míg megrakta a tálcáját. A kasszához a sort beelőzve nyomult, a számlát az odapenderülő tizenéves nővére fizette.
Már nem mert rájuk szólni senki, mert amikor az egész család fáradt soron kívül fizetni és ezt valaki nehezményezte, a társaság rangidős hölgye általi dorgálásban  részesült ("le is rúgom a fejed, geci!")

Egy kisebb fiúcska az asztalok között rohangált, néha felbukott és szirénázni kezdett, ilyenkor valamelyik anyja jól kiordibálta magát, aztán minden a legnagyobb rendben folytatódott.
Egy másik csemete kenyérgalacsinokat gyúrt és azzal dobálta az önkiszolgáló vendégeit, egy harmadik pedig a kóláját csorgatta az asztalra és a barna foltból az ujjával mázolt az asztalra felbecsülhetetlen értékű, naív, nemzetiségi műalkotásokat.

Az egyik úrihölgy kanállal tömte a fejébe a palacsintát, ám lehetett néhány lyukas foga, mert minden harmadik falat után a mutatóujjával turkálta ki a beszorult ételdarabkákat a szájából, a másik felszúrta a rántotthúst a villájára és onnan harapdálta lefele.

Béla kevés híján maga alá élvezett, hiszen először látta közelről azokat, akikért a sajtóban évek óta küzdött, harciasan. Azonnal leugatta a diszkrimináció, az előítélet, a szegregáció  legkisebb gyanúját is és vitriolos írásaiban kipellengérezett mindenkit, aki nem ölelte keblére az összes kisebbséget, beleértve a pirézeket is.
Elment minden kisebbségvédő demonstrációra, tüntetett a gyűlöletbeszéd ellen is, mert igenis ne gyűlölködjenek a szarfaszú fasiszta nácik, hanem pusztuljanak meg mielőbb!

- Búú! - kiabált rá Bélára az egyik kedvence, mert felfigyelt arra, hogy ez a geci köcsög feltűnően méregeti őket. Béla erre elérkezettnek látta az időt és odament hozzájuk.

- Asszonyom, én természetesen önökkel vagyok, kérem, ne zavartassák magukat a teremben érezhető gyűlölethullámoktól, fogyassszák nyugodtan az ebédjüket.

- Mivaaaan? - érdeklődött a kisebbségi hölgy, mert pontosan nem látta át Béla nemes küldetésének kvintesszenciáját.

- Én csak - hervadt le Béla arcáról a mosoly - csak azt lettem volna bátor kifejezni, hogy...

- Húzzá innen anyádba amíg szépen vagyunk, érted? - jelezte az egyenjogú személy, hogy a továbbiakban nem óhajtja Béla fizikai közelségét. - A picsának toltad ide a ragyás pofádat, leszbikus!

Béla elérkezettnek gondolta a távozás hímes mezejére lépni, hiszen többen kajánul figyelni kezdték a kibontakozó incidenst.
Két órával később az utcán találkozott újra a népes családdal.
Felderült az arca, hogy most majd végre tisztázza a dolgokat, de a védencei nekiestek, ütötték, rúgták, ahol érték és közben ordítottak, hogy már megint itt van ez a köcsög, öljük meg.
A BKV szirénázó helyszínelő autója vetett véget a találkozónak, ami ugyan máshova sietett, de a Béla sérelmére randalírozókat annyira megijesztette, hogy azonnal felhagytak a magatartásukkal. Nem akartak kilencedszer is a bíró úrral és az ügyész úrral találkozni.

Béla arca szépen gyógyul, de az élete útlegeázodáshoz ért.
Maga sem tudja, hogy holnaptól a beilleszkedési nehézségek felelőseit fogja ostorozni, vagy belép a gárdába.
Valamelyikbe.
Bármelyikbe.

 

Egy régi piréz mondás szerint csak az lépjen fel zenés darabban, aki tud is énekelni.
Legalább egy kicsit! Léccilécci!

Vígszínház.
Hegedűs a háztetőn.
Vájtfülű néző a plafonon.

A rendezés részben nagyon rendben van.
Meggyőző és ötletes a díszlet, a fények, a mozgás.
Még a kórusok is jól szólnak.
De a szólók, istenem, a szólók!

Kovács Patrícia (Hódel szerepében) kellemes jelenség, szeretem őt a képernyőn és a színpadon is.
Kíváncsi voltam a hangjára.
Csúnya. Reszelős. Kidolgozatlan.

Pap Vera (Cejtel nagymama és Jente) ugyanilyen csalódás, amilyen felejthetetlen alakítása volt az Angi Verában, a Névtelen várban vagy a Boldogtalanokban, itt a Hegedűsben csak a bizonytalan énekhangjára emlékeznék, ha nem felejtetné el velem néhány sokkal rosszabb teljesítmény.
A harmatgyenge Igó Éva (Golde), vagy a semmilyen Szőcs Artur (Percsik).

Az abszolút gyenge pont szerintem a főszereplő, reb Tevje.
Hegedűs D. Géza.
Galíciai jöttment szabolcsi tájszólással.
Aki legalább kétszer látta a klasszikus filmet Topollal, vagy valamelyik régi hazai előadást a Topolt utánzó Bessenyei Ferenccel, az akkor is el tudja játszani a tejesembert, ha nem járt színművészeti iskolába, de van énekhangja.
Ki kell mondani, kíméletlenül: Hegedüs D. Géza HAMISAN énekel.
Bűnhamisan.

A "Szeretsz engem" kezdetű duettben - amiről 1-2 hete már megemlékeztem - hatszor kérdezi Goldét, hogy szereti-e, nos a művész úrnak mindössze egyszer sikerült hiba nélkül kiénekelni azt a négy hangot: az ötödik alkalommal.
Hatodszor megint fals lett.
Bántóan.

Nem sokszor volt alkalmam színházban könnyekig hatódni, de a londoni Palladiumban,  Topol főszereplésével olyan Hegedűst láttam, amire életem végéig emlékezni fogok. 
Meglepően jó volt sok éve a Madáchban Husztival, Békés Italával és Illényi Katicával.

A Vígszínház előadása nem volt semmilyen élmény. Olyanra sikerült, mint életem első gulyása: benne volt minden, ami kell, de mégsem lett az igazi. A darabban vannak szívszorító pillanatok, szinte nincs ép érzelmű ember, akit ne érintene meg a lányos apa szívfájdalma, egy nép szenvedése, a családot minden körülmények között összetartani akaró anya imája, a szüleit elhagyó gyerek búcsúja, az atyai szeretet és az évezredes hagyomány között vergődő főszereplő tépelődése - ám mindez ebben az előadásban nem hat.
Csak lemegy.
Szinte nyomtalanul.

Ami miatt érdemes volt odamenni: Fesztbaum Béla (Lázár Wolf) és Harkányi Endre (rabbi) játéka. Fesztbaumról ki sem derült, hogy ő az, meg kell nézni a színlapot - és szerintem ez az igazi színészi munka.
Készültünk a másik szereposztásra is, a rajongott Reviczky Gáborral, de mégegyszer ezt az előadást - néhány hét távlatából - még az ő kedvéért se.

Megint a pirézeknek lett igazuk.
 

Mi az eredeti neve?

Mikor született?

Művésznevek.
 


zalamarkus.jpg

 

Al Bano - Albano Carrisi (1943)
Agárdy Gábor - Gabriel Arkalijan (1929-2006)
Ágai Karola - Staud Karola (1927-2010)
Alfonzó - Markstein (később Markos) József (1912-1987)
Alice Cooper - Vincent Damon Furnier (1948)
Andor Éva - Prácser Éva (1939-2014) 
Angela Gheorghiu - Angela Burlacu (1965)
Áprily Lajos - Jékely Lajos József (1887-1967)
Assisi Szent Ferenc - Giovanni di Bernardone (1182-1226)
Audrey Hepburn  - Edda Hepburn van Heemstra (1929-1993)


Bánhidi László - Mudris László (1906-1984)
Bányász Kató
- Újhelyi később Tóth Ágnes (1934)
Bársony Rózsi - Sonnenschein Róza (1909-1977)
Básti Lajos - Berger Lajos (1911-1977)
Ben Kingsley - Krishna Banji (1943)
Benedek Tibor - Benedikt Tibor (1911-1963)
Black - Colin Vearncombe (1962-2016)
Bilicsi Tivadar - Grawátsch Tivadar (1901-1981)
Bíró Ica - Boruzs Ilona (1957)
Blaha Lujza - Reindl Ludovika (1850-1926)
Bob Dylan - Robert Allan Zimmermann (1941)
Bodoky Richárd - Biberauer Richárd (1908–1996) 
Bodrogi Gyula - Buzik Gyula (1934)
Boldizsár Iván - Bettelheim Iván (1912-1988)
Bonnie Tyler - Gaynor Hopkins (1951)
Bruce Welch - Bruce Cripps (1941)
Bruno Walter - Bruno Schlesinger (1876-1962)
Bud Spencer - Carlo Pedersoli (1929-2016)
Budai Bernadett - Bugyik Bernadett (1979)
Bujtor István - Frenreisz István (1942-2009)

 

 

C. C. Catch - Caroline Catharina Müller (1964)
Carlos Kleiber - Karl Ludwig Bonifacius Kleiber  (1930-2004)
Cary Grant - Archibald Alexander Leach (1904-1986)
Charles Bronson - Charles Dennis Buchinsky  (1921 - 2003)
Charlie Sheen - Carlos Irwin Estévez (1965)
Charlton Heston - John Charles Carter (1923-2008)
Cher - Cherilyn Sarkisian LaPiere (1946)
Chubby Checker - Ernest Evans (1941)
Chuck Norris - Carlos Ray Norris (1940)
Cipő - Bódi László (1965-2013)
Claudia Cardinale - Claude Joséphine Rose Cardin (1938)
Cliff Richard - Harry Roger Webb (1940)
Csákányi László - Zsigovits László (1921-1992)
Cseke László - Ekecs Géza (1927-2017)



Dalida - Yolanda Cristina Gigliotti (1933-1987)
Darvas Iván - Darvas Szilárd (1925-2007)
David Bowie - David Robert Jones (1947-2016)
Dévai Nagy Kamilla - Nagy Kamilla Anikó (1950)
Dévay Camilla - Duda Éva (1922-1998)
Didi Hallervorden  - Dieter Herbst  (1935)
Dobó Kata - Kovács Katalin (1974)
Dolly - Penczi Mária Ilona (1948)
Donovan - Philip Leitch (1946)
Donna Summer - Ladonna Adrian Gaines (1948-2012)


Édith Piaf - Édith Giovanna Gassion (1915-1963)
Edvin Marton - Csűry Lajos (1976)
Efráim Kishon - Hoffmann Ferenc (1924-2005)
Elton John  - Reginald Kenneth Dwight (1947)
Endrei Judit - Kurdics Judit (1953)
Engelbert Humperdinck - Arnold George Dorsey (1936)
Enya  - Eithne Ni Bhraonain (1961)
Eörsi István - Schleiffer Ede (1931-2005)


Fábri Zoltán - Furtkovits Zoltán (1917-1994)
Felix Salten - Salzmann Zsigmond (1869-1945)
Fernandel - Fernand Joseph Desire Contandin (1903-1971)
Feszty Árpád - Rehrenbeck Árpád Szilveszter (1856-1914)
Flipper Öcsi - Jeszenszky Béla (1962-2008)
Franco Nero - Francesco Giuseppe Sparanero (1941)
Fred Astaire - Frederick Austerlitz (1899-1987)
Freddie Mercury  - Farouk Bulsara (1946-1991)


Garas Dezső - Grósz Dezső (1934-2012)
Gárdonyi Géza - Cziegler Géza (1863-1922)
Gene Wilder - Jerome Silberman (1933-2016)
George Michael  - Georgikosz Kyriakosz Panayiotou (1963-2016)
Glenn Gould - Glenn Herbert Gold (1932-1982)
Gombaszögi Ella - Grün Ella (1989-1951)
Gombaszögi Frida - Grün Frida (1890-1961)
Gózon Gyula - Grosszmann Gyula (1885-1972)
Greta Garbo - Greta Lovisa Gustafsson (1905-1990)
Guillaume Apollinaire - Wilhelm Albert Włodzimierz Apolinary Kostrowicki (1880-1918)


Hacser Józsa - Hatscher Jozefin Mária (1931-2014)
Hank Marvin - Brian Robson Rankin (1941)
Hans Habe - Békessy János (1911-1977)
Harry Houdini - Weisz Erik (1874-1926)
Hofi Géza - Hoffmann Géza (1936-2002)
Honthy Hanna - Hügel Hajnalka (1893-1978)
Hulk Hogan - Terry Gene Bollea (1953)
Huszti Péter - Hendel Péter (1944)

 

Ilosfalvy Róbert - Irhás Róbert (1927-2009)


Jászai Mari - Kripl Maria Anna (1850-1926)
Jávor Pál - Jermann Pál Gusztáv (1902-1959)
John Denver - Henry John Deutschendorf (1943-1997)
John Wayne - Marion Robert Morrison (1907-1979)
Judy Garland - Frances Ethel Gumm (1922-1969)


Kabos Gyula - Kann Gyula (1887-1941)
Kabos László - Krausz László (1923-2004)
Kádár János - Czermanik, később Csermanek János József (1912-1989)
Kaká - Ricardo Izecson dos Santos Leite (1982)
Káldi Nóra - Krejniker Eleonóra Edit Mária (1943-1993)
Kállai Ferenc - Krampner Ferenc (1925-2010)
Kálmán Imre -  Koppstein Imre (1882-1953)
Karády Katalin - Kanczler Katalin (1910-1990)
Kézdy György - Krausz György (1936-2013)
Kibédi Ervin - Kirschner Ervin (1924-1997)
Kiki - Patkó Béla (1957)
Kirk Douglas - Yssur Danielovics Jemszkij (1916-2020)
Kishonti Ildikó - Schnur Ildikó (1947-2009)
Koós János - Kupsa János (1937-2019)
Korda György - Klein György (1939)
Kő Pál - Pataki Lajos (1941-2020)
Körmendi Vilmos - Keilwert Vilmos (1931-2016)


Lackfi János - Oláh János (1971)
Lara Fabian - Lara Crokaert (1970)
Larry King - Lawrence Harvey Zeiger (1933-2021)
Losonczi Pál - Laklia Pál (1919-2005)
Lőwy Árpád - Réthy László (1851-1914)


Madonna -  Veronica Ciccone (1958)
Makszim Gorkij - Alexej Maximovics Peskov (1868-1936)
Márai SándorGrosschmid Sándor Károly Henrik (1900-1989)
Maria Callas - Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz (1923-1977)
Marilyn Monroe . Norma Jeane Mortenson (1926-1962)
Marina Vlady - Marina Catherine De Poliakoff-Baidarov (1938)
Mark Twain - Samuel Langhorne Clemens (1835-1910)
Martin Sheen - Ramón Gerardo Antonio Estévez (1940)
Marton Éva - Heinrich Éva (1943)
Máthé Erzsi - Mertz Erzsébet (1927-2023)
Meg Ryan - Margaret Mary Emily Anne Hyra (1961)
Michael Caine - Maurice Joseph Micklewhite (1933)
Mindszenty József - Pehm József (1892-1975)
Moldova György - Reif György (1934-2022)
Moliére - Jean-Baptiste Poquelin (1622-1673)
Monica Vitti - Maria Louisa Ceciarelli (1931-2022)
Muddy Waters - McKinley Morganfield (1913-1983)
Munkácsy Mihály  - Lieb Mihály Leó (1844-1900)
Müller Péter Sziámi - Kovalcze Végh Péter Iván (1951)

 

Natalie Portman - Neta-Lee Hershlag (1981)
Natalie Wood  - Natasa Gurdin (1938-1981)
Nicolas Cage - Nicholas Kim Coppola (1964)


Omar Sharif  - Michael Demitri Shalhoub (1932-2015)
Ősz Ferenc - Herbst Ferenc (1930-1975)


Paco de Lucía - Francisco Sánchez Gómez (1947-2014)
Palcsó Brigitta - Zalatnai Brigitta (1965)
Palerdi András - Érdi András Pál (1967)
Pap Rita - Varga Elvira (1952)
Pásztor Erzsi - Pápay Erzsébet (1936)
Paul Shane - George Frederick Speight (1940-2013)
Pelé - Edson Arantes do Nascimento (1940-2022)
Peter Maffay - Peter Alexander Makkay (1949)
Pierre Richard - Pierre Richard Charles Léopold Defays (1934)
Pink - Alicia Beth Moore (1979)
Puskás Öcsi - Purczeld Ferenc (1927-2006)


Radnóti Miklós - Glatter, később Radnóczi Miklós (1909-1944)
Rajnai Gábor - Joánovics Gábor (1885-1961)
Rákosi Mátyás - Rosenfeld Mátyás (1892-1971)  (és nem Róth Manó!)
Rákosi Szidi - Kremsner Szidónia (1852-1935)
Ray Charles - Ray Charles Robinson  (1930-2004)
Rejtő Jenő - Reich Lajos (1905-1943)
René Kollo - René Viktor Kollodzieyski (1937)
Ringo Starr - Richard Starkey (1940)
Richard Burton - Richard Walter Jenkins (1925-1984)
Robert Capa - Friedmann Endre (1913-1954)
Robert Hossein - Abraham Hosseinoff (1927-2020)
Rodolfo - Gross, később Gács Rezső (1911-1987)
Roman Polanski - Raymund Roman Thierry Liebling (1933)
Ronaldo - Ronaldo Luis Nazário de Lima (1976)
Ronaldinho - Ronaldo de Assis Moreira (1980)
Rudi Carrell - Rudolf Wijbrand Kesselaar (1934-2006)
Ruttkai Éva - Russ Éva (1927-1986)


Sandro Botticelli - Alessandro di Mariano Filipepi  (1445-1510)
Sas József - Polacsek József (1939-2021)
Schóbert Norbert - Horváth Ferenc Norbert (1971)
Seregi László - Széplaki (Stern) László (1929-2012)
Seress Rezső - Spitzer Rudi (1889-1968)
Simándy József - Schulder József (1916-1997)
Solti György - Stern György (1912-1997)
Somogyvári Rudolf - Skoda Rezső (1916-1976)
Sophia Loren - Sofia Villani Scicolone (1934)
Stevie Wonder - Stevland Hardaway Judkins Morris (1950)
Sulyok Mária - Szautner Mária (1908-1987)
Székely Mihály - Spagatner Mihály (1901-1963)
Szél Bernadett - Nagy Bernadett (1977)
Szentágothai János - Schimert János (1912-1994)
Szepesy György - Friedländer György (1922-2018)
Szirtes Ádám - Szvitek Ádám (1925-1989)
Szomory Dezső - Weisz Mór (1869-1944)
Szuhay Balázs - Szluha Balázs (1935-2001)
Sting - Gordon Matthew Thomas Sumner (1951)


Tábori Nóra - Suba Eleonóra Ibolya (1928-2005)
Tarnay Gyula - Tar Gyula (1928-2019)
Tennessee Williams - Thomas Lanier Williams (1911-1983)
Terence Hill - Mario Girotti (1939)
Tina Charles - Tina Hoskins (1954)
Tina Turner - Anna Mae Bullock (1939-2023)
Tom Jones - Thomas Jones Woodward (1940)
Tony Curtis  - Bernard Schwarz (1925-2010)
Toroczkai László - Tóth László  (1978)

 

Vámosi János - Wéber János (1925-1997)
Vangelis - Evangelos Odysseas Papathanassiou (1943-2022)
Vitray Tamás - Neufeld Tamás (1932)
Vujity Tvrtko - Balogh Szilárd (1972)
Wahorn András - Pintér András (1953)
William Edward Boeing - Wilhelm Edward Böing (1881–1956)
Willy Brandt - Herbert Ernst Karl Frahm (1913-1992)
Winkler Róbert - Kulcsár Szabolcs (1968)
Woody Allen - Allen Stewart Königsberg (1935)
Yma Sumac - Zoila Augusta Emperatriz Chavarri del Castillo (1922-2008)
Yves Montand - Ivo Livi (1921-1991)
Yul Brynner - Julij Boriszovics Brinner (1920-1985)


Zala Márk - Márkus László (1949-1985)
Zalatnay Sarolta - Charlotte Sacher (1947)
Zenthe Ferenc - Rameshofer Ferenc (1920-2006)
 

 

 

7101110042

Segítség!
Emberek!
Tönkreteszik a Múzeumok Éjszakáját!

Ez a kezdeményezés valami isteni!
Volt.
Amíg valami főokos rá nem jött, hogy nyitni kék.
Nyitni a fiatalság és a nagytömegek irányába.

Hozzuk be a parasztot a múzeumba!
Félreértés ne essék, nem a földművesre gondolok, mert a földműves tud viselkedni a múzeumban is. A nyolcvanas években nemegyszer láttam megható jeleneteket a Magyar Nemzeti Múzeumban, amikor csizmás, begombolt fehér inges, nagybajúszú emberek levetett kalappal és könnyes szemmel bámulták a nemrég (1978) hazatért magyar királyi koronát.

Tehát nem a földművessel, nem a szabolcsi vagy a békési Pista és Józsi bácsikkal van gond.
Hanem azokkal a parasztokkal, akiket az egyre jobb reklám tegnap éjjel becsődített a múzeumokba.
A parasztnak sör kell és tuctuc, hát adtak a múzeumok sört és tuctucot.
Az Iparművészeti Múzeumban indiai zene ordított, az elviselhetőséget messze meghaladó hangerővel, egy különteremben indiai film ment, ugyanilyen lármával, nehéz dolga volt annak, aki a tömegben lökdösődve a két Brunner Erzsébet festményeit nézte volna meg.

A Nemzeti Galériában kénytelenek voltunk otthagyni Bellák Gábor lebilincselően érdekes tárlatvezetését, ugyanis alig lehetett hallani vagy érteni, amit mond. Mindössze egy üvegajtó választotta el a levegőtlen termeket a Barabás Lőrinc és barátai, iszonyú hangerővel zajló koncerttől, mely üvegajtót a teremőr néni folyamatosan nyitva tartott a sörösüveget lengető, vidáman vihogó, felajzott parasztok jövésmenésének, akik nagy ívben tettek arra a száz sznobra, akik a festményeken ábrázolt fények és árnyékok jelentéséről beszélő muzeológusra figyeltek volna.
Egy darabig küszködtünk a rossz körülményekkel, aztán feladtuk.
Győzött a ricsaj és a paraszt.
Vesztett a kultúra.
 
Bellák Gábor
Bellák Gábor

 

Kérdés, hogy kell-e kocsmát csinálni a múzeumból csak azért, hogy bemenjen a paraszt.
Szerintem nem.
Őszintén remélem, hogy a 2010-es Múzeumok Éjszakáján semmilyen anyagi kárt nem okozott a csürhe, nem vertek le, nem rongáltak meg, nem loptak el értékes tárgyakat, nem hánytak le egy festményt sem és nagyon bízom abban, hogy a szervezők belátják: nem az a rendezvény képviseli az értéket, ahol százezrekben mérhető a látogatottság.

A Galériából a múzeumbusz felé tódulva a következő párbeszédnek voltam fültanúja.
Szereplők: egy múzeumban és Várban is ritkán látható család, akiket odavonzott a buli.

- Jé, már nem jár csikló.
- Áháháhháááá.
- Bezárt a csikló.
- Ehehehhhehehe.
- A Budavári Csikló is, meg az én csiklóm is.
- Nyehehehehuha.
- No má' megin' témánál vagyunk.
- Ahogy mindig, basszátok!

Ilyen a paraszt, amikor frissen hat rá a kultúra.
Múzeumban járt épp.
Katarzis.
(elmarad)

 

 

 

 

PS.
Nopersze a számunkra nem erről szólt az idei Múzeumok Éjszakája, ez csak idegesített annyira, hogy érdemes volt posztot csinálni belőle. Nagyon jónak tartottuk a BKV ingyenes járatait és a szolgálatkész tájékoztatást a Deák téren. Tetszett a két régi villamos a 47-49-es végállomásán, jó ötlet volt a Földalatti állomásain a sok performansz, bár ezek értékéből a tömeg és a benne gátlástalanul dohányzó paraszt elvett egy kicsit. A legjobb, hogy ezentúl odafigyelünk, Bellák Gábor mikor tart tárlatvezetést. Tömeg és akció nélkül páratlan élmény lesz!


 

 

 

Bela Ursus volt III. Ehune piréz választófejedelem legnépszerűbb főszakácsa, az ő idejében messze földről jöttek a vendégek és kóstolták a magyar ősökkel büszkélkedő séf híres főztjét.

Nagyapja, Geláz Aszpartám ugyancsak szakács volt, de ő nem vitte olyan sokra, mint a híres unoka, mindössze Apafi Mihály tábori konyháján fözött a tiszabüdösi csata idején. Valami irigy gasztropithecus megdumálta a fejedelmet, hogy a pénteki vacsorát nem is úgy kellett volna főzni, mert a húst túlsütötte, a lepény túl lapos lett, a tojásban meg nincs tápérték, ezért szegény Aszpartám szégyenében elbujdokolt. Először a Szováta mellett lévő Medve-tó egyik büfébódéjában kapott állást, később Berlinbe ment, ahol feleségül vette a vastagbokájú Brünhilde Petz kisasszonyt, ő pedig megszülte a későbbi Bela Ursus édesanyját.

Bela - vagy inkább írjuk magyarosan: Béla mester - a gasztronómia történetének első fusion konyhásza, kisujjában voltak a magyar és az erdélyi ételcsodák, a berlini és branderburgi rémségek, de dolgozott egy ideig Marseille egyik előkelő kikötői bordélyházában is, ahol mindent ellesett a világjáró ínyenc hajóskapitányoktól, akik előszeretettel csődültek be a konyhába hogy elmondják: ők mit és hogy szeretnek.

 

Béla a magyaros szűzérméket továbbfejlesztve egy ünnepi alkalomra a következőket főzte a fejelem konyháján.

1. Lobogó sósvízben feltett főni fejenként 15 deka csavart száraztésztát.

2. felszeletelte a sertésszűzet, amit apróra vágott és olajon megfonnyasztott hagymán megpirított

3. a közben talált húsvéti sonkamaradékot apróra kockázta és előkészítette a csiperkegombát

4. amikor a hús mindkét oldalán fehérre pirult, akkor enyhén megsózta és rádobta a gombát

5. közben összekevert 3 deci főzőtejszínt 2 evőkanál dijoni mustárral, a sonkakockákkal és egy teáskanál kristálycukorral

6. az egészet ráöntötte a gombás húsra és összerottyantotta, majd a kifőtt és leszűrt csavarttésztával tálalta.

III. Ehune piréz választófejedelmet nem zavarta, hogy a kép egy része fotosop, sőt, büszkén végignézett a habzsoló vendégseregen és dörgő hangon kérdezte a szakácsot:

- Bela, váccpáör?

A magyar származású séf nem jött zavarba, mert tudta, hogy a fejedelem az étek neve után érdeklődik, de a nagyonünnepi alkalmakkor elfelejti az anyanyelvét.

Pirézes szűzérmék, kegyelmes uram - mondta piréz nyelven és hibátlan kiejtéssel, amitől a nagyúr még büszkébb lett.

- Klep jór henc - adta meg a jelet, mire az asztalnál ülő többszáz előkelőség tapsviharban tört ki.

Bela a kötelezően álszerény mosolygás közben meg volt győződve arról, hogy az ő és nagyapja büszke népe egyszer még komoly csillagként ragyogja be a gasztronómia egét.

Válság idején is meg lehet tölteni egy éttermet.
A legjobb bizonyíték erre a könnyelmű kijelentésre a Bonyai.
Bonyai Sándor korábban Békebíró néven csinált éttermet az Újlipótban, oda is a kocsmazene vitt minket, akkor a Happy End Band muzsikált a vacsoránk mellé. A kaja nem volt túl nagy szám, de korrekt volt, megfizethető, vagy inkább olcsó volt - és a hangulat mindenért kárpótolt. Az ütött-kopott, romkocsmára hasonlító hely hangulata, a személyzet hozzáállása, a zenekar játéka.

A történet most ugyanez.
Eszünk ágában nem lenne elmenni otthonról, pláne nem egy ismeretlen, nehéz levegőjű helyre, de amikor megtudjuk, hogy a Rat Boys megint egy kocsmában rombol, akkor kimozdulunk. Élvezzük a bundázott étkeket és a csapolt Kozelt, élvezzük azt, ahogy elképzeljük, mit szólna ehhez a Homo gastropitecus, élvezzük a zenét és a hangulatot, a tévén az egymás fejét pépesre verő, másfél mázsás hústornyok küzdelmét és a zenekar poénjait, közben jókat beszélgetünk alkalmi ismerősökkel is - és egyszerűen csak jólérezzük magunkat.

A Bonyai weblapján láttam a felhívást, miszerint akusztikus zenekarok jelentkezését várják, meg a koncertnaptárt is.
Élőzene tehát, minden este.
Nem kereskedelmi rádió, a saját hangjába szerelmes, száj-diaréban szenvedő műsorvezetővel, étkezés aláfestésére alkalmatlan reklámokkal meg politikával, hanem hús-vér emberek által előadott egyszeri és megismételhetetlen hangulatú zenével.

Ami behozza az asztalokhoz azokat is, akik egyébként nemigen mennének oda.
Kiváló példa, lehetne követni, kedves siránkozó vendéglősök!
 

 

a zenészek balról jobbra:
Szlovák László (bendzsó)
Németh Gábor (pipadohány)
Pataki István (mandolin)
Géza bácsi mv. (gitár)
Berkes Károly (bőgő)

 

ratboys
Ratboys együttes, avagy a kottaállvány szakma is elnőiesedik...berkes károly
szóljon hangosan a zének - Berkes KárolyNémeth Gábor
Németh GáborPataki István
Pataki IstvánSzlovák László
Szlovák László

Már el is felejtettük a húsvétot, talán a sonkás kocka is elfogyott és a csokinyulak maradékán nyammog a nemzet.
A medwe viszont nem felejtette el hogy egy társblog szerzőjének megígérte: közzéteszi a sonkaügyeit.

Kedves hzizi a hal és más blog kapitánya!

Ismét köszönöm a jó ötletet, ugyanis Nálad olvastam a cipóban főtt húsvéti sonkáról és ezért határoztam el, hogy az idén ezt csinálom majd.
Ráuntunk ugyanis a sonkafőzésre, sőt, egy időben a húsvéti sonkára is, de ez most új horizontot nyitott a sertésállomány pusztításában való részvételünkben.

Vettem egy szép darab parasztsonkát.
Vigyáztam hogy ne legyen túl nagy, meg ne legyen gyorsérlelésű.
Utóbbihoz nem szükséges kommentár, az előbbihez annyit, hogy bár jobb az olyan sonka, amiben benne a csont, de ahhoz nem vagyunk elegen.

A kenyérsütőben készítettem egy szokásos tésztát, hagytam jól megkelni, lisztezett deszkára borítottam, kézzel kinyújtottam egy kicsit és belecsomagoltam a sonkát. Ráhajtogattam szépen, ügyelve, hogy a gőz ne tudjon megszökni valami ügyetlen nyíláson.

190 fokra előmelegített sütőben sütöttem szűk másfél óráig.
Mindenki akart enni a kenyérből is, de rá kellett jönnünk, hogy az valóban ehetetlen, annyira zsíros, hiába jó az illata (a szomszédasszony kaukázusija kézcsókjait küldi).
A cipó felvágásakor kicsorgott egy csomó lé, a sonka viszont sokkal jobb volt, mint főzve.

Sósnak találtuk, ezért elhatárotam, hogy legközelebb beáztatom, később láttam, hogy az egyik korábbi leírásodban szerepel az áztatás - erre nem emlékeztem.

Leközelebb tehát

- beáztatom a sonkát egy órára és leszárítom

- a cipóba nem teszek sót

- mielőtt ráteszem a sonkát, alaposan megszórom frissen reszelt tormával.

Ezt üzenem 2011 húsvétra magamnak! :-)

Neked pedig ismételt köszönet a tippért.


az igazi medwe 2010.04.08. 01:09

Vaccpaör

Ujjé, a Gödörben nagyszerű!

Nőnapon nyílik ott egy kiállítás tárgyakkal, amelyek az elmúlt száz évben megkönnyítették a nők életét.

A feministák a kiállítás témájára fittyet hányva demonstrálni kezdenek a nő szerepének félremagyarázásával okozott társadalmi károk ellen és azonnal párbeszédet kezdenének, de nincs kivel.

A főfeminista meg is jegyzi, hogy ide most főleg külföldiek jöttek, magyarok nem, mert "ők" (ti. a magyarok) ezt nem érzik problémának, szemben vele, a sületlenségeket beszélő nemmagyar hölggyel, akinek csak egyszer gyűlik meg a baja a magyar nyelvvel, mert nem jut eszébe egy fontos magyar szó.

What is power? [vacpaör] - kérdi ekkor saját magától, majd egy mesterkélt mozdulatot követően hirtelen be is ugrik neki, hogy a paör iz magyarusul: HATALOM!

Hatalmas!

A tudás hatalom, ráadásul ahogy Lenin mondta: minden nyelv fegyver az életért vívott küzdelemben.
Ez a kiváló nyelvtudással felfegyverzett feminista, Karsay Dorottya CEU-s egyetemi hallgató már most a kamerák előtt küzd a semmiért, később kiváló emberi jogi harcos, környezetvédő, a nők, a bálnák és a többi elesettek szószólója lesz, de ha elég kitartó, néhány év múlva ő lehet Közép-Európa első női spermadonora.

Ahhoz kell csak igazán a paör!

 

PS. A videó kommentjében szereplő "szexista reklámról" szó sincs sem a kiállításon, sem a tudósításban, de ezt a szerkesztői trehányságot bőven ellensúlyozza a brilliáns végszó! A vacpaör!
Köcike! :-)

 

ezt hallgasd meg:

vaccpaör remix! :-)


gátvéder toplista

Karsay Dorottya

Ha egy könnyű, finom és egyszerűen elkészíthető vacsorára vágyol, akkor egy régi hagyomány felelevenítését javasolom.

Kevesen tudják, hogy a mozzarella sajtot is a pirézeknek köszönhetjük, ugyanis piréz volt az első fejőnő, aki - igaz tévedésből - megfejt egy bivalytehenet és ebből a tejből készítette sajtot. Merthogy az igazi mozzarella sajt bivalytejből készül és aki szereti, ne nagyon nézze meg a gyártásáról készülő oktatófilmet, mert nem fogja szeretni.
A mozzarella szó már az olaszoktól származik, a pirézek bivalybogyónak nevezték a gyorsan népszerűvé váló találmányukat.

A többieknek mondom, hogy kell venni annyi zacskó mozzarella sajtot, ahányan vacsoráznak, két doboz koktélparadicsomot, egy üveg mandulával, fokhagymával vagy paprikával töltött olajbogyót és egy másik üveg fekete olajbogyót, egy cserép friss bazsalikomot és valami jóképű péksüteményt, mondjuk korpás bucit lenmaggal a tetején.
Extraszűz olaj és színesbors van otthon.

A megmosott koktélparadicsomot teszem először a tálba, ha kell, félbevágom, ha kicsi, akkor nem, aztán a lecsorgatott mozzarellát, a lecsorgatott bogyeszt, a zöldet az egész üveggel, a feketét csak néhány kanállal. Felaprítom a megmosott és leszárított bazsalikom leveleket (sosem fogok megbarátkozni a főzőműsorokban látott lezserséggel, amikor a mosatlan zöldfűszer dobálják a kajába), rászórom a tálra, nagyon finoman sózom, rádarálok egy kis színesborsot majd rácsorgatok egy fél deci olívaolajat. Két kanállal átforgatom és lefedve beteszem a hűtőbe.
Tálalás előtt megint átforgatom.

Szeretjük, mert jó.

Néztem a tévében, ahogy a medwe áll a patakban és kapkodja a lazacot kifele.
Kívánós lettem, ezért elmentem vásárolni.

Vettem egy szép lazacfilét, egy csomag leveles tésztát, egy doboz mélyhűtött spenótot és egy doboz feta-szerű sajtot.
A Homo gastropitecus kedvéért álszerényen megjegyzem, hogy a pirézek nagyon nehezen viselték a francia konyha nagyképűségét és a gratinírozott, azaz csőben sütött cuccokat egyszerűen kikacagták.
Ők mutatták meg a világnak, mi az igazi csőbensütés. Nem ilyen buzis-vajas-sajtos-tejszínes-prézlis pepecselés, hanem valódi cső. Leveles tésztából.
Most az ő hagyományaikat követem.

1. Kitekerem a leveles tésztát.

2. a lazacfiléből vágok egy kétujjnyi csíkot, azt a tészta szélére fektetem.

3. a spenótból kis erőfitogtatással - merthogy még fagyott - ugyanakkora csíkokat vágok, ami nem sikerül olyan szép csíkra, merthogy ez a jeges izé törik ám mindenfelé, azt kisebb kockákkal, meg az innen-onnan összekotort spenótszilánkokkal pótolom.

4. a feta-szerű sajtot is felcsíkozom és odafektetem harmadiknak a lazac és a spenót mellé.

 

5. az egészet ügyesen feltekerem, megkenem tojássárgával és 180 fokra előmelegített sütőbe tolom.

 

6. megintcsak bezsebelem az elismeréseket és tovább kóstolgatom kedvenc boromat, a pázmándi juhfarkat.

 


Ebben a gyorsan elkészíthető finomságban az is jó, hogy nem kell bele semmilyen fűszer, még só sem.
Tudtak élni ezek a pirézek!

Kivételesen nem piréz hagyományok, hanem az emlékezés okán került ma ez a finomság az ünnepi asztalra: amikor még rendszeresen medwészkedtem, azaz a kedves olvasók ajánlásai nyomán felkerestem mindenféle éttermeket, akkor mentünk el Szadára. A csárda nevére sem emlékszem, de erre az pompás levesre igen, azóta is csináljuk.

Kell hozzá:
1 üveg konzerv zöldborsó
1 vékonyka répa
1 csenevész gyökér
fél csomag friss petrezselyem
1 gerezd fokhagyma
2 evőkanál főzőtejszín vagy tejföl
5 evőkanál mandulaforgács
5 cipó fél kiló lisztből

 

1. A kenyérsütő gépben elkészítem a tésztát, semmi különös, szűk fél kiló simaliszt (BL55), 2,6 dl víz, 2 evőkanál cukor, 1,5 teáskanál só, 2 deka kockaélesztő, késhegynyi aszkorbinsav.

2. Öt cipót szakajtok a jól megkelt tésztából, letakarom és pihentetem egy félórát, majd 175 fokra előmelegített sütőben kb. 25 perc alatt megsütöm. Szokás szerint a sütőbe pakolás előtt vízzel megkenem, a sütő ajtaját véletlenül sem nyitogatom és 20 perc után visszaveszem 150 fokra.

 

3. Felkarikázom a répát és a gyökeret, ráöntök egy kevés vizet, amennyi ellepi, nagyon picit megsózom, rádobom a fokhagymagerezdet, ha olyan kedvem van, akkor egy felkockázott fél vereshagymát is és lassú tűzön addig engedem gyöngyözni, amíg a gyökér meg nem puhul.

4. Közben a cipók tetejét levágom, a belsejéből kikanyarítok egy-egy pogácsányi darabot, majd visszateszem a sütőbe a kalappal együtt.

5. A fazékba beleöntöm a zöldborsót a levével együtt  és belekeverem a tejfölt vagy a tejszínt, majd botmixerrel szétcsapom, rászórom a felaprított petrezselyem zöldet és  felforralom.

6. Amíg a leves felforr, addig serpenyőben megpirítom a mandulaforgácsot.

7. Előveszem a sütőből a cipókat, belekanalazom a levest és megszórom a mandulaforgáccsal.

8. Tálalok. Zöldborsókrém levest fogyasztunk cipóból, közben arról beszélgetünk, hogyan lehet felhasználni a maradék cipókat. Mit pakoljunk bele, amivel átsütjük, ki-ki a sajátját. Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy a cipók is elfogytak.
Annak ellenére, hogy ma is piréz főétel került az asztalra, de erről majd legközelebb.

 

süti beállítások módosítása